Az idei nyár egyik nagy szenzációja a Pokémongyűjtő játék, amely egy '90-es évekbeli japán csacskaság okostelefonra ültetett változata. Ment a tömeghiszti, a gyártónak nagy bevételt hozott világszerte. Felesleges is ragozni, legfeljebb irigykedhetünk, amiért nem nekünk jutott eszünkbe.

Azon meg csodálkozhatunk, hogy a legendás magyar innováció csődöt mondott. Bizonyára az ilyen tulajdonsággal megáldottak már külföldön próbálkoznak, különben kiadták volna a Pokémongyűjtés magyar változatát. Tehát, kedves magyar fejlesztők, ingyé’ adom az ötletet, lehet fejleszteni. (Ha bejön, azért csekély támogatást természetesen elfogadok.)

Gyűjtsünk virtuálisan tolvaj magyar Pokémonokat! Az első számú magyar tolvaj Pokémont begyűjteni nem könnyű, mert TEK-es Pokémonok lebzselnek körülötte, de megéri a fáradságot. Akinek ugyanis sikerül, az Magyarország területén mindent visz, neki nincs legyőzője. Ez a szuper Pokémon leginkább a Cinege-közben, Felcsúton, titkos birtokokon, adriai szigeteken, svájci bankok előterében és széfszobáiban lelhető fel. Random felbukkanhat repülőkön, vonatokon is. (Az Országgyűlés épületében nem érdemes keresni, dolgozni nem szeret, legfeljebb valamelyik függöny mögött bujkál.) Az igazán profik focistadionok VIP-páholyában szotyizás közben tudják begyűjteni telefonjukba.

A második legerősebb Pokémon egy hatalommániás, erkölcsileg kasztrált Pokémon. Begyűjtésével viszont tarolni lehet a többi tolvaj Pokémonnal szemben. Feltalálási helye a Miniszterelnökség, külföldi luxusszállodák, vadászatok, békési, csongrádi, hegyaljai földbirtokok, svájci bankok ügyfél- és széfhelyiségei. Ha biztosra akarunk menni, egy kedves vidéki kisvárosban érdemes keresni, ott minden utcasarkon találkozhatunk lenyomatával.

A harmadik legerősebb tolvaj Pokémon egy herélt hangon, rángó fejjel hazudozó. Ha ezt sikerül begyűjteni, azzal nagy lépést tettünk a győzelem felé. Feltalálási helye egy hazugságra táguló lakópark Budán, börtöntöltelékek társasága, meg ahol két forintnál nagyobb összeg leesik. Ezzel egyébként csapdába is lehet ejteni: vegyünk a markunkba egy kis aprót, rázzuk meg, és csörgésre máris ott terem ez a Pokémon, így telefonunkba könnyen betárazható. Bónuszként begyűjthető vele a legkeményebben dolgozó magyar nő és anya Pokémon is.

Meghatározhatatlan erejű a kissé kancsal Pokémon, aki mindent háromszor mond, háromszor mond, háromszor mond, közben blöfföl. Az ingatlaneladók kedvelik igazán, mert drágábban veszi a kecót mint ahogy hirdetik. Társaságában bármennyi közpénz képes elveszíteni közpénz jellegét, és azonnal magánpénzzé változik. Ezért lehet őt a legnagyobb tolvaj Pokémonok közé sorolni. Vonzódása az alapítványokhoz legendás. Begyűjtését érdemes a Bank utca környékén kezdeni, vérbeli játékosok titkos szanatóriumok jól őrzött szobáiban próbálkozhatnak. Ennek a Pokémonnak az erejét növeli, hogy száz unokatestvér Pokémon is jár a sikeres gyűjtőnek.

Egy szintén erős Pokémon rejtőzködő életmódot folytat, bár a luxust szereti. Ő annyira bújkál, hogy még szuper Pokémon is csak a népesség-nyilvántartóból tudja előcsalogatni. Megtalálása azonban nem reménytelen, egy-egy Gucci cuccal, lerúgható nyugdíjassal, meg valami fehér porral lépre lehet csalni. Ha nagyon muszáj, végső esetben ibizai kokó bárok környékén érdemes keresni.

Egy öreg szélhámos Pokémon összeszedése nagy haszonnal jár, mert gebinben van nála egy sor média-, kaszinó-, és filmvállalkozás.  Sajnos ő éppúgy nem fizet adót a magyar Pokémongyűjtőknek, mint a sokat kárhoztatott multik, így bőre alatt is pénz van, amely rendkívül értékessé teszi a Pokémonvadászok számára. Egy ilyen vadász már évek óta azzal dicsekszik, hogy - megelőzvén a többi Pokémon gyűjtőt - milyen jól megél a vén hülye pénzeszsák Pokémonból.

Vej Pokémon megszerzése a ritkaságok közé tartozik, ezért megéri belefeccölni az energiát. Tehetséges a vej Pokémon, bármelyik várost sötétségbe tudja borítani. Értékéből levon viszont, hogy unokanemzési szempontból nem tudta meghaladni szuper Pokémont. Ahhoz képest, hogy kispapa, meglepő módon nem kislánya fürdetőkádja körül lehet begyűjteni, hanem a Fröccs Teraszon és egyéb buli helyek VIP-részlegeiben.

