Papír alapon jelent meg a Mandiner, és illene köszönteni, de nem megy. Nem, mert a polgári eszme 2.0-ás elárulását sejtem benne, annak meg minek örülni. Korszakos Viktor sietett posztolni, amint lapozgatja, pedig kolbászcsomagolásra kifejezetten alkalmatlan. Ezután a nemzeti szpáhik hanyatt-homlok pakolták ki közösségi oldalaikra lelkes Mandinertanulmányozásukat, hogy lássa a Főnök, igazodnak ők gyöngyen. Ez megerősített gyanúmban, és léptem is volna tovább Mandiner ügyben, de attól, hogy én nem gondolok Rákosi elvtársra, Rákosi elvtárs még gondol rám.

Pénteken ebédeltem egy öreg barátommal, akivel sok mindenen vagyunk túl, például a polgári kűr körén. Kezében a Mandiner, szemében a lelkesedés. Rendelünk, közben dicséri ezt a periodikát, én húzogatom a számat. Örül, hogy Viktor ismét a polgári eszmék felé fordul, én mondom neki, hogy irdatlan szarban lehet a Nagy Reményárus, ha támaszkodni akar az egyszer már elárultakra. "De most nem." - mondja ő. "Csudát nem." - így én. Vagy nem emlékszel, ahogy a gnóm a pofánkba vágta, hogy csak politikai termékek voltunk? És az oligarchák, a vidéki döbrögik, a magánrepcsik azok polgári erények? Miközben a közszolgáltatások lerohadnak, a MÁV-nál már jegyet sem lehet venni, a hadsereg bátor vitézei az M7-sen gyenge nappali forgalom mellett összehoznak egy hősi halottat és egy rakás sebesültet. A nagyanyám is jobban vezet. Mi lesz itt háborúban? Venezuela felé megy ez az ország, nem Ausztria felé, cseszd meg. De most majd más lesz, reménykedik ő. Különben is, utáljuk a komcsikat. "Igazad van, nálam jobban nem rühelli őket senki, de én felismerem a narancsbőrt növesztett komcsit is." - dünnyögöm én. Parázsul a vita, kis híja, hogy le nem hülyéz. (Ami egyébként baráti viszonyunkban nem, hogy megengedett, egyenesen elvárt.) Témát váltunk, amikor meghozzák a levest, melynek finom illatát érezve már azt hiszem, hogy megszabadulhatok a Mandiner sagától, de nem.

Másnap este baráti vacsora egy liberós cimborával. Hozza nekem a Mandinert.  Mondja, hogy bedobták neki a többi szeméttel, és mivel hétvégén nem pucolnak ablakot vagy krumplit, a Lokált és társait egyből kidobta. Ám ezt félre tette számomra (nagy megtiszteltetés, hogy nem eladni próbálta meg nekem). Kedvcsinálónak ott van Csaba testvér, aki büszkén mutogatja a címlapon, hogy megvan még a két ujja. Tisztelem a jelenkor Néri Szent Fülöpét, jó leszek hát, ha tudok. Belelapozok.

Pechemre az utolsó oldallal kezdem. A Rajcsányi írásával. Pontosabban csak a címmel és a keretbe foglalt Weöres Sándor csodálatos gondolatának kiforgatásával. Nekem ennyi volt. Igaz - miközben elismerem tehetségét, kulturáltságát - negatívan elfogult vagyok a sráccal, a Mandinert akkor hagytam abba, amikor a fickó emblematikus írását olvastam. A jó Rajcsányi halálkomolyan leírta, hogy ő felelősségre vonta a nagymamáját, amiért nem tett semmit a holokauszt megakadályozásáért. Szegény nagyi a jelzett időben tizennyolc éves fruskaként tengette életét a festői Abaújszántó nevű metropolisban. A kis bakfisnak '44 tavaszán a legnagyobb gondja az volt, hogy milyen színű legyen hajában a pántlika a körmeneten, ősszel pedig az, hogy hova bújjon mielőtt átmegy rajta a 2. ukrán front. Gellért szerint a köztes időben kellett volna megakadályoznia az Eichmann-Baky-Endre minden addig ismert emberi gonoszságot felülmúló, mégis hideg profizmussal végrehajtott aljasságát. Utólag talán sajnálhatjuk, hogy a nagyiba nem szorult több spiritusz, ezért ismerhette meg a világ Gellért szervilizmustól csöpögő írásait.

