Sajnálatos módon ez a nyár nélkülözi az uborkaszezont. Az uborkaszezon elmaradásának egyik része érthető - Eb, olimpia -, a másik nem annyira remek. A kedves befogadottak ugyanis elkezdték mészárolni az őket befogadó európaiakat. Ebből a szempontból tök mindegy, hogy alig egy éve megjelent, magát 18-nak hazudó afgán(?) görény mészárol vagy évek óta Európában élő - látszólag sikeres asszimiláns - perzsa, tunéziai. (Ez utóbbiaknál hirtelen senki sem érti, hogy az "Olyan jó gyerek volt, pedig!" miért érzi egyszerre úgy, hogy akkor ő most kinyírna egy rakás európait.)

A magyar euró - tervezőasztalon. Ott is marad, még ha tetszetős is.

Szóval semmi sem indokolta, hogy Varga Mihály elkezdjen trollkodni a magyar euró bevezetésének közeli lehetőségével. Lehet, hogy valamiféle előre eltervezett - felminősítésre ácsingózó - kommunikációs naptárban szerepelt, hogy: "2016. július 15. körül miniszter úr bejelenti a magyar euró bevezetésének szándékát." Osztán, ha már ott volt a tervben, hát be kellett jelenteni: a bürokrácia már csak ilyen. Szóba jöhet még, hogy Miska legurított valami széles jó kedvet előidéző nedűt. Egyéb magyarázat nincs. 

Mert minek. Mindenki tudja, hogy nem lesz magyar euró. Ennek a ténynek legjobban Draghi örül, és meg is akadt a finom vajas croissantja a torkán, amikor a reggelijéhez olvasgatott sajtó szemléjében találkozott Misink agymenésével. Mert Draghi tudja, hogy ahova a magyarok az elmúlt századokban betették a lábukat, annak a kócerájnak meszeltek. Lám, mi lett az egykor irigyelt EU-val, vagy a régebben rettegett NATO-val. A nyolc éve meg nem oldott görög és az őszre lassan előbújó olasz bankválság kutyafüle lenne a magyar euró csatlakozáshoz képest. Aztán megnyugodott ő is, mivel észrevette, hogy Miska kijelentéséről szóló tájékoztató a sajtószemle "Kisszínesek" rovatában szerepel.

Az euró - mint project - eleve bukott dolog. Nem hiába magyar volt az egyik kitervelője. A csacsi közgazdászok egy része még mindig sikeresnek tartja, az értelmesebbje már korábban megmondta, hogy politikai unió nélküli pénzkibocsátás még semmikor sem működött a világtörténelemben. Ezt az érvet szokták aztán felkapni a nemzetállamokon túli politikai egység hívei a szorosabb - a nemzeti szuverenitást visszaszorításával járó - integráció mellett. Tehát először csinálunk egy baromi kockázatos pénz kibocsátást, aztán a kockázat csökkentése érdekében hozzápasszítjuk a valóságot. Ez az EU agytrösztjének szellemi színvonala. Az ám, de a rendszer akkor sem működne. Ennek pedig egyszerű oka van. 

Látható, hogy az euró a németeknek, a beneluxoknak, az osztrákoknak jött be. (Nem számítva a koszovói albánokat, nekik a legjobban.) A franciák, írek, tótok stb. vonatkozásában billeg a mérleg, a déli országok esetében pedig katasztrófa. A közgazdász rizsa szépen meg tudja magyarázni a folyamatot a termelékenység és egyéb okosságok felsorolásával, de az csak a felszín. A valós probléma a néplélekből fakad. Az euró bevezetése egy németnek nem járt nagy változással, csak Luther és Clara Schumann helyett meg kellett szokni valami építészeti rajzot. De egy délinek nem. Ők századokon át százezrekben és milliókban számoltak. Náluk az átváltási arány százasokban volt mérhető. Persze, hogy nem ment. Egyszerűen nem ismerték fel az új pénz értékét. Portugál barátaimtól kérdeztem még a bevezetés után nem sokkal, hogy ízlik az új pénz? Sóhajtoztak, hogy nem marad semmi hó végére. Korábban kb. nyolcszázezer forintnak megfelelő escudo volt a fizetésük. (A forint és az escudo nagyjából pariban szokott állni, az escudo egy hangyányit erősebben.) A váltás után sem lett kevesebb, de csak pár ezer euró volt a kezükben. Akik megszokták, hogy a taxisnak adnak mondjuk száz escudo borravalót, azok egyszerűen évekig nem értették, hogy az pár eurócent. Pénzből ennyit adni viszont megalázó. Hát adtak legalább öt eurót. Az egyéb cikkeknél meg fordítva. Csak ötszáz euró, hát akkor vegyünk a nagyinak is! - felkiáltással vásároltak eszetlenül. A gyorsan elfogyott fizetés hiányait pedig hitelből pótolta az egész társadalom. Alulról nézve tehát ezért volt kudarc az euró bevezetése minden olyan államban, ahol a pénzhez való kulturális szokások a nagy számok mentén alakultak.

Magyarország is ez a szegmens. Mi is tízezrekben, százezrekben számolunk. Egyszerűen nem menne évekig a néhány ezerben - nyugdíjak esetében például a néhány százban - való gondolkodás. Maradna a nyakló nélküli hitel, össztársadalmi eladósodás. Ki az a hülye, aki ezt politikai szinten bevállalja? Hát a Miska troll.

