Halmozottan hátrányos helyzetű a mi családunk, van benne mindenféle ideológia mellett elkötelezett. A feleségem például hithű orbánista. Így aztán, mikor elhangzott a szó, és zengett az induló a propaganda szarokban, ő elsőként regisztrálta a famíliát oltásra. Ennek eredményeként kaptam egy rakás emailt arról, hogy milyen nagyszerű a mi Viktorunk oltási terve, meg hogy Európában mi, magyarok vagyunk az elsők, és így tovább. Teljesen odavoltam a gyönyörűségtől, még sírtam is meghatottságomban. A nagy boldogságban szinte észre sem vettem, hogy oltást, na, azt speciel nem kaptam. Teltek a hetek, hónapok, diadaljelentés követte a diadaljelentést, már beoltották az összes nyugdíjast, mink meg semmi. Mondom az asszonynak, hogy ha Viktor tudná, nem engedné, hogy leghívebb híve elpatkoljon, mert akkor mi lesz a szavazatával ugyebár. Biztos a Rogán tehet róla, még faragni kell az új asszonyon, hogy úgy nézzen ki, mint az új Ceci. Vagy a Mészáros vitte dubajozni a vakcinákat, de a Viktor nem tehet róla. Ő nem, hiszen az egyéves totális felhatalmazás birtokában nem lehet ekkora tufa. Ment a családi zrika rendesen. De ha Viktor vakcinája nem jön a hegyhez, a hegy megy a vakcinához.
Hívom a háziorvost. Nem egyszerű, mert húsz éve nem volt szerencsém hozzá, azt sem tudom ki ő. Fájdalom, ő sem tudja, ki vagyok én. (Pedig én kivagyok a sok stressztől.) De először be kellene jutni hozzá, amely sokszor sok telefonálási kísérlet után sikerül. Pontosabban az asszisztenshez. Keresgél a nyilvántartásban pár percet, végre meglel. Idáig jó vagyok. Megtalál az oltási rendszerben is, pompás. Innen kezdődik egy érdekes játék, úgy hívják, hogy "vakcinaalkudozás". Mint a bagdadi bazárban.
Azt mondja, hogy van kínai vakcinája, holnap jöhetek. Mondom, hogy az nem köll. De, az jó, válaszolja ő. "Hát, akinek jó, attól én el nem veszem." – adom a szerényet. Próbál rábeszélni, mint valami amway-ügynök. Mondom neki, hogy kínait csak a Nemzet Sárkányfűárusa adatott be magának, nekem nem kell. Különben is abból adhatna másfél litert, meg kell inni, a hatása ugyanaz. (Ekkor még nem tudtam, hogy az azóta átnevelt kínai főfütyi szerint nem ér szart sem a vakcinájuk.) Heveny alkudozás után sóhajtva közli, hogy akkor van szovjet vakcinya. Holnapután mehetek. "Ó, az remek!" - lelkendezem álnaívan - "adja a komcsiknak!" Mink rendes pógári népek voltunk mindig, utáltuk az oroszokat, mint a szart, kapják csak a muszkavezetők, azok megérdemlik. Megint jön az amway-ügynök duma. De én csak úgy teszek, mint a legény, akit megró az apja, amiért a faluvégi özvegyasszonyt kezelgeti, nem a falu szűzleányait. A legény erre öntudatosan kivágja a rezet: "Édesapám, én nem tágítok!" Én sem tágítok. Ruszki vakcinyáról szó sem lehet, hogy nézek feltámadáskor a nagypapa szemébe, he? Az ügynök ideges, én pedig úgy érzem magam, mint a lengyel dolgozó a '80-as évek húsboltjában. Kér egy kiló marhalábszárat. Nincs, mondja a hentes. Akkor egy kiló sertéscombot. Nincs, mondja a hentes. Hát akkor legyen egy kiló csirkemell. Az sincs, mondja a hentes. Mire a raktárból az üzletvezető kartárs: Mit válogat a kedves vevő? Szóval abban maradunk, hogy később hív. Valahol sajnálom szegényt, mert észre sem veszi, hogy ügynöksége kényszer. El kell sóznia a kormány által erősen túlárazottan vett - értsd: korrupciós - kétes hatékonyságú keleti vakcinákat.