De Gellért adott egy ötletet, amelyet Bródy olyan szépen megfogalmazott: "Lesz majd talán, igen, lesz majd valaki, És tőlem is ezt kérdezi. Mit mondjak én akkor neki? Mit mondjak én?" Szóval, srácok, ott a Mandinernél, mit mondtok az unokáitoknak, ha - Óklandból tört magyarsággal – megkérdezik negyven év múlva, hogy miért hagytátok, hogy így legyen? Miért lett ez a nemzet elfogyó pár nemzedék alatt? Miért überelte Viktor Herdert? És lett hazánk az ő irányításával egyszerre gazdaságilag untermannokból álló német tartomány, politikailag orosz muzsik-provincia? Miért hagytátok, hogy közpénzből eszméletlenül gazdagodjanak Viktor által felemelt senkiházi oligarchák? Miért nem alakult ki középosztály? Hol voltatok ti, a polgári eszmék letéteményesei? Miért nem voltatok képesek korrekcióra késztetni Viktort a katasztrófa megakadályozása érdekében? Akkor majd mondjátok el unokáitoknak, hogy azért, mert a tenyeréből ettetek miközben eljátszottátok a fékezett habzású citoyent. Ennyi telt tőletek. Kár kivágni a fákat a nyomtatott Mandinerért. Az önkori választásokig kelletek skacok, aztán ki tudja.

Rajcsányi azt írja: "Alattunk a Balkán, előttünk Európa, bennünk a létra." Weöres eredeti gondolata a következő: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." Gellértnek talán sok volt a tudatmódosító, talán kevés, ezért egy tök értelmetlen mondatot hozott össze. Az alattunknak nem ellentéte az előttünk, nem értem, hogy jött ide. Az előttnek a mögött az ellentéte, de a közöttük lévő távolságot ritkán szokták létrával leküzdeni. Weöresnél a föld a szilárd alap, amelyről elérhető az ég. A Balkán, mint szilárd alap, amelyre támaszthatjuk létránkat? Mi ez az ökörség? Weöresnél a létrán csak felfelé lehet menni, hiszen a föld a támaszték. Rajcsányinál sajnos lefelé, a Balkán felé is. Jó úton vagyunk abba az irányba. Éppen a polgári középosztály hiány miatt.

A Mandiner azt próbálja bemesélni nekünk, hogy van erősíthető európai polgárságunk, amelyre támaszkodva elérhető Európa. A mindennapok tapasztalata az, hogy nincs és nem is cél. A cél csupán annyi, hogy szavazatmaximalizálás érdekében illuziókat keltve összetereljék a gyenge, csalódott, megalázott polgári tábor maradványait. Sajnálom Csaba testvér, nagyon tisztelem Önt, de az arcképével nyomtatott újság a szemétben landolt, mert elárulásunkból egyszer már elegem volt.

A nyár folyamán suttyomban megszűnt az Index blogketrecének közéleti részlege. Mit tesz Isten, ezek a blogok valahogy nem illeszkedtek a szittya fősodorba, kifejezetten kritikus véleményt fogalmaztak meg a korszak névadójának e földi tevékenységével kapcsolatban. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy maga Viktor jelentette ki élőszóval, hogy: "Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk." Ezért ha tudná, mi történt bizonyára nem engedné. Bizonyára.

A népharag a két látszattulaj ellen fordult, de felesleges őket bántani. Abban az országban, ahol közel kétszáz sajtótermék tulajdonos ugyanazon nap ugyanazon órájának ugyanazon percében ajánlja fel saját tulajdonú újságját egy random összetákolt alapítványnak, erős képzelőerő kell ahhoz, hogy a blogketrec névleges tulajait sejtsük a döntés mögött. Inkább a Propagandaminisztérium valamelyik porcukros orrú zsenije fundálhatta ki a nagy ötletet, a nem tetsző blogok nyilvánosságra jutásának ellehetetlenítését. Persze ezt is vigyázva, hiszen még csak az hiányzik, hogy botrány legyen a néppárti vizsgálat kellős közepén. Most, amikor Viktor strébert pávatáncol éppen, és Putyin úron edzett technikáját boldogan bocsátja minden fritz rendelkezésére, aki szembejön. És mégis meglépik, mert a Propagandaminisztériumban az egy négyzetméterre eső kretének száma magasan a magyar átlag felett van, pedig az sem alacsony. Hiába, kockázat nélkül nincs rizikó.