Igazán az úgynevezett szakújságírókon csodálkozom. A kormánypárti bérencek lelkendezésén nem, azok sík hülyék. De a komolyan vehetők is beleálltak valami szakmai vitafélébe. Minek, skacok? Csak annyit kellett volna leírni, hogy a Misi aranyos fiú, de a nyári trollkodásából elegünk van.

Milyen könnyű szép hazánk országos politikusainak! Annyi pénzük van már, hogy külön szólni kell az offshore számláikat kezelő svájci, szingapúri, Öböl-menti országok bankjainak, hogy szélesítsenek egy csöppet a számlájukon, mert lecsorog róla a közbeszerzések közbeiktatásával oda surrant EU-s meg költségvetési zsozsó. Ezen kívül vehetnek földet ócsóér' számolatlanul és kastélyt dögivel. Meg aztán letelepedési kötvényekből, a nemzetközi pénzmosásban élenjáró kaszinóüzemeltetésből is csurrangat valami. (Az ennél is feketébb üzletekről ne is beszéljünk, a fesztiválszezon kábszerbotrányai azért utalnak valamire, de hála Istennek Rogán Tóni sosem látta Vizoviczki és Portik urakat.)

Mit tegyen viszont az egyszeri középszerű politikus? Az már nem számít? Az dögöljön meg? Néki is kell juttatni valamit, nem? Nohát. Ezért osztán a karácsonyi ünnepkör lezártával, a szilveszteri bulira készülve a népnemzeti, polgári, hazaffy és keresztény politikus elkészíti a következő évre szóló korrupciós tervét. (A nagyon nyugatos, ócseny baloldali, erősen liberális politikus is elkészítené, csak ezekre mostanság rossz idők járnak, nekik meg kell elégedniük azokkal a morzsákkal, amelyeket a Fidesz dob nekik, ha jól viselkednek.) Tehát a mi szabadon választottunk szépen betervezi, hogy a különböző engedélyekhez való hozzájárulása, támogatása mennyit is ér. Így aztán midőn február elején hazatér a családi síelésből - ha jobban megy Mauritiusról -, azonnal elkezdi szervezni a nyári spanyol körút finanszírozását.

Összeül a bizottság feltérképezni a tutit. Van - aszondja - néhány engedélykérelem a közműszolgáltatóktól, kábelfektetőktől, ezeket kellene megszakérteni, elvtársak. (Ha nincs elég, akkor csinálni kell a választói igényekre hivatkozva. Az nem lehet, hogy csak a horvát tengerig jussunk, mert elfogy a zsé, csesszék meg.) A bizottságban a magyar belpolitika ifjú reménysége már lökné is a választók fontosságát, meg a polgári Magyarország jövőjét, amit magától Viktortól hallott, amikor őfényessége még első ciklusában meglátogatta az óvodáját. Az öreg rutinié azonban nyugalomra inti azzal, hogy minden körülményt alaposan meg kell fontolni. Hát fontolják. Először is legyen nyáron, akkor alig veszi észre a sok birka. Oké - bólogat mindenki. Aztán mennyi az annyi? Ebben szépen kiegyeznek. Már csak az időt kell megállapítani, ameddig a sok hülyének kerülgetni kell a gondosan kiásott árkokat. Azt mondja a fiatalúr, hogy ő kiszámolta, az egész nem tart egy hétig: jönnek a melósok, kiássák, kicserélik, visszatemetik, aszfaltozzák, a kedves választók észre sem veszik. Ha ennyire hülye vagy kirakunk a Fidelitasból - ingerkedik a helyi potentát - mit gondolsz, egy heti munkáért mennyit lehet számlázni? Abból telik nyaralásra? Hova akarsz menni? Az Omszki tóhoz? Nahát. Akkor két hónapra adjuk ki az engedélyt.

Igen ám, de van még kérelem tök ugyanoda egy másik bagázstól. Az ifjú megint kezdi, hogy akkor talán menjenek egyszerre a szolgáltatók, legalább egy füst alatt elintézik az egészet, a polgárok meg ugye nem lesznek annyit háborgatva. Az öreg róka ekkora impertinenciára már komolyan felkapja a vizet, hiszen lelki szemei előtt látja, ahogy nem ő úszik a tengerben, hanem a jó kis zsozsetta távolodik. Felkéri a jövő reménységét, hogy akkor inkább lépjen be az ifjú keresztények közé, ott csak a maszturbálás van megtiltva, egymás ánuszának tágítása üdvös cselekedet, inkább ott csinálja mint a bizottságban.

Kissé megenyhülvén aztán megkérdi az ifjú titánt, hogy hallott-e Szergej Bubkáról? "Annyit segítek, hogy nem a Sziget fesztiválon fellépő dj-ről van szó!" - cuppant szemével mosolygósan a politikusok gyöngye. Látom, azon az átszellemült Y-generációs képeden, hogy fogalmad sincs. Akkor idefigyelj, te szerencsétlen! Szergej Bubka rúdugró volt. Helyből ugrott ötszáz métert magasba, hát még a rúddal. Kérlek szépen akkor kezdődtek az atlétikai vándorcirkuszok, mert tettek bele egy kis pénzt. Jártak metropolisról nagyvárosra, mint a Forma-1. Kellettek a sztárok meg a műsor, mert ki a fene kíváncsi alapból arra, hogy tizenöt néger meg négy nyomi fehér futkározik 5000 méteren. A Bubka ilyen sztár volt. A menedzsere kötött egy rohadt jó szerződést arról, ha az adott városban világcsúcsot ugrik, akkor a szervezők megdobják egy kiló arannyal. Vágod, picinyem? Na, ha a Bubka olyan hülye lett volna, mint te, akkor elsőre megugorja maximumát, megkapja az egy kiló aranyát aztán csocsi. De a Bubka nem volt hülye, ő pontosan tudta, hogy mekkorát tud ugrani, ezért centinként ugrotta meg a világcsúcsot. Az éppen esedékes város meg a gyengeelméjű közönség örült, hogy a Bubka náluk lett rekorder, ami nagyjából pár hónapig volt érvényben. A következő verseny következő városában aztán ugrott egy centivel nagyobbat az újabb kiló aranyért. Így szedett össze a Bubka annyi aranyat, amennyi még Fort Knoxban sincs.