Vannak ál-Pokémonok is, velük nem érdemes foglalkozni. Egy gázszerelő Pokémonnal például vigyázzunk, őt felesleges begyűjteni, kár a fáradságért. Leánykori neve ugyanis szuper Pokémon, mint gázszerelő használhatatlan. Ugyanez a helyzet egy energetikában és építőiparban nyomuló Pokémonnal.

Szintén tévútnak bizonyulnak az egykor hatalmas, ám azóta szuper Pokémon kegyéből kiesett Pokémonok, akik legfeljebb az antik Pokémongyűjtők figyelmére számíthatnak. Ilyen például Legokosabb Lajos Pokémon vagy a Rejtőzködő Milliárdos Pokémon.

Örvendetes viszont, hogy a vidéki emberek sem maradnak Pokémonszerzési lehetőség nélkül. Helyi érdekű Pokémonok százait lehet begyűjteni. Voldemort Pokémon például ideális gyűjtési szempontból, mert ekkora ökör Pokémont az egész világon nem találni. A Bajnok Lali király Pokémon például fénykorában sem kért többet 20%-nál, mert Mária Teréziától megtanulta, hogy etetni kell a juhot, ha nyírni akarják. Voldemort Pokémon viszont 90%-os visszaosztással akart dolgozni. Számtalan ilyen Voldemort Pokémon szaladgál vidéken, akik a Pokémon Párt nevében hasonló módszerekkel zsarolnak bárkit, akitől még pénzt lehet kisajtolni. Hálát adhatunk tehát a technikai fejlődésnek, hogy vidéki polgártársainknak sem kell nélkülözniük a magyar tolvaj Pokémon gyűjtést, bár azért az országos tolvaj Pokémonokkal nehéz versenyezniük.

Midőn összegyűjtöttük a fenti Pokémonokat, már csak játszani kell velük. A tolvaj Pokémonokkal való játék vég nélküli szórakozást ígér, ha egyébként elegünk is van az egészből.

Mi, kissé cinikus szabadelvű polgáriak különös anyagból vagyunk gyúrva. Különcségünk okán - miközben átlátunk rajtuk - értetlenül, hüledezve figyeljük a ballibeket, jobbosokat, a hol nemzethyieskedő, hol baloskodó közpénztolvajokat. Most a Bayert kitüntetése miatt támadó ballib idiótákat nem értjük. Bayer Zsolt kiválóságáról már úgy másfél éve megemlékeztünk, röhögött is rajta az internet népe. Nekünk nem kell bemutatni az ipsét, de ez a hiszti ostobaság.

Elsőként a kitüntetések hiábavalóságáról. Számomra az Őze Lajosnak tulajdonított mondás az irányadó e kérdésben: "A kitüntetés olyan, mint háborúban a gránát, felülről jön, 'oszt vagy hülyét ér vagy ártatlant." Mégis a hiú emberek ácsingóznak a kitüntetésekre, egyesek kezüket-lábukat törik egy-egy kitüntetés elnyerése érdekében. (Ha már muszáj kitüntetéstulajdonosnak lenni, akkor számomra a Gorcsev Iván-féle módszer a szimpatikus.) "Minden hiúság csak hiúság, éljetek boldogan és szerényen, legyetek jók, ha tudtok, a többi úgyis hiábavaló hiúság." - foglalta össze Angelo Branduardi a lényeget, a kitüntetéses ember azonban éppen ezt nem nem képes felfogni.

A mindennapokban az egész kitüntetési folyamat szánalmas, melyre a komcsi rezsim hagyománya rátesz egy lapáttal. Az embereket nem fizették meg, viszont úgynevezett erkölcsi elismeréssel pótolták az anyagi elismerés hiányát. Plecsnit kaptak a népek tonnaszám, és szerencsétlenek voltak olyan ostobák, hogy ne vegyék észre milyen olcsón lettek kifizetve. Ez még a némi pénzzel járó dekorációk esetén is igaz volt, hiszen az egy-egy alkalommal kapott pár száz (ezer) forint aprópénz vala ahhoz képest, mint amibe a dolgozó rendes megfizetése került volna. Brezsnyev idejében különösen ment a kitüntetési mizéria, hiszen a hülye komcsi imádta a kitüntetéseket, tele is volt dekorálva az idióta. Állítólag egész életében sajnálta, hogy két kitüntetést soha nem kaphatott meg, az egyik a "Hős szovjet város", a másik a "Hős szovjet anya".

Ez a hagyomány él tovább ma is, csak kétfelé vált a rendszer. Az állami szférában szánalom a köbön, amikor sztálinista ünnepségre emlékeztető műsor keretében kitüntetgetnek embereket, csak a kitüntetés átadója - sokszor miniszter, állami vezető - azt sem tudja ki az az előtte feszengő szerencsétlen, akinek kezébe nyomja az oklevelet vagy plecsnit. A nagyobb állami kitüntetésekben részesülők listáját egy mondatos indokolással lehozza a Magyar Közlöny, aki röhögni akar, olvassa bátran! A másik kitüntetéses szánalomhalmaz a népi-urbánus ellentét tovább élő idiotizmusa. Ha egyik táborból kap valaki valami elismerést, a másik tábor már rohan is áztatni a díjazottat.

Ez történik most a Bayerral. A magukat bármikor egzaltált állapotba hozó ballib sámánok azt hiszik, ha leszólják Bayert negligálni is tudják.  Nagyon nincs igazuk, mert Bayert nem ők alázzák porrá az előre kódolható hisztijükkel, hanem - meglepő módon - a kitüntetést adó Kormány és Bayer saját magát. Úgyhogy ballibkék, nem zsigerből kell hörögni Bayer veretes stílusán, meg plecsni visszaadással fenyegetőzni, hanem gondolkodni, akkor talán rájöttök a siralmas valóságra.