Ha a Propagandaminisztériumban keccsölőknek lenne esze, rájönnének, hogy feleslegesen izmoznak. Először is a blogszféra már nem nagy cucc. Tíz-tizenkét éve jelentős dolog volt a blogolás, ma értelmiségi rétegműsor. Napjainkban twitteren irányítják a világot - agyal is mindenki a covfefe lényegén -, a söpredék pedig instázik, előregyártott képekre előre gyártott hangulatjelekkel reagálva. Kit érdekelnek ma már a blogok? Egy-egy bejegyzés olvasottsága pár ezer, jó esetben néhány tízezer olvasni még tudó, gondolkodásra még képes embert foglal le. Ezért bevállalni egy balhét az EP-ben a poziosztások közepén? Igen hülyének méltóztatik lenni a döntéshozónak.

Osztán nézzük azt is, hogy milyen blogokat érint a tűrt kategóriából a tiltottba kerülés? Vannak ugye a nyíltan vörös blogok. Ezekben a Viktor a hét hat napján rendszeresen meg szokott bukni, a hetediken pedig megpihen újabb bukása előtt. Szórakoztatóak, de nem hitelesek mindaddig, amíg a baloldalról szóló kurva jó könyv reménybeli szerzőjének saját kormányzóképtelenségéről valló ordenáré stílusú beszédében a retorika csúcsát látják. Nem sok mindenben értek velük egyet, de elzárni őket a nyilvánosságtól aljasság. Aztán vannak a jó lényeglátást vagánysággal ötvöző blogok - Vincent és Mentálisék - akik rohadt jók. Kár őket megfosztani olvasóiktól. (Ezért sem örültem Mentálisék önkéntes száműzetésének.) Ott vannak továbbá az intellektuálisan kritikusak, mint például az 1000 leütés vagy a Bekiáltás a maguk okos gondolataival. Hát őket aztán mér? Ezektől a blogoktól fél a hatalom? Szánalmas.

És kit csapnak be ezek a jó emberek? Elsőként Viktort magát. A KESMA főürgéje kinyilatkoztatta, hogy a jó tollú újságírók sajna nem a szittya vonalon futnak. Erre a sakál különítmény elkezdett üvölteni, melynek eredményeként az ipse repült. A narancs komcsi banda valahogy nem merte összeszedni bátorságát a vonyításra, amikor Viktor tartalmilag nagyjából ugyanezt mondta. Többször kifejtette ugyanis, hogy ő reggelente arra ébred, hogy a baloldali túlsúlyban lévő média őtet rúgja állandó jelleggel. Fordítsuk le Viktort. Tehát a mi Viktorunk minden reggel nem a segg hülye propagandát olvassa, hanem - a Népsporton kívül - az ellenzéki oldalakat. Ha ugyanis a rengeteg közpénzből kitömött pártsajtót olvasgatná, nem lennének ilyen poszttraumásstressz-élményei, mert azokban biztosan nem rugdossa őt senki. De a Viktort nem érdekli a borzalmasan hülye tagságnak szóló primitív agitálás, ő kifejezetten az ellenzéki lapokat bogarássza. Ha pedig az e körben piacvezető Index népi internetjéről eltűnnek a kritikus hangok, és maradnak a tzatziki receptek, akkor Viktor boldogan ébredhet reggel azt gondolván, hogy minden rendben van. Boldogan, csak becsapva és a legszűkebb környezete által hülyének nézve és elárulva.

Természetesen a széles néptömegek is becsapva érezhetnék magukat, ha tudnák, hogy el vannak zárva a hivatalostól eltérő nézőponttól. Úgy járnak szerencsétlenek, mint nagyszüleink, akik addig hallgatták a rádióban a dicsőséges haderő rugalmas elszakadásáról, meg a front kiegyenesítéséről szóló diadaljelentéseket, míg a Sztálin-orgonák már a város/falu határából riasztották békés nyugalmukat. Szar dolog lesz egyszerre szembesülni a valósággal. És kiszámíthatatlan.

