Történészeink jelentős része némileg rosszallóan szokta megjegyezni, hogy nemzeti tragédiánk úgy háromszáz évig keveseket érdekelt. Valami számukra érthetetlen módon a korabeli forrásokból nem köszön vissza az a keserűség, amelyet úgy elvárna az ember. Nem értik, hát segítsünk nekik.
Az első ok, hogy akkoriban nem volt nemzet, így nem lehet nemzeti tragédiáról beszélni. Uralkodó családok voltak, amelyek emelkedtek vagy buktak, területet szereztek vagy veszítettek, nem az ország lakosok érdekelték őket, hanem a dinasztia sorsa. Ha tehát II. (Hülye) Lajos alkalmatlan az uralkodásra, és ennek úgy adja tanújelét, hogy meghal, akkor az a Jagelló-dinasztia baja, nem az országé, ezen különösképpen nem kell keseregni. Egy alkalmas uralkodó tudja, hogy valójában három feladata van: megszerezni a hatalmat (aki bíborban születik, annak könnyebb), megtartani a hatalmat (tűrhető kormányzással), és átörökíteni a hatalmat a dinasztia őt követő tagjára. Egy utód nélküli alkalmas uralkodó ezt belátva visszavonult volna Pozsonyba koronázási ékszereivel és testőrségével megerősítve néhány fontos várat annyira, hogy kibírjanak egy-másfél hónapos ostromot, aztán jól kiröhögte volna Szulejmánt, hogy mennyi erőforrást égetett el semmiért. Ha nagyon harcolni támad kedve, akkor esetleg felkészül, magyar, erdélyi, horvát, cseh, német csapatait összevonja a megerősített Buda előterében, fellármázza az ország népét és szétszedik az országba becsalogatott ellenséget. Mint azt tette előtte oly sok alkalmas magyar király. De (Hülye) Lajos nem készült fel, csapatai kóvályogtak "Ország-szerin, tova", ő pedig lovasrohamot vezetett és értékelhető testőrség nélkül menekült, így bár a török elől meg tudott lépni, saját alkalmatlansága utolérte.
A másik ok az, hogy aki sopánkodhatott volna a csatavesztésen, annak nem volt rá módja. A halottak ab ovo nem szoktak, az isztambuli rabszolgapiac átmeneti túlkínálatának panaszai pedig nem kerültek az annalesekbe.
A legfontosabb oka a busongás elmaradásának - és ezzel a legnehezebb szembe nézni -, hogy sokan sokat nyertek a vereséggel és az azt követő újra berendezkedéssel. A Habsburgok például két királyságot (cseh. magyar), majd bolondok lettek volna siránkozni. (Lajos felesége, Habsburg Mária ugyan siratta urát, de a dinasztia pár év múlva "más, fontos beosztásba" helyezte Németalföldön.) Ez a nyereség később válik számukra még értékesebbé, amikor kiszorulnak Nyugat-Európából, és hatalmuk súlya erre a térségre helyeződik át. A lúzer Szulejmán segítségével a Habsburgok a mohácsi csata első számú győztesei.
A csatatéren maradt nemesek birtokai újraosztásának nyertesei - például a Gárdonyi által méltatlanul kedvező színben feltüntetett, Nándorfehérvárt feladó, a csatából gyáván meglépő Török Bálint nevű gazember - sem bánkódtak különösebben, beindult a birtokszerzési időszak, nem volt idő sebeket nyalogatni. A Habsburgok aulikus nemesei is belátták, hogy Mohácsnak köszönhetik felemelkedésüket, hát ők sem búslakodtak. Miért is bánkódott volna a nyugat-magyarországi kisnemes, akiből dinasztiahű mágnás lehetett? Nem is beszélve a török kiűzése utáni birtokadományozásról, amelynek során talján (Pallavicini, Savoyai), német (Schönborn), dalmát-horvát emberek (Festetics, Grassalkovich) kaptak elképesztően nagy magyar birtokokat. Ezek kezdjenek sírni Mohács miatt?