Nézzük a tényeket, meg a ceremóniáról szóló hivatalos fényképet! Bayer Zsolt egy korábban tehetséges félig művészember, 53 éves korára kap egy lovagkeresztet. Hűha! Micsoda karrier! Nem valami komoly plecsnivel dobták meg, hanem egy lovagkereszttel, ami azért - lássuk be - tizenkettő egy tucat. Ebből a szemétből van hat mázsa raktáron bármikor, bárkinek. Szóval a sajátjai ennyire értékelik Zsoltit. Akkor ki is alázta meg a nagy Bayert, az ötös számú párttagkönyv büszke tulajdonosát? Közel harminc év kemény rezsimszolgaság után kap egy olyan elismerést, amit csak az nem kapott meg eddig, aki nem jött ki a Kossuth téri metróból.

Aztán ki adta át? Nem, nem a Viktor, ő le sem szarta évtizedes cimboráját, harcostársát, Lázár sameszé lett a megtiszteltetés. Azé a Lázáré, aki a legendás Fidesz alapításakor még általános iskolába járt. Most meg ő ad vállveregetve lovagkeresztet a Bayernak. Csak én érzem a megalázó szituációt? Egy Lázár egy Bayernak. Szinte életre kel Jani nagy mondása:

"Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani..."

És nézzék a képet! A tiszteletteljes meghajlást Lázár előtt. Az öreg - hiúsága miatt olcsón kifizetett - oroszlán némi koncért behódol az egy évtized alatt (tíz)milliárdossá lett jövő reménységének. Bayer magát alázza porig.

Sajnálom a Bayert, nagyon sajnálom. Akárki, akármit gondoljon vagy mondjon róla, a fickóban igenis megvolt a tehetség arra, hogy publicisztikájában új Ady legyen. Ezért a magam részéről nem tartom problémának az időnként erőteljes fogalmazásait, mert "Értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell." Ez belefér. A tehetség elherdálása, a saját tábor erkölcsi züllésének ideologizálása, a Putyinimádat, na, az nem fér bele.

Ezért lett a Bayer ezzel a kitüntetéssel a sajátjai és önmaga által megalázott szánalomra méltó figura. Kár érte. Elegem van az egykor sokra hivatott tehetségek - legyenek bár a nemzetünket feleslegesen mérgező megosztottság népi vagy urbánus oldalán - lassú, méltóság nélküli leépülésének látványából.

A szülőnek mindig hangos és hallgathatatlan az a muzsika, amit a gyermeke szeret és hallgat éjt nappallá téve. Nincs is ezzel semmi gond, zenei stílusok, zenekarok mennek, majd újak jönnek a helyükre, és ez évről évre, generációról generációra így megy.

Valamilyen hiba mégis csúszott a gépezetbe az elmúlt kb. kettő évtizedben, amelynek a magyar vadhajtásai jobban sújtják az embereket itthon mint külföldön.

A probléma egyik összetevője, hogy a zenei ipar végtelenül elüzletiesedett, és minden a pénzről szól, ennek megfelelően ez az ipar iszonyat mennyiségű szemetet termel ki, amit ha kell, ha nem, úton-útfélen az ember arcába tolnak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy hiába próbálok az erőszakos és dübörgő zenék elől elhajolni, egyszerűen nincs nap, amikor ne kényszerülnék rá, hogy muszáj legyen elviselnem az ilyen zajt (ami zenének sokszor a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető).

A zenei szemét egyik legkiválóbb példája az ezredforduló idején felbukkant drum & base. Aki ezt kitalálta, azt kellene mondjuk egy héten át trenírozni úgy, hogy amikor elaludni készül, rányomunk egy kellemes kis d&b dalt (dal?? jó vicc) az agyára kellően bántó hangerővel és legalább fél órán keresztül. Nem egy hét múlva, egy nap múlva térden állva könyörögne kegyelemért. Kedves Kommentelők, valaki írja már meg, mi a fészkes fenét lehet abban élvezni, hogy perceken (mit perceken, órákon!) keresztül csak dob és basszus szól. Van, hogy csak dob. Oké, nem gond, lépjünk túl az egyéni háborgásomon, hiszen mások vagyunk, mindenkinek más a zenei ízlése, és el kell fogadni, hogy valakinél a zenei igény a szellemi megokoltság hiánya miatt eddig terjed. Hallgassa, ha erre van szüksége, biztos szerénységem nem kellően kifinomult, hogy felfedezze az eszetlen monotonitás csáberejét, sebaj.

