Péntek délután. Araszolás a Balaton felé. Jön a hír, hogy Martonvásárnál baleset, torlódás. Na, így legyen lottó ötösöm! Minden nyári péntek délután Martonvásár térségében van valami baleset. Vasárnap kora este pedig Budapest felé Szabadbattyánnál. Ez a két helyszín az M7-es Bermuda háromszöge. Rejtély, hogy miért nem tudnak figyelni az autósok, mi lehet a magyarázata ezeknek a sajnos kiszámítható karamboloknak. Rittyentsünk hát akadémiai székfoglalót az okokról empirikus alapokon.

Az első csoportba tartozó megfigyelések felmentik a derék autóvezetőket, és a kevésbé derék országvezetőkre mutatnak. Az M7-es bőven megérdemelne még egy sávot legalább a Balatonig oda-vissza. Még idényen kívül is nagy a forgalom ezen a szakaszon, a Fehérvár-Budapest viszonylaton kialakított három sáv pedig bizonyítja, hogy hasznos megoldás lenne a sávbővítés. Oszt mégsem. Ez azért is meglepő, mert ebből kiválóan lehetne lopni, de csak azért sem. Ennek oka bizonyára az, hogy a közpénzek fosztogatására életvitelszerűen berendezkedő nemzeti kleptokrácia talált magának könnyebben ellopható közpénzt, amelyhez képest macerás egy egész útból csórni. Csak várni kell néhány évtizedet, és majd lehajolnak az apróért. Addig marad a nyári dugó balesetekkel, idegeskedéssel.

A következő gond a jól időzített útfelújítás. Egy hónapja hét közben sikerült belefutnom egy teljesen indokolatlan torlódásba, melynek oka néhány jó munkásember szerencsétlenkedése volt. Nem szándékozom bántani őket hiszen ott dolgoznak, ahova a vezénylés szól, de az a marha, aki a nyár közepére időzíti az M7-es útjavítását, megérdemelne egy felpofozást Citad Ellától egy hajnali órában a vár fokán.

A harmadik problémát a kamionok okozzák és az őket előzni próbálók. Beáll pár kamion konvojba, kitesznek úgy háromszáz métert. Kocognak ügyesen kilencvennel. Jön egy távolsági busz, amely elkezdi őket előzni. Kész is a két kilométeres sor. Ennél már csak az a jobb, amikor Balfék Ignác negyven éve balesetmentesen vezető vasárnapi sofőr kemény kilencvenöttel elkezdi lélegzetelállító mutatványát, amellyel bekerülhet a családi analesbe mint az országutak ura. Arca kipirul a kihívástól, keze elfehéredik a kormány szorításától és előz. Dombnak felfelé. Garantált a tíz kilométeres dugó amíg a műveletet végrehajtja. Azután büszkén néz végig családján teljesítményéért elismerést várva. És igaza van, mert a mellette elhúzók anyázását valamivel kompenzálni kell. Nem lehetne esetleg forgalomszervezési okból nyáron már péntek déltől elrendelni a kamionstopot? - kérdem szeretettel. Ha valamelyik illetékes nertárs elővenné józan eszét, és személyesen bekúszna a korszakos miniszterelnökhöz egy kis pálesz társaságában, talán lenne remény.

És hát az autósok! Két veszélyes típus van: aki nem tud vezetni, és aki azt hiszi, hogy tud vezetni. Nehéz eldönteni, melyik a fenyegetőbb a többiekre nézve. A nem tud vezetni kategória autósával az a baj, hogy napi szinten esetleg elég jól eldöcög, csak az autópálya ritmusát, sebességét, többfelé figyelését nem szokta meg. Bizonytalansága veszélyforrás, és sajnos hozza is a nehezen kivédhető helyzeteket. Nekik a péntek délután választása nem javallott. Induljon el szombat reggel hatkor, az a neki való időpont, kamionok sincsenek. Az, aki azt hiszi, hogy tud vezetni szintén kockázatos autóstárs, mert nála még a belátás sincs meg arra, hogy valami nem stimmel. Sokszor ott száguld, ahol nem kellene, kapkod, kiszámíthatatlan. Az ilyen menjen péntek este, akkor csinálja a legkisebb kárt.

