A Balaton egyik sétányán ücsörögtem 2010-ben. A gyerekek kikuncsorogták a fagyikat, és örök gyermeki léttel bohóckodtak. A feleségem kihasználva énidejét valami T(p)ina magazint olvasgatott. Néztem a vizet, az aranyhidat, és arra gondoltam: Mi baj lehet?

Száz évvel merengésem előtt, 1910-ben egy derék polgár - meglehet ugyanazon a padon - szintén gondolhatta ugyanezt. Mi baj lehet? Hát tényleg, mi baj lehet? Ahogy körülnézett csupa nyugalom, béke mindenütt. Úri kisasszonyok és polgár leányok flörtöltek finoman szép karrier előtt álló fiatalemberekkel, katonatisztekkel. Anyák, nagynénik tervezgették a jó partikat. Vasárnapi kimenőjük szabadságát élvezve cselédlányok cicáztak bakákkal. Háttérben keringő lágy muzsikája szólt a pavilonból, és a zenekar repertoárján szereplő egyéb sláger. Gyerekek futkároztak, játszottak, öt forintért kuglert vetettek. Idill. Mi baj lehet?

A technikai fejlődésbe vetett hit az egekben. A vonat már mindennapi közlekedési eszköz, nem kevesek kiváltsága. Hosszú távra is kényelmesen lehetett vele utazni, a tehetősebbek Abbáziába vonatoztak nyaralni. Valami Wright tesók meg egy furcsa nevű német ipse éppen a levegőt próbálta meghódítani, pedig tudvalevő, hogy ott csak a madár jár. Óriásit fejlődött a vegyipar különösen a németeknél, mert nekik nem voltak jelentős gyarmataik, hát a tudománnyal kellett korrigálni ezt a pici hiányosságot. Megjelent, és egyre inkább a hétköznapok része lett az elektromosság. Az utcai közvilágítás mellett feltűnik a neonreklám, a házakban, lakásokban rohamosan terjed a villanyvilágítás. A járműgyártás hatalmas léptékkel haladt, már automobilok száguldoztak mindenhol szívbajt hozva a fontolva haladás előnyeit hangsúlyozókra. A kommunikáció hatalmasat lép, megjelenik a telefon, nem véletlen, hogy jövő forradalmárai már nem csak a nyomdagépeket foglalják le, hanem a telefonközpontokat foglalják el. Gyárak zúdítják ki kapuikon a hétköznapi kényelmet szolgáló árukat. Építkezések amerre néz az ember, vasútvonalak, úthálózatok, vezetékek, lakótelepek. Az őrületes iramban megvalósuló modernizáció táplálja a: Mi baj lehet? - életérzést.

A kultúra erre rátesz egy lapáttal. Színházak ontják a habkönnyű darabokat, szórakozik a nép. A kornak vannak ünnepelt színésznői. Lujzáról már majdnem teret neveznek el (a mai Reindl Lujza tér), Sári pedig mindent visz ultiban. Összekapcsolva a technikai haladással, furcsa alakok mozognak a sötétben kivetített vásznon. A mozizás lassan nem csak a városiak kiváltsága, falun is megjelennek - a parasztok rémületére - a fehér alapon ugrabugráló figurák. Göre Gábor bíró uramnak már nem kell bolyongania világba, a világ bolyong a faluban. Mi baj lehet?

Politikailag stabil kormányzás van országon belül. Franz Joseph vérfürdői, húsz éves kőkemény elnyomása feledve a függetlenségi törekvésekkel együtt. Mindenki szem a láncban, aki nem, az nem része a nemzetnek, nyugatimádó elhajló. Külföldön is minden rendben. Viktória nagyi unokái ülnek Európa jelentősebb trónjain. Ha van is némi feszkó Dzsordzsi, Vili és Niki közt, az afféle családi civakodás, nem komoly. (Dzsordzsi és Niki különben is mint két tojás.) A Balkánon ugyan van időnként némi balhé, hol a Karagyorgyék nyírják ki az Obrenovicsokat, hol fordítva. A törökök alól felszabaduló országocskák német uralkodóházai is viszálykodtak egymással, de ezeket nem kell komolyan venni. Mi baj lehet?

Hát igaz, hogy a demográfia számai nem jók, a magyar népesség csökken, a különböző gazdasági, életminőségi rangsorokban csak a Balkánt múljuk felül, az oktatás gyenge közepes, a tbc morbus hungaricusként ismert az orvostudományban, a kivándorlás visszafordíthatatlan a sikeres országból. De minket irigyel Európa és a nagyvilág. Mi baj lehet?

És most egy picit kanyarodjuk el. Amikor a gyerekekkel próbáltam megértetni a XX. századi magyar történelmet, ehhez egy sajátos szemléltető eszközt használtam. A rendszerváltásnak nevezett ügynökváltás idején sok magyar család kutatta át pincétől a padlásig az ősi fészket kárpótlás alapjául szolgáló dokumentumok után kutatva. Mi is így tettünk. Kezembe akadt egy rakás értékpapír. Ezek közül az egyik az én saját történelmi lecke fiúknak (és lányoknak) eszközöm. Egy egyszerű záloglevél. Egy vacak, de mívesen nyomtatott papír. A Magyar Jelzálog-Hitelintézet bocsátotta ki. Van belőle pár, ötezer koronásak, 4.1/2 percenttel évenként. Kibocsátás éve 1901. Meglepő - bár jelzáloglevelek esetében nem szokatlan - a kibocsátás időtartama, amely ötven év. Na, most kérem, aki ilyen hosszú időre jegyzett, az nem magára gondolt, és már talán a gyermekeire sem. Inkább az unokákra. Hiszen: Mi baj lehet? És tehetős volt, mert ötezer korona már akkor sem volt aprópénz. Szóval úgy néz ki, édesanyám ezüstkanalas bébiként nevelődött volna.  Oszt mégsem. Mert nézzük, mi is volt itten ötven év alatt?

Hát volt kérem alásan kettő darab világháború vesztéssel, amelyhez csatolódott kettő darab békeszerződés területrablással, jóvátétellel, egy darab gazdasági világválság, kettő darab világrekorder hiperinfláció, három darab rendszerváltás, három darab kitelepítés alkalmanként tömeggyilkosságokkal (zsidó, sváb, osztályidegen), néhány lakosságcsere, egyéb apróságok. A koronában denominált záloglevél, először pengőre váltott, aztán forintra. És aki ezeket túlélte, az 1951-ben jelentkezhetett Rákosi pajtásnál, hogy: Matyikám lenne itt egy tucat jelzáloglevél darabja ötezer koronával, ha szíveskednél kifizetni. Elvtársi üdvözlettel, természetesen.

Ez a mi történelmünk. Nem tervezhető, pontosabban csak a krach tervezhető. Az jön. Mindig. Menetrendszerűen. De addig: Mi baj lehet?

(Köszönöm Íjász barátomnak a blog felett tartott nekrológját. Jól esett. Talán igaza is lesz. De Íjász: Mi baj lehet?)