Telik az idő, és tényleg hívnak. A család Orbán frakciója veszi fel a telefont, akit rá is dumálnak az éppen tonnaszám raktáron lévő Astra zenekarra. Én persze nem kérem, mert nem szeretném, ha cég kudarcot vallana velem. Nálam ugyanis semmi esélye az agyi vérrög kialakulásának. Akkor engem majd még hívnak - rosszalja az asszisztens a megátalkodott makacsságot. Legyen úgy. Asszony megkapja a Csillagot, fekszik három napot, szédeleg, lázas, második oltás június végén, védettsége a nyár közepére alakul ki. Közben kapom a hívást, hogy van fizer, akarom-e. Naná. Nem sznobizmusból (dehogynem), hanem két okból. Ha valahol messze délen, örökös napsütésben az unokatesóék azt kapják, akkor én sem adhatom alább. Meg aztán ha ez a magyar asszonyság magyaros észjárásának eredménye, akkor minden magyarnak hazafias kötelessége ezzel oltatnia magát, minden más hazaárulás. Idáig végre megvagyok.
Ezt követi a szervezésből adódó káosz, mert ilyen a magyar sors, véreim! Van a közelünkben egy rakás oltópont, naponta látom a várakozókat. Úgy számítom, hogy kényelmesen elsétálok valamelyikhez, és jó nekem. Haha! A város másik végén lehet fizerrel oltakozni kissé lehetetlen időpontban. De engem sem magasság, sem mélység nem rettent, sem távolság, sem időpont nem tántorít, megyek! Picit korábban érkeztem, az utcán kellett várni. És hát az én népem nem hazudtolta meg magát. A bejárati ajtó még csukva volt, ez azonban nem akadályozott meg vagy tizenöt nyugdíjast és kísérőjüket, hogy közvetlenül előtte tolongjanak egymás nyakában. Szegény katona srácokat majdnem elsöpörte a betódulásra kész nyugdíjasinvázió. Kis híja volt a könnygáz bevetésnek. Nagy nehezen sikerült a katonáknak megértetniük a demens kommandóval, hogy név szerint fogják őket szólítani időpont szerint. Távolságot tartva vigyorogtam a sok marhán, azt hittem, hogy a napi szórakozás ezzel kimaxolva. Á, dehogy! A beeresztett ostromlók a szokásos lázmérés, adategyeztetés után koppantak egy nagyot. Mert hiába tolja orcájukba Viktor tévéje hónapok óta, hogy vigyék magukkal az oltási nyilatkozatot, persze olyan nekik nincs. Így a rohamosztag elkezd molyolni a kezükbe nyomott papír felett. Szemüvegkeresés, toll után matatás, adatok kikutatása a táskákból, kísérők ideges sziszegése - megmondtam apuka, hogy hozza el azt a szart - teszi derűssé a várakozást. Ez után az oltás már gyorsan lement. Az oltópont személyzete udvarias, kedves, segítőkész. Május elején kapom a második dózist is. Összességében azt hiszem szerencsém volt, a sajtóban jelennek meg hírek az ennél is alkalmatlanabb oltópontok tumultusairól. Alig egy éve volt a Legnagyszerűbbnek teljhatalma birtokában a szervezésre, hát ennyire telt.
Talán lehetne egyszerűbben. Nem kell vacakolni az önkéntességgel. A magyar közösség - és vele az emberiség - védelmében közegészségügyi okból kötelező, aztán kuss legyen. A gyerekkorban kapott oltásokról sem kérdeznek meg senkit. Persze ehhez kell egy hiteles országvezetés is, amely az elérhető legjobb oltóanyagot szerzi be polgárainak, nem alkotmányos költséggel túlárazott gagyikat. Az oltásokat pedig szellős oltópontokban lehetne megkapni, nem szűk rendelőkben. Esetleg célszerű lenne tesztelni az oltás előtt, mert aki - akár tünetmentesen - küzd a kórral, arra nem biztos, hogy jó ötlet ráengedni még egy dózist. (Nesze sánta, itt egy púp!) És eljöhet az az idő is, amikor úgy adják ezt az oltást, mint a Néphadseregben a lószérumot. A civilben kazánkovács, a seregben szanitéc srác egy oltópisztollyal benyomta az egész századnak félóra alatt.
A kaotikus oltási rend sokat elárult magunkról. Tud ez a nép nagyszerű lenni, de alapjaiban mind a népességet, mind annak vezetőit áthatja valami ősi, mélyről jövő taplóság. Engem szórakoztat, időnként megnevettet, ugyanakkor mélységesen el is szomorít. Tudnánk jobbak lenni, sokkal jobbak. Ám amíg magunkról sem hisszük el, marad ez a prosztó világ, amely olyan szépen megmutatkozott ebben az oltási mizériában. Ezért van belőle elegem.
Kövess minket Facebookon!
Az utolsó 100 komment: