A jó Kliment Vorosilov marsallról jegyeztek fel egy érdekes történetet. Ez a derék komcsi vezette a háború után Budapesten a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, melyben bár formailag részt vettek az amcsik, angolok, valójában a ruszki ukázok végrehajtására szolgált. A mi Klimentünk a megszállók fáradságos munkáját végezte a Moszkvában kiadott tervszámok szerint. Kivégzések, kínzások, málenkij robot túraszervezés stb. Szabadidős tevékenységként pedig nagy tisztelője volt a szép nemnek. Gálánsan udvarolt az akkor 64 éves marsall: villa, vacsorák, bonbonok, virágcsokrok a kiszemelt hölgynek, senki sem számolta a költségeket. Miért is tette volna, mikor a nagyszerű bonviván hozzácsapta ezeket a számlákat a magyar háborús jóvátétel költségeihez. Tehát a végsőkig kizsigerelt magyar nép fizette az ótvar komcsi kurvázását. Azt hittük eddig, hogy erre csak a mocskos megszállók képesek, aztán kiderül, hogy a nagyon demokratikus, keresztény, polgári politikusok is.

Igen, a Matolcsyról van szó.  Matolcsy egyszerűen alkalmatlan az MNB elnöki feladatainak ellátására. Bizonyos jelző nélküli demokráciákban egy politikus, vezető köztisztviselő élete nyitott könyv választóinak. A magánszektorban sem ismeretlen az ilyesmi arrafelé, Steve Jobsnak a rákjáról és a kezeléseiről a részvényeseket folyamatosan tájékoztatnia kellett. Az illiberális demokráciákban viszont ez elképzelhetetlen. Nálunk, ha egy vezető köztisztviselő olyan betegségben szenved, amely gátolja őt hivatala ellátásában, azt a közösség nem tudhatja meg. Így Matolcsyról sem tudhatja a pórnép, hogy milyen betegséggel kezelik. Ilyen emberre bízni a magyar pénzügyek irányítását óriási kockázat, ám a valóság elől menekülő Viktort ez nem érdekli. (Amilyen összefüggéstelen zagyvaságot lökött le Kötcsén, talán valaki felfigyelt Gyuri mentális labilitására.) Aztán kiderül erről az alakról, hogy iszonyatos mennyiségű közpénzt herdál el, amellyel megkárosítja a magyar embereket. De kit érdekel, végülis a mi közös pénzünk. Harmadik lépésben nyilvánosságot kap, hogy a közpénzek egy kifejezhetetlenül nagy aránya saját rokonságánál landol. 'Oszt akkor mi van? Nekik jár, hiszen Huba vezér leszármazottjának előjogai vannak. A krónikák szerint a hős ős beszélte rá Árpád apánkat az itteni letelepedésre, akkor meg mit pofáznak a khocogányt, bhuzogányt árulók leszármazottai.

És most a non plus ultra. Kiderül, hogy metreszét közpénzből fizeti. Sőt, még annak családját is! Na, ne! Ez már valami olyan kategória, amelyhez képest a bányászbéka a Csomolungmán érezheti magát.

Egy pillanatra tekintsünk el Matolcsy Huba leszármazott hivatalától, nézzük az embert. Odáig rendben van(?), hogy a keresztény értékek hordozójaként lecseréli megunt feleségét. Csak Isten előtt fogadott neki örök hűséget, az meg ki Matolcsyhoz képest? (Bár lehet, hogy csupán polgári esküvőre futotta, az egyházi akadályozhatta az MSZMP-karriert.) A fia gyermektartását is megoldotta a mi pénzünkből, oké. De mit hisz ez a nevetséges alak? Beleszeretett a nála harminc évvel fiatalabb nő? Őbele? Matolcsy Györgybe, a Hubába? A hatvan évével? Szerelem első látásra? Talán a Smith Marival. Döbbenet, hogy lehet valaki ennyire hiú, öntelt, szerencsétlen szánalomgombóc. Az egész világ előtt így kiröhögtetni magát! Ez az ipse már csak ezért is alkalmatlan a pozíciójára. Akit egy ilyen mézes csapda így hülyére tud venni, az takarodjon. Menjen, kufircoljon. Magánemberként legfeljebb a közvetlen környezete röhögi ki, az meg kit érdekel. Gyermek remélhetőleg nem lesz a liezonból, nem kéne szégyent hozni Huba vezérre egy szellemi fogyatékos utóddal. (A hirtelen jött válási szándék mögött könnyen lehet, hogy Ádámka kistestvérének érkezése áll.)

Érdekes a kirúgott feleség elmaradt reakciója is. Ha önérzetes nő lenne, már rég borította volna a bilit. Néhány milliárd közpénzből finanszírozott vidéki basáskodásért viszont hallgat. (A régi asszony önérzetének elcsitítását is velünk fizetteti a Gyurka.) Semmiben sem különbözik az új asszonytól.

Hát így állunk polgártársak! Itt van ez a jóravaló, reményeit kergető szerencsétlen magyar nép, amely megszokta, hogy idegen megszállói lerabolják. Abban hitt – mert hinni akart -, hogyha a sajátjai kerülnek végre hatalomba, akkor azok a közösség javát szolgálják, és elindulhat valami jó is ebben a sokat szenvedett országban. Erre tessék! Matolcsy György Huba pontosan úgy cselekszik, mint a véres megszállók képviselője, Kliment Jefremovics Vorosilov. Elegünk van belőled Matolcsy: Takarodj!

Öreg kodifikátor - ők azok a jellemzően jogászok, akik a jogszabályokat írásba foglalják - barátom sokszor (de milyen sokszor!) elmondta a következő tanmeséjét.

Kodifikátor konferenciát rendeznek egy tengerparti városban, és a szünetben három résztvevő kimegy a partra egy kicsit sétálni. Látnak ott egy halboltot, melynek fekete palatáblájára szép fehér betűkkel ki vagyon írva: Ma itt friss hal kapható! Odasétál az első kodifikátor, és megkérdezi a boltost: Elnézést, de tegnap nem árult halat, és holnap sem fog? Dehogynem! - válaszolja a tulaj - Én minden nap halat árulok. Akkor felesleges a "Ma" szó - mondja a kodifikátor és letörli a tábláról. A második kodifikátor is odaballag, és azt kérdi, hogy máshol árul-e halat a boltos. Azt a választ kapja, hogy csak ebben az egy boltban árusít. Erre a második kodifikátor letörli az "itt" szót, mert az is felesleges. A harmadik sem marad el, megkérdezvén a boldogtalan árust, hogy szokott-e romlott halat árusítani. Az felfortyanva közli, hogy nála mindig friss a hal. Na, akkor felesleges a "friss hal kapható" szöveg is - mondja az utolsó kodifikátor - és letörli. A tanulság, hogy a halbolt kifejezésben már benne van, hogy ott minden nap friss halat lehet venni, felesleges tehát ezt külön kiírni. (A marketingesek ezzel nem biztos, hogy egyetértenek.)

Ezt a módszert kövessük a FIDESZ-MPSZ esetében is, 'oszt lássuk mi marad. Kevesen tudják, hogy a FIDESZ teljes neve Fiatal Demokraták Szövetsége-Magyar Polgári Szövetség. Nos, akkor először a fiatal szó tűnik feleslegesnek. Azt hiszem, nem kell népszavazást kiírni abban a kérdésben, hogy fiatal-e még a FIDESZ? Az alapító ifjakból alapító atyák lettek, majd alapító nagypapák. A kóceráj vezetése szép lassan a 60 felé ballag, és reinkarnálódik bennük Stadinger, Kádár, Losonczi elvtárs. A második vonalba tartozók is elkezdték a '40-es éveiket taposni, nem az a kifejezett ugri-bugri életkor. Töröljük hát a fiatal szót.

A demokrata szó eltörlése már nem ilyen egyértelmű, és elfogadom, ha valaki vitatja az eltörlési szándékot. Sokféle demokrata futkos a nagyvilágban, olyan is, aki annak mondja magát, de nem cselekszik demokrata módra. (Majd hülye lesz bevallani idő előtt, hogy egyeduralomra tör.) És a mi, Demokraták Szövetsége nevű csoportunk ilyen. A legendás "fékek és ellensúlyok" rendszere nem liberális találmány. Az európai történelmet végigkíséri a hatalom szeletkéinek kiporciózási igénye annak érdekében, hogy az ország kormányozható is legyen, de mégse nőjön a kormányzott közösség fejére egy türannosz/diktátor. Az az évezredes megfigyelés ugyanis, hogy akit nem korlátoznak hatalmában az - legyen akármilyen kiváló ember, akarjon akármilyen csuda jó dolgokat - zsarnokká válik. A súlytalan köztársasági elnökkel, a hülyegyerekek homokozójaként működő Alkotmánybírósággal, a korrupciós ügyeket polt palástoló ügyészséggel, a törvényen kívül működő nemzeti bankkal, az pártszócső médiával, a megvett ellenzékkel stb., a hatalmi egyensúly bomlik fel megnövelve az egyszemélyi hatalmat. Az eredmény még nem teljes, ám a folyamat a történelmi tapasztalatok alapján látható és a részeredmények máris borzasztóak. A jövő lépései előre kiszámíthatóak, a cél Putyin úr vagy Erdogan úr országa. Szóval hagyjuk el bátran azt a demokrata szót.

Ezután pedig a Szövetség is felesleges, hiszen ha nincsenek fiatalok és nincsenek demokraták, akkor nincs szövetség sem. FIDESZ tehát nincs. Valaha volt, és értékes volt, de ma - nézzünk szembe a tényekkel - nincs.

Latinul egyébként a fides annyit tesz: hit, bizalom, hűség... Na jól van ám...

Lássuk a magyar szó értelmét! Mivel nem akarjuk az Ungváry nevű, magát mindig kulturáltan kifejező, szépen beszélő liberális ikon átkát fejünkre vonni, senki magyarságát nem kérdőjelezzük meg. A kérdés jelen esetben az, hogy a magyarság érdekében eredményesen politizál-e a magyarságát nevében büszkén vállaló alakulat? Most tekintsünk el a migráncs hisztitől, mert az ország pár százalékát kitevő ilyen-olyan összetételű (bolond, provokátor, polgárpukkasztó, naiv stb.) polgártársunktól eltekintve senki se akar ide migráncsot, ebben nemzeti konszenzus van. (A kormány pedig meg vagyon választva, oldja meg.) Ha a mesterséges lármát leszűrjük, akkor előbukkan a magát magyarnak tartó kompánia szánalmas teljesítménye. A Kárpát-medencei magyarság elfogyóban, gyenge: vagy elvándorol vagy asszimilálódik. Az "elmúlt hat év" nem fordította meg a folyamatot, hanem gyorsította. Kudarc a magyarkodásra alapozott nemzetpolitika. Itthon nézzünk rá a Nógrád-Somogy sarló demográfiai, társadalmi, gazdasági mutatóira. Talán az ébredő Mali (Fábry) mutatóival hasonlíthatók össze, az európai felzárkózásra - dacára a fejlesztési pénzeknek - még néhány évszázadot várni kell. A megélhetési okból kivándoroltak többszázezres tömege valahogy szintén nem került fel a Nagy Magyar Kormányzat dicsőségtáblájára. Akkor talán hagyjuk el a magyar szót is.

A polgár szót Viktor helyében villámgyorsan töröltetném annyira röhejes. Egy polgár miniszterelnök nem kujtorog Svájcban véletlenül az ottani banktitokszabályok szigorítása előtt, leánya férje nem nyer egyik napról a másikra egy rakás közbeszerzést, a leánygyermek nem tárgyal hivatalosan "Barhreinben" az ország (vagy a család?) nevében. Egy polgári miniszterelnök valóban nem tűri a korrupciót, se budai táguló lakóparki feltalálóktól, se vidéki Voldemortoktól. Jóindulatú megközelítésben a Viktor messziről jött, nem tudja szegény mi az a polgári gondolkodás, próbálkozik, de hát ennyire futja. Realistábban szemlélve ez a nepotista, kleptokrata kormányzás pontosan követi a Viktor által csodált Putyin úr és Erdogan úr sormintáját. Viktorunk tehát Putyin úr legjobb magyar tanítványa. Rendben is van, megértettük, csak ennek a hatalomgyakorlási módnak nincs köze a polgári gondolkodáshoz - így, mint nem kívánt - törlendő.

Tehát se magyar, se polgár, akkor itt sincs szövetség, az is repülhet a kukába.

Azt hiszem mi rosszabbul jártunk, mint a tanmese halárusa, mert ott a bolt neve legalább elárulta, hogy milyen portékát vehetünk. A FIDESZ-MPSZ esetében viszont nem tudjuk mit kapunk, talán büdös csak halat, de az is lehet, hogy megbüdösödött életet. Abból viszont rohadtul elegünk lesz.

Az élet úgy hozta, hogy az emberi gondolkodás kialakulásának formálható korszakában egy rakás '56-os között találtam magam. Kényszerű első munkahelyem teli volt velük. Furcsák voltak, reggel mindig remegett a kezük mindaddig, míg a közeli presszóból vissza nem jöttek. Akkor állt helyre bennük a kádári világ. A kis érettségizett fiatal senkit olyan dolgokra tanították meg, olyan világlátással vértezték fel, amelyért az életen úgy-ahogy átbukdácsoló, öregecskedő senki a mai napig hálás nekik. Az ő előttük való tisztelgés mondatja velem, hogy abba kellene hagyni a hivatalosságoknak az '56-os megemlékezéseket. Nem megy ez nekik, sohasem ment.

A Kádár-rezsim legitimációs alapként tekintett '56-ra, minden ezt kétségbe vonó gondolatot - pláne cselekedetet - keményen üldözött. Így az "ellenforradalom" tízéves évfordulóján kevesen mertek emlékezni. A börtönök kapui épphogy kinyíltak, a magyar társadalom pedig inkább felejteni akart. A konszolidálódó rendszer ügyesen bedugta a dolgozók szájába a szolid gyarapodás lehetőségének cumiját, és amíg azt a népek jó kedéllyel szopogatták, nem is volt baj.

A húszéves évfordulón Kádár a hatalma csúcsán volt, aki esetleg emlékezni akart, azt időben bevitték a "szervek" egy kis beszélgetésre. Egyesekre véletlenül pont ekkor volt szüksége a hazának, ezért megkapták tartalékos katonai behívójukat, hogy egy vidéki garnizonban töltsék el a kritikus napokat. A saját érdekükben, persze. De a többséget már nem is érdekelte '56. A magyar társadalom ekkor már túl volt a "kicsi vagy kocsi?" problematikán, lelkesen várta a Merkur-kiutalást, fusizott, hétvégi házat épített.

A harmincadik év vegyes volt. A rendszer éppen megúszott egy államcsődöt, így jólétre alapozott eresztékei recsegtek. Kádár pedig megöregedett, és életét végiggondolva egyre inkább nyomasztotta aljas árulásainak - Rajk és Nagy Imre - szelleme. E két okból állt elő az a pikáns helyzet, hogy maga a rezsim kezdett el emlékezni '56-ra lelkiismereti legitimációs eszközként. Tollal és fegyverrel, természetesen. Ekkor az a verzió ment, hogy a jóságos Kádár nem tehetett mást, ha ő nem, akkor még véresszájúbbakat - Münnich, Biszku - ültettek volna az oroszok a nyakunkra, ezért tulajdonképpen az ország megmentőjeként kell tisztelni. Nagy Imre és társai szükséges áldozatok voltak az ország megóvása érdekében. Kis híján Kádár lett az ellenálló.

A negyvenedik esztendőre jelentős változás állt be, hiszen a rendszerváltoztatásnak nevezett valami '56-ra szintén egyfajta legitimációs előképre tekintett. Igen ám, de 1996-ban pont egy muszkavezető pufajkás komcsi volt a miniszterelnök, akinek szerepe a forradalom leverésében finoman szólva sem tisztázott. A Nyugati pályaudvarnál egyesek szerint fegyvert is fogott saját népére ruszki zsoldban. A méltó megemlékezés ilyen körülmények között lehetetlenné vált, kínos feszengéssé silányult. A baloldali média elkezdte sajnáltatni Gyuszi karhatalmistát, amiért a forradalmárok megölték a bátyját. Ez sem bizonyult igaznak, mert szegény bátyust egy orosz teherautó ütötte el.

Az ország pechjére az ötvenéves évfordulón is egy posztkomcsi kormány szerencsétlenkedett a kormányrúdnál. Ráadásul egy Apró rokonnal. A nagypapi jelentette be örömködve az Országgyűlésnek Nagy Imre és társai kivégzését - ezért kapta a legendás villát is - képzelhetjük, mennyire volt hiteles az unokavej megemlékezése. Plusz az őszödi beszéd miatt Gyurcsány komoly legitimációs kihívással küzdött, konkrétan el kellett volna húznia, ám a nagy europer e helyett inkább végigverette az emlékezőket a leesett azonosítójú kék pribékjeivel. (Ja, mi van a Gergényivel, Viktor? És a páncélozott BMW is megvan még, amivel otthagytál minket az Astoriánál?) A hivatalos ünnepség maga volt a borzalom. Idejött a fél világ, koronás fők, miniszterelnökök megemlékezni '56 magyar hőseiről, csak a magyarok nem léphettek a műveleti területté nyilvánított Kossuth térre. A katonák díszlépése csattant a csöndben. Ha van valami, amit ennek a csillárlízingelőnek nem lehet megbocsátani, az az elvett ünnep csendje. «Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: "Fejére szól, ki szót emel!"» - ez volt a modern baloldal üzenete a magyaroknak az évforduló alkalmából.

Na, de majd most, a hatvanadikon! A nemzeti tábor megmutatja! (inkább ne nézzünk oda). Az előjelek nem a legjobbak, ami nem csoda, mert Viktor két dolgot tiltott ki nagyon határozottan az ő kis világából: a tehetséget és a tisztességet. És valami gond lehet a legendás ítélőképességgel, ha Marika professzor asszonyban látja a fenszi, trendi, szexi ünnepi szentháromság megvalósítóját. Marika úgy ránézésre is nélkülözi e három jelzőt, utóbbi időben munkássága erősen formalistává vált, amely az ötlettelen, üres, kétségbe esetten kapaszkodó tehetségtelenség szinonimája. Marika szenvedéllyel teli ötletességének bizonyítására lesz történészkonferencia, ami a kutyát sem érdekel, a bennfenteseket is csupán addig, amíg a pénztárhoz nem lehet fáradni. A trendiséget a kiállítások jelentik majd, ahova az ifjúságot kötelezően behajtják, ezzel egy életre jól megutáltatják szegényekkel '56-ot. A megemlékezések szexiségét pedig a Dal biztosítja. Az 50 millióért Dezmond handléstól vett Dal. Ugyan '56-nak az Egmont-nyitány az emblematikus zenéje, ám Beethoven elkövette azt a hibát, hogy közel kétszáz éve meghalt, így az általa kiállított számla hitelessége talán még Polt úrnak is feltűnne. Dezmond újrahasznosítónak semmi kötődése se az országhoz, se '56-hoz viszont kellően távol él ahhoz, hogy részt vegyen 50 millió közpénz jelleg eltűnésében. Aztán megy a hazudozás, melyből kiderül, hogy mindenki ingyé'. De akkor hol a lé? Ezt érdemlik az '56-osok, ezt a tolvaj tempót? Hogy nevüket, hősiességüket, megnyomorított életüket ilyen alakok használják zsebük megtömésére? Hányinger.

Tényleg hagyjuk ezt a 13 milliárdos központi megemlékezést, legyen már tisztesség ebben a nyomorult kormányban, és ne '56-ra hivatkozva lopjanak a tűzközeliek. Annyi más módon lehet lopni, ne szentségtelenítsék meg ezt az ünnepet, mert ebből már a nemzeti tábornak is elege van.

Az idei nyár egyik nagy szenzációja a Pokémongyűjtő játék, amely egy '90-es évekbeli japán csacskaság okostelefonra ültetett változata. Ment a tömeghiszti, a gyártónak nagy bevételt hozott világszerte. Felesleges is ragozni, legfeljebb irigykedhetünk, amiért nem nekünk jutott eszünkbe.

Azon meg csodálkozhatunk, hogy a legendás magyar innováció csődöt mondott. Bizonyára az ilyen tulajdonsággal megáldottak már külföldön próbálkoznak, különben kiadták volna a Pokémongyűjtés magyar változatát. Tehát, kedves magyar fejlesztők, ingyé’ adom az ötletet, lehet fejleszteni. (Ha bejön, azért csekély támogatást természetesen elfogadok.)

Gyűjtsünk virtuálisan tolvaj magyar Pokémonokat! Az első számú magyar tolvaj Pokémont begyűjteni nem könnyű, mert TEK-es Pokémonok lebzselnek körülötte, de megéri a fáradságot. Akinek ugyanis sikerül, az Magyarország területén mindent visz, neki nincs legyőzője. Ez a szuper Pokémon leginkább a Cinege-közben, Felcsúton, titkos birtokokon, adriai szigeteken, svájci bankok előterében és széfszobáiban lelhető fel. Random felbukkanhat repülőkön, vonatokon is. (Az Országgyűlés épületében nem érdemes keresni, dolgozni nem szeret, legfeljebb valamelyik függöny mögött bujkál.) Az igazán profik focistadionok VIP-páholyában szotyizás közben tudják begyűjteni telefonjukba.

