Amikor Pálffy János gróf és Károlyi Sándor báró egymás markába csapva lezárták a már kifulladó Rákóczi-szabadságharcot, Magyarország mély, hosszú, gyógyító álomba merült. Szükség is volt erre a gyógyító alvásra, mert addig közel két évszázad telt háborúskodással, az országot török, német, magyar katonák, martalócok dúlták. Az elkövetkező évszázadban - a határ menti török utóharcokat leszámítva - viszont már nem volt háború az országon belül, a magyar vitézség Európa más harcterein mutatkozhatott meg. Ezt az alvást nem háborította csatazaj, segítette azonban a betelepített (katolikus) és megtűrt (evangélikus) német telepesek hajólapátjainak csobbanása, társzekereinek zörgése, az épülő falvak munkazaja. Ebből a mély álomból még a franciaországi változások sem tudták felébreszteni az országot, senki sem vetette vigyázó szemét Párizsra, a korban divatos szabadkőműves mozgalmat is egy udvari ügynöknek kellett "szerveznie", Napóleon eszetlenkedése sem érdekelt senkit. Messze németföldön azonban egy tudós rápillantott a térképre, és az ott látottakat furcsállta erősen. Mindenhol germánokat vagy szlávokat látott, csak egy helyen valami csuda népséget, amely nem volt sem germán, sem szláv. Le is vonta a következtetést amúgy tudós módra kifejtvén, hogy ez így nem maradhat, ez a furcsa ország vagy német tartomány lesz vagy orosz provincia. És ekkor az ország felébredt.

Nem azonnal ébredt fel. Már abból is két irányzat sarjadzott, hogy fel szabad-e ébreszteni egyáltalán az országot. Az óvatosabbak azt mondták, hogy nem, mert még kell az a gyógyító alvás, még nem elég erős ez az ország. Ráadásul ha mások is ébrednek, az nekünk rossz lehet. A bátrabbak szerint viszont ébredni kell, mert elmegy mellettünk a világ, és míg mi alszunk, mások lehagynak, kihasználnak minket.

Ekkor, ennek a magyarság számára szörnyű jóslatnak a cáfolatára született meg az ébresztőkből a magyar vátesz. Az a magyar vátesz, melynek két jellemzője van. Az egyik, hogy alapjaiban védekező jelleggel, a jóslat elhárítása érdekében szerveződött, a Zrínyi-féle: "Ne bántsd a magyart!" jelszó köré. A másik, hogy két ágra szakadt: egy politikusi és egy irodalmi vonulatra. A politikusok közötti magyar vátesz viszonylag ritka, mert kevés olyan politikus van, aki ujjait a kor ütőerére tevé, és megérti annak lüktetéseit. A reformkorban és a kiegyezés idején voltak ilyenek, aztán Trianon után néhány, az orosz provinciaként vegetálás alatt értelemszerűen csak hazaárulók ülhettek a ruszki szuronyokon, így a politikus magyar vátesz gyakorlatilag kihalt. Az irodalmi élet magyar váteszei mindig többen voltak, érzékenyen reagáltak, ha a magyarságot veszélyben érezték. Akkor is keményen felléptek, ha saját uralkodó osztályuk ostoba szűklátókörűsége jelentett veszélyt a nemzetre.  Ez az irányzat az orosz megszállás idején sem szűnt meg, a népi baloldal álcájában, mint búvópatak élt tovább. A rendszerváltás - vagy mi a csoda - időszakában még erősen élt a magyarságért aggódó, a kor kihívásaira ordítva figyelmeztető magyar vátesz. Mivel azonban a politikusi magyar vátesz nem lehetett, az irodalmi ág merült el a politikában. Ez Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor és - legmarkánsabban - Csurka István politikában való megjelenésének ideje.

Az irodalmi magyar váteszek körét mintegy száz éve árnyalja az urbánus szárny megjelenése, amely kezdetben az orosz pogromok elől menekülő, beilleszkedési zavarokkal küzdő zsidók szerveződése volt. Az újonnan érkezők magukkal hozták félelmeiket, nem értették a befogadók világát, ezért az irodalmi élet urbánus vonala az országon kívüli eszmékben keresett ideológiai támaszt azokat állítván be követendő példának. Ezzel azonban kivívták a magyar váteszek nemzeti irányzatának állandó gyanakvását, hiszen a magyar vátesz éppen a magyarság felszámolását előrejelző külföldi jóslat elkerülésére jött létre.

Napjainkban azonban - Csurka István halálával - nincs magyar vátesz se politikusi, se nemzeti, se urbánus. Pedig elkelne. Mert az ország helyzete ismét közelít a jóslathoz, csak másképp. A magyar történelemnek voltak olyan időszakai, amikor a jóslatban foglaltak megvalósulni látszottak. Országunk volt német tartomány és volt orosz provincia is, összességében azonban még itt vagyunk. A veszély nem múlt el, sőt egy újabb problémával egészült ki, mely a jóslat születésének idején nem létezett. Az ún. rendszerváltás első ránézésre a jóslat szempontjából kegyelmi állapotnak látszott, mert a németek saját újraegyesítésükkel, az oroszok birodalmuk szétesésével voltak elfoglalva. Megjelent viszont egy harmadik szereplő, a globalizáció, amely teljesen felkészületlenül érte a magyar váteszeket. A fritzek és a ruszkik ellen voltak válaszok, a globalizációra nem, az még új volt. A magyar váteszek urbánus tagozata eljátszotta, hogy ők értik a modern világot, valójában baksisért, szinekúrákért stb. használták (kihasználták) őket.

