Pár hete egy dolgos hétköznapon egy tárgyalás alaposan elhúzódott, volt már fél három mire véget ért. (Sajnos a résztvevők között előfordult néhány államtitkár, akik tele gatyával játszották az eszüket és az bizony sok idő.) A környék egyik boltjába tértem be életmentő célú pogácsabeszerzésre, mivel hamarosan kezdődött a következő megbeszélés. A pénztárhoz fordulás során egy idős hölgyet engedtem magam elé. Nem lett volna kötelező, mert egy ütemmel előbbre voltam nála, az ő kosara tele pakolva, míg az enyémben harminc deka pogi szerénykedett. Minden mellettem szólt tehát, az vethette volna rám az első követ, aki talál egyet ott nagy hirtelen. Csak egy valami volt ellenem: az elemi udvariasság az idősekkel szemben. A szemem kopogását elnyomva kedvesen intettem a néninek, hogy álljon elém. Megtette. Eszébe sem jutott, hogy látva kevés motyómat lemondjon a lehetőségről. Az előttünk lévő két polgártárssal a pénztáros viszonylag gyorsan végzett, jött az idős hölgy. Kosarából kipakolta az árut, majd a beütött portékát kezdte elrakodni. Fizetéskor pedig előhúzta bankkártyáját és a pénztáros felé nyújtotta. Aki fejét csóválva rámutatott a másfél méteres táblára, amely elég látványosan hívta fel a figyelmet arra, hogy ennél a pénztárnál kizárólag készpénzzel lehet fizetni. Az idős hölgy viszont megbántott mosollyal közölte, hogy neki csak bankkártyája van, kp-t nem tart magánál. Nem tudom orvosilag lehetséges-e, de a vércukrom a pincében, a vérnyomásom az egekben járt. És az idős hölgy is átváltozott nálam vén hülye nyuggerré. Mivel már cuccait beütötték, a szomszéd pénztárossal való bonyolult egyeztetés eredményeként vagy nyolc-tíz perc kellett a sorra kerülésemhez. A várakozás közben vertem a fejem a képzeletbeli falba, mert ha nem engedem el a dementált nyanyát, megspórolhattam volna a hülyesége miatt egy csomó időt, hiszen így is futtában kell falatoznom az életmentő pogimat. De nem! Nekem kellett az ostoba udvariasságommal helyzetbe hoznom egy vén idiótát, aki képes volt két pénztár dolgozóját, plusz a főpénztárost és egy rakás várakozó vevőt lekötni. Mikor a pénztárosok végeztek a probléma megoldásával, az öreglány duzzogva távozott. Én pedig elkezdtem figyelni, hogy egyedi esetről van-e szó vagy valami generációs problémáról. Azt veszem észre, hogy az utóbbi.

Buszra várok, szegény idős nénit előre engedem megint. Aztán elszenvedem az újabb figyelmesség árát. A vén spiné ugyanis amilyen serényen tolakszik elém, olyan csigalassúsággal cuccol fel. Aztán leül az első ülésre. A banyatankját viszont körültekintő ügyességgel teszi maga mellé, így attól senki sem fér el. A kerülgetők szólnak neki, hogy tán húzná be. Erre felháborodik.

Posta. Mindenki várja, hogy a sorszáma szerint szólítsák. Idős úr odabóklászik a pénztároshoz és tuszkolja a csekkjét. A pénztáros hölgy próbálja neki magyarázni, hogy számot kellene húznia, de a vénember nem akarja megérteni, csontos kezeivel a pénztáros hölgy orra előtt hadonászik. Aki a: "Hagyd rá előbb szabadulsz!" - elvet alkalmazva elveszi tőle a csekkeket. A vén hülye pedig diadalma teljében bonvivánná változva hosszú percekig tartja fel a szabálykövetőket. Szép lassan kikeresi a pénzét, érdeklődve kérdezget, anekdotázik, valamit magyaráz. Valaki félhangosan javaslatot tesz a postai szabályzat megváltoztatására, hogy akkor nem érkezési, hanem elhalálozási sorrendben kellene szólítani az ügyfeleket. Erre az öregember megsértődik.

A következő eset egy villamospótló busz. A sofőr éppen elhaladna a megálló mellett, mert nem áll benn senki, amikor észreveszi, hogy egy idős néni erősen próbálkozik a megállóba érni. Ő is udvarias, megáll. Na, eddig tartott a vénasszony iparkodása. Mintha a lassított felvételt nézne a busz közönsége, a tizenkét métert perceknek tűnő piszmogással abszolválja. Magamban közvetítem Vitray Tamás hangján "Gyere Egérke, gyere kicsi lány!" - várva a célba csapás örömét. Ám ez még kevés, mert amint eléri a buszt, még lentről elkezd problémázni. A buszsofőr láthatóan szintén bánja már előzékenységét, látszik rajta, hogy legközelebb, ha meglát egy idős embert, inkább belelép a gázba, mintsem megálljon.

És ez a néhány példa az elmúlt alig két hét termése.  Miért van az, hogy az idős emberek - minél idősebbek annál inkább - visszaélnek a fiatalabb generációk figyelmességével? Persze most majd jönnek a sértődött hozzászólások az idősek iránti kötelező tiszteletről, meg arról, hogy ők már megdolgoztak mindenért stb.. Azt hiszem éppen ezért nem indokolható az az önzőség, a mások iránti érzéketlenség, amit az idősektől tapasztalhatunk.

Ugyanakkor a kormányzati kommunikáció nagyon jól rájátszik erre a beszűkülő tudatú, rövidtávú önérdek érvényesítésen kívül semmit figyelembe nem vevő gondolkodásra. Nem véletlen, hogy szeretett Viktorunk olyan népszerű ebben a társadalmi közegben. Csak éppen az ország fog rosszul járni a gerontokrata társadalommal. Pláne, ha a kleptokraták uralmát dúcolják alá a semmire és senkire tekintettel nem lévő öregek.  

Várom továbbá a személyes megszólítást is, hogy: Majd ha te leszel nyugdíjas, majd akkor pofázzál, koma. Lehet, hogy van igazság a felvetésben. (Bár a mi generációnk már nem kap nyugdíjat.) Védekezésképpen csak annyit mondhatok: bizonyára elegem lesz magamból, ha még egyáltalán érdekel.