Függetlenül a hallgatott zenétől (legyen az esetlegesen egy jó dal vagy éppen a fent említett drum & base) az alábbi tipikus jelenségek figyelhetők meg, amelyek kiváltják az emberből az elegem van életérzést:

Ezerkettes, leültetett 15 éves opelkorza, már akkor hallod a Nyugatinál, hogy jön, amikor még csak kanyarodik az Oktogonnál. Ablak letekerve, hátsó ablak maszek sötétítve. A kocsi majd’ szétesik a benne ülő négy roppant vagány úr, no meg az 500 decibel alatt. De nem baj, nyomjátok a dubdubot! Nem hiszem el, hogy ők ezt az autóban ülve élvezik, vagy annyira agyhalottak, hogy nekik mindegy, mi szól. Kívülről szemlélve megmosolyogtató egy-egy ilyen installáció látványa a kocsiból áradó zenének hazudott szennyel együtt. Persze ez veszélyes is, hiszen a közlekedésben a hangok is fontosak az autó sofőrje számára is, de ilyen hangerő mellett az autó utasai biztosan saját hangjukat sem hallják. Vajon mi lehet a céljuk? Sokszor eltűnődöm. Esetleg így akarják felhívni magukra a gyengébb nem figyelmét? Őszintén, kedves hölgy Olvasóink, ez bejön bárkinek is? Egyébként elég nagy kihívás lenne az autó után kiabálni, hogy  "Vegyé’ má’ föl!’.

Aztán a boltok… ha beesz a fene havonta egyszer vagy kétszer valamelyik plázába, mert lyukas zokniban mégsem járhatok, ott is tolják az ember agyába a zenei atomot. Persze brittudósok kimutatták, hogy az idióta zene jó hatással van a vásárlásra, hiszen az költésre sarkall. Lehet, nem tudom, de a brittudósoknak nyilván mindig igaza van. Na de feltételezem, hogy az ilyen zenével eleve a minimum félig plázazombikra lehet hatni, normális embert zavarja és idegesíti, sőt egyenesen kihajtja a boltból a maximumra tekert iszonyat dubdub. Nem csoda, hogy szerencsétlen ott dolgozók idegroncsként mennek haza esténként, mert az ember idegrendszerét kivégzi a monoton zaj. Úgyhogy az ilyen üzletekben az ember rekordsebességgel fut végig a polcok között, hogy a hőn áhított gatyát megtalálja, fizessen és húzzon ki gyorsan az agyromboló zakatolás elől.

Aztán ha a kis család úgy dönt, hogy havi spórolásának eredményét egy szerény, szombati ebéd vagy vacsora képében veri el a közeli étteremben, és a családtagok lelki szemei előtt megjelenik egy hangulatos, beszélgetős evészet, nagy biztonsággal kijelenthető: rohadtul pofára fognak esni. Valami miatt elharapózott az étteremtulajdonosok között is az, hogy vágjunk be valami végtelenített remixet, amelyből csak a bevezető legalább tíz és fél perc dobolás, ez majd jó lesz a vendégeknek. Szerencsétlen vendégek meg nem tudják, a nyugodtnak induló családi abrakolás során mitől lett feszült vagy ingerült mindenki azon kívül, hogy egymás szavát sem lehet hallani. Persze hiába keres az ember olyan asztalt, amelyik nem a hangfal alatt található, mindenhová odahallatszik az ordító dübörgés. Ettől nem lesz jobb sem a kaja, sem a hangulat. Jó dolog a zene az étteremben, de oda az ember nem kifejezetten zenét hallgatni jár (kivéve, ha ilyen eseményként volt meghirdetve), hanem enni, ahhoz pedig félhalk vagy kifejezetten csöndes HÁTTÉRZENE dukál, nem az ember pofájába tolt dobogás. Szívem szerint kialakítanék zenementes sarkokat vagy elkülönített helyet ahhoz hasonlóan, ahogy nemdohányzó részek is vannak/voltak. Biztosan népszerűek lennének a kisgyerekesek, ismerkedők, idősek - kb. mindenki körében! Szeretem én a fájnöl kántdáunt, de nem a fejem fölött 150 decibellel rántotthús közben!

Az utolsó állatfaj a társasházak "kedvence", aki  összekeveri a lakást a szórakozóhellyel, az éjjelt a nappallal, a szomszédot az ellenséggel. Ennek egyik alfaja a hallássérült nyugdíjas, neki vegyünk egy fülhallgatót, amin csutkára tekerheti a hangerőt, és probléma letudva. De visszatérve a "főfajra": talán senkinek sem kell bemutatni azt az érzést, amikor keményen drogozó kisemberként fáradtan hazaér, megvacsorázik, és épp, mikor álomra hajtaná a fejét, megérkezik a szomszédba az egyetemista társaság, amelynek a tagjai akkor KEZDIK MÉG CSAK a bemelegítést az éjszakára, amivel kapcsolatban úgy érzed, hogy soha nem érhet véget, bár most kivételesen azt szeretnéd. Ez különösen akkor fájdalmas, ha vendégek alszanak (aludnának) nálad, esetleg az ember egy kis porontyot tudott nagy nehezen elaltatni, mire elkezded érezni, hogy a falak is mozognak a brutális hangerőtől. De idetartozik az elmeháborodott szomszéd informatikus is, aki úgy dönt, hogy egy kis "muzsikát" hallgat, és hiába kopogtatsz (szíved szerint egy fejszével) az ajtaján, hogy kapcsolja már ki, azt sem hallja meg az irtózatos gitárszólótól.

