Két egymástól látszólag messze eső problémát próbálok összefűzni, a csoda tudja sikerül-e. Tele van az elektronikus sajtó azzal, hogy mennyi szakember hiányzik az egészségügyből, az oktatásból, mennyi buszsofőrre lenne még szükség, hiányszakma lett a mozdonyvezető, szerelnek le a rendőrök, menekülnek a közszolgák stb. Ha a magunk mikrovilágában körülnézünk, ezek a hírek megerősítést nyernek, mert már egy Mekk Elek szintű szakmunkásnál is várólista van. Ha asztalost, burkolót, kőművest, bádogost akarunk fogadni, legfeljebb a jövő tavaszban reménykedhetünk. A környékbeli boltokban olyan nagy a munkaerőhiány, hogy már a pénztárosokat is diszkalkuliások közül toboroznak. Sokan egyszerűen nem tudnak visszaadni, ha nem szólok nekik, szép nyereséggel zárom a bevásárlást. Nem vagyok mindenben barátja a nemzet Viktorának - bőven benne van ebben a folyamatban az inkompetens, saját zsebet tömő kormányzása -, de azt hiszem mélyebb probléma áll a háttérben, amelynek kezelésére álmodni kellene valami kormányzati stratégiát.

Mert eközben... A napi korai rutin háttereként az RTL Reggeli című műsora megy nálam, mert nincs más. Trafikos Balázst minek nézze az ember, a Móka című soft politikai pornóra meg nem vagyok kíváncsi. Természetesen a Reggeli is egy rakás szar, üres locsogás, gyakorlatilag nézhetetlen. Kizárólag szociológiai céllal érdemes belekukkantani, úgy mulatságos. Itt ugyanis minden ooolyaaan cukiiii. A Peller-family - amely magába foglal egy Mikike nevű meghatározhatatlan entitást - más sem tud lenni, mint cuki. Rozina gasztroizé szintén cuki. Márk fantasztikus figura - intellektusa sokszor lenyűgöző -, akkor viszont röhejes, amikor előtör belőle a feminin, és szemét forgatva affektál. De biztos ez is cuki. "Majdnem újságíró lettem" Gergő megalkudott az élettel - bár látszik rajta, hogy nem ment könnyen -, és így ő is cuki lett. Ennek a kompániának az az alapfeladata, hogy a csatorna sztárjait fényezgesse. Valaki éppen piszmog a konyha részben főzést imitálva, az összedobott moslékot a cukik nagy átéléssel fogyasztják el, mert olyan cukira sikerült. A beszélgető partnerek is cukik. Mind. És itt jön az egész műsor tanulsága.

Ezek a népek annyira otthon vannak egymás közösségi média oldalainak történéseiben, hogy csak lesek. Tudom magamról, hogy sajnos a XIX. században ragadtam, ezért a hiúság vásárának mindennapjaira ebből a műsorból van némi rálátásom. Én a gyagyás eszemmel fel nem foghatom, hogy miért fontos fent lenni a facebúkon, instán és a többi szaron. Kit érdekel, hogy mit ettem tegnap, ennek eredményeként milyen széklettel rukkoltam elő ma, lájkolom-e a biszem-baszom zenekar legújabb csörömpölését, a követőim szerint jól áll-e az új ruhám, frizurám, hol nyaraltam, kivel bulikáztam, megdöglött-e az aranyhörcsögöm, sikerült-e a borzasztóan bonyolult grillezés, stb. Valószínűleg másként vagyok hiú, ezért érthetetlen nekem ez a világ. A Reggeliben viszont töményen jön elő. Gyakorlatilag az egész produkció kizárólag egymás közösségi média tartalmának ismertetéséről szól. Unalmas is, de ezek mégsem unják. Mert cukik. Megtudhatjuk a szörnyű dilemmákat is, amelyekkel a sztároknak szembesülniük kell. Például, hogy mit raknak ki, mennyi időt kell szánni egy-egy kép összedobására, és ez milyen sok munkával jár, milyenek a követők, mi a teendő, ha elborul valamelyik rajongó és így tovább. Mondom, sokat lehet röhögni ezeken a nímandokon.

Egészen addig, amíg ők nem röhöghetik ki az ilyen elmaradott köcsögöket, mint én. Egy barátom ismerőse nyitott valami gyorskajáldát. A fia köréből megkerestek egy influencert, akiről az életben nem hallottam, ám van vagy százezer követője. (Jézusnak csak tizenkettő volt.) Megalkudtak, a véleményvezér kapott kilencvenezer forintot zsebbe, cserébe kirakott néhány képet az oldalára, amelyen nagyon örült miközben falatozott és ivott egy kávét. Olyan cuki volt. Biztos megérte a reklám, bár nem tudom hány vödör kávét kell eladni ahhoz, hogy bejöjjön kilencvenezer. A Reggeliben is szoktak azzal dicsekedni, hogy mennyi követőjük van, az egyik csajszi be is köpött vagy kettőszázezret, pedig csupán statiszta volt a csatorna valamelyik sójában. Semmi különös. Nem találta fel a penicillint, nem lépett a Holdra, nem énekli ki a magas c-t, nem futja tíz másodperc alatt a százat, nem írta meg az emberiség költeményét. Nem csinált semmit, de tényleg. Ehhez képest egy nagyvárosnyi ember kíváncsi az életére. Fel nem foghatom, magas nekem, mint lónak az abc.

Ám valós társadalmi jelenségről van szó. Számoljunk! Mivel profik az ilyenben utazók havonta simán összejöhet hat-nyolc megrendelés. Ilyenkor örülnek annak az utazási irodának, akivel süttethetik a hasukat, annak a szállodának, ahol nagyszerű a pihenés, a legjobb fesztiválnak, programnak, étteremnek, pékségnek, és mindennek, amelyből pénzt látnak. Összejöhet havi hat-hétszázezer. Nettó természetesen.

És akkor az összekötés. A z-generáció már jutyubereken, influencereken nevelkedik. Azt látják, hogy néhány képpel, sztorival össze lehet kaparni jelentős számú követőt, elkötelezett marhát. Ezekkel a hátuk mögött - feltuningolva néhány likegyári algoritmus munkással - aztán maguk is termékké válhatnak, amely eladható. Szépen lehet vele keresni úgy, hogy nem kell napi nyolc-tíz órát robotolni. Nos, ezek után minek tanuljon, dolgozzon, szerezzen szakmát, keccsöljön diplomáért.

Könnyű lenne erkölcsi piedesztálról prédikálni a csúnya, munkátlan, teljesítmény nélküli megélhetést biztosító világ ellen. Könnyű lenne. Ám mi van, ha ez a jelenség nem csak divat, hanem valami fejlődésszerűség? Annak idején a mezőgazdaság nehéz világából sokan indultak útnak a városok gyáraiba dolgozni. Az sem volt könnyű a maga tíz-tizenkét órás műszakjaival, embertelenségével, de biztosabb volt, mint a földeken görnyedve megtermelni a családnak valót. Közben lesni az eget, hogy az egész évi küzdelem gyümölcsét ne vigye el egy aszály vagy vihar. Aztán az ipar gépesítésével jött a harmadik szektor, a szolgáltatások kora. Itt már nem kellett a gyárak rossz levegőjét szívni, lazábbá vált a munkavégzés. Lehet, hogy ez az influencerkedés a negyedik szektor, a közösségépítésre alapozott eladások kora. Mit tudom én...

Mint ahogy azt sem tudom, hogy miként lesz a jövőben mester, orvos, ápoló, mozdonyvezető stb. Talán jobban kellene őket fizetni, normálisabb munkakörülményeket kellene biztosítani. Bár az is lehet, hogy átmeneti divat az influencerkedés, és a közeledő világválság az értékek polcának megfelelő helyére teszi. A velejáró magamutogatásból viszont elegem van.