Szóval, kisszívem érted már? Nem engedjük egyszerre az összes nyüves szolgáltatót a terepre. Jön az első, perkál, kibontja azt a szart, otthagyja két hónapig, oszt betakarja. Ezután jön a következő, perkál, kibont, betakar. Mi meg együtt szidjuk a bontogatókat a mi szeretett választóinkkal, és a végén diadalmasan közöljük, hogy megoldottuk. Mivel neked olyan bizalomgerjesztő fejed van, majd te nyilatkozol, pubikám, csak előtte beiskolázunk egy kommunikációs tréningre.

Kedves jó olvasóim, ha felbontott gödröt látnak jártukban-keltükben, amely a kutyát sem érdekel hónapokig, majd féléven belül újra kiássák, ne bosszankodjanak - és főleg ne legyen elegük - gondoljanak arra, hogy hasznot hoz az valakinek.

Nézhettük ezt a török szerencsétlenkedést, és csóválhatjuk a fejecskénket: már a puccsisták sem a régiek. A modern kor puccskoreográfiáját egy Uljanov nevű pacák írta meg, azóta is kézikönyvként forgathatja az erre a szabadidős foglalkozásra nyitott közeg. (Persze azóta modernizálták, de a lényeget tekintve változatlan.)

Európában a francia forradalomig - néhány középkori városállam vallásilag révületbe esett próbálkozásait leszámítva - rendszerváltó jellegű puccsok nem voltak. Az angol forradalomban lefejezték ugyan a királyt, mégis egyfajta téblábolás érzékelhető a résztvevők magatartásában, amelynek Cromwell nyertese lett, de éppen a kikristályosodott szándék hiánya miatt alig várta Anglia népe, hogy visszatérhessenek uralkodójuk szárnyai alá. Természetesen családon belüli erőszakként az adott dinasztián belül rengeteg hatalomátvétel zajlott a középkorban. Ilyenkor a vesztest kinyírták - esetleg a keresztényi szeretet jegyében száműzték, bezárták - követőit proscribálták, hogy a tőlük elvett földekkel ki tudják fizetni a saját bandát. Meghalt a király, éljen a király!

A franciák voltak az elsők, akiknél megjelent a királysággal mint hatalomgyakorlási móddal való egyértelmű szakítás, és új megoldásként a köztársasági formával történő kísérletezés. Ez a társadalmi tesztelgetés eltartott náluk is közel száz évig, ennek tanulságait próbálta meg levonni Uljanov, akit hálás közönsége 70 évig Leninként ismerhetett. Különösen a párizsi kommünre fókuszált, annak radikális hatalommegszerzési, -gyakorlási technikáit tekintette irányadónak. A "leggyengébb láncszem elmélet" gyakorlatba való átültetésének ugyanis voltak ellenzői, mint például a cár, az orosz elit stb., így a mi Vlagyimir Iljicsünk csak normálistól eltérő hatalomra jutásban gondolkodhatott. Ezért végigvette akkurátusan, hogy miként kell megpuccsolni a legitim hatalmat. Újításait siker koronázta, a kis októberi puccs eredményeként a csőcselék sikerrel jutott hatalomra Oroszországban azzal az egyszerű programmal, hogy vegyenek el mindent a náluk gazdagabbaktól.

A sikeres puccshoz tehát kell egy tök egyszerű ideológia, amit a nép egyszerű Pokémonozó gyermekei is felfognak. Aztán az információs központok blokkolása, ami akkoriban a telefonközpont volt, ma a tévék, rádió, net (főleg a közösségi oldalak). Jó, ha sikerül lezárni az utcákat is, a modernebb korban azonban ez már nem annyira jelentős. Ki kell küldeni továbbá agitátorokat a placcra azzal, hogy azonnal lőjenek le mindenkit, aki ellenség lehet. Nem árt továbbá a tömegek leitatása: mire kijózanodnak, már ott az új világ. De a legfontosabb és minden sikeres puccs receptje a megalkuvást nem ismerő kérlelhetetlen erőszakosság, melynek első célpontjai mindig a politikai ellenfelek kell, hogy legyenek.

Lenin elvtárs jól kigondolt receptjét később folyamatosan modernizálták olyan szervezetek, akiknek a puccsolás munkaköri feladatuk (CIA, KGB). Az utolsó sikeres puccsot itt Európában Ceaușescu elvtárs ellen hangolta össze a megbuktatásában érdekelt titkosszolgálatok koalíciója. Diktátor ellen egyébként viszonylag könnyű puccsot szervezni, mert egyfelől adott az ideológiai cél, másfelől ha őt kinyírják, nincs miért kockáztatni a sameszoknak, kereshetik az új gazda kegyeit.

A sikertelen puccsra pedig jó példa az 1991-es szovjet puccs, amiből csodálom, hogy nem tanultak a török katonák. Valószínűleg hiányzik a török katonai akadémia tanrendjéből a puccsolás mint tantárgy. Ez valamiféle elbizakodottságból fakadhat, mert az elődöknek ez a stúdium a vérükben volt.