'Oszt kivel csesznek még ki a remek ötletelők? Nem fogják elhinni. A pénzért hülye fideszes bérkommentelőkkel. Bizony ám elvtársak, veletek. Nem lesz rátok szükség. Ha ezek a blogok visszaszorulnak, hol véditek a védhetetlent? Mehettek vissza a balettbe ugrálni. (Minket azért látogassatok kérlek, baromi jók vagytok.)

Viktor nagy dumája mostanában - ezzel házal külföldön -, hogy ő politikai stabilitást teremtett Magyarhonban, lehet jönni összeszerelő üzemet építeni. Na hiszen. Az ilyen akciók viszont leleplezik. Egy valóban erős alapokon nyugvó, stabil hatalmat nem zavar a ius murmurandi, sőt eltűri, mert a társadalmi feszültségek levezetésének egyik terepe. A saját korrupciós mocskában kuksoló, bűnei kiderülésétől rettegő, hatalomnak látszó fostenger viszont nem tűrheti el még a szelíd kritikát sem. (Azt pedig, hogy kiröhögjék kifejezetten rosszul viseli.) Ezért kitiltja a neki nem hozsannázókat a nyilvánosságból. Megüzenve a még egyáltalán gondolkodni hajlandóknak, hogy: Nix ugri, bugris!

Rossz taktika, mert ha a rezsim engedi a társadalmi gőz leeresztését például a vele szemben kritikus blogok megtűrésével, akkor esetleg nem egyszerre lesz elegük az embereknek ebből a nagyszerű, korszakos rezsimből, amelyről köztudomású, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika.

Kedves olvasóimat elhanyagoltam a most divatos ételreceptekkel kapcsolatos kérdésekben. Udvariatlan magatartásomért elnézést kérek és gyorsan pótolom ebbéli hiányosságomat. Rabja vagyok a konyhai alkotásoknak, nem volt hát egyszerű választás a könnyedebb nyári ételek közül pont a tzatzikit kiemelni, amelyet gazdag ízvilága, lágysága, sokrétű felhasználási lehetősége miatt ajánlok figyelmükbe. Vacak, ipari módon előállított tzatzikit lehet kapni minden boltban, de az igazi az, ha magunk készítjük el.

A hozzávalók: 1 darab kígyóuborka, só, 2 evőkanál olívaolaj, 2 gerezd fokhagyma, 50 dkg görög joghurt, 1 db citrom leve, 1 csokor kapor. Az első lépés, hogy az uborkát lereszeljük, aztán megsózzuk, és hagyjuk, hogy levet engedjen. (Nyomkodhatjuk is a folyamat gyorsítása érdekében.) Áthűtjük közben a görög joghurtot kb. húsz percre a mélyhűtőbe téve. Tálba tesszük és elkezdődik a varázslat! Olivaolajjal mixeljük a zúzott fokhagymát és beleöntjük a joghurtba, amit követ az ízesítés. Keverünk hozzá citromlevet ügyelve az arányokra, hogy ne legyen túl savanyú, és julienre vágott kaprot. Az uborka hozzáadásával elvileg kész is az alkotás. Tabudöntögetéssel azonban egészen elképesztő íz- és színvilágú tzatzikit is előállíthatunk a fenti alapokon.

Zabpehellyel dúsítva például akár teljes értékű reggelit is készíthetünk vegák számára. Igazi gurmék számtalan módon variálhatják! Egyszerűbb megoldások közé tartozik például a kapor helyett mentával felütni, ezzel egészen érdekes ízeket lehet kihozni. Ginzenggel is lehet próbálkozni azoknak, akik nemcsak a konyhaművészetekben számítanak igazi ínyenceknek. Lestyán használata esetén mindenképpen figyelni kell az arányokra, annak rendkívül intenzív íze miatt. Először a levelével érdemes kísérletezni, haladók a gyökér lereszelésével is újíthatnak. Rendkívül fontos azonban, hogy először kis adagokban teszteljük a szükséges mennyiséget, mert könnyen elrontható a tzatziki alap.

