Ha megkérdeznék az embereket, hogy melyik a család büdzséjét legjobban megterhelő hónap, a gyerekesek valószínűleg a szeptembert raknák az első helyre az iskolakezdés miatt, a nagy átlag pedig a karácsonyi felkészülés okán a decembert jelölné meg. A nyári hónapok valahogy el tudnak sunnyogni, a népek nem érzik annyira a kiadások elszaladását. Miért is éreznék, hiszen a pihenés, a gondtalanság időszaka ez, amikor nem foglalkozik senki a problémákkal, arra ott az ősz, meg a tél, meg a tavasz. Ezt az érzést a pártállami propaganda - csak tudnám miért hívják sajtónak - is erősíti sugallva, hogy csupa jó dolgok történnek Hunniában, ahol kizárólag móka és kacagás az élet. (Másutt bezzeg minden rossz és rettegés.)  

Ám ha jobban odafigyelünk a költekezésre, láthatjuk, hogy a három százalékos infláció csak egyes elborult agyakban létezik, ennél bőven nagyobb a valóságban. Aki inkább a statisztikának - és az erre alapozott "tényeket" fontoskodva előadó Trafikos Balázsnak - hisz és nem a szemének, az átverhető, a többiek viszont gondolkodóba esnek. (Ott is fognak megrohadni, nem menti ki őket onnan senki.)

Kedvenc boltomban bámultam rá a félliteres kóla árcímkéjére, amikor a korábban szimpla érzület átcsapott rendszerszerű megvilágosodottságba. Néhány hónapja kezdett bennem kialakulni valami hiányérzet. Felváltottam egy húszezrest és már hiányzott. Az egész. Máskor meg pár nap után nem maradt belőle semmi, válthattam a következőt. De ez még csak egy olyan nehezen megfogható érzés volt, mert hát a tévében aztat mondták, hogy a gazdaság fejlődik, infláció meg nincs. Most meg néztem a félliteres kóla árcímkéjét és helyére kerültek a dolgok. Van infláció! Több is, mint amit nekünk rizsáznak. Pár hete úgy kétszázötven forint körül osztották az egy autóútra elég adagot, most pedig háromszáz fölé kúszott az ár. (És ez nem a benzinkút, hanem egy átlagos bolt.)

/napi.hu/

A nyári össznépi lustulás jó terepe az áremeléseknek. Alig vesszük észre, mire pedig felfogjuk, már sikerült is lenyomni a torkunkon. Szeptemberben már úgy emlékszünk, hogy májusban is ennyi volt. Holott a fenét volt annyi. Csak a nyári költekezésben nem vettük észre.

Mert költekezés van dögivel. Ott vannak a nyári táborok. A gyerekesek panaszkodnak, hogy egy hét több tízezer forint gyerekenként. És a táborok költsége sem csökkent tavaly óta, az emelkedés mértékét talán saccra lehet kiszámolni, talán arra sem. Úgy tíz százalék körül lehet a helyes tipp átlagban. Az üzemanyagárak az elmúlt nyáron háromszázötven forint körül voltak, most bőven négyszáz felett tankolhatunk. Ez három százalék lenne? Az albérletárak tízszázalékos emelkedéséről írtak, ha ebből levonjuk a lehúzási célú riogatást, akkor is több lesz, mint a hivatalos három százalék. A strandbelépők árai olyan csodásan emelkedtek, hogy csak na. A legendák ködébe vesző háromszázalékos emelkedés valahogy nem jellemző, ennél bőven többet sikerült emelni. A szabadstrandok közben egyre-másra szűnnek meg, ingyen már alig lehet mártózni, de ezt sem méri a statisztika. A strandokon való fogyasztás sosem volt olcsó, de most már az egekben. Egy családi fagyizás háromezerből talán kijön. Egyéb kajáról már ne is beszéljünk. (Az ingatlanárak emelkedését inkább nem is mérik, mert annyira felborítaná a szép mesét alapozó fogyasztói kosarat.) A gyümölcsök sem olcsók. Egy kis doboz málna ötszáz forint körül van, az áfonya kilója kétezer és kétezerötszáz forint között mozog. Ez azért is érdekes, mert a termelők televisongták a világot, hogy nem találnak embert, aki leszedné a gyümölcsöket. Aztán kiderült, hogy mennyit akarnak fizetni a napszámosoknak. Nem sokat, jóformán alig. De akkor kié a jelentős haszon?  Zöldségek ára szintén nem kevés, nesze neked, korszerű táplálkozásra törekvés! A húsimádók sem járnak sokkal jobban, az áfacsökkentés hatását valahogy sikerült megkaparintania a szektornak, így a vásárló már többet fizet a csirke, sertés, marha húsért mint tavaly. Pedig milyen szépen harsogta a propaganda, hogy csökkentés, meg nem nyelheti le a kereskedő a hasznot, oszt mégis áremelkedés lett belőle.

És így tovább. Tisztességes tájékoztatást nem kapunk, helyette megy a diadaljelentés az emelkedő bérekről, amelyek - láthatjuk, egyre kevesebbet érnek -, a növekvő gazdaságról, a hitelezés nagyszerűségéről és többi, már unalomig ismert parasztvakításról.

Titokban elinflálják a pénzünket, mi pedig észre sem vesszük, jobb esetben ott állunk majd megtakarítás nélkül, rosszabb esetben nyakig a hitelben, hiszen megérdemeltük. Évtizedek óta ennyit tudnak a magyar gazdaságpolitika irányítói, ereszd meg, aztán húzd meg. Annyira unalmas már, hogy nekem speciel elegem is van belőle.