Az elhibázott brüsszeli szankciós politika miatt erőteljes spórolásra kényszerülünk. Természetesen eszünkbe jut alkalmanként, hogy talán mégsem az a galád Brüsszel a hibás, hanem a tizenhárom éve totális felhatalmazással kormányzó tök alkalmatlan Viktor, de - meghallgatva a mindig kiegyensúlyozott Kesma magas színvonalú tudósításait és olvasgatva a plakátok dicsőséges beszámolóit az újabb és újabb győzelmekről - belátom, hogy nem Viktor a felelős a kényszer spórolásért. Mélyen magamba nézve rájövök, hogy valójában én vagyok a bűnös. Mert egyes elemeit élvezem.

Kétféle spórolás van, a skót típusú és a seft típusú. A skót spórolás az egyszerűbb, ezért kevesebb is benne az öröm. Ilyenkor az ember nem vesz meg dolgokat, szolgáltatásokat, kevesebbet vesz vagy gyengébb minőséggel is megelégszik, ha az olcsóbb.

A szolgáltatások visszafogása viszonylag egyszerű. Nem kell például moziba menni, előbb-utóbb úgyis megy a tévében a ma még friss film, a streaming szolgáltatók pedig tele vannak filmekkel, elég azokat végig böngészni. Ezzel a módszerrel máris sikerül megtakarítani - rágcsákkal együtt - úgy húszezer forintot. Vendéglő is felejtős. Korábban simán egy hónapban többször is, de mióta az átverő mentalitás kirívóan látványos, inkább kihagyjuk. A kaják ára csak-csak, de az ezerötszáz forintos limonádé fejenként - amely cakli-pakli nincs kétszáz forint - kicsit lehúzó jellegű, tehát inkább nem. A kiszállítás sem járható út, mert fizessen a fene több ezer forintot érte. Egy ideig a szépkártya-kényszer miatt visszafogottan ugyan, de még maradt a vendéglőzés, manapság talán egy családi pizzázás kijön belőle. Elvitelre. A szolgáltatás negligálásával legalább ötvenezret takarítunk meg havonta a régi habzsi-dőzsi életmódhoz képest. (Érdekes tendencia viszont, hogy az utóbbi időben egy sor közeli vendéglő olcsó nyomtatványokat dobáltat be postaládánkba kínálgatva magát. Nem mehet jól nekik sem.) Ruházati cikkek, csak ha tényleg muszáj. Hál' Isten a gyerekek már nem nőnek, flexelésre meg minek költeni. Ami kell, az oké, de kacatokat nem gyűjtünk, mert lehet választani: vagy mi leszünk milliomosok vagy a butikos. Akkor inkább mi. Táskákkal, cipőkkel, egyéb rongyokkal tele a padlás, gardrób, ha eladnám a felét, még akkor is sok maradna. Szálloda: felesleges. Először is a szállodák jelentős része a "tudjuk kik" tulajdonában van, hizlalják őket híveik. Van itt-ott néhány dácsánk, ha vidéki levegőt akarunk szívni, ahhoz nem kell szálloda. A szállodaipart korábban hajtó szépkártya ezen a területen is elinflálódott, "saját pénzből" pedig nem érdemes költeni rá. Elektromos kütyükre csak, ha tönkremegy valamelyik. Eddig sem tartoztuk azok közé a full kretének közé, akik napokkal az adott szupi telcsi, konzol, játékprogram stb. kiadása előtt hálózsákban kitelepülnek a boltok elé, de most még ennyi sem. Ha éppen tönkremegy a cucc, akkor igen, ám ebben az esetben sem valami túlhájpolt szart, elég olyan termék, amely megfelel a célnak. Autózás visszafogva. Régebben sem tartoztunk a "wc-re is kocsival" körbe, nem nagy áldozat még körültekintőbben használni az autót. (Mások is ezt csinálhatják. Feltűnő, hogy nincsenek dugók mostanában. Lehet magyarázni a januárral, hómofisszal, gyanúsabb viszont az össznépi spórolás.) Kaja visszafogása a legjelentősebb. A válság kezdetekor azt játszottuk, hogy kiettük a mélyhűtőt. Úgy egy hónapig tejen és kenyéren kívül nem kellett venni mást, míg elfogyott a pizza, zöldség, hús, lefagyasztott "túl sok lett, egyszer jó lesz, ne dobjuk ki, tegyük el" készétel. Azóta annyit veszünk, amennyi elfogy. A minőségen nem spórolunk, a mennyiségen igen, ezért a mennyiség nem tud átcsapni minőségbe.

