A szülőnek mindig hangos és hallgathatatlan az a muzsika, amit a gyermeke szeret és hallgat éjt nappallá téve. Nincs is ezzel semmi gond, zenei stílusok, zenekarok mennek, majd újak jönnek a helyükre, és ez évről évre, generációról generációra így megy.

Valamilyen hiba mégis csúszott a gépezetbe az elmúlt kb. kettő évtizedben, amelynek a magyar vadhajtásai jobban sújtják az embereket itthon mint külföldön.

A probléma egyik összetevője, hogy a zenei ipar végtelenül elüzletiesedett, és minden a pénzről szól, ennek megfelelően ez az ipar iszonyat mennyiségű szemetet termel ki, amit ha kell, ha nem, úton-útfélen az ember arcába tolnak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy hiába próbálok az erőszakos és dübörgő zenék elől elhajolni, egyszerűen nincs nap, amikor ne kényszerülnék rá, hogy muszáj legyen elviselnem az ilyen zajt (ami zenének sokszor a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető).

A zenei szemét egyik legkiválóbb példája az ezredforduló idején felbukkant drum & base. Aki ezt kitalálta, azt kellene mondjuk egy héten át trenírozni úgy, hogy amikor elaludni készül, rányomunk egy kellemes kis d&b dalt (dal?? jó vicc) az agyára kellően bántó hangerővel és legalább fél órán keresztül. Nem egy hét múlva, egy nap múlva térden állva könyörögne kegyelemért. Kedves Kommentelők, valaki írja már meg, mi a fészkes fenét lehet abban élvezni, hogy perceken (mit perceken, órákon!) keresztül csak dob és basszus szól. Van, hogy csak dob. Oké, nem gond, lépjünk túl az egyéni háborgásomon, hiszen mások vagyunk, mindenkinek más a zenei ízlése, és el kell fogadni, hogy valakinél a zenei igény a szellemi megokoltság hiánya miatt eddig terjed. Hallgassa, ha erre van szüksége, biztos szerénységem nem kellően kifinomult, hogy felfedezze az eszetlen monotonitás csáberejét, sebaj.

Függetlenül a hallgatott zenétől (legyen az esetlegesen egy jó dal vagy éppen a fent említett drum & base) az alábbi tipikus jelenségek figyelhetők meg, amelyek kiváltják az emberből az elegem van életérzést:

Ezerkettes, leültetett 15 éves opelkorza, már akkor hallod a Nyugatinál, hogy jön, amikor még csak kanyarodik az Oktogonnál. Ablak letekerve, hátsó ablak maszek sötétítve. A kocsi majd’ szétesik a benne ülő négy roppant vagány úr, no meg az 500 decibel alatt. De nem baj, nyomjátok a dubdubot! Nem hiszem el, hogy ők ezt az autóban ülve élvezik, vagy annyira agyhalottak, hogy nekik mindegy, mi szól. Kívülről szemlélve megmosolyogtató egy-egy ilyen installáció látványa a kocsiból áradó zenének hazudott szennyel együtt. Persze ez veszélyes is, hiszen a közlekedésben a hangok is fontosak az autó sofőrje számára is, de ilyen hangerő mellett az autó utasai biztosan saját hangjukat sem hallják. Vajon mi lehet a céljuk? Sokszor eltűnődöm. Esetleg így akarják felhívni magukra a gyengébb nem figyelmét? Őszintén, kedves hölgy Olvasóink, ez bejön bárkinek is? Egyébként elég nagy kihívás lenne az autó után kiabálni, hogy  "Vegyé’ má’ föl!’.

Aztán a boltok… ha beesz a fene havonta egyszer vagy kétszer valamelyik plázába, mert lyukas zokniban mégsem járhatok, ott is tolják az ember agyába a zenei atomot. Persze brittudósok kimutatták, hogy az idióta zene jó hatással van a vásárlásra, hiszen az költésre sarkall. Lehet, nem tudom, de a brittudósoknak nyilván mindig igaza van. Na de feltételezem, hogy az ilyen zenével eleve a minimum félig plázazombikra lehet hatni, normális embert zavarja és idegesíti, sőt egyenesen kihajtja a boltból a maximumra tekert iszonyat dubdub. Nem csoda, hogy szerencsétlen ott dolgozók idegroncsként mennek haza esténként, mert az ember idegrendszerét kivégzi a monoton zaj. Úgyhogy az ilyen üzletekben az ember rekordsebességgel fut végig a polcok között, hogy a hőn áhított gatyát megtalálja, fizessen és húzzon ki gyorsan az agyromboló zakatolás elől.