Ha tehát puccsolni akarunk, akkor nem vadászgépeket küldünk a főváros fölé, mert látványos ugyan, de minek. Szintén nem küldünk ki sorkatonákat az utcára, mert a kezdeti lendület után elbizonytalanodnak. Mivel maguk is a nép fiai, nem szívesen lőnek rájuk, a mimózalelkűek még képesek meg is tagadni a tűzparancsot. Pár óra alatt felfogják helyzetüket, kialakulnak a kvaterkázások, a népek viszik nekik a kaját, piát. Tök feleslegesen lézengenek, sőt könnyen átállnak. A tévé megszállására sem kell sok időt fordítani, ha már kezükben a hatalom, majd bejelentik, addig meg kinek mi köze a részletekhez.

Egyszemélyi vezetésű országban tehát rohadt egyszerű a puccsisták dolga: ki kell lőni a vezért. Ez a török puccs akkor lett volna sikeres, ha egy húszfős kommandó szépen teletömi golyóval Erdogánt, akinél ebből fakadóan keringési zavarok léptek volna fel. Ha ez megvan, a puccs vezére bejelenti a tévében, hogy Törökország szeretett vezérével végeztek az Iszlám Állam/kurdok terroristái. (Amelyik kézre áll, tök mindegy.) A török hadsereg nem tűrheti, hogy mocskos terroristák garázdálkodjanak az országban, ezért átveszi a hatalmat, biztosítva az ország területi egységét, népének biztonságát. Taps. A hatalom konszolidációja érdekében dísztemetés Erdogánnak, közben a terroristákkal együttműködők likvidálása. Taps. Új - természetesen nagyon demokratikus - választások kiírásának ígérete a helyzet normalizálása után. Taps. Az oroszokkal való kapcsolat rendezése, a NATO tagságból eredő kötelezettségek betartása mellett. Taps. A terrorista Iszlám Állammal szembeni erőteljesebb fellépés bejelentése. Taps. Fogadkozás a migrációs áradat megállításáról. Taps. (Európából: hosszan tartó taps.)

Természetesen minket, magyarokat nem érdekel, hogy a törökök miképp rendezik ügyeiket. Számomra például hót' mindegy, hogy Erdogan-e ott a góré vagy valami sokcsillagos, csak a hülyék dilettantizmusából van elegem.

Alkalmanként el-elmerengek azon, hogy az elmúlt száz évben melyik generációnak lehetett a legjobb. Persze tudom, hogy csak átlagember értelemben lehet ezen filózni, mert az egyéni élethelyzetek között óriási különbség van. Mégis, érdekes játék ez: kissé alulról nézve a rettenetes történelmi időket.

Azt hiszem, hogy az 1910-es években, '20-as évek elején született nagyszülők két kategóriában nyerhetik el a magyar élet leélésének Oscar-díját. Az első a legnehezebb élet. Megszülettek a Nagy Háború alatt, után a széteső országban. Eszmélésük nagyjából a '30-as évekre esett, hogy annak elmúltával jöjjön egy körülbelül húsz éves időszak mindenféle istentelen próbatétellel. Háború: a férfiaknak front, nőknek hátország. Aztán a vagonok: származás, vallás, legyőzöttség, magyarsághoz tartozás, végül osztály alapon. Orosz megszállás: ostoba komcsi ideológia bemagolása, az addigi életről tanultak szembeköpésével. Az összeomlott ország újjáépítése: tíz körömmel való kikaparása a romok alól. A szánalmas kopasz törpe diktatúrája: az ellene való forradalom, megtorlások. A '60-as évekre jött el valamiféle - erős kompromisszumokkal terhelt - megnyugvás. Egy-másfél évtized még a munka világában, aztán nyugdíjas lét, besegítés az unokanevelésbe főleg a nyaraltatások idején. A szerencsések megélték az ezredfordulót. A tanulság: helytálltak úgy, ahogy a mai generációk sosem tudnának.

A másik Oscart a technikai fejlődés megélésért kaphatják. Gondoljunk bele, születésük idején az elektromosság még kevesek kiváltsága, és mire visszaadták lelküket teremtőjüknek mobiltelefonról hívhatták a dédunokákat. A gázlángtól, petróleumlámpától eljutni a színes tévéig: mekkora ugrás? Életük hajnalán még csak meséket hallhattak a Holdról, delén pedig látták, ahogy leszáll oda az ember megtéve az emberiség nagy lépését. Közben pedig a mindennapok része lett a fridzsider, a mosógép, a rádió, a tévé, a lakásokban a meleg víz, a fürdőszoba stb. A világ olyan mértékben változott meg körülöttük, amennyire addig egyetlen generációnál sem a történelem folyamán.

