A magyarok történelmének vannak dicsőséges pillanatai, és bizony vannak szomorú, sőt egyenesen megalázó eseményei is. Ez utóbbiak közül mindenkinek elsőre Trianon jut eszébe, ahol úgy döntöttek rólunk, hogy lényegében oda sem hívtak minket, és végül két jöttmenttel aláíratták az ország sorsát megpecsételő diktátumot. Aztán a nagyhatalmak rászoktak erre.

Míg Magyarországon Horthy családja megmentése érdekében a kamu kiugrással volt elfoglalva, a Szalosján nevű elmebeteg pedig éppen készült csatatérré változtatni az országot, egy repülőgép szállt le Moszkvában, rajta water closet monogrammal rendelkező angol gazemberrel. Ez az angol görény tárgyalgatni utazott Moszkvába a nem nagyra nőtt kis Szoszóval. Tárgyalásuk közben a WC egyszer csak előkapott egy papírdarabot rajta a balkáni országok befolyási övezeti arányaival. Magyarország is szerepelt a listán először 50-50%-os aránnyal, amelyet a nagy emberek sameszai először 20% nyugati, 80% szovjet arányra módosítottak, végül egyszerűen elcserélték a magyarokat a görögökre. Így kerültünk a Szovjet Birodalom szatelitjei közé. Ezt a megállapodást szentesítették aztán Jaltában és később Potsdamban. Megjegyzendő, hogy ez a megtiszteltetés nem csak a magyaroknak járt ki, hanem Közép-Európa és a Balkán többi népének is. A lengyeleknek különösen fájó cserbenhagyásuk, hiszen ők tulajdonképpen a győztesek közé tartoztak, mégis elárulták őket. Bezzeg a szülőföldjük nagy fiát milliók által hisztérikus karlengetéssel köszöntők eladták magukat, mint a "nácizmus első áldozatai" és megúszták.

A Jaltában kötött alku eredményeként legördült a vasfüggöny, az érdekszférák negyven évig érinthetetlenek voltak. Akinek gyorsan esett le a húszfilléres, az még a határok zárása előtt megpucolt, a többiekre rossz idők jöttek. Az különösen aljas húzás volt a Nyugat részéről, hogy miközben a status quo fenntartásában részt vettek, a szerencsétlen reménykedőket folyamatosan ellenállásra buzdították. A Szabad Európa akkor is lázított, és ez által életeket dobott a komcsi megtorló gépezet elé, amikor valós támogatásra remény sem lehetett.

Aztán a Szovjetunó meggyengült, és először a reykjavíki Reagan-Gorbacsov, majd a máltai Bush-Gorbacsov találkozón eldőlt, hogy a ruszki érdekszféra visszaszorul, megtörtént a fordított Jalta. Csak hát ez is nagyhatalmi egyezkedés eredménye volt. A Nyugat sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Az első néhány év még elment a szabadságról, meg a demokráciáról szóló smoncák ismételgetésével, aztán a régió magára maradt. A térségben történelmi okokból jelentős szervező erőként működő németek tizenöt évig a saját egyesítésükkel voltak elfoglalva, más meg nem jelentkezett. Pontosabban jöttek mindenféle rablólovagok, és összejátszva a magát átmentő komcsi elittel -  mivel nem tetszettünk forradalmat csinálni - leraboltak minden értéket. Vitték a gyárakat, földeket, piacokat, képzett munkaerőt, tőkét, maradt a demokratikus duma. Szórakozásképpen négyévente megválaszthattuk helytartóinkat.

Most viszont úgy tűnik, Moszkva alatt ismét megfordul a szél. Az egy pólusú világ kezd háromszereplőssé bővülni. Az amcsik 25 éves korlátlan világhataloma - amely jót és rosszat egyaránt hozott - kezd elpárologni. Az oroszok megerősödnek, és jön fel Kína is. Az amerikai elit - és a Trump jelenség valahol erről is szól - próbál készülni az új helyzetre, és egyre inkább úgy gondolja, hogy a jövő a Csendes-óceán térségében folytatódik.

Persze egyik nagyhatalom sem nélkülözi a belső gondokat, amelyek komoly kihívással járnak a nagyhatalmi pozíció megőrzése szempontjából. Az oroszokat a rettenetes demográfiai helyzet, a kőolajra alapozott gazdaság sérülékenysége, a távol-keleten nyomuló kínaiak állítják nehézségek elé. Bár az orosz olyan nép, hogy sok mindent kibír, ha bedobnak neki valami dicsőségcsontot. Kína szintén küzd elöregedő társadalmával, kaszinókapitalizmusa bármikor bedőlhet, a környezetszennyezés hatalmas probléma stb. A kínai kultúrában azonban a lázadók milliós tételben való lemészárlása sosem jelentett gondot. Az USA sem patyolatfehér már. Gazdasága tántorog, társadalmi problémái - erőszak, gettósodás, munkanélküliség - jelentősek. De a társadalmi robbanás elkerülésére nekik is jól bevált rendszerük van, a jelzálogkölcsön visszafizetésének egzisztenciális félelme ott nagy úr. (És akkor a közös problémákról, mint az informatikai robbanás hatásai, a globális felmelegedés társadalmi kihatása, menekültek stb. nem is szóltunk.)