A második legerősebb Pokémon egy hatalommániás, erkölcsileg kasztrált Pokémon. Begyűjtésével viszont tarolni lehet a többi tolvaj Pokémonnal szemben. Feltalálási helye a Miniszterelnökség, külföldi luxusszállodák, vadászatok, békési, csongrádi, hegyaljai földbirtokok, svájci bankok ügyfél- és széfhelyiségei. Ha biztosra akarunk menni, egy kedves vidéki kisvárosban érdemes keresni, ott minden utcasarkon találkozhatunk lenyomatával.

A harmadik legerősebb tolvaj Pokémon egy herélt hangon, rángó fejjel hazudozó. Ha ezt sikerül begyűjteni, azzal nagy lépést tettünk a győzelem felé. Feltalálási helye egy hazugságra táguló lakópark Budán, börtöntöltelékek társasága, meg ahol két forintnál nagyobb összeg leesik. Ezzel egyébként csapdába is lehet ejteni: vegyünk a markunkba egy kis aprót, rázzuk meg, és csörgésre máris ott terem ez a Pokémon, így telefonunkba könnyen betárazható. Bónuszként begyűjthető vele a legkeményebben dolgozó magyar nő és anya Pokémon is.

Meghatározhatatlan erejű a kissé kancsal Pokémon, aki mindent háromszor mond, háromszor mond, háromszor mond, közben blöfföl. Az ingatlaneladók kedvelik igazán, mert drágábban veszi a kecót mint ahogy hirdetik. Társaságában bármennyi közpénz képes elveszíteni közpénz jellegét, és azonnal magánpénzzé változik. Ezért lehet őt a legnagyobb tolvaj Pokémonok közé sorolni. Vonzódása az alapítványokhoz legendás. Begyűjtését érdemes a Bank utca környékén kezdeni, vérbeli játékosok titkos szanatóriumok jól őrzött szobáiban próbálkozhatnak. Ennek a Pokémonnak az erejét növeli, hogy száz unokatestvér Pokémon is jár a sikeres gyűjtőnek.

Egy szintén erős Pokémon rejtőzködő életmódot folytat, bár a luxust szereti. Ő annyira bújkál, hogy még szuper Pokémon is csak a népesség-nyilvántartóból tudja előcsalogatni. Megtalálása azonban nem reménytelen, egy-egy Gucci cuccal, lerúgható nyugdíjassal, meg valami fehér porral lépre lehet csalni. Ha nagyon muszáj, végső esetben ibizai kokó bárok környékén érdemes keresni.

Egy öreg szélhámos Pokémon összeszedése nagy haszonnal jár, mert gebinben van nála egy sor média-, kaszinó-, és filmvállalkozás.  Sajnos ő éppúgy nem fizet adót a magyar Pokémongyűjtőknek, mint a sokat kárhoztatott multik, így bőre alatt is pénz van, amely rendkívül értékessé teszi a Pokémonvadászok számára. Egy ilyen vadász már évek óta azzal dicsekszik, hogy - megelőzvén a többi Pokémon gyűjtőt - milyen jól megél a vén hülye pénzeszsák Pokémonból.

Vej Pokémon megszerzése a ritkaságok közé tartozik, ezért megéri belefeccölni az energiát. Tehetséges a vej Pokémon, bármelyik várost sötétségbe tudja borítani. Értékéből levon viszont, hogy unokanemzési szempontból nem tudta meghaladni szuper Pokémont. Ahhoz képest, hogy kispapa, meglepő módon nem kislánya fürdetőkádja körül lehet begyűjteni, hanem a Fröccs Teraszon és egyéb buli helyek VIP-részlegeiben.

Vannak ál-Pokémonok is, velük nem érdemes foglalkozni. Egy gázszerelő Pokémonnal például vigyázzunk, őt felesleges begyűjteni, kár a fáradságért. Leánykori neve ugyanis szuper Pokémon, mint gázszerelő használhatatlan. Ugyanez a helyzet egy energetikában és építőiparban nyomuló Pokémonnal.

Szintén tévútnak bizonyulnak az egykor hatalmas, ám azóta szuper Pokémon kegyéből kiesett Pokémonok, akik legfeljebb az antik Pokémongyűjtők figyelmére számíthatnak. Ilyen például Legokosabb Lajos Pokémon vagy a Rejtőzködő Milliárdos Pokémon.

Örvendetes viszont, hogy a vidéki emberek sem maradnak Pokémonszerzési lehetőség nélkül. Helyi érdekű Pokémonok százait lehet begyűjteni. Voldemort Pokémon például ideális gyűjtési szempontból, mert ekkora ökör Pokémont az egész világon nem találni. A Bajnok Lali király Pokémon például fénykorában sem kért többet 20%-nál, mert Mária Teréziától megtanulta, hogy etetni kell a juhot, ha nyírni akarják. Voldemort Pokémon viszont 90%-os visszaosztással akart dolgozni. Számtalan ilyen Voldemort Pokémon szaladgál vidéken, akik a Pokémon Párt nevében hasonló módszerekkel zsarolnak bárkit, akitől még pénzt lehet kisajtolni. Hálát adhatunk tehát a technikai fejlődésnek, hogy vidéki polgártársainknak sem kell nélkülözniük a magyar tolvaj Pokémon gyűjtést, bár azért az országos tolvaj Pokémonokkal nehéz versenyezniük.