Egy valamin nem lehet pénzt fogni, az az energia. A tróger banda egész nyár végéig harsogta - a szőrös kurva külön tiktok videóban is -, hogy nem kell takarékoskodni, mert a rezsicsökkentés örök, ötöd áron vesszük a mocskos ruszkiktól a gázt, bezzeg a fritzek meg fognak fagyni, de lehet előbb éhen halnak. Aztán visszamenőlegesen - a tavalyi fogyasztásra (amikor pazarlásra ösztönző propaganda ömlött mindenhonnan) - vetették ki a díjakat. De azt is úgy, hogy a megállapított átalányom valamiért pár ezer forinttal nő havonta. (Sipos néni és a kémkedéssel egyidős ősi mesterség párhuzama.) Tehát hiába tekerem le a lángot, oltom le a villanyt, az a jövő évi számlában jelentkezhet. Talán. Mert ettől a Kormánynak nevezett tolvajbandától minden kitelik.

A seft típusú spórolásban van az igazi öröm. A seftelés a véremben van, amelyet a nyereség érzése minden jó üzlet alkalmával dübörögve pezsdíti fel. Olyan ez, mikor ránézek az órámra, amelyet a nagyapám a halálos ágyán adott el nekem. Kukkolom a különböző kedvezményeket, appokat és akkor veszek amikor - relatíve - olcsó a termék. Az élelmiszereknél legnagyobb a drágulás, ezért ha például a drága vajat háromszázzal olcsóbban meg tudom venni, már jó buli. Természetesen annyit veszek, hogy kitartson a következő akcióig. Ezzel a technikával lehet csökkenteni a kiugró élelmiszerárakat.

A többi beszerzés már inkább befektetés. Kacagva olvasom a "mibe fektessünk?" rovatokat. Hát áruba, szeretteim. Olyan árucikkekbe, amelyek elállnak a világ végezetéig. Például papíráru. WC papír, konyhai törlőkendő, papírzsepi jó vétel, bár a tárolása helyigényes ugyan, mégis megéri. Nézem a már közel ötszáz forintos zsebkendőket és boldog vagyok, hogy én még a kétszázötven forintosba helyezhetem el az orrváladékom. Egyes piák szintén játszanak, akciósan különösen. A Tescóban, Lidlben minőségi whiskyket lehet kapni, amelyek ennél is rosszabb időkben - bocsánat zordabb időkben (jó voltál Íjász, gratula, de eddig is tudtuk, hogy a nagykovácsiak gazdagok és jórészt bunkók, amely tulajdonságukat közlekedési moráljukban is igyekeznek szorgosan a világ tudtára adni) - valutaként használhatók. Árstoppos terméket mindig veszek. Olajból egy évi tartalékot tartok fenn, ha kimegy belőle pótolom olcsóval. A cukor szintén lejárat nélküli, mindig annyit veszek, amennyit az adott boltlánc enged, hiszen kétszázötven forint körüli összegért a bolondnak is megéri, hát még nekem. Nem tudom hány mázsa van belőle, de a sapi megszűnésével nem akarok nyolcszázért venni. Befektetés a jövőbe.

Abba a jövőbe, amely múltba visz. Magyarország úgy megy előre, hogy hátul találja magát. Hálás vagyok Viktornak, mert ezzel a spórolással gyermek- és ifjúkoromba repít. Amikor kevés volt a pénz, cserébe nem lehetett mire költeni. És a kurrens cikkeket - némi infóval és sorbanállás után - megvéve pár sarokkal arrébb jó haszonnal lehetett elpasszolni. Ezt élvezem a spórolásban, kétségtelen. Meg a felesleges költések visszafogását. Ugyanakkor ez a folyamat tendenciájában egy elszegényedő, csóró, élhetetlen országot mutat. Olyat, amelyet - azt hittük - harminchárom éve magunk mögött hagytunk. Amelyből már akkor is elegem volt.