A két szélsőérték között vannak a hétköznapi gyilkos kezdemények. A szimplán hülye nagypapák, akik tükörbe nézés nélkül húzzák be a kocsit a belső sávba, aztán pislognak, ha ott éppen rongyol valaki arra számítva, hogy aki a külső sávban megy, az kint is marad. Ezzel függ össze az indexet gondolatolvasással helyettesítők köre, akik azt hiszik, hogy koncentrálásukat az irányváltásra a mögöttük haladó észleli, így nem vacakolnak holmi indexeléssel. Aztán megy a csodálkozás, ha pindurt sikerül őket megtolni. A többiek meg állhatnak a helyszínelőkre, mentőre várva.

Akik az életben is az okosba megoldók közé tartoznak, azok ebben az élethelyzetben sem tudják átlépni árnyékukat. Ha alig halad a sor, a belső sávból kimennek a külsőbe, amely átmenetileg gyorsabban halad. Persze csak az első kamionig vagy Balfék Ignácig, mert ekkor el kezdik besírni magukat a belső sávba, jól megakasztva annak haladását. Ha egyszerre többen választják ezt a figurát, kész is a dugó. Ez azért jó, mert enélkül nem lenne, lehetne normálisan haladni. Csak a magyar gógyi, az igen! Az mindenkor képes megmutatni magát!

A sportosan vezetőket a körzeti orvos írja fel alacsony vérnyomás ellen. Ezek láttak valami Bond-filmet, onnan lesték el miként kell ablakba lazán kitett könyökkel, a kormányt alul egy kézzel fogva cikázni sávok között előzve jobbról, könnyed, időnként fölényes arckifejezéssel megmutatva a gyerekeket Balcsira furikázó családanyáknak, hogy milyen a magyar macsó. Ezek között egyébként felülreprezentáltak a kupét vezetők. Érdekes, hogy zömében ötven feletti férfiak vezetnek kupét, talán kapják a potencianövelő mellé. Tíz doboz Opel kupé, száz doboz Porsche kupé, és már meg is van a macsó vagyok életérzés.

A hétköznapi pedagógusok autóvezető szekciója sem veszélytelen. Ezek beállnak a belső sávba, a tempomatot rögzítik százharmincra, oszt nekik megszűnik a világ. Hogy mögöttük lennének gyorsabban haladók, az nem érdekli őket, a százharminc az százharminc, annál ne akarjon többel menni senki, ez az előírás. Ezért pedagógus, akinek küldetése nevelő célzattal élés e Földön, ha kell az autópályán is. Nem mondom, péntek délután Pest-Siófok között tényleg nem kell száguldozni, de Siófok alatt már lehet menni és ha az útviszonyok - a kamerák meg a trafik - engedik, hadd fussa ki magát az a kocsi. A hétköznapi pedagógus ilyenkor a legnagyobb veszélyforrás, mert előbb utóbb jön valaki, aki megpróbálja letolni, és ha nem sikerül, akkor jobbról előz, esetleg pont akkor, amikor a derék paidagógosz készül feladni elveit az emberiség megnevelésére és kihúzódik a külső sávba.

A fekete öves ámokfutók a vezetés közben mobilozók, tévét nézők. Kora tavasszal már sötétben jöttem Pest felé, kevesen voltak a pályán, az út tiszta volt, nem lassúskodtam. A tükörben látok egy gyorsan közeledő lámpát. Az ilyen ambiciózus versenyzőket mindig elengedem. Ahogy mellém ér a sötétben látom, hogy filmet néz. Alig döcögött száznyolcvannal. A román Darwin-díjasnak vannak magyar követői, az Isten mentsen ezektől az idiótáktól. De sajnos velünk élnek, és amíg saját életüket kockáztatják, legfeljebb dühöngünk a kánikulában araszolva, ám ha másokét is, az már nem annyira vicces. Most pénteken is az ácsorgás, indulás, totyorgás közben sok vezető nyomkodta mobilját, nézegette telcsikéjét, félszemmel figyelve a forgalmat. Kész csoda, hogy nem jött össze még több ütközés.

Az M7-es nyári baleseteiben szerény megfigyeléseim szerint ezek a sorozatosan visszatérő problémák, ám ez csak a felszín. A valódi ok a pesti heti munka utáni fáradtságból minél hamarabb leérni a pihenést, szabadságot jelentő Balatonra. (Visszafelé pedig rohanás a következő hétre való felkészülésre.) Lehetne ezt biztonságosan, egymásra figyelve is csinálni, egyéni habitus/intelligencia kérdése. Ebből vizsgázunk mindannyian az M7-esen, és láthatóan bukunk meg hetente. Nincs ebből elegünk?