Midőn összegyűjtöttük a fenti Pokémonokat, már csak játszani kell velük. A tolvaj Pokémonokkal való játék vég nélküli szórakozást ígér, ha egyébként elegünk is van az egészből.

Mi, kissé cinikus szabadelvű polgáriak különös anyagból vagyunk gyúrva. Különcségünk okán - miközben átlátunk rajtuk - értetlenül, hüledezve figyeljük a ballibeket, jobbosokat, a hol nemzethyieskedő, hol baloskodó közpénztolvajokat. Most a Bayert kitüntetése miatt támadó ballib idiótákat nem értjük. Bayer Zsolt kiválóságáról már úgy másfél éve megemlékeztünk, röhögött is rajta az internet népe. Nekünk nem kell bemutatni az ipsét, de ez a hiszti ostobaság.

Elsőként a kitüntetések hiábavalóságáról. Számomra az Őze Lajosnak tulajdonított mondás az irányadó e kérdésben: "A kitüntetés olyan, mint háborúban a gránát, felülről jön, 'oszt vagy hülyét ér vagy ártatlant." Mégis a hiú emberek ácsingóznak a kitüntetésekre, egyesek kezüket-lábukat törik egy-egy kitüntetés elnyerése érdekében. (Ha már muszáj kitüntetéstulajdonosnak lenni, akkor számomra a Gorcsev Iván-féle módszer a szimpatikus.) "Minden hiúság csak hiúság, éljetek boldogan és szerényen, legyetek jók, ha tudtok, a többi úgyis hiábavaló hiúság." - foglalta össze Angelo Branduardi a lényeget, a kitüntetéses ember azonban éppen ezt nem nem képes felfogni.

A mindennapokban az egész kitüntetési folyamat szánalmas, melyre a komcsi rezsim hagyománya rátesz egy lapáttal. Az embereket nem fizették meg, viszont úgynevezett erkölcsi elismeréssel pótolták az anyagi elismerés hiányát. Plecsnit kaptak a népek tonnaszám, és szerencsétlenek voltak olyan ostobák, hogy ne vegyék észre milyen olcsón lettek kifizetve. Ez még a némi pénzzel járó dekorációk esetén is igaz volt, hiszen az egy-egy alkalommal kapott pár száz (ezer) forint aprópénz vala ahhoz képest, mint amibe a dolgozó rendes megfizetése került volna. Brezsnyev idejében különösen ment a kitüntetési mizéria, hiszen a hülye komcsi imádta a kitüntetéseket, tele is volt dekorálva az idióta. Állítólag egész életében sajnálta, hogy két kitüntetést soha nem kaphatott meg, az egyik a "Hős szovjet város", a másik a "Hős szovjet anya".

Ez a hagyomány él tovább ma is, csak kétfelé vált a rendszer. Az állami szférában szánalom a köbön, amikor sztálinista ünnepségre emlékeztető műsor keretében kitüntetgetnek embereket, csak a kitüntetés átadója - sokszor miniszter, állami vezető - azt sem tudja ki az az előtte feszengő szerencsétlen, akinek kezébe nyomja az oklevelet vagy plecsnit. A nagyobb állami kitüntetésekben részesülők listáját egy mondatos indokolással lehozza a Magyar Közlöny, aki röhögni akar, olvassa bátran! A másik kitüntetéses szánalomhalmaz a népi-urbánus ellentét tovább élő idiotizmusa. Ha egyik táborból kap valaki valami elismerést, a másik tábor már rohan is áztatni a díjazottat.

Ez történik most a Bayerral. A magukat bármikor egzaltált állapotba hozó ballib sámánok azt hiszik, ha leszólják Bayert negligálni is tudják.  Nagyon nincs igazuk, mert Bayert nem ők alázzák porrá az előre kódolható hisztijükkel, hanem - meglepő módon - a kitüntetést adó Kormány és Bayer saját magát. Úgyhogy ballibkék, nem zsigerből kell hörögni Bayer veretes stílusán, meg plecsni visszaadással fenyegetőzni, hanem gondolkodni, akkor talán rájöttök a siralmas valóságra.

Nézzük a tényeket, meg a ceremóniáról szóló hivatalos fényképet! Bayer Zsolt egy korábban tehetséges félig művészember, 53 éves korára kap egy lovagkeresztet. Hűha! Micsoda karrier! Nem valami komoly plecsnivel dobták meg, hanem egy lovagkereszttel, ami azért - lássuk be - tizenkettő egy tucat. Ebből a szemétből van hat mázsa raktáron bármikor, bárkinek. Szóval a sajátjai ennyire értékelik Zsoltit. Akkor ki is alázta meg a nagy Bayert, az ötös számú párttagkönyv büszke tulajdonosát? Közel harminc év kemény rezsimszolgaság után kap egy olyan elismerést, amit csak az nem kapott meg eddig, aki nem jött ki a Kossuth téri metróból.

Aztán ki adta át? Nem, nem a Viktor, ő le sem szarta évtizedes cimboráját, harcostársát, Lázár sameszé lett a megtiszteltetés. Azé a Lázáré, aki a legendás Fidesz alapításakor még általános iskolába járt. Most meg ő ad vállveregetve lovagkeresztet a Bayernak. Csak én érzem a megalázó szituációt? Egy Lázár egy Bayernak. Szinte életre kel Jani nagy mondása:

"Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani..."