Szóval a nagy játékosok egymást figyelik, próbálnak egyezségeket kötni a másik ellen. Az amcsik rettegnek attól, hogy az oroszok és a kínaiak összefognak. Úgy néz ki, hogy - bár a kínai-amerikai viszony a kölcsönös függőségek miatt ma még bonyolult - az amerikai agytrösztök Kínát tartják veszélyesebbnek, aki ellen össze kell fogni az oroszokkal. Putyin azt kér, amit akar a partnerségért. Az USA pedig megadja neki, mert számára egy orosz-kínai összefogás végzetes. Ha Putyin visszakéri a volt szovjet befolyási övezetet, meg fogja kapni. Ha kell, az USA odaadja neki Európát is, amellyel nem nagyon tud mit kezdeni. (Ebben a kontextusban is értelmezhető a Brexit.) Trump és a mögötte lévő sült bunkó, ám pragmatikus amcsi elit bármikor köt egy ilyen üzletet Putyinnal. Clinton és a mögötte álló amerikai elit finomabb módszerekkel operálna. Ma azonban Putyinnál a kezdeményezés, sorra állítja maga mellé az USA korábbi szövetségeseit (Törökország), ellenségeit (Irán) és elég combos koalíciót hoz össze az USA ellen. Ez a folyamat pedig nagyon könnyen vezethet Ukrajna bekebelezéséhez és a jaltai status quo visszaállításához.

Mit hoz ez nekünk magyaroknak? Lehet, hogy észre sem vesszük, mert a demokrácia Potemkin díszletei megmaradnak. Putyin úr okos, a tanácsadói szintén. Most nem kell a '45 utáni kataklizmára számítani. Eddig a nyugati helytartók közül választhattunk, ezután Putyin úr komisszárjai közül választhatunk. Amíg Viktor jól teljesíti orál jobbágyi feladatát, maradhat akár hosszú élete végéig. Ha nem, Kovács Béla pártja bármikor becukiskodik a helyére. És a nagyon nyugatos elkötelezettségűeknek se legyenek illúzióik, az Apró-klán is kész felmelegíteni moszkvai kapcsolatait a lotyaszájú vej érdekében. Ezek közül bármelyik bevezeti és fenntartja a Putyin-féle gulyáskapitalizmust a népek nagy örömére.

Kompország egyelőre önszántából elindult kelet felé, az új Jaltával még löknek is egyet rajta. Lehetséges, hogy ebből a magyarok csak kis részének lesz elege?

Mengyi Roland, ki az, ki e hazában e nevet nem ismeri? Például én. Sőt azt sem nagyon tudom kicsoda az a Voldemort. Számomra érdektelen filmeket szoktam úgy nézni, hogy véletlenül kapcsolgatva nézek belőlük valamennyit a következő reklámig, aztán kapcs. Így keverek össze vacak filmeket. E témában kettő rémlik. Az egyikben egy nagyon kék szemű törpe rohangál valami gyűrű miatt, és van valami gonosz. A másikban egy nagyon kékszemű okulárés csávó hadonászik valami pálcával, és ott is van valami gonosz. Ha jól tudom - de javítsanak ki - mintha ebben az ökörségben lenne ez a bizonyos Voldemort, aki halálra gonoszkodja magát.

Na, már most ez a Mengyi az őt születés jogán megillető "alkotmányos költségek" beszedése okán magát szerényen csak Voldemort nagyúrnak becéztette. Ha például ez a Mengyi kultúrember lenne, akkor pontosan tudná, hogy az emberiség összes mítosza, meséje arról szól, hogy a Gonosz - legyen bármilyen hatalmas - legyőzetik a Jó által.  Ez az ökör meg választ magának egy olyan művésznevet, amelynek biztos a bukása. Talán annyiban igaza van, hogy ő a Sötétség megtestesítője.

Kedves Viktor, öreg barátom, itt az ideje, hogy Mengyi sötét nagyúr esetében összeüljön egy kis időre az Országgyűlés, és egy szomorú hajnalon megjelenjenek a bilincses emberek ennek a sötét alaknak házánál. Nem hiszed? Pedig így van.