A legjobb életért járó díjat az 1940-es években, az '50-es évek elején születettek kaphatják. Születésükkor nehéz volt az élet, de ennek gondja nem őket terhelte. Életüket végig kísérte/kíséri a szociális biztonság. (Akkor tudnak társadalmilag zabosak lenni, ha ebben a jól kialakított biztonságukban háborgatják őket.) Szépen jártak óvodába, iskolába, ha bele simultak a rendszerbe még deklasszált elemnek minősülve is - kanyarokkal - tanulhattak. Életkezdésüket tanácsi, szövetkezeti lakások segítették, munkahelyük garantált volt. Gyermekeik után a '67-től már járt a GYES, bölcsődék segítették a dolgozó nőket. Nem kerestek sokat, de kipárnázott volt az életük. A kevesebb fizetésért viszont járt az ingyenesnek mondott egészségügyi ellátás, oktatás a gyerekeiknek. Természetesen a gyakorlatban a pártbrosúrák nem mindig köszöntek vissza, erről folytak is gondosan ellenőrzött társadalmi viták, de nagy átlagban kijött gulyáskommunizmus. Aki egy kicsit - több munkával, ügyeskedéssel - ki akart emelkedni, annak a '80-as évek gmk-s, butikos világa adhatott teret. Erre az időszakra szépen be is hazudták maguknak, hogy ők a nagy generáció. A rezsimmel kötött - esetleges - kompromisszumaikat ma is jótékony homály fedi. A rendszerváltás kissé bezavart kiszámítható életükbe, amint lehetett kormányra is juttatták a Horn-féle szakértelmet meg a sármos Medgyessyt. Életük lezárása is sikertörténet, ez az utolsó generáció, amelyik még kap nyugdíjat.

A '60-as években, '70-es évek elején született generáció a két világ határán állásban aranyérmes. Őket már tisztán a szocialista embereszmény szellemében nevelték azonban mire felnőttek, dobhatták ki az egészet a francba. Persze öregedvén visszamerengenek gyermekkoruk világába, azt hiszik, hogy amiben akkor felnőttek az jó volt. Nincs is ezzel a hülye nosztalgiázással baj, ha az ember nem vergődik miniszterelnökségre, az én nagyapám a Horthy-korszakról szokott lelkendezni. Ez a generáció teljesen hülye, zavarodott, valódi megújulásra képtelen. Erkölcsei lazák ugyan, ám legalább még vannak. Tudják, hogy amit csinálnak az morálisan hányinger, csak a pénz az nagy úr. Még azt is tönkre teszik, ami valahogy működött, ezzel maguk alatt vágják a fát, mert például nekik már - hiába fizették a járulékot egész életükben - nem lesz nyugdíjuk. A két világ határán állásban benne volt a lehetősége ennek a generációnak, hogy túlléphet a magyar kocsmán az értelemig és tovább, csak nem tudott élni vele. Az elveszett remények generációja ez, szégyelljék a pofájukat, ahányan vannak, élükön a strómanok királyával!

Aztán itt a legendás Y generáció, amelynek tagjai a technikai fejlődés gyermekei. Villámgyorsan megtanulják és használják az egyre rohamosabb tempóban előállított eszközöket. Az mp3 például tíz éve még nagy cucc volt, ma ott van a múzeumban a rokka mellett. Könyveket alig olvasnak, nincs idejük és képességük sem az elmélyülésre. Mellesleg a világ is azt igazolja vissza számukra, hogy nincs szükség a mély ismeretekre, mert mire megtanulnának valamit, már dobhatják ki. A felszínes tudásra épülő technikai fölény miatt a korábbi generációkhoz tartozóknak nehéz megszólítani őket. Lehetetlen egy Y generációst megingatni azon hitében, hogyha meg tudja nyomni a kütyü gombjait, akkor ismeri az életet is. Tanultak viszont a korábbi generációk kudarcaiból, a főéletcéljuk a jól élés. Persze... a mihez képest? Okosak, érdekérvényesítő képességük jó. Ők már nem hagyják kizsigerelni magukat a munkaerőpiacon alamizsnáért, ismerik saját értéküket, esetenként túl is értékelik magukat. Mivel mobilak, nyelveket beszélnek, nekik aztán picsoghat a magyar? Gyáriparosok Országos Szövetsége, hogy szarért-hugyért gürizzenek a pudvás kócerájaikban. Oda mennek, ahol normális életkörülményeket tudnak teremteni maguknak és családjuknak. Lassan elvesznek az úgynevezett magyarság számára, amellyel így a jövő veszik el. Sebaj, majd betöltik helyüket más népek, hacsak a plakátok vissza nem tartják őket.

Az ún. Z generációról még korai véleményt nyilvánítani, annyi biztos, hogy nevelésük nem könnyű.

Nos, kérem szépen, Önöknek elegük van valamelyik generációból?

A szokásos csinnadrattát mellőzve, szinte fű alatt adták át a felújított Rém Kálmán teret a nagyközönségnek. A nem jellemző szerénykedésnek oka van.

Először is vessünk egy pillantást azokra az érvekre, amelyekkel a közpénz ellopására mindig kész politikusaink indokolták az ő szeretett csőcseléküknek a felújítást. Volt ugye az, hogy a tér korszerűtlen, a motorizáció fejlődése miatt dugó dugó hátán, amit meg kell oldani. És a csőcselék bólogatott erősen: Meg kell, bizony! Megosztán a balesetveszélyes is. Jönnek-mennek a 4-es 6-osok, biztonság meg semmi. Csoda, hogy még nem történt tragédia! - szörnyülködtek a politikusok. Úgy van! Balesetmentes teret! - helyeselt a nép. Meg hát nézzék meg ezt a nyavalyás Moszkva teret, tiszta bagdadi bazár! Kocsiról leesett cuccokat árulnak a rikácsoló cigányok. - forgatták szemeiket a politikusok. A rohadt anyjukat! Adhatnák olcsóbban is! - zúgott a plebs. Tiszta hajléktalan hugyolda a tér! De majd mi rendet teszünk. - ígérték a politikusok. Rendet, rendet! - követelte a nép. Midőn kialakult a társadalmi konszenzus a tér felújításában, jöhettek az álmok álmodói.