Aztán ha a kis család úgy dönt, hogy havi spórolásának eredményét egy szerény, szombati ebéd vagy vacsora képében veri el a közeli étteremben, és a családtagok lelki szemei előtt megjelenik egy hangulatos, beszélgetős evészet, nagy biztonsággal kijelenthető: rohadtul pofára fognak esni. Valami miatt elharapózott az étteremtulajdonosok között is az, hogy vágjunk be valami végtelenített remixet, amelyből csak a bevezető legalább tíz és fél perc dobolás, ez majd jó lesz a vendégeknek. Szerencsétlen vendégek meg nem tudják, a nyugodtnak induló családi abrakolás során mitől lett feszült vagy ingerült mindenki azon kívül, hogy egymás szavát sem lehet hallani. Persze hiába keres az ember olyan asztalt, amelyik nem a hangfal alatt található, mindenhová odahallatszik az ordító dübörgés. Ettől nem lesz jobb sem a kaja, sem a hangulat. Jó dolog a zene az étteremben, de oda az ember nem kifejezetten zenét hallgatni jár (kivéve, ha ilyen eseményként volt meghirdetve), hanem enni, ahhoz pedig félhalk vagy kifejezetten csöndes HÁTTÉRZENE dukál, nem az ember pofájába tolt dobogás. Szívem szerint kialakítanék zenementes sarkokat vagy elkülönített helyet ahhoz hasonlóan, ahogy nemdohányzó részek is vannak/voltak. Biztosan népszerűek lennének a kisgyerekesek, ismerkedők, idősek - kb. mindenki körében! Szeretem én a fájnöl kántdáunt, de nem a fejem fölött 150 decibellel rántotthús közben!

Az utolsó állatfaj a társasházak "kedvence", aki  összekeveri a lakást a szórakozóhellyel, az éjjelt a nappallal, a szomszédot az ellenséggel. Ennek egyik alfaja a hallássérült nyugdíjas, neki vegyünk egy fülhallgatót, amin csutkára tekerheti a hangerőt, és probléma letudva. De visszatérve a "főfajra": talán senkinek sem kell bemutatni azt az érzést, amikor keményen drogozó kisemberként fáradtan hazaér, megvacsorázik, és épp, mikor álomra hajtaná a fejét, megérkezik a szomszédba az egyetemista társaság, amelynek a tagjai akkor KEZDIK MÉG CSAK a bemelegítést az éjszakára, amivel kapcsolatban úgy érzed, hogy soha nem érhet véget, bár most kivételesen azt szeretnéd. Ez különösen akkor fájdalmas, ha vendégek alszanak (aludnának) nálad, esetleg az ember egy kis porontyot tudott nagy nehezen elaltatni, mire elkezded érezni, hogy a falak is mozognak a brutális hangerőtől. De idetartozik az elmeháborodott szomszéd informatikus is, aki úgy dönt, hogy egy kis "muzsikát" hallgat, és hiába kopogtatsz (szíved szerint egy fejszével) az ajtaján, hogy kapcsolja már ki, azt sem hallja meg az irtózatos gitárszólótól.

Utolsó utániként a ráadás: a metrón/buszon/villamoson melletted ülő, aki nem elég, hogy hangosan hallgatja a zenét, tuti, hogy valami dubdubot, ami remekül kiszivárog a kis kacatnyi fülhallgatóból. Ennek a non plus ultrája, amikor én is hallgatok valamit (mert hogy szoktam, de csak épp annyira, hogy elnyomja a kinti zajokat), de a mellettem ülő füleséből jövő rettenet így is áthallatszik! Na, az ám a teljesítmény. Hogy nem őrül bele a hangerőbe. Én meg tekerem feljebb a saját zenémet, már fáj tőle a fülem, és még mindig hallom az övét!!! Ott már tényleg komoly gondok vannak az emeleten, valószínű, a fejében jól visszhangzik, amit hallgat. Arra meg már végképp nem találok szavakat, amikor valaki képes a telefonján kihangosítva cincogtatni valami rettenetet szórakoztatva az egész utazóközönséget. Kicsi hasonló az élmény ahhoz, mint amikor valakinek a telefonálását hallgatod a villamoson, amelynek minősített esete, ha a telefonból is kihallatszik minden szó.

Úgyhogy - kérdem én - miért kell egymást és a zenei szennyet embertársunkra ráerőltetni, kedves autósok, boltosok, szomszédok, tömegközlekedők? Aztán csodálkozunk, hogy mindenki ideges, kiégett, rosszkedvű. Igen, normális zenehallgatással, egymásra odafigyeléssel sokkal jobbak lehetnének a hétköznapok.

Rendkívül kellemes tapasztalatom volt egy külföldi nyaralás alkalmával: 10-ig mehetett szabadtéren is a buli, de akkor mintha elvágták volna, és az erkélyen csak a szél zúgását lehetett hallani. A buli beköltözött a speciálisan hangszigetelt, alagsori helyiségbe. Igen, így is lehet. A világon semmi gond azzal, hogy hangosan dübörög a zene, de annak a buliban van a helye, sehol máshol. De hogy ezt akaratomon kívül minden nap valahol megkapom, abból már elegem van.