Utolsó utániként a ráadás: a metrón/buszon/villamoson melletted ülő, aki nem elég, hogy hangosan hallgatja a zenét, tuti, hogy valami dubdubot, ami remekül kiszivárog a kis kacatnyi fülhallgatóból. Ennek a non plus ultrája, amikor én is hallgatok valamit (mert hogy szoktam, de csak épp annyira, hogy elnyomja a kinti zajokat), de a mellettem ülő füleséből jövő rettenet így is áthallatszik! Na, az ám a teljesítmény. Hogy nem őrül bele a hangerőbe. Én meg tekerem feljebb a saját zenémet, már fáj tőle a fülem, és még mindig hallom az övét!!! Ott már tényleg komoly gondok vannak az emeleten, valószínű, a fejében jól visszhangzik, amit hallgat. Arra meg már végképp nem találok szavakat, amikor valaki képes a telefonján kihangosítva cincogtatni valami rettenetet szórakoztatva az egész utazóközönséget. Kicsi hasonló az élmény ahhoz, mint amikor valakinek a telefonálását hallgatod a villamoson, amelynek minősített esete, ha a telefonból is kihallatszik minden szó.

Úgyhogy - kérdem én - miért kell egymást és a zenei szennyet embertársunkra ráerőltetni, kedves autósok, boltosok, szomszédok, tömegközlekedők? Aztán csodálkozunk, hogy mindenki ideges, kiégett, rosszkedvű. Igen, normális zenehallgatással, egymásra odafigyeléssel sokkal jobbak lehetnének a hétköznapok.

Rendkívül kellemes tapasztalatom volt egy külföldi nyaralás alkalmával: 10-ig mehetett szabadtéren is a buli, de akkor mintha elvágták volna, és az erkélyen csak a szél zúgását lehetett hallani. A buli beköltözött a speciálisan hangszigetelt, alagsori helyiségbe. Igen, így is lehet. A világon semmi gond azzal, hogy hangosan dübörög a zene, de annak a buliban van a helye, sehol máshol. De hogy ezt akaratomon kívül minden nap valahol megkapom, abból már elegem van.

A magyarok történelmének vannak dicsőséges pillanatai, és bizony vannak szomorú, sőt egyenesen megalázó eseményei is. Ez utóbbiak közül mindenkinek elsőre Trianon jut eszébe, ahol úgy döntöttek rólunk, hogy lényegében oda sem hívtak minket, és végül két jöttmenttel aláíratták az ország sorsát megpecsételő diktátumot. Aztán a nagyhatalmak rászoktak erre.

Míg Magyarországon Horthy családja megmentése érdekében a kamu kiugrással volt elfoglalva, a Szalosján nevű elmebeteg pedig éppen készült csatatérré változtatni az országot, egy repülőgép szállt le Moszkvában, rajta water closet monogrammal rendelkező angol gazemberrel. Ez az angol görény tárgyalgatni utazott Moszkvába a nem nagyra nőtt kis Szoszóval. Tárgyalásuk közben a WC egyszer csak előkapott egy papírdarabot rajta a balkáni országok befolyási övezeti arányaival. Magyarország is szerepelt a listán először 50-50%-os aránnyal, amelyet a nagy emberek sameszai először 20% nyugati, 80% szovjet arányra módosítottak, végül egyszerűen elcserélték a magyarokat a görögökre. Így kerültünk a Szovjet Birodalom szatelitjei közé. Ezt a megállapodást szentesítették aztán Jaltában és később Potsdamban. Megjegyzendő, hogy ez a megtiszteltetés nem csak a magyaroknak járt ki, hanem Közép-Európa és a Balkán többi népének is. A lengyeleknek különösen fájó cserbenhagyásuk, hiszen ők tulajdonképpen a győztesek közé tartoztak, mégis elárulták őket. Bezzeg a szülőföldjük nagy fiát milliók által hisztérikus karlengetéssel köszöntők eladták magukat, mint a "nácizmus első áldozatai" és megúszták.

A Jaltában kötött alku eredményeként legördült a vasfüggöny, az érdekszférák negyven évig érinthetetlenek voltak. Akinek gyorsan esett le a húszfilléres, az még a határok zárása előtt megpucolt, a többiekre rossz idők jöttek. Az különösen aljas húzás volt a Nyugat részéről, hogy miközben a status quo fenntartásában részt vettek, a szerencsétlen reménykedőket folyamatosan ellenállásra buzdították. A Szabad Európa akkor is lázított, és ez által életeket dobott a komcsi megtorló gépezet elé, amikor valós támogatásra remény sem lehetett.

Aztán a Szovjetunó meggyengült, és először a reykjavíki Reagan-Gorbacsov, majd a máltai Bush-Gorbacsov találkozón eldőlt, hogy a ruszki érdekszféra visszaszorul, megtörtént a fordított Jalta. Csak hát ez is nagyhatalmi egyezkedés eredménye volt. A Nyugat sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Az első néhány év még elment a szabadságról, meg a demokráciáról szóló smoncák ismételgetésével, aztán a régió magára maradt. A térségben történelmi okokból jelentős szervező erőként működő németek tizenöt évig a saját egyesítésükkel voltak elfoglalva, más meg nem jelentkezett. Pontosabban jöttek mindenféle rablólovagok, és összejátszva a magát átmentő komcsi elittel -  mivel nem tetszettünk forradalmat csinálni - leraboltak minden értéket. Vitték a gyárakat, földeket, piacokat, képzett munkaerőt, tőkét, maradt a demokratikus duma. Szórakozásképpen négyévente megválaszthattuk helytartóinkat.

