Ez a felajánlásos lehetőség alapvetően jó dolog, a hozzá kapcsolódó felelősség és adminisztráció a nyomasztó. Az egyházi 1% egyszerű, az ember gyereke felajánlja a hitközségének, azzal megadta Istennek, ami Istené. Na, de az ezerfejű cézár is jelentkezik az ő 1%-áért! Annak könnyű, aki érzelmi alapon hoz döntést, vagy olyan szervezethez kapcsolódik (óvoda, iskola, klub stb.) amelyet így bevételéhez juttathat. A tudatos felajánló azonban gondban van. Először is ki kell találnia, hogy milyen elvek mentén rendelkezzék.

Nálam például fontos, hogy távoli célokra nem ajánlok fel. Biztos, hogy sok a gond Afrikában, a gonosz japcsik is vadásszák a bálnákat, de ezeket a problémákat egyrészt nem tudom megoldani, másrészt van gond itt is elég. Talán még sokan emlékeznek az 1985-ös Live Aid koncertre. Az akkori celebvilág apraja-nagyja tülekedett, közvetítés, külön dal - Piál a Föld - cérnalábú, pókhasú, legyekkel körülvett néger kisgyerekek hada a tévében, és össze is jött több tízmillió dollár. Aztán 25 év múlva kiderült, hogy az egész cécó egy giga titkosszolgálati akció volt, az összegyűjtött pénzből fegyverezték fel az eritreai felkelőket/lázadókat. A néger kiskölykök azóta is cérnalábúak, pókhasúak és a legyek száma sem csökkent, de a nyugati világ boldogan hajtotta álomra fejét, mert mindent megtett értük. A hálátlanok mégis tízezerével kelnek át a tengeren.

Maradnak hát a hazai célok. A határontúliak támogatásának kérdése kényes ügy. Rajtam nem múlt a 2004-es népszavazás sikere, egy idő óta viszont óvatos vagyok, egyre többször érzem a hazafias puffogtatás mögötti ürességet.

A társadalmi célokat megfogalmazó felhívásokat olykor fontosnak érzem, egyes szervezetek munkája halódó demokráciánk szempontjából támogatandó. Nélkülük sokszor sikerrel titkolnák el a hatalmasok mutyijaikat, ezért a nagyobb nyilvánosságot megcélzó civil szervezetek támogatásában érdemes részt venni. A környezetvédelmet már nem sorolom ide, különben is annak védelmére ott van maga Janó az ő drága környezetvédelmi igazgatóságával.

A szórakoztatással kapcsolatos felhívásokat meg sem hallom. A sportot támogatókat külön lenézem, mert ez Viktor korrupt bandájának terepe, nyomja beléjük a milliárdokat számolatlanul és érdemtelenül, legyen elég nekik. A Gömöri-Deutsch páros aljassága a sérült embereknek járó pénzek magáncélra való felhasználásával megingatta azt a kevés bizalmamat is, amely a sportcélú adományokkal kapcsolatban megvolt.

A művészeti adományozások tekintetében kevés megértés szorult belém. Nem vagyok egy Maecenas, na. Zenei műveltségem jól fejlett - milyen is lehet Kodály hazájában -, ezért bármilyen körülmények között hajlandó vagyok meghallgatni bármely operából öt percet. Többet csak azért nem, mert elröhögöm magam, ahogy a 60 éves, 140 kilós Kalaf herceg dürrög az ő 55 éves, 120 kilós Turandotjának. Komolytalan, kissé avítt dolog az opera, minek adjak rá pénzt? A képzőművészet sem hoz lázba. Ma már az okos telefonon bármikor megnézhetek bármilyen művet - most jön az Istenkáromlás -, amely van akkora műélvezet, mint amikor fél perc alatt végighajtják a népeket a Louvre-ban a Mona Lisa előtt. Minek hát erre pénz?

Az állatokat gondozó szervezetek számomra szimpatikusak, ugyanakkor kissé értetlenül is állok az állatokat pátyolgatók előtt. A múltkor megfordultam egy állatorvosi váróban, ahol az aranyhaltól, a hörcsögön át a dán dogig minden volt. Az állatorvos csupa szív, fantasztikus ember, nagyon tisztelem. És még is úgy gondolom, hogy az állat mégis csak állat, melyet az ember valamilyen cél érdekében - bőre, teje, húsa stb. - háziasított. Az utóbbi száz évben bővült a háziasítás célja a szeretethiány pótlásával, sok embernek a kisállatról való gondoskodás a szeretetnyilvánítás egy formája. Érzelmileg megértem őket, de az 1% fontosabb dologra kell.

Mire? Az emberekre. Azokra, akik elesettek, segítségre szorulnak. E tekintetben nehéz elválasztani a valódi segítségre szorulót és a tettetőt. A Csodák udvarában lát a vak, sétál a lábatlan, így ezekre nem szabad pénzt áldozni. Sokan élnek vissza gyermekeket érintő szörnyű betegségekkel. Szomorú, hogy ezek a szervezetek most is reklámozhatják magukat, pedig dicső Viktor államtitkárocskái megígérték, hogy kirakják őket a placcról. Ennyit Viktor kormányzásának hatékonyságáról. Még nem döntöttem, a Bátor Tábor esélyes. Néhány fickót ismerek ott, felső, felső-középosztálybeli legények, nekik már nem kell lopni. Ha csalódnék bennük, landolna a szívlapát orcájukon.

Ugyanakkor a NAV sem teszi könnyűvé az adományozást. Nem tudom, hogy a bürokrata gondolkodás vagy a visszaélések miatti kesergés az oka, ám az adminisztratív akadályok komoly kihívást jelentenek az adományozóknak. Nem elég a papírt kitölteni, a borítékot is fel kell díszíteni az adományozó lábméretével - biztos a visszaélések elkerülése végett - és még egy rakás adattal. Pár hónap múlva pedig a jóhiszemű rendelkező esetleg kap a NAV-tól egy levelet, és míg fel nem veszi a postán, remeg, hogy mit akar tőle a rettegett hivatal. Szinte megkönnyebbül, amikor arról értesítik, hogy valami nehezen megfejthető okból adományát nem utalják, ha nem ért egyet a döntéssel, fellebbezzen pár tízezer forint illeték lerovása mellett.

Nem kellene már egy söralátét méretű, egyszerűségű rendelkező irat? Mert ebből a túlbonyolított rendelkezési módszerből elegem van.