Nem, nem, persze, hogy nem a korrupció miatt, hát hogy is ne. Az Magyarországon nincs, mert Te, kedves Viktor élőszóban kijelentetted, hogy nem tűröd a korrupciót, az meg félelmében eliszkolt az első menekülthullámmal. Meg a Lánczi is megmondta, hogy amit az egyszerű népek korrupciónak gondolnak, az nem az, az maga a Rendszer. Az esetleges korrupció már akkor nagyot csökkent, amióta a Liberális Párt elnökének felesége milliárdos támogatásokat osztogathat kedve szerint a Kormány nevében. Osztán amikor a DK alelnökét - némi kuncsorgás után - a tisztakezű rendszer jelölte egy jó sok suskával járó nemzetközi uli-buli állásra, teljesen megszűnt. Hála Istennek! Tehát Mengyinek, a fejben sötétnek, nem korrupció miatt kell bűnhődnie. Súlyosabb az ő bűne, Viktor!

Ez a Mengyi azt állította magáról, hogy ő Voldemort a sötét nagyúr. Márpedig, Viktor, ha ő a nagyúr, akkor Te mi vagy? A vizesnyolcas? Látszólag elhessegetheted magadtól a problémát, Viktor, de ha most nem statuálsz - mert a statuálás a lényeg - gombamód fognak kinőni a Fidesz helyi érdekű Voldemortjai, Darth Vaderei, Palpatine-jai és egyéb Sith-nagyurai. Akik - mily fájdalom - nagy ívben le fognak szarni Téged, kedves Viktor, és saját zsebre fognak alkotmányos költségeket behajtani.

A nemzet Voldemortja

A veszély valós, de ha nem hiszed, mesélek egy történetet. Talán Berecz János regélt a folyamatról a rendszerváltás után. A legendás '80-as évek közepére megerősödött az MSZMP-ben az ifjú titánok nemzedéke: Maróthy, Fejti, Grósz, Berecz, Németh Miklós stb. Ezek az ifjú kommunisták már semmit sem hittek az Eszméből, de szerettek jól élni. Ennek kifelé a Marlboro cigaretta volt az egyik relikviája, amely - amellett, hogy a rothadó Nyugat jelképe volt - piszok sokba is került természetesen. A Fehér Házban nem is számított az, aki nem Marlborot szívott. Egész addig, amíg valamelyik ökör rongyrázóan meg nem kínálta a nagydohányos Kádár elvtársat Marlboroval. Kádár tudvalevőleg Munkást szívott, ami egy rettenetesen büdös, filter nélküli szar vala. De benne volt az Eszme. A következő pártülésen Kádár kitért a problémára, mellékesen megemlítve, hogy aki Marlborot szív, az elszakadt a munkásosztálytól, ezért talán vissza kellene vezetni az ilyen elhajlókat a mindennapi életbe. Akit még egyszer meglát Marlborot pöfékelni, az repül valamelyik szövőgyárba pártmunkát szervezni. Az ifjú törökök betrottyantottak a lehetőségtől, hogy a Rózsadombot fel lehet ám cserélni Sálgótárjónra. De a tüdejük sem bírta volna a Munkást. Ravasz tervet eszeltek hát ki. Két pakli dohányt hordtak maguknál. Egy csomag Marlborot, amit titokban szívtak, és egy bontott Munkást, amelyből lelkesen kínálgatták Kádárt, ha találkoztak vele. Az öregedő, hülyülő Jani bácsi nem vette észre átcseszését, így később ifjú törökék rájöttek, hogy Kádár átverhető. Aztán átverték. Másban is. Végül Kádár azt vette észre, hogy kedvesen mosolygó emberek beszélgetnek vele nagyon udvariasan a balatoni pártüdülőben: mielőtt megkapja a napi szurit.

Ha nem statuálsz, drága Viktor, így jársz te is! Ha a sötét Mengyi nagyúrnak hívathatja magát, az kihívás a Te hatalmad ellen. A statuálással viszont két legyecske ütődik lefelé. Egyfelől bebizonyítod a világnak, hogy ha ott is van a Fideszben a fekete mágia ura, Te - mint a fehér mágia felkentje - le tudod győzni. Óriási dicsfény! Másodszor a Fideszben lappangóan Voldemort, Darth Vader, Palpatine és egyéb Sith-nagyúr szerepére készülők statuálás esetén teleszart gatyával rohannának felnyalni az általad kiköpött szotyihéjat a felcsúti VIP-páholyból. Szerintem jól szórakoznál rajtuk. (A meccsen úgysem lehet.)

A Mengyi-jelenség arról szól, hogy ki az úr a háznál. Viktor vezeti-e a Fideszt vagy a helyi kiskirályok már önjáróak. Ma még talán mutatnak kifelé némi tiszteletet Viktor iránt, maguk között viszont kiröhögik.

Tiszta hatalmi logika alapján össze kell ülnie az Országgyűlésnek, ám ha Viktor már arra is lusta, hogy elege legyen Voldemort nagyúrból, az is az ő dolga.