Most viszont úgy tűnik, Moszkva alatt ismét megfordul a szél. Az egy pólusú világ kezd háromszereplőssé bővülni. Az amcsik 25 éves korlátlan világhataloma - amely jót és rosszat egyaránt hozott - kezd elpárologni. Az oroszok megerősödnek, és jön fel Kína is. Az amerikai elit - és a Trump jelenség valahol erről is szól - próbál készülni az új helyzetre, és egyre inkább úgy gondolja, hogy a jövő a Csendes-óceán térségében folytatódik.

Persze egyik nagyhatalom sem nélkülözi a belső gondokat, amelyek komoly kihívással járnak a nagyhatalmi pozíció megőrzése szempontjából. Az oroszokat a rettenetes demográfiai helyzet, a kőolajra alapozott gazdaság sérülékenysége, a távol-keleten nyomuló kínaiak állítják nehézségek elé. Bár az orosz olyan nép, hogy sok mindent kibír, ha bedobnak neki valami dicsőségcsontot. Kína szintén küzd elöregedő társadalmával, kaszinókapitalizmusa bármikor bedőlhet, a környezetszennyezés hatalmas probléma stb. A kínai kultúrában azonban a lázadók milliós tételben való lemészárlása sosem jelentett gondot. Az USA sem patyolatfehér már. Gazdasága tántorog, társadalmi problémái - erőszak, gettósodás, munkanélküliség - jelentősek. De a társadalmi robbanás elkerülésére nekik is jól bevált rendszerük van, a jelzálogkölcsön visszafizetésének egzisztenciális félelme ott nagy úr. (És akkor a közös problémákról, mint az informatikai robbanás hatásai, a globális felmelegedés társadalmi kihatása, menekültek stb. nem is szóltunk.)

Szóval a nagy játékosok egymást figyelik, próbálnak egyezségeket kötni a másik ellen. Az amcsik rettegnek attól, hogy az oroszok és a kínaiak összefognak. Úgy néz ki, hogy - bár a kínai-amerikai viszony a kölcsönös függőségek miatt ma még bonyolult - az amerikai agytrösztök Kínát tartják veszélyesebbnek, aki ellen össze kell fogni az oroszokkal. Putyin azt kér, amit akar a partnerségért. Az USA pedig megadja neki, mert számára egy orosz-kínai összefogás végzetes. Ha Putyin visszakéri a volt szovjet befolyási övezetet, meg fogja kapni. Ha kell, az USA odaadja neki Európát is, amellyel nem nagyon tud mit kezdeni. (Ebben a kontextusban is értelmezhető a Brexit.) Trump és a mögötte lévő sült bunkó, ám pragmatikus amcsi elit bármikor köt egy ilyen üzletet Putyinnal. Clinton és a mögötte álló amerikai elit finomabb módszerekkel operálna. Ma azonban Putyinnál a kezdeményezés, sorra állítja maga mellé az USA korábbi szövetségeseit (Törökország), ellenségeit (Irán) és elég combos koalíciót hoz össze az USA ellen. Ez a folyamat pedig nagyon könnyen vezethet Ukrajna bekebelezéséhez és a jaltai status quo visszaállításához.

Mit hoz ez nekünk magyaroknak? Lehet, hogy észre sem vesszük, mert a demokrácia Potemkin díszletei megmaradnak. Putyin úr okos, a tanácsadói szintén. Most nem kell a '45 utáni kataklizmára számítani. Eddig a nyugati helytartók közül választhattunk, ezután Putyin úr komisszárjai közül választhatunk. Amíg Viktor jól teljesíti orál jobbágyi feladatát, maradhat akár hosszú élete végéig. Ha nem, Kovács Béla pártja bármikor becukiskodik a helyére. És a nagyon nyugatos elkötelezettségűeknek se legyenek illúzióik, az Apró-klán is kész felmelegíteni moszkvai kapcsolatait a lotyaszájú vej érdekében. Ezek közül bármelyik bevezeti és fenntartja a Putyin-féle gulyáskapitalizmust a népek nagy örömére.

Kompország egyelőre önszántából elindult kelet felé, az új Jaltával még löknek is egyet rajta. Lehetséges, hogy ebből a magyarok csak kis részének lesz elege?

Mengyi Roland, ki az, ki e hazában e nevet nem ismeri? Például én. Sőt azt sem nagyon tudom kicsoda az a Voldemort. Számomra érdektelen filmeket szoktam úgy nézni, hogy véletlenül kapcsolgatva nézek belőlük valamennyit a következő reklámig, aztán kapcs. Így keverek össze vacak filmeket. E témában kettő rémlik. Az egyikben egy nagyon kék szemű törpe rohangál valami gyűrű miatt, és van valami gonosz. A másikban egy nagyon kékszemű okulárés csávó hadonászik valami pálcával, és ott is van valami gonosz. Ha jól tudom - de javítsanak ki - mintha ebben az ökörségben lenne ez a bizonyos Voldemort, aki halálra gonoszkodja magát.

Na, már most ez a Mengyi az őt születés jogán megillető "alkotmányos költségek" beszedése okán magát szerényen csak Voldemort nagyúrnak becéztette. Ha például ez a Mengyi kultúrember lenne, akkor pontosan tudná, hogy az emberiség összes mítosza, meséje arról szól, hogy a Gonosz - legyen bármilyen hatalmas - legyőzetik a Jó által.  Ez az ökör meg választ magának egy olyan művésznevet, amelynek biztos a bukása. Talán annyiban igaza van, hogy ő a Sötétség megtestesítője.

