Két esztendeje, egy sötét novemberi este szemerkélő esőben egyik kezemben esernyővel, a másikban aktatáskával és bevásárlószatyorral egyensúlyozva igyekeztem elérni hazáig. Sikerülni látszott a mutatvány, már az utcánkba fordultam, onnan alig száz méter a kapu. Az esős félhomályban inkább csak érzékeltem, mint láttam, amint a szomszéd házban lakó idős hölgy jobb kezét furcsán előre tartva megáldja az aszfaltot. Elsuhantam mellette, udvariasan köszönve. Aztán bent ültem egy pocsolyában, esernyő, aktatáska a földön, a vacsorának való szétgurulva. Az idős hölgy pedig a fejem felett visított, hogy megzavartam Fifike utcai piszkítását. Kiderült, hogy az öreglány a ma divatos hosszú pórázon tartotta a drága Fifit, és míg ő a járda egyik oldalán ácsorgott, addig szeretett ebe a járda másik oldalán ürített békésen egy fa takarásában. A köztük lévő drót pedig frankón a lábamra tekeredett, melynek következtében én és a téma az utcán hevertünk. Persze a vén banyának állt feljebb, és elnézéskérés helyett jól lecseszett. Na, akkor lett elegem a kutyatartókból.
A Glóbusz társadalmát megosztó kérdésre: "Kutya vagy macska?" - én a kutyapártot erősítem, mert volt nekem mindkettő, de a kutyámmal lehetett valamit kezdeni, a macska reménytelenül öntörvényű volt. A kutyák mindig is közel álltak hozzám, gyerekkoromban a nagybátyáim híresen harcias dögeitől sem féltem, akik megérezhették bennem a "kutyasuttogót", és - a rokonság meglepetésére - sosem bántottak. Amikor saját kutyára tettem szert - megmentve a túlszaporodásból eredő kivégzéstől - sokat hülyéskedtünk, és igazuk lehet azoknak, akik szerint a kutya egy idő után olyan lesz, mint a gazdája. Az én kutyámból egy minden hülyeségre kapható, barátságos, mindenkivel bratyizó, bohém kretén lett. Nem is volt igazi kutya, pórázt sosem látott, cserébe nem is fogadott szót. Egy kutyaidomár bizonyára a fejét fogta volna impertinens uraság kunsztjait látva. Viszont nem ijesztgetett senkit, a környék gyerekei számára ő volt a mindig dögönyözhető ugrabugráló szőrcsomó. Ez is lett a veszte, valaki elvitte. (Kutyakiképzők most igazolva látják, hogy nem való mindenkinek kutya, mert aki nem tud rendet tartani a falkájában, az annyit is ér.) Szerethető cimbora volt, az elvesztéséből adódó fájdalomra gyenge vigasz az lehetett csupán, hogy életutam nem sokára elkanyarodott, ahova nem tudott volna követni. A későbbi életszakaszaimban nem fért bele a felelős kutyatartás, ezért nincs kutyám. Nem vagyok tehát megrögzött kutyaellenes, sőt remélem, egyszer a megfelelő feltételek mellett megadatik, hogy beszerezzek egy "leghűbb barátot".
A városi kutyatartók azonban mintha nem látnák be korlátaikat, és különböző okokból mégis tartanak kutyát. Ráadásul milyeneket? Golddiggerek előszeretettel pózolnak a patkánynál alig nagyobb, kutyának jóindulattal nevezhető élőlényekkel. A kemény srácoknak pitbulljuk van természetesen. Idősebb hölgyek a mostanában divatos földszintes fehér kutyusokban utaznak, amelyek esetleg betöltik a férji funkciók egy részét is. Lehet, hogy kisebbségben maradok a véleményemmel, de ha már az ember kutyát tart, akkor az legyen valódi kutya, ne kutyapótlék.
A kutyatartás közösségi kultúrája sajnos alig változott, pedig az azt lehetővé tevő infrastruktúrában van változás. Épültek kutyafuttatók, ennek ellenére sok helyen a játszótereken mozgatják ebeiket a mindent okosba megoldó gazdik. Ötvenméterenként van kutya ürülék zacskó elhelyezésére alkalmas zöld-sárga kuka, mégis tele az utca kutyaszarral. Ez most különösen aktuális, mert a lehulló levelek alatt meglapuló kutyaszart ki sem lehet kerülni, így sokaknak lehet kéretlen szerencséje. A cipő - rosszabb esetben a lakás - tisztogatása közben pedig hálás szívvel gondolhatunk felelőtlen embertársainkra, akiknek édi-bédi kutyusaikkal ismeretlenül is a legbizalmasabb kapcsolatba kerültünk. A kutyapisa pedig a leggondosabb gazdi mellett is kellemetlenül folyik ide-oda a járdákon. A belvárosban közlekedő városlakó úgy érezheti magát, mint elcsépelt halivúdi kalandfilmek szereplője, akinek megfelelő helyre kell lépnie a kincshez vezető úton, különben elnyeli a mélység. Aki nem lép jól, az hányásban, emberi ürülékben vagy kutyaszarban-húgyban találja magát.
A közösségi közeg mellett a mikrokörnyezetben is tudnak gondot okozni a kutyások. Társasházban lakó ifjú ismerősöm teljesen kialvatlan egy ideje, mert a szomszédban lakó nyanya zsebkutyája állandóan ugat. Napközben, ha elmegy valaki a lépcsőházban, azonnal rákezd. Pár hónapos gyerekük mellett ez nem nagy boldogság. Elszunnyad a pici, felugatja a kutya. Éjszaka még izgibb. Valamire bekattan és ugat. Az öregasszonyt valamiért nem érdekli a probléma, talán mert nem az övé. Mit lehet ilyenkor tenni?
Szándékoltan fogalmazok sarkosan, amikor azt mondom, hogy városokban kutyát tartani felelőtlenség mind a kutyával, mind embertársainkkal szemben. Értem persze a mögötte meghúzódó érveket is, amelyekből néhány - társtalanság, szeretet nyújtás igénye - méltánylandó. Csak ne a többieknek kelljen viselnie (elviselnie) az egyéni élethelyzetek, kényszerek adta kényelmetlenségeket. Mint nekem a pocsolyában ülve, ahol elegem lett a kutyatartókból.
Kövess minket Facebookon!
Utolsó kommentek