Június volt, s ujjongtunk: nyaralás! Összecsomagoltunk, és irány a reptér, hiszen repülni hív a magas ég! Viszonylag jól értünk ki, csekkolni nem kellett, mentünk a biztonsági ellenőrzéshez. Ilyenkor mindig eszembe jut Robert Harris Szellemíró című könyvének sokkolóan mély gondolata: "Az utazást manapság úgy adják el, mint a szabadság ígéretét, ám nagyjából annyira voltunk szabadok, mint a kísérleti patkányok. Így intézik majd a következő holokausztot, gondoltam, miközben zokniban csoszogtam a sorban előre: mindenkinek adnak egy repülőjegyet, és máris tesszük, amire csak felszólítanak."

Pechemre pontosan bejött a leírás. A motyómat félreállították, a biztonsági ember kiemelte belőle az arcszeszemet, és felszólított, hogy dobjam ki. Érzékeny orcám van, évekbe tellett, míg szeretett barátom ajánlására megtaláltam a megfelelő arcszeszt, nem szívesen dobtam volna ki. Úgy pedig különösen nem, hogy alig volt benne. Nyaralás alatt nem kell mindennap borotválkozni, külön e célra tartogattam egy elfogyóban lévő flakon max. négy alkalomra elég maradványtartalmát. Próbáltam bizalomgerjesztő pofival megenyhíteni a gránitszilárdságú szívet, ő azonban arra hivatkozott, hogy ötvenmilliliter csomagolású anyagot engedhetnek fel a gépre, ez meg százmilliliteres. Hiába mutogattam, hogy a flakonra ugyan tényleg száz milliliter van írva, a tartalma viszont csak talán tíz-tizenöt lehet. Cerberus elutasította rimánkodásom arra hivatkozva, hogy a szabály szerint az űrméretet kell figyelembe venni, nem a valós tartalmat. Kétségbeestem, mert magam előtt láttam magamat nagy szakállal, ahogy a visszaúton majd emiatt leszek gyanús. De a szabály az szabály, a terrorizmus elleni harc nem ismer kivételt, az arcszesz tehát feláldoztatott a Szabad Világ védelmének szemetesében. (A közmondás bölcsessége beigazolódott, ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. A szállodánkban kapott testápoló használatával probléma megoldva.)

El is felejtettem volna ezt az esetet, ha nem szembesülünk a reptéri biztonsági lyukak méretével. Egy hete rendkívüli hírként borzolta a migráncsoktól rettegő népek kedélyét a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér lezárása. Először csak a rideg tény jött rohangáló katonákról, katasztrófavédelemről (a TEK a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet zárta körül), aztán megtudtuk, hogy radioaktív anyagot szállító konténer hevült túl. Mire kitört volna a pánik a reptéren összetorlódott emberek és rokonságuk között, gyorsan meg is szüntették a zárlatot, a hatóságok közölték, hogy urai a helyzetnek. Az érintettek sugárzó arccal fogadták az örömhírt, mindenki ment a dolgára. Pár nap múlva már az izotópot megrendelő cég vezetője méltatlankodott a médiában, hogy máskor is így megy ez, minek kellett a cécó.

Na, most akkor álljunk meg egy picinyt és ámuljunk! Ez a radioaktív szutyok darab egy utasszállító gép csomagterében érkezett napi rutinként. Mintha csak feladnánk egy babakocsit. Törökországon keresztül, ahol azért van némi feszkó a környéken. Ne is játsszunk el a gondolattal, hogy ha valaki elemeli ezt a pakkot - a lopás megszokott foglalatosság Ferihegyen -, milyen könnyű piszkos bombát készíteni. Esetleg egy megzuhant pilóta belevezeti a gépet valamelyik nagyváros emblematikus épületébe. Pár ezer évig lesz ott megújuló energia, és a genetikai változatosságnak is használ, ismét megjelenik a nyolclábú csodaszarvas. Rögzítsük tehát az utókornak, irídiumizotópot minden gond nélkül fel lehet adni egy utasszállító csomagjai között, azt lehetővé teszik a biztonsági szabályok, pár csepp arcszesz viszont rettenetesen fenyegeti a repülés biztonságát. Ha én ezt tudtam volna, csak irídiumizotópot kenek a képemre, azt átengedik a biztonsági ellenőrzésen, és az illetékes elvtárs szerint nem is káros az egészségre.

Ám nemcsak nálunk van probléma a repülőterek átjáróház jellegével. Németországban egy gyerekgyilkos népes családjával simán haza repült Törökországba, senki sem állította meg. Naivan kérdezhetjük, hogy ez miképp történhetett a terror elleni harc ellenőrzései között? Legközelebb Alit viszem arcszesznek, az nem tűnik fel senkinek.

Egyszerű kisemberként nehezen fogom fel, hogy velünk miért szórakoznak, a komoly kockázatot jelentő anyagok, emberek pedig miért jutnak át a biztonságinak mondott ellenőrzésen, mint kés a vajon. Nekünk nem lehet otthon készített vagy korábban vásárolt italt felvinni a gépre, csak a helyszínen, háromszoros áron megvettet, de ha valakinek úgy tartja kedve, radioaktív izotópot kilószám adhat fel. Margit, noooormális?

A közelmúlt eseményeinek tükrében itt lenne az ideje átgondolni a reptéri biztonsági szabályokat, és a kisember lehúzását, értelmetlen zaklatását eredményező szabályok helyett a valódi kockázatokat kiszűrni. Ebben az üzletben az a zseniális, hogy terror elleni harcnak álcázva lehet sarcolgatni az utazó közönséget és kurtítani az emberi jogokat. Harris elmélete kezd beigazolódni, csak a repülőjegyet nem kapjuk, hanem mi vesszük magunknak. Aztán a szabadságérzet illúziója miatt akkor is megyünk, ha egyébként elegünk van az egészből.