Kedves Viktor, öreg barátom, itt az ideje, hogy Mengyi sötét nagyúr esetében összeüljön egy kis időre az Országgyűlés, és egy szomorú hajnalon megjelenjenek a bilincses emberek ennek a sötét alaknak házánál. Nem hiszed? Pedig így van.

Nem, nem, persze, hogy nem a korrupció miatt, hát hogy is ne. Az Magyarországon nincs, mert Te, kedves Viktor élőszóban kijelentetted, hogy nem tűröd a korrupciót, az meg félelmében eliszkolt az első menekülthullámmal. Meg a Lánczi is megmondta, hogy amit az egyszerű népek korrupciónak gondolnak, az nem az, az maga a Rendszer. Az esetleges korrupció már akkor nagyot csökkent, amióta a Liberális Párt elnökének felesége milliárdos támogatásokat osztogathat kedve szerint a Kormány nevében. Osztán amikor a DK alelnökét - némi kuncsorgás után - a tisztakezű rendszer jelölte egy jó sok suskával járó nemzetközi uli-buli állásra, teljesen megszűnt. Hála Istennek! Tehát Mengyinek, a fejben sötétnek, nem korrupció miatt kell bűnhődnie. Súlyosabb az ő bűne, Viktor!

Ez a Mengyi azt állította magáról, hogy ő Voldemort a sötét nagyúr. Márpedig, Viktor, ha ő a nagyúr, akkor Te mi vagy? A vizesnyolcas? Látszólag elhessegetheted magadtól a problémát, Viktor, de ha most nem statuálsz - mert a statuálás a lényeg - gombamód fognak kinőni a Fidesz helyi érdekű Voldemortjai, Darth Vaderei, Palpatine-jai és egyéb Sith-nagyurai. Akik - mily fájdalom - nagy ívben le fognak szarni Téged, kedves Viktor, és saját zsebre fognak alkotmányos költségeket behajtani.

A nemzet Voldemortja

A veszély valós, de ha nem hiszed, mesélek egy történetet. Talán Berecz János regélt a folyamatról a rendszerváltás után. A legendás '80-as évek közepére megerősödött az MSZMP-ben az ifjú titánok nemzedéke: Maróthy, Fejti, Grósz, Berecz, Németh Miklós stb. Ezek az ifjú kommunisták már semmit sem hittek az Eszméből, de szerettek jól élni. Ennek kifelé a Marlboro cigaretta volt az egyik relikviája, amely - amellett, hogy a rothadó Nyugat jelképe volt - piszok sokba is került természetesen. A Fehér Házban nem is számított az, aki nem Marlborot szívott. Egész addig, amíg valamelyik ökör rongyrázóan meg nem kínálta a nagydohányos Kádár elvtársat Marlboroval. Kádár tudvalevőleg Munkást szívott, ami egy rettenetesen büdös, filter nélküli szar vala. De benne volt az Eszme. A következő pártülésen Kádár kitért a problémára, mellékesen megemlítve, hogy aki Marlborot szív, az elszakadt a munkásosztálytól, ezért talán vissza kellene vezetni az ilyen elhajlókat a mindennapi életbe. Akit még egyszer meglát Marlborot pöfékelni, az repül valamelyik szövőgyárba pártmunkát szervezni. Az ifjú törökök betrottyantottak a lehetőségtől, hogy a Rózsadombot fel lehet ám cserélni Sálgótárjónra. De a tüdejük sem bírta volna a Munkást. Ravasz tervet eszeltek hát ki. Két pakli dohányt hordtak maguknál. Egy csomag Marlborot, amit titokban szívtak, és egy bontott Munkást, amelyből lelkesen kínálgatták Kádárt, ha találkoztak vele. Az öregedő, hülyülő Jani bácsi nem vette észre átcseszését, így később ifjú törökék rájöttek, hogy Kádár átverhető. Aztán átverték. Másban is. Végül Kádár azt vette észre, hogy kedvesen mosolygó emberek beszélgetnek vele nagyon udvariasan a balatoni pártüdülőben: mielőtt megkapja a napi szurit.

Ha nem statuálsz, drága Viktor, így jársz te is! Ha a sötét Mengyi nagyúrnak hívathatja magát, az kihívás a Te hatalmad ellen. A statuálással viszont két legyecske ütődik lefelé. Egyfelől bebizonyítod a világnak, hogy ha ott is van a Fideszben a fekete mágia ura, Te - mint a fehér mágia felkentje - le tudod győzni. Óriási dicsfény! Másodszor a Fideszben lappangóan Voldemort, Darth Vader, Palpatine és egyéb Sith-nagyúr szerepére készülők statuálás esetén teleszart gatyával rohannának felnyalni az általad kiköpött szotyihéjat a felcsúti VIP-páholyból. Szerintem jól szórakoznál rajtuk. (A meccsen úgysem lehet.)

A Mengyi-jelenség arról szól, hogy ki az úr a háznál. Viktor vezeti-e a Fideszt vagy a helyi kiskirályok már önjáróak. Ma még talán mutatnak kifelé némi tiszteletet Viktor iránt, maguk között viszont kiröhögik.

Tiszta hatalmi logika alapján össze kell ülnie az Országgyűlésnek, ám ha Viktor már arra is lusta, hogy elege legyen Voldemort nagyúrból, az is az ő dolga.

