Az élet úgy hozta, hogy az emberi gondolkodás kialakulásának formálható korszakában egy rakás '56-os között találtam magam. Kényszerű első munkahelyem teli volt velük. Furcsák voltak, reggel mindig remegett a kezük mindaddig, míg a közeli presszóból vissza nem jöttek. Akkor állt helyre bennük a kádári világ. A kis érettségizett fiatal senkit olyan dolgokra tanították meg, olyan világlátással vértezték fel, amelyért az életen úgy-ahogy átbukdácsoló, öregecskedő senki a mai napig hálás nekik. Az ő előttük való tisztelgés mondatja velem, hogy abba kellene hagyni a hivatalosságoknak az '56-os megemlékezéseket. Nem megy ez nekik, sohasem ment.

A Kádár-rezsim legitimációs alapként tekintett '56-ra, minden ezt kétségbe vonó gondolatot - pláne cselekedetet - keményen üldözött. Így az "ellenforradalom" tízéves évfordulóján kevesen mertek emlékezni. A börtönök kapui épphogy kinyíltak, a magyar társadalom pedig inkább felejteni akart. A konszolidálódó rendszer ügyesen bedugta a dolgozók szájába a szolid gyarapodás lehetőségének cumiját, és amíg azt a népek jó kedéllyel szopogatták, nem is volt baj.

A húszéves évfordulón Kádár a hatalma csúcsán volt, aki esetleg emlékezni akart, azt időben bevitték a "szervek" egy kis beszélgetésre. Egyesekre véletlenül pont ekkor volt szüksége a hazának, ezért megkapták tartalékos katonai behívójukat, hogy egy vidéki garnizonban töltsék el a kritikus napokat. A saját érdekükben, persze. De a többséget már nem is érdekelte '56. A magyar társadalom ekkor már túl volt a "kicsi vagy kocsi?" problematikán, lelkesen várta a Merkur-kiutalást, fusizott, hétvégi házat épített.

A harmincadik év vegyes volt. A rendszer éppen megúszott egy államcsődöt, így jólétre alapozott eresztékei recsegtek. Kádár pedig megöregedett, és életét végiggondolva egyre inkább nyomasztotta aljas árulásainak - Rajk és Nagy Imre - szelleme. E két okból állt elő az a pikáns helyzet, hogy maga a rezsim kezdett el emlékezni '56-ra lelkiismereti legitimációs eszközként. Tollal és fegyverrel, természetesen. Ekkor az a verzió ment, hogy a jóságos Kádár nem tehetett mást, ha ő nem, akkor még véresszájúbbakat - Münnich, Biszku - ültettek volna az oroszok a nyakunkra, ezért tulajdonképpen az ország megmentőjeként kell tisztelni. Nagy Imre és társai szükséges áldozatok voltak az ország megóvása érdekében. Kis híján Kádár lett az ellenálló.

A negyvenedik esztendőre jelentős változás állt be, hiszen a rendszerváltoztatásnak nevezett valami '56-ra szintén egyfajta legitimációs előképre tekintett. Igen ám, de 1996-ban pont egy muszkavezető pufajkás komcsi volt a miniszterelnök, akinek szerepe a forradalom leverésében finoman szólva sem tisztázott. A Nyugati pályaudvarnál egyesek szerint fegyvert is fogott saját népére ruszki zsoldban. A méltó megemlékezés ilyen körülmények között lehetetlenné vált, kínos feszengéssé silányult. A baloldali média elkezdte sajnáltatni Gyuszi karhatalmistát, amiért a forradalmárok megölték a bátyját. Ez sem bizonyult igaznak, mert szegény bátyust egy orosz teherautó ütötte el.

Az ország pechjére az ötvenéves évfordulón is egy posztkomcsi kormány szerencsétlenkedett a kormányrúdnál. Ráadásul egy Apró rokonnal. A nagypapi jelentette be örömködve az Országgyűlésnek Nagy Imre és társai kivégzését - ezért kapta a legendás villát is - képzelhetjük, mennyire volt hiteles az unokavej megemlékezése. Plusz az őszödi beszéd miatt Gyurcsány komoly legitimációs kihívással küzdött, konkrétan el kellett volna húznia, ám a nagy europer e helyett inkább végigverette az emlékezőket a leesett azonosítójú kék pribékjeivel. (Ja, mi van a Gergényivel, Viktor? És a páncélozott BMW is megvan még, amivel otthagytál minket az Astoriánál?) A hivatalos ünnepség maga volt a borzalom. Idejött a fél világ, koronás fők, miniszterelnökök megemlékezni '56 magyar hőseiről, csak a magyarok nem léphettek a műveleti területté nyilvánított Kossuth térre. A katonák díszlépése csattant a csöndben. Ha van valami, amit ennek a csillárlízingelőnek nem lehet megbocsátani, az az elvett ünnep csendje. «Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: "Fejére szól, ki szót emel!"» - ez volt a modern baloldal üzenete a magyaroknak az évforduló alkalmából.

Na, de majd most, a hatvanadikon! A nemzeti tábor megmutatja! (inkább ne nézzünk oda). Az előjelek nem a legjobbak, ami nem csoda, mert Viktor két dolgot tiltott ki nagyon határozottan az ő kis világából: a tehetséget és a tisztességet. És valami gond lehet a legendás ítélőképességgel, ha Marika professzor asszonyban látja a fenszi, trendi, szexi ünnepi szentháromság megvalósítóját. Marika úgy ránézésre is nélkülözi e három jelzőt, utóbbi időben munkássága erősen formalistává vált, amely az ötlettelen, üres, kétségbe esetten kapaszkodó tehetségtelenség szinonimája. Marika szenvedéllyel teli ötletességének bizonyítására lesz történészkonferencia, ami a kutyát sem érdekel, a bennfenteseket is csupán addig, amíg a pénztárhoz nem lehet fáradni. A trendiséget a kiállítások jelentik majd, ahova az ifjúságot kötelezően behajtják, ezzel egy életre jól megutáltatják szegényekkel '56-ot. A megemlékezések szexiségét pedig a Dal biztosítja. Az 50 millióért Dezmond handléstól vett Dal. Ugyan '56-nak az Egmont-nyitány az emblematikus zenéje, ám Beethoven elkövette azt a hibát, hogy közel kétszáz éve meghalt, így az általa kiállított számla hitelessége talán még Polt úrnak is feltűnne. Dezmond újrahasznosítónak semmi kötődése se az országhoz, se '56-hoz viszont kellően távol él ahhoz, hogy részt vegyen 50 millió közpénz jelleg eltűnésében. Aztán megy a hazudozás, melyből kiderül, hogy mindenki ingyé'. De akkor hol a lé? Ezt érdemlik az '56-osok, ezt a tolvaj tempót? Hogy nevüket, hősiességüket, megnyomorított életüket ilyen alakok használják zsebük megtömésére? Hányinger.

Tényleg hagyjuk ezt a 13 milliárdos központi megemlékezést, legyen már tisztesség ebben a nyomorult kormányban, és ne '56-ra hivatkozva lopjanak a tűzközeliek. Annyi más módon lehet lopni, ne szentségtelenítsék meg ezt az ünnepet, mert ebből már a nemzeti tábornak is elege van.