Családunk jó kenyér iránti elvárása valamikor akkortájt kezdődött, amikor bevezették a szabad szombatot. Addig úgy el lehetett lenni a kenyérgyári kenyérrel, amelyet megvett az ember szombat délután, de két napot már nem bírt ki a legendás 3.60-as. Átszoktunk hát a maszekhoz. Igaz, hogy nála öt forint volt kilója, de a hétfő reggeli tízórait simán elő lehetett állítani belőle. Egy aprócska probléma adódott: szombat reggel százméteres sor állt a pékség előtt. Nem szeretem feladatra a legkisebbet jelölték, talán így alakult ki magánytűréssel egybekötött megfigyelőképességem. És - bár a messzi-messzi Ángliában még csak készülődött a mindig peches kisember karikatúrája - én már simán lehoztam Mr. Beant. Mert a sorok fogyása kiszámíthatatlan rendszerben működött. Egy konstans elem viszont megbízhatóan adta magát. Előttem fogyott el a kenyér. A kiszámíthatóság mégsem jelentett szigorú egyhangúságot, mert előfordult, hogy kettővel előttem adták ki az utolsót, máskor eggyel, és az igazi bingó találat az volt, midőn két kilót kellett vinnem és az egyik kilóst még odaadták, de a másik csak a következő sütésből jött. Amely alig vala másfél óra. Ilyenkor megcsodáltam a pékek munkáját, a frissen sült kenyér illatát, a pékség hangulatát. A már meglévő kenyér egysége ebben a közegben viszonylag hamar bomlott meg, először a sercli tűnt el apránként, aztán - ahogy cseperedtem - a fél kenyér is. Első alkalommal kicsit félve állítottam haza az egérrágta kenyérrel, ám akkor éreztem meg, hogy a szüleim igazán szeretnek. Jól kiröhögtek. Pedig le is lövethettek volna.

A rendszerváltásos gengszterváltás során aztán eltűntek a kenyérgyárak, maszek világ lett a pékek világa is. Egy valami viszont maradt. Az az illúzió, hogy van ugye a kenyérgyári kenyér meg van a maszek. Rég nincs ilyen felosztás a valóságban, de érzetre mélyen velünk van a Kádár-korszak hagyatékaként. Kicsit modernizálódott, csiszolódott ez az érzet a 2000-es évek elején, mert valaki észrevette, hogy okosabban kell hazudni a népeknek. Ekkor jött az adalékos kenyér és a kézműves kenyér megkülönböztetése. Természetesen, akinek számított saját és gyermekei egészsége az kézműves kenyérrel tömte meg gyomrát. Hát mi mással?

A járvány aztán jól betett a kenyérhelyzetnek. Az otthonukban unatkozó emberek elkezdtek kenyeret sütni, tele lett a net a posztolt kenyércsodákkal. Nem is számított, aki nem pakolt ki "de csodás kenyeret sütöttem"-posztot. Az egész ország egy pékség lett. A járvány bezártsága elmúlt, a helyi érdekű pékek korszaka is leáldozott. Visszatértünk a régi kerékvágásba. Azaz nem, a kenyerek minősége sokat romlott. Talán egy helyen nem. Ahol korábban is ócska volt, ott azért sikerült megőrizni a színvonalat. Másoknál viszont látványos a visszaesés. Empirikus vizsgálatom eredménye meglehet kissé szubjektív, az érzet azonban erős.

Az Auchan pékárui jelentik azt a kategóriát, amely nem tudott romlani. Az áruház kenyerei talán a sütést követő tíz percig fogyaszthatók, onnantól aztán megfordul az intelem: "Ha megdobnak Auchan kenyérrel, te dobd vissza kővel!" A környékbeli CBA-kban drasztikus a visszaesés, korábban érdemes volt betérni hozzájuk kifejezetten a pékárukért, ma, csak ha nagyon muszáj. Széteső vacak kenyerek, zsemlék, kiflik. Igaz párszáz méteres körzetben indult néhány építkezés, a melósoknak biztos megfelel. A törzsvásárlók meg elszoknak. Régi megfigyelés: a jó kenyér bevonzza a vevőt, aki vesz ott mást is, a rossz kenyér pedig taszítja. Az adalékos kenyér-kézműves kenyér felosztás metszéspontjában megjelentek a kézműves kenyérnek álcázott mirelit, helyben sütött kenyerek. Vannak ilyenek a Tescoban, Aldiban, Lidlben, egyes Prímákban. Nos, a Tesco kenyerei sem világverők, ám az íróval készítettek kifejezetten jók voltak, miként a kézművesnek álcázottak is. Újabban meg nem jók. (A péksütik, korábban sem voltak nagy számok.) Az Aldi bagett a kedvenceim közé tartozik, egyéb pékárujuk tűrhető kategória. A Lidl kovászos kenyerét szeretem, az már mondjuk vicces volt, amikor a 299 forintos félkilós kenyér hirtelen felindulásból 349 forint lett (itt majdnem felszisszentem az örök klasszikust idézve: a pék rakja tele!). Hiába, a KSH meg a 8%-os infláció. A Bécsi úti Príma kézművesnek látszó mirelit kenyerével is ki voltam békülve, kifejezetten jó volt. Sőt, midőn észrevetettem, hogy ott sütik, a járvány alatt lebótoltam az ottani pékség kisfőnökével, és fagyasztottan vettem meg kettőt, hármat. Amelyet otthon sima sütőben, légkeverésen frissen el lehetett készíteni. Aztán a kisfőnök el, az utód meg már nem volt ennyire innovatív, pedig neki aztán elvileg ganz egál, milyen formában adja el. Ezek a kenyerek ma is jók. Az áruk: hát...

A valódi kézműves kenyerek kissé eklektikusak. A Lipóti pékség indulásakor jól lovagolta meg az "adalékos kenyér rossz, de mi igazi kenyeret sütünk" életérzést. Aztán belehullottak a "közepes minőség drágán" hétköznapiságába. Szintén agyonhájpolták pár éve Marci pék termékeit: "A kakaós csiga az valami fantasztikus, olvad a kakaó, friss, ropogós a tészta". Biztos én mentem rossz időpontban, mert Auchan nívós száraz vacakot vehettem volna, ha a fűrészporszerű valami nem esik szét már a polcon. A Vadkovászos pékség termékeit szeretem, tízméteres sorok állnak a kisbolt előtt, messzeringó gyerekkorom világa. Ám az ötven forintos zsemle immáron hetvenkedve adja magát. A különböző piacok kézműves pékárui általában jók, érdekes ízvilággal, (hagymás, krumplis, egyebek) frissek. Ezeken tényleg látszik a kézművesség. Viszont drágák. Mivel azonban alkalmi bevásárlások, érdemes megadni érte a kért árat. Ha iparszerűen csinálnák, elveszítenék bájukat.

A járvány visszaszorulása után a kenyerek és a pékáruk minősége jelentősen visszaesett, az árak ennek ellenére szépen nőttek. A háború és az egyéb gabonaellátási problémák miatt nem lehet javulásra számítani, sőt azt hiszem egyre drágábban fogunk egyre rosszabb minőségű kenyeret venni. (Majd eszünk kalácsot.) A járvány alatt unalomból való otthoni kenyér sütögetés hobbijából könnyen lehet kényszer, ha jó kenyeret akarunk enni. Egyelőre nem tudom elegem lesz-e belőle...