És nézzék a képet! A tiszteletteljes meghajlást Lázár előtt. Az öreg - hiúsága miatt olcsón kifizetett - oroszlán némi koncért behódol az egy évtized alatt (tíz)milliárdossá lett jövő reménységének. Bayer magát alázza porig.

Sajnálom a Bayert, nagyon sajnálom. Akárki, akármit gondoljon vagy mondjon róla, a fickóban igenis megvolt a tehetség arra, hogy publicisztikájában új Ady legyen. Ezért a magam részéről nem tartom problémának az időnként erőteljes fogalmazásait, mert "Értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell." Ez belefér. A tehetség elherdálása, a saját tábor erkölcsi züllésének ideologizálása, a Putyinimádat, na, az nem fér bele.

Ezért lett a Bayer ezzel a kitüntetéssel a sajátjai és önmaga által megalázott szánalomra méltó figura. Kár érte. Elegem van az egykor sokra hivatott tehetségek - legyenek bár a nemzetünket feleslegesen mérgező megosztottság népi vagy urbánus oldalán - lassú, méltóság nélküli leépülésének látványából.

A szülőnek mindig hangos és hallgathatatlan az a muzsika, amit a gyermeke szeret és hallgat éjt nappallá téve. Nincs is ezzel semmi gond, zenei stílusok, zenekarok mennek, majd újak jönnek a helyükre, és ez évről évre, generációról generációra így megy.

Valamilyen hiba mégis csúszott a gépezetbe az elmúlt kb. kettő évtizedben, amelynek a magyar vadhajtásai jobban sújtják az embereket itthon mint külföldön.

A probléma egyik összetevője, hogy a zenei ipar végtelenül elüzletiesedett, és minden a pénzről szól, ennek megfelelően ez az ipar iszonyat mennyiségű szemetet termel ki, amit ha kell, ha nem, úton-útfélen az ember arcába tolnak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy hiába próbálok az erőszakos és dübörgő zenék elől elhajolni, egyszerűen nincs nap, amikor ne kényszerülnék rá, hogy muszáj legyen elviselnem az ilyen zajt (ami zenének sokszor a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető).

A zenei szemét egyik legkiválóbb példája az ezredforduló idején felbukkant drum & base. Aki ezt kitalálta, azt kellene mondjuk egy héten át trenírozni úgy, hogy amikor elaludni készül, rányomunk egy kellemes kis d&b dalt (dal?? jó vicc) az agyára kellően bántó hangerővel és legalább fél órán keresztül. Nem egy hét múlva, egy nap múlva térden állva könyörögne kegyelemért. Kedves Kommentelők, valaki írja már meg, mi a fészkes fenét lehet abban élvezni, hogy perceken (mit perceken, órákon!) keresztül csak dob és basszus szól. Van, hogy csak dob. Oké, nem gond, lépjünk túl az egyéni háborgásomon, hiszen mások vagyunk, mindenkinek más a zenei ízlése, és el kell fogadni, hogy valakinél a zenei igény a szellemi megokoltság hiánya miatt eddig terjed. Hallgassa, ha erre van szüksége, biztos szerénységem nem kellően kifinomult, hogy felfedezze az eszetlen monotonitás csáberejét, sebaj.

Függetlenül a hallgatott zenétől (legyen az esetlegesen egy jó dal vagy éppen a fent említett drum & base) az alábbi tipikus jelenségek figyelhetők meg, amelyek kiváltják az emberből az elegem van életérzést:

Ezerkettes, leültetett 15 éves opelkorza, már akkor hallod a Nyugatinál, hogy jön, amikor még csak kanyarodik az Oktogonnál. Ablak letekerve, hátsó ablak maszek sötétítve. A kocsi majd’ szétesik a benne ülő négy roppant vagány úr, no meg az 500 decibel alatt. De nem baj, nyomjátok a dubdubot! Nem hiszem el, hogy ők ezt az autóban ülve élvezik, vagy annyira agyhalottak, hogy nekik mindegy, mi szól. Kívülről szemlélve megmosolyogtató egy-egy ilyen installáció látványa a kocsiból áradó zenének hazudott szennyel együtt. Persze ez veszélyes is, hiszen a közlekedésben a hangok is fontosak az autó sofőrje számára is, de ilyen hangerő mellett az autó utasai biztosan saját hangjukat sem hallják. Vajon mi lehet a céljuk? Sokszor eltűnődöm. Esetleg így akarják felhívni magukra a gyengébb nem figyelmét? Őszintén, kedves hölgy Olvasóink, ez bejön bárkinek is? Egyébként elég nagy kihívás lenne az autó után kiabálni, hogy  "Vegyé’ má’ föl!’.

Aztán a boltok… ha beesz a fene havonta egyszer vagy kétszer valamelyik plázába, mert lyukas zokniban mégsem járhatok, ott is tolják az ember agyába a zenei atomot. Persze brittudósok kimutatták, hogy az idióta zene jó hatással van a vásárlásra, hiszen az költésre sarkall. Lehet, nem tudom, de a brittudósoknak nyilván mindig igaza van. Na de feltételezem, hogy az ilyen zenével eleve a minimum félig plázazombikra lehet hatni, normális embert zavarja és idegesíti, sőt egyenesen kihajtja a boltból a maximumra tekert iszonyat dubdub. Nem csoda, hogy szerencsétlen ott dolgozók idegroncsként mennek haza esténként, mert az ember idegrendszerét kivégzi a monoton zaj. Úgyhogy az ilyen üzletekben az ember rekordsebességgel fut végig a polcok között, hogy a hőn áhított gatyát megtalálja, fizessen és húzzon ki gyorsan az agyromboló zakatolás elől.