Hát akkor, elvtársak vagy tisztelt hölgyeim és uraim (nem kívánt törlendő), megszüntetjük a dugót! Mégpediglen úgy, hogy a föld alá visszük a forgalmat a Széna tér és a Krisztina körút között, telik rá az 5.3 milliárdból. Jaj, de jó! Csüngtek az autósok az álmok álmodói ajakán. Meg a villamosokat is levisszük a föld alá, és nem lészen többé baleset, erre való az 5.3 milliárd. Hurrá! - üvöltette a boldog nép. Lesz egy szép nagy, tiszta közösségi tér, ahol majd fiatalok taliznak és együtt bégetnek a bárányok a farkasokkal. A rendbe tett térről a cigók és a hajléktalan söpredék kéz a kézben tűnnek el. Sőt még a Fogast is lehozzuk a térre, így a fiataloknak, és a családosoknak csak egy ugrás lesz a budai hegyek lágy ölébe kijutni. Zsenik vagytok, álmok álmodói, álmodjatok még! - kérlelték őket a budai és az agglomerációs polgárok. De mostan már nem álmodunk többet, ennyi telik az 5.3 milliárdból. Slussz passz. Legyen már elég!

Nos, akkor elkezdték a munkát a tervezők. Sajnos a nyolcszáz méteres alagút nem jön ki 5,3 milliárdból, métere kerül százmillióba, mert az anyag- és emberköltségen kívül jelentős az offshore-költség. Hát, ha nem hát, nem, akkor menjen a felszínen, elvtársak. A buszparkolót megszüntetjük, azon át lehet vezetni az utat. A buszok meg ott állnak meg, ahol akarnak. Jó lesz-e így? - kérdezték a tervezők. Naná! - válaszolták a politikusok - Az offshore-költségből nem engedhetünk a XXI. században. Hova fejlődne a világ? A villamosok végállomásának föld alá vitele sem egyszerű, hiszen az a háromszáz méter éppen elvinné a térkövezésre számított költség egy részét. Ahhoz meg mit szólna a Főnök? Mi van, ha a papa szállítja a köveket? Nincs mit tenni, maradnak azok a nyűves villik a felszínen. - sopánkodtak politikusék. A Fogas lehozatala sem egyszerű, macerás engedélyek, meg zörögne is. Jó, akkor hagyjuk a francba! - legyintettek politikusék.

Szép csendben áthangszerelték a nagyívű álmokat a tervezők és a félázsiaiak szabadon választott képviselői. Maradtak a térkövek, a betonbunkerek, a balesetveszélyes átkelők, mozgólépcső. És az árusok sem szívódtak fel, csak míg ők dolgoznak, a purdék a szökőkútnál visítoznak a feltörő vizet élvezve. A hajléktalanok pedig miért is adnák fel jól bejáratott nyíltszíni vécézésüket, amikor tömött villamosok egész közönsége nézheti ürítésüket a híd környékén.  Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a legnagyobb fegyvertényt megvalósítottuk, mi magyarok: az 5.3 milliárd forintot sikerült tehetségesen elkölteni. Megmutattuk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék!

Akár jó is lehetett volna... de azok a fránya offshore-költségek...

Mindenki örül, csak ez a nemzetidegen Soros-bérenc blogger húzkodja a száját a kampós orra alatt. Meg a szélsőjobbos fasiszta Jobbik jelentget fel, mert nincs a téren egy bokor sem frakcióvezető úr talijához. Meg a nemzetáruló baloldal, akik alig várják, hogy ráronthassanak a nemzetre. Meg a polgáriak, akik azt hitték szerencsétlenek, hogy "Csak a Fidesz!" képes tisztességesen kormányozni. De ezek a szánalmas alakok nem számítanak, a pénz már jó zsebekben van.

És rendben is van ez így. Sőt! Csak így van rendben ebben a nyomorult országban. Egy alázatos kérdésem van csupán. Miképp lehet az, hogy Buda legforgalmasabb csomópontjának felújítására eldurrantanak 5,3 milliárd forintot, és a 4-es-6-os villamosok beállásakor kézzel váltja a síneket a bakter? Szép sárga-zöld mellénykéjében áll ott, és a villamosok előtt, mögött egy vascsővel átlöki a váltót a megfelelő pozícióba. Ismétlem: 5,3 milliárd forintból nem sikerült valami számítógép által vezérelt elektronikával kiváltani a vasút megjelenése idején használt - közel kétszázéves - technikát. Már azt várom, hogy a villik ki- és beállásánál a bakter leengedi a sorompót, esetleg zászlóval a kezében fut a villamos előtt.

Nyár van, élvezzük. Ősszel úgyis elegünk lesz.

A Brexit hisztizőknek ajánlanék figyelmükbe egy angol mondást az EU-ról: "A franciákkal a lényeget kivéve semmiben nem értünk egyet, a németekkel mindenben egyetértünk kivéve a lényeget."

Kontinentális gondolkodással az angolok nem érthetők meg, mert az európaiak - benne a magyarok - egyszerűen távol állnak a kapitalizmustól, amelyet az angolok találtak ki maguknak. Az a cociális piacgazdaságnak nevezett valami, amit mi kapitalizmusnak hiszünk, sehol sincs az igazitól. Nem is kompatibilis a kettő, ez a Brexit igazi oka.

A kapitalizmus kialakulását egyes történészek munkásságának eredményeként szokás a XVI. századtól eredeztetni. Fenét, az a folyamat, amely Európa peremén a Római Birodalom bukása után kapitalizmus kialakulásához vezetett jóval korábban, nagyjából a VIII. századtól indult és a XI. században kapott új lendületet. Európát e századokban állattenyésztő vagy földművelő népek lakták. Ez fontos megkülönböztetés, mert ezek a népek a saját munkájukból éltek. Voltak időnként gondok e körben is, egy-egy aszály, marhavész, amely miatt időnként rákényszerültek mások területének megszerzésére, terményeik elvételére, de rendszerszerűen mégis csak a munkájuk gyümölcseit fogyasztották. Kivéve Észak-Európa germánjait.