Szegény jó Coubertin báró, ha látná mit csináltak az ő olimpiai eszméiből, sírva követelné az olimpiák megszüntetését. Pierre de Frédy hitt a magasztos eszmékben, úgy gondolta, hogy a sport összehozza a nemzeteket. Igaz ő még valamiféle arisztokratikus sportolásban gondolkodott, olyan sportolókban, akik anyagi függetlenségük okán ráérnek testedzéssel foglalkozni. Nekik teremtette meg a lehetőséget, hogy négyévente összemérjék tudásukat. Aztán persze nem ez lett.

Az első olimpiák különösebben nem voltak érdekesek, tényleg amatőrök, sportmániákusok vetélkedése jellemezte. Az első durranás az olimpiák történetében a náciknak köszönhető, akik meglátták benne a propaganda lehetőségét. Leni Riefenstahl Olimpia című alkotása nemcsak filmtörténeti kuriózum, hanem a náci precizitással megrendezett, olimpia előtt való meghajlás is. Apró fricska, hogy éppen az olimpia nem igazolta vissza a fajelmélet nagyszerűségét, hiszen a néger Owens gyorsabb volt és messzebb ugrott, mint a szép szőke árják. Aztán a háború miatt elmaradtak az olimpiák, és az újjáépítés lázában égő Európát sem érdekelte különösebben az 1948-as. Új lendületet az 1952-es Helsinkiben megrendezett játékokkal kapott a mozgalom, mert a szovjet blokk itt akarta bizonyítani a szocialista embertípus nagyszerűségét. A kétpólusú világ egyik küzdőtere lett ekkortól az olimpia, ami kétség kívül jobb megoldás, mint a valódi küzdőterek. A politikai szál aztán 1980-ban és 1984-ben kuszálta össze a nemes eszmét, hogy 1988-tól teret kapjon az olimpia elüzletiesedése.

Azóta az egész olimpia egy teljesítménykényszeres katasztrófa. A doppingolás "hazafias" alapon már korábban is jelen volt a játékokban, mint azt a szekrény méretű NDK-s atlétanők vagy semmiből jövő és a semmibe tartó kínai úszók bizonyítják. Az üzleti alapon való olimpiai részvétel viszont azt a képet alakítja ki, hogy aki nem kokszol, az oda sem jut. Az olimpia mára inkább a titkos - államilag támogatott, elnézett - doppinglaborok összecsapása semmint a sportolóké. Akkor meg minek nézzem? A ruszkik most megbuktak, de a rozsdás bökőt Putyin valagába, hogy a kínaiak vagy - az üzletben mindig a demokratikus szabályok szerint játszó - amcsik pont ugyanígy megbukhattak volna. A kérdés csak az, hogy a nem lebukottak mennyivel vannak előrébb a doppingszerek előállításában mint a WADA az ellenőrzésben.

A másik gond az olimpiával a mindent átszövő korrupció. Már az oroszok doppingbukásának utóélete is rámutat, hogy a NOB korrupt kutyák kennelje, semmi más. Elképesztő, hogy a játékok elnyerésének lehetőségéért is mennyi suska szokott áramlani ide-oda. A kőbunkó, szegény afrikai, dél-amerikai, ázsiai országok képviselőit táska pénzekkel szokták megvenni, a nagyon művelteket kissé szofisztikáltabban. Náluk a családtagok kapnak nagy hirtelen egy-egy százezer dolláros ösztöndíjat, tanácsadói állást stb. valami homályos hátterű alapítványtól. Még szeretett álamfőnk is belekeveredett egy ilyen ügybe, de persze nem történt semmi erkölcsileg kifogásolható. (Mondta az Álamfő.)

A magyar pályázás lehetősége az olimpia megrendezésére azt jelzi, hogy az ún. magyar elit beszáll a nemzetközi "100 méteres közpénzlopás" olimpiai számába. A felkészülési szintidők mindenesetre biztatóak. A vizes vb költségeinek egyik napról a másikra való megduplázódása, majd azóta talán megötszörözése – már a fene se tudja, hol járnak – azt mutatja, hogy van tehetségünk olimpiát rendezni. Mert a medencék bizonyára nem lettek ötször nagyobbak, és a trambulinok sem nőnek az égig, az offshore-költségek viszont tetszés szerint növelhetők. Dicséretesen ráéreztek hát országunk vezetői az igazi olimpiai eszmére, az egyszerű polgároknak azonban ez nem szokott tecceni.

És ha ez még nem lenne elég, ott vannak a megalomán, látványosnak szánt megnyitók, záróünnepségek. Ilyenkor véget nem érően eltáncolják az országuk történelmét, és valami homályos üzenetet fogalmaznak meg. Iszonyat. Aki ezt kitalálta, az vallatótiszt lehetett. Én inkább bevallanék mindent, csak ezt ne kelljen néznem. (Nem is fogom.)

Szóval, polgártársak, ha - adja Isten - magyar áll a dobogó legfelső fokán és leng a zászló, meg szól a Himnusz, lesz mire büszkének lennünk. Ekkor érezhetjük, hogy úgy tudtunk kokszolni, hogy azt nem vették észre. És boldog szívünket hazafias lelkesedés hathatja át azért, hogy hány korrupt sportvezető fogja a markát tartani a "Magyar Siker Kovácsaként" közpénz tízmilliókra.

Ezért én nem nézem ezt a most éppen Brazíliából közvetített kokszos, korrupt műsort, de akinek nincs elege ebből az olimpiának nevezett szemétből, maradjon fenn egész éccaka.