Szegény jó Coubertin báró, ha látná mit csináltak az ő olimpiai eszméiből, sírva követelné az olimpiák megszüntetését. Pierre de Frédy hitt a magasztos eszmékben, úgy gondolta, hogy a sport összehozza a nemzeteket. Igaz ő még valamiféle arisztokratikus sportolásban gondolkodott, olyan sportolókban, akik anyagi függetlenségük okán ráérnek testedzéssel foglalkozni. Nekik teremtette meg a lehetőséget, hogy négyévente összemérjék tudásukat. Aztán persze nem ez lett.

Az első olimpiák különösebben nem voltak érdekesek, tényleg amatőrök, sportmániákusok vetélkedése jellemezte. Az első durranás az olimpiák történetében a náciknak köszönhető, akik meglátták benne a propaganda lehetőségét. Leni Riefenstahl Olimpia című alkotása nemcsak filmtörténeti kuriózum, hanem a náci precizitással megrendezett, olimpia előtt való meghajlás is. Apró fricska, hogy éppen az olimpia nem igazolta vissza a fajelmélet nagyszerűségét, hiszen a néger Owens gyorsabb volt és messzebb ugrott, mint a szép szőke árják. Aztán a háború miatt elmaradtak az olimpiák, és az újjáépítés lázában égő Európát sem érdekelte különösebben az 1948-as. Új lendületet az 1952-es Helsinkiben megrendezett játékokkal kapott a mozgalom, mert a szovjet blokk itt akarta bizonyítani a szocialista embertípus nagyszerűségét. A kétpólusú világ egyik küzdőtere lett ekkortól az olimpia, ami kétség kívül jobb megoldás, mint a valódi küzdőterek. A politikai szál aztán 1980-ban és 1984-ben kuszálta össze a nemes eszmét, hogy 1988-tól teret kapjon az olimpia elüzletiesedése.

Azóta az egész olimpia egy teljesítménykényszeres katasztrófa. A doppingolás "hazafias" alapon már korábban is jelen volt a játékokban, mint azt a szekrény méretű NDK-s atlétanők vagy semmiből jövő és a semmibe tartó kínai úszók bizonyítják. Az üzleti alapon való olimpiai részvétel viszont azt a képet alakítja ki, hogy aki nem kokszol, az oda sem jut. Az olimpia mára inkább a titkos - államilag támogatott, elnézett - doppinglaborok összecsapása semmint a sportolóké. Akkor meg minek nézzem? A ruszkik most megbuktak, de a rozsdás bökőt Putyin valagába, hogy a kínaiak vagy - az üzletben mindig a demokratikus szabályok szerint játszó - amcsik pont ugyanígy megbukhattak volna. A kérdés csak az, hogy a nem lebukottak mennyivel vannak előrébb a doppingszerek előállításában mint a WADA az ellenőrzésben.

A másik gond az olimpiával a mindent átszövő korrupció. Már az oroszok doppingbukásának utóélete is rámutat, hogy a NOB korrupt kutyák kennelje, semmi más. Elképesztő, hogy a játékok elnyerésének lehetőségéért is mennyi suska szokott áramlani ide-oda. A kőbunkó, szegény afrikai, dél-amerikai, ázsiai országok képviselőit táska pénzekkel szokták megvenni, a nagyon művelteket kissé szofisztikáltabban. Náluk a családtagok kapnak nagy hirtelen egy-egy százezer dolláros ösztöndíjat, tanácsadói állást stb. valami homályos hátterű alapítványtól. Még szeretett álamfőnk is belekeveredett egy ilyen ügybe, de persze nem történt semmi erkölcsileg kifogásolható. (Mondta az Álamfő.)

A magyar pályázás lehetősége az olimpia megrendezésére azt jelzi, hogy az ún. magyar elit beszáll a nemzetközi "100 méteres közpénzlopás" olimpiai számába. A felkészülési szintidők mindenesetre biztatóak. A vizes vb költségeinek egyik napról a másikra való megduplázódása, majd azóta talán megötszörözése – már a fene se tudja, hol járnak – azt mutatja, hogy van tehetségünk olimpiát rendezni. Mert a medencék bizonyára nem lettek ötször nagyobbak, és a trambulinok sem nőnek az égig, az offshore-költségek viszont tetszés szerint növelhetők. Dicséretesen ráéreztek hát országunk vezetői az igazi olimpiai eszmére, az egyszerű polgároknak azonban ez nem szokott tecceni.

És ha ez még nem lenne elég, ott vannak a megalomán, látványosnak szánt megnyitók, záróünnepségek. Ilyenkor véget nem érően eltáncolják az országuk történelmét, és valami homályos üzenetet fogalmaznak meg. Iszonyat. Aki ezt kitalálta, az vallatótiszt lehetett. Én inkább bevallanék mindent, csak ezt ne kelljen néznem. (Nem is fogom.)

Szóval, polgártársak, ha - adja Isten - magyar áll a dobogó legfelső fokán és leng a zászló, meg szól a Himnusz, lesz mire büszkének lennünk. Ekkor érezhetjük, hogy úgy tudtunk kokszolni, hogy azt nem vették észre. És boldog szívünket hazafias lelkesedés hathatja át azért, hogy hány korrupt sportvezető fogja a markát tartani a "Magyar Siker Kovácsaként" közpénz tízmilliókra.