Nekik nem adatott meg, hogy állatot tenyésszenek, földet műveljenek, mert az éghajlati viszonyok ezt igen kis mértékben tették lehetővé. A soványka föld termésátlaga megoszlott a hosszú, sötét időszakok unaloműző eltöltési módjából bőségesen előálló leszármazottak között. Egy darabig egymástól lopkodtak, de ez sem mehetett a végtelenségig, hiszen kevés volt a rabolni való. Ezért a túlnépesedett Skandináviából alkalmanként kirajzott a felesleg. Még pedig három irányba. Keleten az orosz államokat szervezték meg, és néha irányították Bizáncot. Délre - Itáliába, Szentföldre - kicsit később jutottak nyugati mandinerből. Nyugatra viszont rendszeresen kikukkantottak, Angliát a VIII. századtól kezdték el örvendeztetni remekbe szabott rablóhadjárataikkal.

No, akkor most vegyük át, milyen tulajdonságok alapozzák meg a virtigli kapitalizmus pszichéjét. Kell hozzá egy majdnem reménytelen élet, amelyben ha megszakadsz, sem jutsz sehova. Ezt belátva kell egy nagy adag kockázatvállalási hajlandóság. Sokan csak azt látják, hogy: Jé! Milyen frankó csávó volt a Vörös Erik meg a fia, felfedezték Grönlandot, meg Amerikát. De azokról nem szólnak a sagák, akik belevesztek a tengerbe, éhen haltak bolyongás közben stb. Pedig ők voltak többen. És mégis inkább vállalták a bizonytalan reménytelent, mint a biztos reménytelenséget jelentő skandináv életet. A nehéz körülmények, a mindenáron való eredmény elérésének kényszere aztán maga után hozta a kapitalizmus harmadik tulajdonságát, a gátlástalan erőszakot. Ha a viking hajónak szerencséje volt és kikötött, mindent el kellett venniük a helyiektől. Az életüket is. Két okból. Mert anélkül nem adták az általuk megtermelt javakat, és humanitárius okból, hiszen úgyis éhen haltak volna, ha elviszik a kajájukat. Az eredményes rablást pedig meg kellett ünnepelni egy kis nemi erőszakkal. Ezek azok a lelki tényezők, amelyek végig ott vannak Anglia történetében. És ez egészült ki egy földrajzi okkal. Angliában, Normandiában, Flandriában jobb volt az élet mint Skandináviában, de nem sokkal. Eltunyulni nem lehetett.

A kákán is csomót keresők persze leugathatják szegény posztolót, hogy más népektől sem állt távol a rablás, például a vikingek kortársaként fungáló magyaroktól, araboktól. Csakhogy - mint említettem volt - ezeknek a népeknek a katonai elitje bár űzte az ipart, azt más okból tette. Nekik volt hova hazamenniük. A hátországuk megtermelte az ellátásukhoz szükséges javakat, a hadjárat zsákmányszerzésre irányult. Még egy ellenérvet lehet a teóriával szemben emelni, hogy a délre, keletre eljutottak mégsem csináltak kapitalizmust, mikor a lelkület ugyanaz. Nem egészen. Délen és keleten a normannok rászoktak a jóra, pár évtizeden belül beolvadtak követve ezzel a népvándorlás során odakeveredett - például a vandál - népek sorsát. Nyugaton esélye sem volt a héderezésnek, az őslakóknak számító szászok, skótok lelkületükben nem álltak messze a hódítóktól, mert nekik is csupán egy paraszthajszállal volt kedvezőbb a helyzetük.

Angliában nem volt a normann/viking hódítás törvényszerű, hiszen a szászok is kemény legények voltak. Kellett hozzá egy furcsa csata. Harold szászaival éppen lenyomott egy dán/viking bandát, és menetből készült elkapni Vilmos normann/vikingjeit is. A fáradt szász seregnek sem lett volna reménytelen a győzelem, de részben egy normann hadicsel, részben egy Harold sebesülését okozó nyíl betett Albion szász egységének, és megkezdődött a normann fennhatóság. A különbség máig megmaradt az angolok között, a kerekképűek szász, a lófejűek normann ősökkel rendelkeznek. (Manapság a pakik, feketék, ázsiaiak kissé színezik a palettát, de az alap felállás nem változott.) A harcos viking vér nem vált vízzé: ahhoz képest, hogy elszigeteltségben éltek, állandóan hadakoztak a skótokkal, walesiekkel, írekkel, franciákkal, és ha nem volt külső ellenség, hát egymással. Trónviszályt trónviszály követett, míg a Plantagenetek sikeresen ki nem irtották egymást. A Tudorok rátettek egy lapáttal, és a műsor folyt a Stuartok alatt is, a rövid életű köztársaság idején sem volt biztonságban senki, a Stuart restauráció pedig naná, hogy megtorolta a korábbi vétkeket. Szóval úgy háromszáz év kellett, hogy az angol elit rájöjjön a saját kiirtásuk ésszerűtlenségére.

