Egyik reggel a napi rutin közben véletlenül az m5 csatorna egyik beszélgetésébe csöppentem. Értelmesnek tűnő vita folyt, azt hiszem, az új történelem tankönyvről. A beszélgetést Gulyás István moderálta, aki valamiért az idős Görgeire hajazó fizimiskát csinált magának Gárdonyi-bajusszal. Gulyást kedveltem az ős Hír TV-nél, munkásságának m1-es termelési riportjait viszont mintha maga is szégyellné, ezért azoktól távolodva kultúremberként pozícionálja újra magát. (Nem csinálja rosszul.) Az asztalnál ott ült Lőwy Árpád. ("De ő nevében egyesíti A fajt, amelyre néz a Kárpát, Hiszen fajunknak fele Lőwy, A másik fele pedig Árpád.") A Lőwy tagozatot egy történelemtanári gittegyletvezető képviselte, az Árpád frakciót két másik fickó. Ezek közül csak az egyiknek jegyeztem meg a nevét, ha jól emlékszem Szabadosnak hívják. Ez a Szabados volt a legkomikusabb figura, mert egyszerre volt meghatva, amiért szerény képességei ellenére történelemtankönyvet írhatott, és volt benne egy rakás sértődöttség, amiért orbitális f...szságaival (sztyeppei állam, szavárd magyarok stb.) nem tömhette a jövő generációjának buksiját. Az Árpád frakció másik tagjának nevét nem láttam, a szemében messze több értelem volt, mint Szabadoséban, kár, hogy beállt NER-felszopónak.

Hömpölygött a diskurzus a szokott lövészárkok mentén, és én - miközben a gatyámat vettem fel - nem értettem. A magyar történelemmel foglalkozó szakmai és laikus közvéleményt két és fél témakör osztja ketté, a többi nem érdekel senkit. (Például II. István uralkodásának megítélése érdektelenség miatt elmaradt, vagy Mária Terézia munkássága miatt sem szokott egymásnak esni az ökörkör.) A feledik témakört Mohács adja, de már ott is inkább a fingreszelés megy. Nemrég az volt a nagy tudományos eredmény, hogy Lajcsi király nem a Csele patakba fulladt, hanem a régi Duna valamilyen holtágába, mintha nem lenne tök mindegy az eredmény szempontjából. A legújabb "tudományos felfedezés" szerint meg nem augusztus huszonkilencedikén volt a csata, hanem szeptember nyolcadikán. Erre a nagyszerű felfedezésre a Juliánus naptár és a Gergely naptár közötti váltás eredményeként jöttek történészeink. Zsenik ezek, na. Bár, ha nekik is ki kellett volna állniuk egy csomó alkalommal a Nagy Orosz Szarság unalmas ünnepi mókáját, tudnák, hogy ami nálunk november 7, az a ruszkiknál - akik akkor még nem cseréltek naptárt - október 25. De hát, ha erre van pályázati pénz, akkor ilyen nulla eredményeket lehet produkálni.

A két megosztó témakör az ősmagyar kutatás valamint az első világháború elveszítésétől a második világháború elveszítéséig terjedő időszak benne két olyan fajsúlyos problémával, mint Trianon és a holokauszt. Ezen megy vita a táborok között. Slussz. Ezért a hirig. Hát hülyék ezek? Azok.