Ezért én nem nézem ezt a most éppen Brazíliából közvetített kokszos, korrupt műsort, de akinek nincs elege ebből az olimpiának nevezett szemétből, maradjon fenn egész éccaka.

Sajnálatos módon ez a nyár nélkülözi az uborkaszezont. Az uborkaszezon elmaradásának egyik része érthető - Eb, olimpia -, a másik nem annyira remek. A kedves befogadottak ugyanis elkezdték mészárolni az őket befogadó európaiakat. Ebből a szempontból tök mindegy, hogy alig egy éve megjelent, magát 18-nak hazudó afgán(?) görény mészárol vagy évek óta Európában élő - látszólag sikeres asszimiláns - perzsa, tunéziai. (Ez utóbbiaknál hirtelen senki sem érti, hogy az "Olyan jó gyerek volt, pedig!" miért érzi egyszerre úgy, hogy akkor ő most kinyírna egy rakás európait.)

A magyar euró - tervezőasztalon. Ott is marad, még ha tetszetős is.

Szóval semmi sem indokolta, hogy Varga Mihály elkezdjen trollkodni a magyar euró bevezetésének közeli lehetőségével. Lehet, hogy valamiféle előre eltervezett - felminősítésre ácsingózó - kommunikációs naptárban szerepelt, hogy: "2016. július 15. körül miniszter úr bejelenti a magyar euró bevezetésének szándékát." Osztán, ha már ott volt a tervben, hát be kellett jelenteni: a bürokrácia már csak ilyen. Szóba jöhet még, hogy Miska legurított valami széles jó kedvet előidéző nedűt. Egyéb magyarázat nincs. 

Mert minek. Mindenki tudja, hogy nem lesz magyar euró. Ennek a ténynek legjobban Draghi örül, és meg is akadt a finom vajas croissantja a torkán, amikor a reggelijéhez olvasgatott sajtó szemléjében találkozott Misink agymenésével. Mert Draghi tudja, hogy ahova a magyarok az elmúlt századokban betették a lábukat, annak a kócerájnak meszeltek. Lám, mi lett az egykor irigyelt EU-val, vagy a régebben rettegett NATO-val. A nyolc éve meg nem oldott görög és az őszre lassan előbújó olasz bankválság kutyafüle lenne a magyar euró csatlakozáshoz képest. Aztán megnyugodott ő is, mivel észrevette, hogy Miska kijelentéséről szóló tájékoztató a sajtószemle "Kisszínesek" rovatában szerepel.

Az euró - mint project - eleve bukott dolog. Nem hiába magyar volt az egyik kitervelője. A csacsi közgazdászok egy része még mindig sikeresnek tartja, az értelmesebbje már korábban megmondta, hogy politikai unió nélküli pénzkibocsátás még semmikor sem működött a világtörténelemben. Ezt az érvet szokták aztán felkapni a nemzetállamokon túli politikai egység hívei a szorosabb - a nemzeti szuverenitást visszaszorításával járó - integráció mellett. Tehát először csinálunk egy baromi kockázatos pénz kibocsátást, aztán a kockázat csökkentése érdekében hozzápasszítjuk a valóságot. Ez az EU agytrösztjének szellemi színvonala. Az ám, de a rendszer akkor sem működne. Ennek pedig egyszerű oka van. 

Látható, hogy az euró a németeknek, a beneluxoknak, az osztrákoknak jött be. (Nem számítva a koszovói albánokat, nekik a legjobban.) A franciák, írek, tótok stb. vonatkozásában billeg a mérleg, a déli országok esetében pedig katasztrófa. A közgazdász rizsa szépen meg tudja magyarázni a folyamatot a termelékenység és egyéb okosságok felsorolásával, de az csak a felszín. A valós probléma a néplélekből fakad. Az euró bevezetése egy németnek nem járt nagy változással, csak Luther és Clara Schumann helyett meg kellett szokni valami építészeti rajzot. De egy délinek nem. Ők századokon át százezrekben és milliókban számoltak. Náluk az átváltási arány százasokban volt mérhető. Persze, hogy nem ment. Egyszerűen nem ismerték fel az új pénz értékét. Portugál barátaimtól kérdeztem még a bevezetés után nem sokkal, hogy ízlik az új pénz? Sóhajtoztak, hogy nem marad semmi hó végére. Korábban kb. nyolcszázezer forintnak megfelelő escudo volt a fizetésük. (A forint és az escudo nagyjából pariban szokott állni, az escudo egy hangyányit erősebben.) A váltás után sem lett kevesebb, de csak pár ezer euró volt a kezükben. Akik megszokták, hogy a taxisnak adnak mondjuk száz escudo borravalót, azok egyszerűen évekig nem értették, hogy az pár eurócent. Pénzből ennyit adni viszont megalázó. Hát adtak legalább öt eurót. Az egyéb cikkeknél meg fordítva. Csak ötszáz euró, hát akkor vegyünk a nagyinak is! - felkiáltással vásároltak eszetlenül. A gyorsan elfogyott fizetés hiányait pedig hitelből pótolta az egész társadalom. Alulról nézve tehát ezért volt kudarc az euró bevezetése minden olyan államban, ahol a pénzhez való kulturális szokások a nagy számok mentén alakultak.