Közben szép lassan az erőszakos kockázatvállaló gátlástalanság a politika világából áttevődött a gazdaság világába. Senkit sem érdekelt, hogy a bekerítésekkel hány tízezer család ment tönkre, hogy Írországból egy nagy legelőt csináltak kipusztítva az íreket stb. Sőt a nincstelen, ám akár ésszerűtlen kockázatokat is vállaló gátlástalan angolok, skótok, írek elkezdték belakni a gyarmatokat Észak-Amerikától Afrikán és Indián át Ausztráliáig. A király/királynő pedig már nem valami szakrális uralkodó volt immár, hanem üzlettárs. Európai aggyal nem felfogható az állami kalózok rendszere, akik amolyan tengeri szabadcsapatként segítették az uralkodót, cserébe menleveleket, nemességet kaptak. Zsákmányukból pedig a királyi kincstár is részesült. Még ma is vannak olyan kereskedő-bankár dinasztiák, amelyeknek az őse kalózkodásból alapozta meg a családi vagyont.

A viking ősök harcias szelleme a kereskedelemben és a pénzügyekben talált magának új terepet a XVIII. század elejétől, miután rájöttek, hogy egymás gyepálásánál az üzlet kifizetődőbb, és az erőszakot szemforgató módon kupeckodásnak is lehet álcázni. Az angol elit akkortól a sajátjai kifosztása mellett elkezdett egy még jobb mókát: mások kizsigerelését, olykor egészen aljas eszközökkel. Erről tudnának mesélni mondjuk a kínaiak, akiket elárasztottak ópiummal, cserébe lenyúlták ezüstjeiket, teájukat, egyoldalú előnyöket biztosító kereskedelmi egyezményeket oktrojáltak rájuk. De az üzlet az üzlet, ugye. Kifejlesztették a tőzsdét, így már a világ járult a Citybe azért, hogy az angolok megkopaszthassák őket. A Cityt olyan jogosultságokkal ruházták fel a kereskedelem biztonságára hivatkozva, amellyel valójában kiszakították az angol jogrendből. Később ezt egy sor más, speciális státust - pl. Csatorna-szigetek - élvező territórium is követte, hogy vígan mossák a világ összes piszkos pénzét.

A City lett a Föld pénzügyi lipicai ménesének tenyésztelepe. A lipicai lovak feketén születnek, majd felnőve válnak hófehérré. Akárcsak a Cityben megforgatott pénzek jó része, amelyek korrupcióból, adócsalásból, drogkereskedelemből, prostituálthálózatok működtetéséből stb. feketén keletkeznek, ám a City befektetési bankárainak segítségével patyolattisztává válnak. A jutalékból futja az angol elitnek kalácsra rajta vastagon kent vajjal.

A nyílt gátlástalanságot a XIX. században már illett elfedni, ezért elkezdték kialakítani a jópofa, kissé ütődött, érthetetlen angol képét, és ezt a hagyományt ápolgatják napjainkban is. Ám ha valaki nem rest és elolvas néhány le Carré könyvet (Éjszakai szolgálat, Single & Single, A zebra dala stb.), azok társadalomrajzából már be tudja kalibrálni az angol elit valósághoz közelebb álló arcát. Erről a '90-es évek elején magam is meggyőződhettem. A szemforgató angolok arról oktattak minket, magyarokat, hogy milyen prosztók vagyunk, mert nálunk nincs pénzmosási törvény. Amikor visszakérdeztem, hogy akkor miképp is állunk az Abedi-üggyel és az ő BCCI-jával, úgy néztek rám, mint aki belevizelt a szenteltvíztartóba.

Az angol elit az EU-ba sem azért léptette be országukat, mert annyira szerették a kontinens népeit, hanem elővigyázatosságból. Rajta akarták tartani szemüket a számukra gyanús francia-német összeboruláson. Mindaddig, amíg a kereskedelmi, pénzügyi világukat nem zavarta az EU, békésen meg-megszivatgatták az európai egységről álmodozókat. Csakhogy mostanában a globális versenyképesség, az euró védelme egyre erősebb integrációt kényszerít ki. Az angol elit azt vette észre, hogy amíg korábban ők alakították maguknak a nyerést biztosító szabályokat, ezt a szerepet lopakodva átvette tőlük az EU. És így már nem is tudnak nyerni. Sőt egyre többször nyernek a szabályokat alakító - európai mimikrijük mögé bújó - németek. Ráadásul a világot behálózó kereskedelmi, pénzügyi rendszerükbe szép lassan betekintést nyernek a franciák és - horribile dictu - a németek. Azok, akikkel mindenben egyetértenek, az EU lényegét kivéve. Mivel ez az érdekes kísérlet számukra már semmi haszonnal nem jár, mi több, veszélyt jelent, hát otthagyják.

Az elit persze szokás szerint felheccelte a szabadversenyes kapitalizmuson edződött tömegeket, akik azt látták, hogy az állami pénzekből - amely valójában az ő adójuk - is meg lehet élni mindenféle jöttmentnek. Az angolok évszázadok óta megszokták, hogy vagy elfogadod a szar életedet és leéled vagy kockázatot vállalsz az abból való kitörésért. Ha sikerül, a te sikered, ha nem, ne nyomulj a Downing Street 10. elé, hogy mentsenek meg, mert nem érdekel senkit. Erre jött az EU a szociális hálójával, fogyasztóvédelmi szabályaival, amellyel belegyalogolt az angol néplélekbe. Csoda, ha vissza akarnak térni az ő kemény, de valamiért számukra egyszerűségével mégis biztonságot jelentő világukhoz?

A Brexiten csodálkozók, hisztériázók nem akarják megérteni a mélyben zajló folyamatokat, ehelyett sértegetik az angol választókat. Az ilyen gondolkodásból volt elegük az angoloknak.