Aztán ha a kis család úgy dönt, hogy havi spórolásának eredményét egy szerény, szombati ebéd vagy vacsora képében veri el a közeli étteremben, és a családtagok lelki szemei előtt megjelenik egy hangulatos, beszélgetős evészet, nagy biztonsággal kijelenthető: rohadtul pofára fognak esni. Valami miatt elharapózott az étteremtulajdonosok között is az, hogy vágjunk be valami végtelenített remixet, amelyből csak a bevezető legalább tíz és fél perc dobolás, ez majd jó lesz a vendégeknek. Szerencsétlen vendégek meg nem tudják, a nyugodtnak induló családi abrakolás során mitől lett feszült vagy ingerült mindenki azon kívül, hogy egymás szavát sem lehet hallani. Persze hiába keres az ember olyan asztalt, amelyik nem a hangfal alatt található, mindenhová odahallatszik az ordító dübörgés. Ettől nem lesz jobb sem a kaja, sem a hangulat. Jó dolog a zene az étteremben, de oda az ember nem kifejezetten zenét hallgatni jár (kivéve, ha ilyen eseményként volt meghirdetve), hanem enni, ahhoz pedig félhalk vagy kifejezetten csöndes HÁTTÉRZENE dukál, nem az ember pofájába tolt dobogás. Szívem szerint kialakítanék zenementes sarkokat vagy elkülönített helyet ahhoz hasonlóan, ahogy nemdohányzó részek is vannak/voltak. Biztosan népszerűek lennének a kisgyerekesek, ismerkedők, idősek - kb. mindenki körében! Szeretem én a fájnöl kántdáunt, de nem a fejem fölött 150 decibellel rántotthús közben!

Az utolsó állatfaj a társasházak "kedvence", aki  összekeveri a lakást a szórakozóhellyel, az éjjelt a nappallal, a szomszédot az ellenséggel. Ennek egyik alfaja a hallássérült nyugdíjas, neki vegyünk egy fülhallgatót, amin csutkára tekerheti a hangerőt, és probléma letudva. De visszatérve a "főfajra": talán senkinek sem kell bemutatni azt az érzést, amikor keményen drogozó kisemberként fáradtan hazaér, megvacsorázik, és épp, mikor álomra hajtaná a fejét, megérkezik a szomszédba az egyetemista társaság, amelynek a tagjai akkor KEZDIK MÉG CSAK a bemelegítést az éjszakára, amivel kapcsolatban úgy érzed, hogy soha nem érhet véget, bár most kivételesen azt szeretnéd. Ez különösen akkor fájdalmas, ha vendégek alszanak (aludnának) nálad, esetleg az ember egy kis porontyot tudott nagy nehezen elaltatni, mire elkezded érezni, hogy a falak is mozognak a brutális hangerőtől. De idetartozik az elmeháborodott szomszéd informatikus is, aki úgy dönt, hogy egy kis "muzsikát" hallgat, és hiába kopogtatsz (szíved szerint egy fejszével) az ajtaján, hogy kapcsolja már ki, azt sem hallja meg az irtózatos gitárszólótól.

Utolsó utániként a ráadás: a metrón/buszon/villamoson melletted ülő, aki nem elég, hogy hangosan hallgatja a zenét, tuti, hogy valami dubdubot, ami remekül kiszivárog a kis kacatnyi fülhallgatóból. Ennek a non plus ultrája, amikor én is hallgatok valamit (mert hogy szoktam, de csak épp annyira, hogy elnyomja a kinti zajokat), de a mellettem ülő füleséből jövő rettenet így is áthallatszik! Na, az ám a teljesítmény. Hogy nem őrül bele a hangerőbe. Én meg tekerem feljebb a saját zenémet, már fáj tőle a fülem, és még mindig hallom az övét!!! Ott már tényleg komoly gondok vannak az emeleten, valószínű, a fejében jól visszhangzik, amit hallgat. Arra meg már végképp nem találok szavakat, amikor valaki képes a telefonján kihangosítva cincogtatni valami rettenetet szórakoztatva az egész utazóközönséget. Kicsi hasonló az élmény ahhoz, mint amikor valakinek a telefonálását hallgatod a villamoson, amelynek minősített esete, ha a telefonból is kihallatszik minden szó.

Úgyhogy - kérdem én - miért kell egymást és a zenei szennyet embertársunkra ráerőltetni, kedves autósok, boltosok, szomszédok, tömegközlekedők? Aztán csodálkozunk, hogy mindenki ideges, kiégett, rosszkedvű. Igen, normális zenehallgatással, egymásra odafigyeléssel sokkal jobbak lehetnének a hétköznapok.

Rendkívül kellemes tapasztalatom volt egy külföldi nyaralás alkalmával: 10-ig mehetett szabadtéren is a buli, de akkor mintha elvágták volna, és az erkélyen csak a szél zúgását lehetett hallani. A buli beköltözött a speciálisan hangszigetelt, alagsori helyiségbe. Igen, így is lehet. A világon semmi gond azzal, hogy hangosan dübörög a zene, de annak a buliban van a helye, sehol máshol. De hogy ezt akaratomon kívül minden nap valahol megkapom, abból már elegem van.