Magyarország is ez a szegmens. Mi is tízezrekben, százezrekben számolunk. Egyszerűen nem menne évekig a néhány ezerben - nyugdíjak esetében például a néhány százban - való gondolkodás. Maradna a nyakló nélküli hitel, össztársadalmi eladósodás. Ki az a hülye, aki ezt politikai szinten bevállalja? Hát a Miska troll.

Igazán az úgynevezett szakújságírókon csodálkozom. A kormánypárti bérencek lelkendezésén nem, azok sík hülyék. De a komolyan vehetők is beleálltak valami szakmai vitafélébe. Minek, skacok? Csak annyit kellett volna leírni, hogy a Misi aranyos fiú, de a nyári trollkodásából elegünk van.

Milyen könnyű szép hazánk országos politikusainak! Annyi pénzük van már, hogy külön szólni kell az offshore számláikat kezelő svájci, szingapúri, Öböl-menti országok bankjainak, hogy szélesítsenek egy csöppet a számlájukon, mert lecsorog róla a közbeszerzések közbeiktatásával oda surrant EU-s meg költségvetési zsozsó. Ezen kívül vehetnek földet ócsóér' számolatlanul és kastélyt dögivel. Meg aztán letelepedési kötvényekből, a nemzetközi pénzmosásban élenjáró kaszinóüzemeltetésből is csurrangat valami. (Az ennél is feketébb üzletekről ne is beszéljünk, a fesztiválszezon kábszerbotrányai azért utalnak valamire, de hála Istennek Rogán Tóni sosem látta Vizoviczki és Portik urakat.)

Mit tegyen viszont az egyszeri középszerű politikus? Az már nem számít? Az dögöljön meg? Néki is kell juttatni valamit, nem? Nohát. Ezért osztán a karácsonyi ünnepkör lezártával, a szilveszteri bulira készülve a népnemzeti, polgári, hazaffy és keresztény politikus elkészíti a következő évre szóló korrupciós tervét. (A nagyon nyugatos, ócseny baloldali, erősen liberális politikus is elkészítené, csak ezekre mostanság rossz idők járnak, nekik meg kell elégedniük azokkal a morzsákkal, amelyeket a Fidesz dob nekik, ha jól viselkednek.) Tehát a mi szabadon választottunk szépen betervezi, hogy a különböző engedélyekhez való hozzájárulása, támogatása mennyit is ér. Így aztán midőn február elején hazatér a családi síelésből - ha jobban megy Mauritiusról -, azonnal elkezdi szervezni a nyári spanyol körút finanszírozását.

Összeül a bizottság feltérképezni a tutit. Van - aszondja - néhány engedélykérelem a közműszolgáltatóktól, kábelfektetőktől, ezeket kellene megszakérteni, elvtársak. (Ha nincs elég, akkor csinálni kell a választói igényekre hivatkozva. Az nem lehet, hogy csak a horvát tengerig jussunk, mert elfogy a zsé, csesszék meg.) A bizottságban a magyar belpolitika ifjú reménysége már lökné is a választók fontosságát, meg a polgári Magyarország jövőjét, amit magától Viktortól hallott, amikor őfényessége még első ciklusában meglátogatta az óvodáját. Az öreg rutinié azonban nyugalomra inti azzal, hogy minden körülményt alaposan meg kell fontolni. Hát fontolják. Először is legyen nyáron, akkor alig veszi észre a sok birka. Oké - bólogat mindenki. Aztán mennyi az annyi? Ebben szépen kiegyeznek. Már csak az időt kell megállapítani, ameddig a sok hülyének kerülgetni kell a gondosan kiásott árkokat. Azt mondja a fiatalúr, hogy ő kiszámolta, az egész nem tart egy hétig: jönnek a melósok, kiássák, kicserélik, visszatemetik, aszfaltozzák, a kedves választók észre sem veszik. Ha ennyire hülye vagy kirakunk a Fidelitasból - ingerkedik a helyi potentát - mit gondolsz, egy heti munkáért mennyit lehet számlázni? Abból telik nyaralásra? Hova akarsz menni? Az Omszki tóhoz? Nahát. Akkor két hónapra adjuk ki az engedélyt.