Most a helyzet még veszélyesebb. A németek erősek, az oroszok szintén, a globális folyamatok pedig még náluk is erősebbek. Nekünk viszont nincs válaszunk ezekre a kihívásokra. A mi jó Viktorunknak csak annyira futja, hogy saját korrupcióval átitatott hatalma megtartása érdekében német tartománnyá teszi az országot gazdaságilag, orosz provinciává politikailag, a globalizmus játszóterévé szociálisan és kulturálisan. Ezzel elbukdácsolgat a hatalomban, de a magyarság felszámolása soha nem látott mértékű. A Kárpát-medencében folyamatosan teret veszít a magyar, az országból rettenetes mértéket ölt a kivándorlás, a demográfiai mutatók zuhannak. Viktor tehát inkább a jóslat beteljesítője, semmint megakadályozója.

Elkelne hát a magyar vátesz, aki kellő radikalizmussal, korszerű nemzeti gondolkodásra ösztönzi ezt a reményt és teret vesztett országot. Nézzük, kiből lehet magyar vátesz. (Öveket bekötni, ha javasolhatom.)

Az ún. hazai baloldal ebből a szempontból említésre sem érdemes. A jövő politikusai közül lehet magyar vátesz Schiffer Andrásból és Vona Gáborból. Az előbbinél az egysíkú zöld politikát kellene felváltani/kiegészíteni a nemzeti problémákra való érzékenységgel. Az utóbbinál cukiskodás helyett/mellett a kirekesztő - időnként gyűlölködő - hozzáállást kell felváltani egy korszerű, a magyarság múltjához inkább méltó, befogadó nemzetfelfogással.

Irodalmi váteszeink valószínűleg a közírókból nőhetnek ki. Sok remek közírónk van, de közülük kevesek lehetnek magyar váteszek, mert valami apró hiba vagy a felismerés lehetősége megakadályozza őket sorsuk beteljesítésében. Itt van először Bayer Zsolt. Művelt, radikális a vulgaritásig, a magyar sorskérdések iránt fogékony, és mégsem lehet magyar vátesz. Mert ehhez hiányzik belőle a sajátjaival szembeni erkölcsi kérlelhetetlenség. Bayerben nincs meg az a gerinc, ami például Móriczban megvolt, aki határozottan közölte Gömbössel, hogy a parasztság sorsának előremozdítása nélkül nem számíthat a magyar váteszek támogatására. Merne Bayer erkölcsi szempontból rápirítani Viktorra? Marad egy jól-rosszul fizetgetett közíró.

A másik közíró, akit szimpátiával figyelek Vári György. Intelligens, bátor, korszakos figura, aki sokat tesz azért megjelenésében, hogy egy random Tevje casting ne érje váratlanul. Persze tudom én, hogy mekkora abszurd első hallásra, hogy a Csurka kezéből kihullott nemzeti zászlót egy zsidó gyökerekkel rendelkező honfitársuk emelje fel. Tudom. És azzal is tisztában vagyok, hogy mindkét oldal ordítana, mint a vadszamár. Csak van egy egyszerű válaszom. Jó reggelt kívánok! A Galícián keresztül való bemenekülés óta eltelt közel százötven év. A mai magyar kultúrának részei, alakítói az akkori menekülők utódai. A beilleszkedés folyamata nem volt népünnepély, de vége. Egy vérből valók vagyunk. Ha Váriban lesz bátorság, nagyszerű megújító vátesze lesz a magyarságnak.

A következő nagy kedvencem Stumpf András, aki elképesztően tehetséges újságíró, közíró. Sokoldalú, művelt, laza egyszerűséggel gondolkodó. Riportjai zseniálisak, Stumpf a riportkészítés Arcimboldoja. Az interjúalany azt hiszi, hogy a legjobb orcáját sikerült a nyilvánosság elé tárnia, az értő olvasó előtt azonban feltárul a valóság. Pályája csúcsán van, amely veszélyes, mert vagy manírossá válik vagy lecsúszik. A magyar vátesz a továbblépés lehetősége ennek a tehetséges embernek.

Szimpátiával figyelem Papp Réka Kinga megszólalásait is. Mondandója nyolcvan százalékával nem értek egyet - még az is lehet, hogy zagyvaságnak tartom -, de szenvedélyes igazságkeresését tisztelem. Benne van a hölgyben a magyar vátesz, és ha kiszakad a lilaliberalizmus ködéből, ki fog tudni bontakozni. Ehhez fel kell plankolnia még némi műveltséget, és lendületével, tisztességével érdemes lenne az igazán fontos magyar kérdések felé fordulnia.

Rajcsányi Gellért munkái egyre jobbak, látásmódja érdekes, mocorog benne a magyar vátesz tehetsége. Mondjuk az olyan naivitással álcázott kurzusírásokat érdemes a jövőben hanyagolni, amelyben számon kéri nagymamáján, hogy abaújszántói süldőlányként miért nem állította meg fél kézzel a holokausztot. De a fiatalember fejlődik és jó irányba, remélem, sokra viszi.

Bizonyára nem soroltam fel mindenkit, akiből lehet magyar vátesz, tőlük elnézést kérek, de abban talán sokan egyetértünk, hogy szükség lenne erre a nagy múltú, speciálisan magyar intézményre. Pesszimista megközelítésben persze az is lehet, hogy a magyar vátesz akkor emelkedett ki, ha a közeg kitermeli, mert szüksége van rá. A mai közegnek pedig már igénye sincs a magyar váteszre, sorsába beletörődve fogadja el felszámolását.

Szegény Kövér László! Lehet, hogy áhított unokája már nem is beszélni magyar, mert neki is elege lesz ebből a nagypapa által lezüllesztett, a váteszek lángoló igazságára már nem kíváncsi országból.