Azt hiszem, itt lenne az ideje szobrot állítani annak az ismeretlen reklámszakembernek, aki felépítette a kéményseprők pozitív imázsát. Ez az ismeretlenül is nagyot alkotó már óvódás mondókával gyermekkorban belevési az emberekbe, hogy: "Kéményseprőt látok, szerencsét találok!". Így aztán úgy növünk fel, hogy kéményseprővel találkozni jó dolog. Nagy lottó nyeremények idején még az is keresgéli gombját kéményseprő látás alkalmával, aki egyébként babonának tartja az egészet, de most, hátha. Szilveszter idején pedig a jó szerencse kívánás álcájában becsengető - sokszor kapatos - kéményseprő akkor is kap egy kis pénzt, ha mindenki tudja, hogy valójában tarhálásról van szó. Egészen addig el is vagyunk ezzel társasággal, amíg nem kezdenek el kapcáskodni, hatóságosat játszva kellemetlenkedni, sokszor lehúzni.

Idén ismét kitacepaozták a házat, hogy ekkor és ekkor jönnek, legyen otthon mindenki, mert különben… Csakhogy az általuk felajánlott idő reggel 8-tól délig tartott. Nem tudom, mit képzelnek ezek a kéményseprők. Ebben az idősávban legfeljebb a nyugdíjasok, kismamák, munkanélküliek vannak otthon, de még velük szemben is minimum udvariatlanság ilyen hosszú időt megadni, mert esetleg van jobb dolguk is mint egész délelőtt várni a nagytekintetű kéményseprő urakat. Ráadásul az önmaguknak kialakított terminust sem tudják tartani. Néhány éve a második turnusba kerültünk, délután kellett várni őket 16 óráig. Persze nem jöttek, nekem viszont el kellett mennem a gyerekért az oviba, így véletlenül beléjük futottam a lépcsőházban, úgy félöt körül. Elkezdtek arcoskodni, hogy forduljak vissza, mert akkor nem lesz ám biléta, meg ilyenek. Azt hiszem, még egy jutasi őrmester is elismerően pederte volna meg a bajuszát rögtönzött válaszomra - s láss csodát - ott a lépcsőházban termett biléta meg egy "minden rendben van papír".

A dolgozó emberek pedig – tacepao ide vagy oda - egészen ki vannak zárva a szerencsés találkozás öröméből, mert nincs az a nagyon megértő nemzeti CBA-s munkaadó, aki elengedné alkalmazottját ilyen hosszú időre a szerencsefiaival való szeánszra. A munkával rendelkezők tehát nagyívben tesznek a tacepaokra.

Ekkor jön a második figyelmeztetés. Kedvesen az ajtónyílásba dugnak egy papírt, amely már konkrét fenyegetést tartalmaz arra az esetre, ha a következő alkalommal is a munkahely biztonságát választjuk a szerencsés találkozás helyett. Megkérdeztem jogász barátokat, hogy mennyire kell komolyan venni egy ilyen senki által át nem vett, összegyűrt papírocskát, szerintük semennyire, kár, hogy nem puhább a papír, mert akkor talán lehetne valamire használni.

"A koromhoz képest egész jól nézek ki!"

Mivel jogállamban élünk eszünkbe ne jusson jogászkodni! Van egyszerűbb megoldás is. Tavaly ugyanez a meccs ment, ám a kéményseprők második eljövetele után félrehúzott a közös képviselő. Közölte, hogy a szerencsefiúk egy kicsit zabosak voltak, hogy nem voltam otthon, homlokráncolással egybekötött szigorú arccal magyaráztak a kéményseprés fontosságáról, amely az én érdekem. A közös képviselő azonban nem mai gyerek, megnyugtatta az ő lelküknek háborgását ezer magyar forinttal, amiért ismét kaptam bilétát meg "minden rendben van" papírt. Utólagos jóváhagyásom esetén - és az ezer forint megtérítésével - oda is adja. Remek üzletet kötöttem hát, boldogan szabadultam meg az éves kéményseprési kötelezettség gondjától Mátyás király fejében, mert Kleptokratalandon így igazságos.

Vicc tehát az egész. Előírnak egy olyan kötelezettséget, amely a társadalom jelentős része számára nem teljesíthető, ám csekély baksisért úgy csinálhatunk mintha minden rendben volna. És akkor még nem szóltunk az egyéb kéményseprészeti előírásokról, amelyeket csak úgy lehet szakszerűen megoldani, ha valamelyik kéményseprőfejes családi vállalkozása végzi el a munkát.

Lehet, hogy kollektíve félreértjük az ismeretlen reklámszakember mottóját és az eredetileg céh jelszó lehetett valahogy így: "Kéményseprőnek lenni szerencse." Én viszont nem vagyok szerencsés kéményseprő csak egy szerencsétlen lehúzott, akinek ebből nagyon elege van.