Igen ám, de van még kérelem tök ugyanoda egy másik bagázstól. Az ifjú megint kezdi, hogy akkor talán menjenek egyszerre a szolgáltatók, legalább egy füst alatt elintézik az egészet, a polgárok meg ugye nem lesznek annyit háborgatva. Az öreg róka ekkora impertinenciára már komolyan felkapja a vizet, hiszen lelki szemei előtt látja, ahogy nem ő úszik a tengerben, hanem a jó kis zsozsetta távolodik. Felkéri a jövő reménységét, hogy akkor inkább lépjen be az ifjú keresztények közé, ott csak a maszturbálás van megtiltva, egymás ánuszának tágítása üdvös cselekedet, inkább ott csinálja mint a bizottságban.

Kissé megenyhülvén aztán megkérdi az ifjú titánt, hogy hallott-e Szergej Bubkáról? "Annyit segítek, hogy nem a Sziget fesztiválon fellépő dj-ről van szó!" - cuppant szemével mosolygósan a politikusok gyöngye. Látom, azon az átszellemült Y-generációs képeden, hogy fogalmad sincs. Akkor idefigyelj, te szerencsétlen! Szergej Bubka rúdugró volt. Helyből ugrott ötszáz métert magasba, hát még a rúddal. Kérlek szépen akkor kezdődtek az atlétikai vándorcirkuszok, mert tettek bele egy kis pénzt. Jártak metropolisról nagyvárosra, mint a Forma-1. Kellettek a sztárok meg a műsor, mert ki a fene kíváncsi alapból arra, hogy tizenöt néger meg négy nyomi fehér futkározik 5000 méteren. A Bubka ilyen sztár volt. A menedzsere kötött egy rohadt jó szerződést arról, ha az adott városban világcsúcsot ugrik, akkor a szervezők megdobják egy kiló arannyal. Vágod, picinyem? Na, ha a Bubka olyan hülye lett volna, mint te, akkor elsőre megugorja maximumát, megkapja az egy kiló aranyát aztán csocsi. De a Bubka nem volt hülye, ő pontosan tudta, hogy mekkorát tud ugrani, ezért centinként ugrotta meg a világcsúcsot. Az éppen esedékes város meg a gyengeelméjű közönség örült, hogy a Bubka náluk lett rekorder, ami nagyjából pár hónapig volt érvényben. A következő verseny következő városában aztán ugrott egy centivel nagyobbat az újabb kiló aranyért. Így szedett össze a Bubka annyi aranyat, amennyi még Fort Knoxban sincs.

Szóval, kisszívem érted már? Nem engedjük egyszerre az összes nyüves szolgáltatót a terepre. Jön az első, perkál, kibontja azt a szart, otthagyja két hónapig, oszt betakarja. Ezután jön a következő, perkál, kibont, betakar. Mi meg együtt szidjuk a bontogatókat a mi szeretett választóinkkal, és a végén diadalmasan közöljük, hogy megoldottuk. Mivel neked olyan bizalomgerjesztő fejed van, majd te nyilatkozol, pubikám, csak előtte beiskolázunk egy kommunikációs tréningre.

Kedves jó olvasóim, ha felbontott gödröt látnak jártukban-keltükben, amely a kutyát sem érdekel hónapokig, majd féléven belül újra kiássák, ne bosszankodjanak - és főleg ne legyen elegük - gondoljanak arra, hogy hasznot hoz az valakinek.

Nézhettük ezt a török szerencsétlenkedést, és csóválhatjuk a fejecskénket: már a puccsisták sem a régiek. A modern kor puccskoreográfiáját egy Uljanov nevű pacák írta meg, azóta is kézikönyvként forgathatja az erre a szabadidős foglalkozásra nyitott közeg. (Persze azóta modernizálták, de a lényeget tekintve változatlan.)

Európában a francia forradalomig - néhány középkori városállam vallásilag révületbe esett próbálkozásait leszámítva - rendszerváltó jellegű puccsok nem voltak. Az angol forradalomban lefejezték ugyan a királyt, mégis egyfajta téblábolás érzékelhető a résztvevők magatartásában, amelynek Cromwell nyertese lett, de éppen a kikristályosodott szándék hiánya miatt alig várta Anglia népe, hogy visszatérhessenek uralkodójuk szárnyai alá. Természetesen családon belüli erőszakként az adott dinasztián belül rengeteg hatalomátvétel zajlott a középkorban. Ilyenkor a vesztest kinyírták - esetleg a keresztényi szeretet jegyében száműzték, bezárták - követőit proscribálták, hogy a tőlük elvett földekkel ki tudják fizetni a saját bandát. Meghalt a király, éljen a király!