És ha kellő jártasságot szereztünk az ízek világában, a színekkel is játszhatunk. Sárga színű tzatzikit ettek már például? Olyan egyszerű pedig! Lehet sáfránnyal színezni, amelyet ezért vegák is fogyaszthatnak. Tyúkhúsleveskocka felhasználásával viszont nem csak sárga szín nyerhető, hanem a megszokottól eltérő íz is. (Átmeneti kísérletező kedvem eredménye, nem dicsekszem vele.)

Nemes egyszerűséggel így foglalhatom össze Önöknek a tzatziki öntet készítése során elért eredményeimet, melyet jószívvel bocsátok az Önök rendelkezésére, hátha akkor nem lesz elegük belőlem.

Nem, nem, drága véreim, nem azért van elegem belőle, mert rohadt Soros-bérenc, kígyóvállú hazaáruló, migránssimogató libsi vagyok. Nem. Azért van elegem belőle, mert ezek az ünnepségek nem tükrözték eléggé, hogy a magyarság - Viktor vezérletével - végre eljutván a Kánaánba történelme végére ért. Innen nincs tovább, a csúcson vagyunk, tovább kell lépnünk az Univerzum felé. Nos, azt hiányolom, hogy ezt a világraszóló sikert nem tükrözték vissza a programok. Csupa megcsontosodott, unalomig ismételt frázisokkal teli kirakodóvásár. Jövőre ennek véget kell vetni! Három területen kell megújítani a magyarság legnagyobb ünnepét 2020. augusztus 20-ra.

Először is a kitüntetések. Sajnos elfogytak a kitüntethető emberek. A libsik szerint azért, mert már az összes hatalomhoz dörgölőző falusi batikoló, lekváreltevő, nemzethy rittyentőben feszítő, nyenyereművész, vidéki surmó polgármester megkapta, így már sorozatszínészeket kénytelen kitüntetni szegény Viktor. Akit egyebekben annyira nem érdekel ez a kiüresedetten unalmas átadási rituálé, hogy valamelyik hülye sameszának kell lelöknie a bullshitet helyette. Viktor védelme érdekében jövőre demokratizáljuk a kitüntetés elnyerésének rendszerét, így a libsik sem ajvékolhatnak, és Viktornak is több ideje marad korszakos gondolataira. Augusztus 19-én - az itt maradóknak - tegyenek ki a Kossuth térre ötszáz ilyen szart, aztán vigyen belőle egy darabot, aki annyira szeretne magának plecsnit. Cserébe hagyjon ott néhány sort magáról, hogy szerinte miért érdemelte meg, mert hát a Magyar Közlönybe is kell írni valamit. Ha elfogyna, nem kell tülekedni, mert október 23-án és március 15-én is lesz osztás, jut mindenkinek.

A második a tűzijáték. Ezt szeretik a népek, nemcsak hazánkban, mindenhol a világban. Egyszer majdnem elmaradt, mert a vörösök európai szintű kormányzása idején olyan üres volt az államkassza, hogy a bekerülési költséget - pár tízmillió forint - alig tudták kiköhögni. Mostanában viszont grandiózus, hogyne mondjam, impozáns tűzijátékkal rukkol elő Viktor, és ez helyes. Nem helyes viszont, hogy minden libsi láthatja. Jövőre ez a látványosság csak annak járjon, aki bizonyítottan a Fideszre szavazott az önkori választáson. A vörös rongyokba öltözött bűnös város egyéb lakóit a katasztrófavédelem telepítse ki a tűzijáték idejére, ezzel sújtsa őket az igaz magyarok megvetése.

A harmadik Viktor szerepének nem kellő kidomborítása a magyarság világszínvonalú fejlődésében. Ezért jövőre az alábbi programokat szeretnénk látni mi, magyarok.

Lovasi András: Viktor, a szíriuszi - nemzeti rockopera

Kásler Miklós: Viktor a sumérok zikkuratépítője (előadássorozat)

"Nimród is hat betű mint a Viktor. Véletlen?" címmel Semjén Zsolt gondolatai a vadászati világkiállításra

Viktor a pártus herceg, avagy Jézus is Viktor volt? apokrif Biblia-ismertetés

Viktor a Vereckei-hágón vezeti népét az új hazába (korabeli filmhíradók alapján összeállított válogatás)

Viktor, az államalapító. Schmidt Mária előadása Dózsa László (1942-) elbeszélése alapján

Viktor megfúrja a német hajókat - Fraddy Endre elbeszélő költeménye (Különösen az a rész szívbemarkoló, amelyben Opel, Mercedes és Audi német lovagok panaszkodnak III. Henrik császárnak, hogy drága a magyar munkaerő.)