A legkényesebb kérdés a mai magyarság viszonya a vereséghez, mert csak a Kásler-féle ősmagyarok hiszik, hogy a ma élő magyarok mindegyike párducos Árpáddal érkezett a honba. A valóság az, hogy Mohács előtti időre visszavezethető magyar származású ember igen kevés van, az itt élők jórészt szláv, német, oláh, zsidó és cigány keverékek. Ha genetikailag nézzük. Nincs is ennek a nézőpontnak sok értelme, ám vannak, akik valamiért ehhez a megközelítéshez ragaszkodnak. A legviccesebb a hungaro-dák elmélet, amely a dákoromán marhaság mintáját követi. Az oláhok kitalálták, hogy ők kulturált romanizált dákok lennének (nem ám valami trák-fanarióta bagázs), akik az ázsiai agresszorok elől felmentek a hegyekbe, csak hát mire lejöttek, szőrös talpú hegyi mócok lettek. Magyar dákok szerint meg a derék magyarok mocsarakba bújtak a török elől így fenntartva a magyarságot. Ja, százhetven évig mocsarakban laktak. Sok eszük nincs e hit vallóinak, ez még álmodozásnak is kevés. A valóság az, hogy kellett a kiürült országba a munkáskéz ezért telepítettek katolikus németeket, és félre néztek, ha evangélikus németek jöttek. És betelepítés által nyert szép hazát Csernovics Arzén népe. Aztán egy bő évszázad múlva egy felvidéki szláv meg egy délvidéki szláv házasságából született fiatalember megírja, hogy: Talpra magyar! és életét adja az ország szabadságáért. Szerintem ez nagyobb teljesítmény, mint a mocsárban bujkálás. Aki viszont ezt nem látja be, az vitatkozzon Berzsenyivel: „Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”
Kulturális szempontból sem erősek a középkori gyökerek, a ma ismert magyar kultúra alig kétszáz éves. Az istváni államalapítás előtti kultúráról keveset tudunk, elég módszeresen semmisítették meg. Ami fennmaradt, az az Árpád-házhoz köthető eredet mondák köre, XIX. századi átköltésben, (Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek:Hunor s Magor, két dalia) vagy sokszor csak kitalálva. A középkori kultúrából sem meríthetünk sokat, aki vitatja, az kérdezze meg random az első szembe jövő magyart, hogy mit jelent a”fehervaru rea meneh hodu utu rea” vagy ki az a Zotmund. Talán Hunyadi János és Mátyás király van a köztudatban mélyebben beivódva, a többi évszázad nagyjairól, tetteiről keveset tud egy ma élő hétköznapi magyar.
Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey és Széphalom teremtette ezt a mai, lenyűgözően gyönyörű magyar kultúrát. És amikor az olvasztótégelyben kezdett kialakulni az új minőségű magyar nemzet, akkor kezdett el fájni az elveszített csata. Kisfaludy borongásával indult: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” Azóta keressük az okokat, próbáljuk magyarázni a vereséget, sokszor egészen meredek dolgokkal. (Legújabb a fociból jött történészi hülyeség, amely azt mondja, hogy esélyünk sem volt, mert az Oszmán Birodalomnak volt húszmillió lakója, sok millió adó bevétele, tehát csak Szulejmán nyerhetett. Olyan ez, mint amikor két focicsapat játékosainak értékét összeadják, aztán megmondják melyik csapat fog nyerni. Ha komolyan vesszük, nem is kellene lejátszani a meccset. Aztán Andorra mégis elintézett minket. Butaság tehát ez az új irányzat, képviselői alkalmazzák mondjuk az azincourt-i csatára is, kíváncsi vagyok nyertek-e az ötszörös túlerőben lévő franciák?) Inkább fogadnánk meg Örkény tanácsát és nézzünk bizakodva a jövőbe, hátha eljön az „a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.”
Elegem van a csatavesztés nemzeti traumaként való felfogásából, hiszen mi mai magyarok - minden tévedésünk és hibánk ellenére - győztesei lettünk Mohácsnak.
Kövess minket Facebookon!
Az utolsó 100 komment: