Egyik kedves bloggertársam - ama zord íjász - sokszor megtippeli, hogy egy-egy bejegyzés kikerül-e az Index címlapjára. Esetenként még jóindulatú tanáccsal is ellát a cél érdekében. Az igazság az, hogy ezek az írások nem ilyen igénnyel készülnek, hanem csak úgy. Mit tudom én, hogy melyek az Index aktuális szerkesztési elvei, milyen üzleti érdeknek kell megfelelniük stb. És azt sem szabad kihagyni a pakliból, hogy a bejegyzéseim színvonala is lehet olyan gyenge, amiért szegény olvasószerkesztőnek veszélyességi pótlékot kell kérnie a főszerkesztőtől, amiért munkaköri kötelessége ezeket olvasgatni. Tehát az a policy, hogy ha kiteszik, megtisztelő, ha nem, hát így hozta a sors. Ezt a szösszenetet nem fogják kitenni.  'Oszt akkor mi van? Máshogy kel fel a nap?

Nem fogják, mert nem pc felvetni súlyos kérdéseket. De kezdjük az elején. Mint korábban jeleztem a járványveszély elől családilag visszahúzódtunk az ősi châteauba. (Gondolkodtam is, hogy egy tapló naplója címmel írogatok a bukolikus hétköznapokról, ám az emberiség - és a fent említett szerkesztő - megkímélése okán inkább eltekintettem ettől, hiszen a ki tudja, mit hoz ki a bezártság az amúgy is depressziós olvasókból.) A vidéki idillt azonban időnként meg kellett szakítanom budapesti felruccanásokkal. És ekkor rácsodálkoztam a mocsok áradására.

Általában kocsival hajtottam át a kihalt városon, de előfordult, hogy tapasztalatszerzés céljából tömegközlekedtem az üres villamosokon, buszokon. A város olyan lett, mint a visszahúzódó tenger partja, amely tele van eldobált naptejes flakonokkal, üvegekkel, szétesett napernyőkkel, sörösdobozokkal, egy szóval szeméttel. A normális, dolgozni igyekvő emberek, iskolába vánszorgó srácok hiányába előtűntek a hajléktalanok minden mocskukkal. Tök részegen, piszkosan, messziről bűzölögve heverésztek, tántorogtak az utcákon. Járványügyi előírások? Ugyan. Ha valamelyik csatornatölteléknek a Nyugati téren hugyozni, szarni, okádni volt kedve, hát felkapott a Combinora, és átzötyizett a "Moszkva" térre, ahol elvégezte a műveletet. A kevés utas közben azon imádkozott magában, hogy a részeg disznó vagy a drogos mocsodék ne okádja le, ha már a bűzét el kell viselnie. Természetesen holmi arcmaszkviseléssel nem korlátozták más polgártársaik jogát abban, hogy gyönyörködhessenek ocsmány pofájukban. Az elején még erős volt a kéregető attitűd is, így a kényszerutazók rémülten próbálták megúszni az arcukba tolt mocskot. És a "két hét alatt rend lesz" országában sehol egy rendőr, aki leparancsolta volna a csőcseléket a közösségi közlekedési eszközökről. Hiába, kell az erőforrás a Facebook figyelésre. Csak a szerencsének köszönhető, hogy a hajléktalan járatok nem indították be a járványt.

A másik társadalmi csoport, akikkel rossz kedvem tele, az a cigányság. A: Pfúj rásszistá! - felkiáltásokat megelőzendő tisztázni szeretném, hogy a cigánysággal kapcsolatban meg szoktam különböztetni az általam nyíltan pejoratíve használt cigány kifejezést az elismerően használt cigányember kifejezéstől. Ez utóbbiak előtt le a kalappal. A belváros tele van építkezésekkel, a munkások jelentős része cigányember. Dolgoznak, mint a güzü. A járványidőszakban is. Alig lehet látni őket, mert hajtanak. Csak délben állnak sorba a környékbeli olcsó étkezdék előtt. Fegyelmezetten, távolságot tartva, maszkban. Jókat beszélgetek velük, sokuk kifejezetten úriember. (Nem a régi vágású fajtából, azok pulpituson lopják a napot, és nem is úriemberek.) Hanem a cigányok! Áll a drogos kokeró az útkereszteződésben, semmit sem tud a világról. És ha már ő áll, vele áll a forgalom is, autók, troli. Mint Indiában, ha tehén téved az országútra. Aztán a dudálások hatására nehezen elindul, hogy a járdára érve végigvágódjon immár a gyalogosok örömére. De cigányok az ilyen deviáns eseteket leszámítva lényük alapjait produkálva is ki tudják húzni a társadalmi gyufát. Ismét Combino: felszáll egy nagyhangú cigány társaság. (Kérdés persze, hogy tudnak-e ezek egyáltalán halkan beszélni, amely tulajdonság a kultúrember sajátja.) Maszk senkin, kutya valami pórázfélén, szájkosár nélkül. Egy nyugdíjas menekülne előlük, mire a cigánycsaj: "Nem háráp á kutyá!" És észre sem veszi, hogy a rühös dög csak az egyik probléma, a másik ő maga, aki nagy ívben szarik az előírásokra. Ugyanez a Lidlben. A derék magyarok maszkban, a félősebbje kesztyűben is. Ordibáló cigányasszony tinédzser kölykeivel maszk nélkül, mindent összetapogatva. A biztonsági őr valahogy nem vette észre őket az ajtónál, talán van az a frekvencia, amelyet nem érzékel. Fényes nappal a belvárosban megy a cigánybalhé, üvöltözés, ordibálás, verekedés. Eltart egy óráig, míg valaki rendőrt hív. Aztán még félóra kell a normális élet újraindulásához. Elnéztem a rendőröket, és nem irigyeltem őket. Ha én egyszeri városi közlekedőként ennyi balhés cigányt látok, mit élhetnek át ők? A cigányok ezekben a nehéz időkben is szorgalmasan  ténykednek azon, hogy a többségi társadalom visszataszítónak tartsa a cigányságot, a szorgalmasan dolgozó cigányemberek munkája viszont kevés ahhoz, hogy - "nyelvújítok" - odataszítónak láthassuk őket. 

Úgy látszik, hogy a járványhelyzet miatt málik a társadalom összetartó szövete. Először az amúgy is nehéz helyzetben lévő - tulajdonképpen a társadalomból már kiszakadt - rétegek zuhannak tovább. Mivel azonban a gazdasági hatások további lecsúszásokat jeleznek, a folyamat erősödni fog. Fontos lenne időben kitalálni, milyen válaszokat adjunk rá. (A liberósok kisebbségpátyolgatós, többséget hibáztató megoldása kifejezetten rossz válasz a problémára.). Ha nem lépünk a szabályok határozott betartatásának útjára, jön a gyűlöletre alapozott diktatúra után nosztalgiázó rendpártiság, mert az áradó mocsoktól való félelem ilyen irányt szokott kikényszeríteni. Na, abból lesz aztán elege mindenkinek, amikor a mocsok már nem csak lent árad.