A franciák voltak az elsők, akiknél megjelent a királysággal mint hatalomgyakorlási móddal való egyértelmű szakítás, és új megoldásként a köztársasági formával történő kísérletezés. Ez a társadalmi tesztelgetés eltartott náluk is közel száz évig, ennek tanulságait próbálta meg levonni Uljanov, akit hálás közönsége 70 évig Leninként ismerhetett. Különösen a párizsi kommünre fókuszált, annak radikális hatalommegszerzési, -gyakorlási technikáit tekintette irányadónak. A "leggyengébb láncszem elmélet" gyakorlatba való átültetésének ugyanis voltak ellenzői, mint például a cár, az orosz elit stb., így a mi Vlagyimir Iljicsünk csak normálistól eltérő hatalomra jutásban gondolkodhatott. Ezért végigvette akkurátusan, hogy miként kell megpuccsolni a legitim hatalmat. Újításait siker koronázta, a kis októberi puccs eredményeként a csőcselék sikerrel jutott hatalomra Oroszországban azzal az egyszerű programmal, hogy vegyenek el mindent a náluk gazdagabbaktól.

A sikeres puccshoz tehát kell egy tök egyszerű ideológia, amit a nép egyszerű Pokémonozó gyermekei is felfognak. Aztán az információs központok blokkolása, ami akkoriban a telefonközpont volt, ma a tévék, rádió, net (főleg a közösségi oldalak). Jó, ha sikerül lezárni az utcákat is, a modernebb korban azonban ez már nem annyira jelentős. Ki kell küldeni továbbá agitátorokat a placcra azzal, hogy azonnal lőjenek le mindenkit, aki ellenség lehet. Nem árt továbbá a tömegek leitatása: mire kijózanodnak, már ott az új világ. De a legfontosabb és minden sikeres puccs receptje a megalkuvást nem ismerő kérlelhetetlen erőszakosság, melynek első célpontjai mindig a politikai ellenfelek kell, hogy legyenek.

Lenin elvtárs jól kigondolt receptjét később folyamatosan modernizálták olyan szervezetek, akiknek a puccsolás munkaköri feladatuk (CIA, KGB). Az utolsó sikeres puccsot itt Európában Ceaușescu elvtárs ellen hangolta össze a megbuktatásában érdekelt titkosszolgálatok koalíciója. Diktátor ellen egyébként viszonylag könnyű puccsot szervezni, mert egyfelől adott az ideológiai cél, másfelől ha őt kinyírják, nincs miért kockáztatni a sameszoknak, kereshetik az új gazda kegyeit.

A sikertelen puccsra pedig jó példa az 1991-es szovjet puccs, amiből csodálom, hogy nem tanultak a török katonák. Valószínűleg hiányzik a török katonai akadémia tanrendjéből a puccsolás mint tantárgy. Ez valamiféle elbizakodottságból fakadhat, mert az elődöknek ez a stúdium a vérükben volt.

Ha tehát puccsolni akarunk, akkor nem vadászgépeket küldünk a főváros fölé, mert látványos ugyan, de minek. Szintén nem küldünk ki sorkatonákat az utcára, mert a kezdeti lendület után elbizonytalanodnak. Mivel maguk is a nép fiai, nem szívesen lőnek rájuk, a mimózalelkűek még képesek meg is tagadni a tűzparancsot. Pár óra alatt felfogják helyzetüket, kialakulnak a kvaterkázások, a népek viszik nekik a kaját, piát. Tök feleslegesen lézengenek, sőt könnyen átállnak. A tévé megszállására sem kell sok időt fordítani, ha már kezükben a hatalom, majd bejelentik, addig meg kinek mi köze a részletekhez.

Egyszemélyi vezetésű országban tehát rohadt egyszerű a puccsisták dolga: ki kell lőni a vezért. Ez a török puccs akkor lett volna sikeres, ha egy húszfős kommandó szépen teletömi golyóval Erdogánt, akinél ebből fakadóan keringési zavarok léptek volna fel. Ha ez megvan, a puccs vezére bejelenti a tévében, hogy Törökország szeretett vezérével végeztek az Iszlám Állam/kurdok terroristái. (Amelyik kézre áll, tök mindegy.) A török hadsereg nem tűrheti, hogy mocskos terroristák garázdálkodjanak az országban, ezért átveszi a hatalmat, biztosítva az ország területi egységét, népének biztonságát. Taps. A hatalom konszolidációja érdekében dísztemetés Erdogánnak, közben a terroristákkal együttműködők likvidálása. Taps. Új - természetesen nagyon demokratikus - választások kiírásának ígérete a helyzet normalizálása után. Taps. Az oroszokkal való kapcsolat rendezése, a NATO tagságból eredő kötelezettségek betartása mellett. Taps. A terrorista Iszlám Állammal szembeni erőteljesebb fellépés bejelentése. Taps. Fogadkozás a migrációs áradat megállításáról. Taps. (Európából: hosszan tartó taps.)

Természetesen minket, magyarokat nem érdekel, hogy a törökök miképp rendezik ügyeiket. Számomra például hót' mindegy, hogy Erdogan-e ott a góré vagy valami sokcsillagos, csak a hülyék dilettantizmusából van elegem.