Az ősmagyarkérdés alapból ostobaság, álomkergető idióták sportja, amely rendkívül szórakoztató. Nincs ugyanis semmi értelme. Mintha azon vitáznának, hogy a Piroska és a farkas sztorikból melyik a jobb. Vegyük már észre, hogy a XIX. század nacionalista történelemszemlélete lejárt lemez. Nincs genetikai nemzet sehol sem. Nálunk sem. Mi, magyarok is kulturális nemzet vagyunk, melynek nincsenek genetikai alapjai. Pláne nincsenek több ezerévesek. Akkoriban a sztyeppén ad hoc álltak össze nemzetségek, törzsek különböző szövetségekben, ahogy éppen érdekeik megkívánták. Legeltettek, balhéztak (háborúnak is nevezhetjük), jöttek-mentek, egyik levált, a másik hozzácsapódott, aztán nevezték magukat, ahogy adódott, sokszor a szövetség legerősebb tagjáról, másszor valami totemállatról, ki tudja. Aztán olyan is volt, hogy ők nevezték magukat valahogy, a környező törzsek meg tök másként hívták őket. Írásbeliség nuku, mesék össze-vissza, tényadatok alig. (Anonymusra hivatkozni meg olyan, mintha most én szemtanúként nyilatkoznék a Rákóczi-szabadságharc eseményeiről, hiszen P mester háromszáz év késéssel hordta össze meséit a magyarok cselekedeteiről.) Erre tudományt építeni csacsiság. Ennyi. Nincs itt semmi látnivaló. Értelme meg azért nincs, mert a mai magyarság származásilag minimálisan ázsiai gyökerű, kevés türk alapon germán-szláv-zsidó-cigány olvasztótégely gyermeke. (Amely népek egyébként genetikai alapon szintén nem meghatározhatók.) Kultúránk pedig Kazinczytól ered, alig több mint kétszáz éves, az ennél régebbi morzsák marginálisak, pláne egy átlag magyar esetében. Ám ettől még büszke vagyok a magyar kultúrára, és el nem cserélném semmi másra, hiszen bennem él.

Trianonról a múltkor sikerült megemlékeznem, a holokausztról is tervezek egy szokásostól eltérő megközelítésűt. De ezek miatt egymásnak esni? Teljesen korszerűtlen. Mint a magyar történészek. Nem veszik észre, hogy az üres magyarkodás teljesen rossz irány. Igénytelenül provinciális, megosztó, hátra és nem előre mutató.

Az egész látásmódot modernizálni kellene. A világ - bármennyire is furcsa a turbó magyaroknak - a megosztó kulturális különbségek felszámolásáról szól mostanában. Rövid távon például egy multi cégnél nem megengedhető, hogy azért ne tudjanak a munkatársak hatékonyan dolgozni, mert a tót szívatja a magyart, az arab robbanó patront rak a zsidó széke alá, a fehér niggerezi a feketét, a fekete munka helyett hőbörög valami rabszolgasérelem miatt, a kínai sunnyogva viszi haza a cég titkait kommunista elvtársainak, a hetero beszól a melegnek, a férfi leszólja a női kollégát, a nők emancipunci brigádba tömörülve sértődöttet játszanak stb.  Ez - és egyéb megosztó különbségek - nem megengedhetők, mert mi lesz a menedzsment bónuszával és a részvényesek osztalékával. Tudomásul kell venni, hogy aki ezt nem látja át, azt nem befogadja, hanem kitaszítja a világ. Történészeinknek rá kellene végre ébredniük, hogy az együttműködés kényszere felülírja "a magyar egy különleges nép, akit mindenki bánt" - egyébként hazug - kényszeres bizonygatását. Ha pedig az emberiség valahogy a következő párszáz évben elfelejti kiirtani magát, és neki áll meghódítani a galaxist, az expedíció sikerét veszélyeztetné, amennyiben egy arab naponta ötször azon tökölne az űrhajón, hogy merre van Mekka. Az emberiség egységesülésnek hosszútávon nem nagyon van alternatívája, akkor sem, ha mi magyarok - zseniális Madáchunknak hála - pontosan tudjuk, hogy a kilúgozott emberiség lényegét veszítheti el.

Ezért nekünk erre kellene készülnünk, és történelmünkből azokat a példákat lenne érdemes fókuszba állítanunk, amelyek az integrációról szólnak. Melyek és miért voltak sikeresek, melyek és mi okból nem? Miképp tudtuk megőrizni, fejleszteni kultúránkat, és milyen módszerekkel lehet a jövőhöz alkalmazkodva tovább vinni az ősök - modernizált - hagyatékát?

Azt hiszem, hogy a magyar nép fennmaradása a bizonyíték arra, hogy van mire büszkének lennünk. Ha a jövőt meg akarjuk nyerni, ezen az úton lenne érdemes járni. Kis nemzetnek még lélegzetet vennie is okosan - a nagy egészre figyelve - kell. De történészeink nem segítenek ebben, mert buták, és múltba néző, kisebbségi érzésre játszó, állandóan panaszkodó, a vesztes helyzetet fenntartó magyarság képet építik, amely perspektivikusan biztos bukás. Mint ezt a vitaműsor is mutatta. Ezért van elegem belőlük.