Amikor eljön a szomorú évforduló, magasra csapnak az indulatok a vörös és a nemzeti tábor között a Trianon-katasztrófa megítélésében. Mivel a vörösök politikai megjelenése Magyarországon ehhez az időszakhoz kötődik, ők inkább a korábbi magyar társadalom felelősségét hangsúlyozzák az összeomlásért. Tulajdonképpen azt állítják, hogyha dédelgettük volna a nemzetiségeinket, akkor ők annyira, de annyira komáltak volna minket, hogy meg sem hallják az elszakításra törekvők szirénhangjait. Tehát a magyarok a felelősek Trianonért. A nemzetiek pedig keseregve átkozzák a nemzetközi háttérhatalmakat, miközben - vérmérséklet szerint - szalon vagy nyílt zsidózásba torkollik a siránkozás. Tehát a magyarok nem felelősek Trianonért.

Csekély nézetem szerint mi, magyarok igenis felelősek vagyunk a veszteségért, de nem úgy, ahogy kedves ballib barátaink láttatni akarják. A magyar történelemben végig kitapintható az "ahogy lehet" mentalitás az "ahogy kell" helyett. És az "ahogy lehet" rossz kompromisszumai törvényszerűen vezetnek az országvesztéshez. Ebben sajnos nincs változás, ma is ez a métely mérgez.

Elsőként a kiegyezés utáni generációé a felelősség, amely nem vitte tovább a reformkor lendületét, az "ahogy lehet" elv jegyében sokkal fontosabb volt számára egy állásocska a vármegyénél, meg a delegációkban vitatkozni a sógorokkal pitiánerségeken, mint szembenézni az ország problémáival. A kor pc-je szerint, ha fel is ismerték a problémákat, arra nem adták meg az "ahogy kell" válaszokat. Pedig aki nem volt teljesen vak, az a Horea-Kloska felkelés, Avram Iancu mészárlásai, a rác martalócok kegyetlenkedései után egy percig sem hihette, hogy ezzel a balkáni bandával hosszútávon bármit is lehetne kezdeni. És nem volt egy magyar politikus sem, aki kivágta volna az országból ezt a beilleszkedni nem tudó, a befogadó magyar állammal hol nyíltan, hol lappangva ellenséges bagázst. Elhitették magukkal, hogy pátyolgatni kell a nemzetiségeket, volt is nemzetiségi törvény. Szépséges nemzetiségi törvény volt a magyar. Elsőként a világon. Csak két baj volt vele. Az egyik, hogy ennek bástyái mögül szervezkedtek az ország szétszabdalása érdekében a pópák, a másik, hogy Trianonban azt olvasták fejünkre, hogy nem tartottuk be. Olyan országok, amelyek kegyetlenül kinyírták nemzetiségeiket, őslakóikat. Az ősök tehát az "ahogy lehet" jegyében kiegyeztek mindenkivel, aki szembe jött: Ferenc Józseffel, pópákkal, hegyi martalócokkal, csak nem bolygatni, csak eléldegélni valahogy. Az "ahogy kell" kényelmetlen - és az ország érdekében kegyetlen - realitását nem merte felvállalni senki.

Másodszorra a '18-as generációé a felelősség. Amikor elkezdtem olvasni Tormay Bujdosó könyvét, nem jutottam tovább az első 50 oldalnál. Végtelenül szomorú kordokumentum. Minden oldalánál ökölbe szorul a magyar ember keze. Nem igaz, hogy nem volt egy nyavalyás tábornok, aki csapataival felvette volna a harcot az országra törő belső és külső söpredékkel. Nem volt egy rohadt hadosztályparancsnok, aki fellógatta volna a népboldogítókat, és megszervezte volna a katonai ellenállást. A románok le voltak győzve, a Kolozsvárra bevonuló "csapataik" kinézetre inkább rablóbandának látszottak, mint komolyan vehető haderőnek. Egy reguláris magyar hadsereggel szemben esélyük sem lett volna. Az egész Monarchia röhögött a cseh "vitézségen", akikről az volt a vélekedés, hogy feltartott kézzel mentek csatába. Egyetlen haditettük Kolcsak elárulása volt a vörösöknek egy kis pénzért. Mit értek volna ezek a harctéren? Az antant kivérezve, a franciák is csak néger katonákat tudtak kétségbeesésükben ideirányítani: harcértékük nulla. Ahol kialakult valami csetepaté, ott sikerült is eredményt elérni, Balassagyarmatot néhány helyi polgár tartotta meg. Minden adott volt tehát, hogy megvédjék az ezeréves határokat, de az "ahogy lehet" kényelme fontosabb volt az "ahogy kell" szigorú elkötelezettségénél.

És igen, a mi felelősségünk sem megkerülhető. Mert, hogy is mondja a nagyszerű Sándor György? "..mert az első generáció még csak felejt, a második elfelejt, a harmadiknak már eszébe sem jut... Igazságot szolgáltatni!" Lassan eltelik száz év. Tettünk valamit azért, hogy visszaálljon a Kárpát-medence gazdasági-kulturális-politikai egysége? Dehogy tettünk. Helyette az "ahogy lehet" kényelmével azt hazudtuk magunknak, hogy majd az EU lebontja a határokat, majd az megold mindent. Aztán a nagyon európai köztársasági elnökünk nem mert átmenni egy hídon, a tótok úgy vágták ki, mint macskát székelni, az EU pedig röhögve nekik adott igazat. Ide vezet az "ahogy lehet" gerinctelensége.

Nem tudom mióta lett a magyar politika vezérlőcsillaga az "ahogy lehet" megbízhatóan kudarcot hozó elve. Ha Batu nem vonul haza a kánválasztásra, a magyarokban megbízható alattvalókra lelt volna, mert ugye: "ahogy lehet". Ha Nyugat-Európából kiszoruló Habsburgoknak nem kellett volna új terület, a törököt sosem űzzük ki magunktól, mert ugye: "ahogy lehet". Ha az oroszokat nem akarják visszaszorítani az amcsik a piacokért, ma is orosz megszállás alatt élnénk, mert ugye: "ahogy lehet".  

A mostani kormány szépen harsogja az "ahogy kell" elvet, harcban állunk mindenkivel, tiszteletet követelünk, szörnyű látszatharcokat vívnak a nevünkben. Aztán szép csendben, sunnyogva győz az "ahogy lehet" évszázados kudarca, mert "ne azt nézzék, amit mondok, hanem azt a mit teszek". Trianon ügyében sincs más, mint üres puffogás, könnyes szemmel székely himnuszéneklés, világfájdalom stb. De nincs erős ország, amelynek esélye lenne az ország területi egységének visszaállítására. Végeredményben minek is. A magyarok a nemzetinek tartott kormány vezetése alatt teljesítik a "Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?" kívánságot. Nincs sem akarat, sem erő a változtatáshoz, a londoni pizzafutárt miért érdekelné a letűnt kor árnya.

Ennek a generációnak már eszébe sem jut igazságot szolgáltatni, ám helyette a Trianon-ipar bohócok nyomják az üres dumát, melyből - feleslegessége miatt - elegem van.