Kedves követőinknek talán feltűnt, hogy kimaradt egy írás a sormintából. (Nem kedves követőink véleménye szerint kimaradhatna az összes.) Bizonyára eljő a pillanat, amikor elegünk lesz magunkból - kéretik nem türelmetlenkedni -, most azonban még igazi vérfideszesként megfogadjuk szeretett vezérünk tanácsát és "Folytatjuk". A megengedhetetlen lazsálás oka a szokásos síelés a baráti társasággal. Pedig utálom az egészet, és erre jó okom van.

Sok évtizede egy szemét februári napon az éppen csordogáló órát megszakítva beállított az osztályterembe az igazgató és az osztályfőnök. Az igazgató arcán az a fontoskodással vegyes aggodalmaskodó arckifejezés ült, amely elsajátítása nélkül nem is lehet valaki igazgató, az osztályfőnök szeme viszont őszintén úszott a könnyben. Az igazgató bejelentette, hogy egy osztálytársunk baleset következtében elhunyt, emlékezzünk rá egyperces néma felállással. Hát mit lehetett erre mondani? Az, hogy szar érzés volt, nem kifejezés. Aztán megtudtuk a részleteket. A család igazi szportszmanekből állt. Anyuka és apuka évente síelgetett a zordon Csehszlovákia festői felvidéki részén. A mi barátunk nem volt kifejezetten kezdő, de az évente egy-két hetes síelés sem lendített sokat síelési kultúráján, így mérsékelten lehetett őt a lejtő ördögének tekinteni. Ő azonban nem ekként gondolt magára, midőn pedig egy fekete pálya bukkant elébe, azt hitte, hogy csak azért fekete, mert a tót pályafenntartónak elfogyott a kék festéke. Aztán a lesiklás során kicsúszott és feje találkozott a sífelvonó vastraverzével. A tartóoszlopon nem maradtak külsérelmi nyomok, az osztálytársunknak viszont nem maradt feje. Mi meg sírhattunk, mint a záporeső. Hát ezért utálom én a síelést.

Az alpesi népeket persze csodálom, mert szenzációsan összehazudozták a világnak, hogy a síelés milyen nagyszerű. Mert végül is mit csinálhatna télen egy alpesi ország derék hegylakója, ha nem csődít oda egy rakás hülyét, akik jól fizetnek? Az éghajlat nem barátságos, így miután lehajtották a lila teheneket a hegyről, nézhették az egyhangú fehérséget október elejétől május elejéig. Hát nem jobb, ha télen felhajtják a hóborította legelőkre a színes marhákat? Akik még tejelnek is? Bár mi magyarok lennénk ilyen ügyesen hazudozók a Balatonunkkal!

És nincs mit tenni, a síelés nagyszerűsége elől nem lehet elugrani. Különösen, ha az ember gyerekének barátai igazi megszállottak. Pofázhatok én a veszélyekről, meg hogy hideg van, mi a fenének: nem számít. Fognak és visznek. Ilyenek ezek. Már huszonöt éve.

Az első időkben mindig máshova kellett menni. Az alfahímek már akkor összevesztek a helyszínen mikor még nyíltak a völgyben a kerti virágok. Aztán november elejére már internet nélkül is pontosan utánajártak, hogy hol milyen a hó, a pálya, a megközelíthetőség, bérlet- és szállásárak. Először elkövették azt a hibát, hogy engem kértek döntésre. Amikor a felkínált választék felett mélyen elgondolkodva, ábrándos hangon azt mondtam, hogy hát akkor legyen Bali, lehülyéztek. Állítólag ott nem igazán jó a hó minősége ilyentájt. Maradt a diktátum, odamegyek, ahova mondják. Mostanság már állandó zugot találtunk, a közben gyarapodó családok apraja-nagyja egy rakáson. A gyerekek megtanulták a fortélyokat, de kék pályánál erősebbre nem engedjük őket. A társaság nagy része önfeledten csúszkál, én meg az egy hét alatt lenyomok párszáz métert bepelenkázva. A többit a hüttében.

A hütte az egyetlen hely, ahol biztonságban van a kocasíelő. A másik előnye, hogy jó sztorikat lehet hallani. Leginkább a síbalesetekről. Nincs nap, hogy valakit ne érne kisebb baj. Zúzódás, szalagszakadás, agyrázkódás, törés. Csodajó a síelés!

És vannak tanulságos balesetek. Egyik távolabbi ismerősöm huszonegynéhány éves leánygyermeke is belekóstolt ennek a remek téli sportnak az örömébe, melynek következtében eltörte aranyos lábacskáját. Rosszul tört, gipszelés nem volt elég, műteni kellett egy grazi kórházban. (Nem, Viktorral nem találkozott.) A vizsgálat után bejött egy fehérköpenyes ürge, és kérdezgetett. A leány szerencsére beszélt németül, így a szöveget nagyjából értette, a mögöttes világot azonban nem. Ő még lemaradt a Schwarzwaldklinikre való rácsodálkozásnál. Így aztán, mikor a pacák megkérdezte akar-e egyágyas szobát, rávágta okosan, hogy: Ja! Osztán ki műtse? - szólt a következő kérdés. Professzor, adjunktus, sima orvos? Hát a prof! - szólt a kívánság. Oké. És a menü kiválasztásban is sikerült az egészséges táplálkozási célt elérni. Mindezt egy hétre. Távozáskor csinos kis számlát mellékeltek, nem volt nagy, úgy négyezer euró. A kisleány hirtelen felnőtt, és akkor kezdte megérteni a világot. A biztosítása talán ezer eurót fedezett, a többiért pereskedik a családdal a kórház. (Akik persze kellően inkorrektek voltak egy kiszolgáltatott emberrel szemben, de hát mit várunk a "nácizmus első áldozataitól"?)

Szamarak vagyunk hát, mind mi síelők. Többségünk alig várja, hogy épen, egészségesen hazaérve kissé nagyképűen elmondhassa: Síelni voltunk. Közben azonban elegünk van az egészből.