"Viktor lelöki a migránst" című festmény leleplezése, melynek keretében Erdő Péter mond beszédet Viktor szerepéről a déli harangszó pápai elrendelésében.

Viktor bujdosása, avagy ötszáz év sikertelenségének okai - Takaró Mihály elmélkedése

Viktor visszatér! Ruszkik haza! - a Nemzeti Táncszínház elsöprő erejű előadása

Victor vincit, Victor regnat, Victor imperat - a jeles alkalomra Kovács Ákos által komponált zeneművet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adja elő a szerző vezényletével

Végezetül maga Viktor elmondja híres beszédét, melyet a következőkkel zár: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." Ezek után űrhajóján követőivel - így velem is - az égbe emelkedik és visszatér a Szíriuszra itthagyva azokat, akik meg sem érdemelik Őt.

Ez a programsorozat lenne méltó hozzánk magyarokhoz, akiket irigyel az egész világ. Elegem van a mostani unott, üres, letudós, ötlettelen műsorocskákra alapozott augusztus 20-i nyögvenyelésből.

Kétféle munkahelyi szarka van, az egyik típus a kollégáit lopja meg, a másik az alkalmazóját. Ami érdekes bennük, az a sajátos lelki hozzáállás.

A munkatársait meglopó a slendriánságot és a közösségben kialakult bizalmi viszonyt használja ki. A munkahelyeken megszokott dolog, hogy a személyes tárgyak csak úgy vannak mindenfelé, ahova tulajdonosa éppen lecuccolt vele. Ezzel kapcsolatban magam óvatos vagyok, mert egy életre való ízelítőt kaptam a saját dolgokra való odafigyelés fontosságáról. Első munkahelyemen az igazgató elvtársat erősen idegesítette, hogy a kartársak motyója szerteszét heverész. Szólt is néhányszor, hogy jó lenne az éberség. Mivel a jó szóra ráhányták a fittyet, átment hétköznapi pedagógusba, és egy ebédszünet alatt összeszedte a pénztárcákat, személyiket, bérleteket, amit az asztalokon talált, majd gondosan elzárta a páncélszekrényébe. Nem is lett volna különösebb baj, ha nem hívják el egy sürgős értekezletre a pártbizottságra. Hagyott csapot papot - bocsánat: párttitkárt -, és megfeledkezve pedagógiai munkásságának részleteiről, elhajtatott. Az ebédből visszatérők pedig eljátszhatták a törpék kórusát: "Valaki elvitte a pénztárcámat!", "Valaki ellopta a személyimet!" és így tovább. Mire igazgató elvtárs fél négy körül megtért a direktívákkal, egy gyakorlatilag összeomlott szervezetet talált. Sápadt emberek, ideges rendészek, káosz. Na, de ő uralta a helyzetet, és saját marhaságából erényt kovácsolt. Állománygyűlést hívott össze és rövid - másfélórás - beszédben hívta fel az elvtársak figyelmét a biztonság fontosságára, melynek végén az addigra az infarktus szélén egyensúlyozóknak látványos feddés kíséretében visszaadta holmijukat. (Nekem akkoriban nem volt annyi pénzem, hogy pénztárca kelljen, külső megfigyelőként azonban jó lecke volt.)

A tanulságot nem felejtve bő húsz év múlva találkoztam a belső tolvajlás jelenségének sajátos pszichológiájával. Először a kávépénz nem egyezett. A "jóhiszeműség mindenekelőtt" jegyében kiírták, hogy aki elfelejti betenni a pénzt, az pótolja. Aztán ezresek, kétezresek kezdtek eltünedezni. A károsultak elbizonytalanodtak, hiszen kis összegek ezek, amelyek óhatatlanul kifolynak egy reggeli gyors osztálypénzosztás, "valamit biztos vettem, csak nem emlékszem" keretében. Ilyenkor még nem fogalmazódik meg a gyanú. Egy idő múlva jött a bizonyosság, mert a fizika törvényeit meghazudtolva öt- és tízezresek váltak légneművé. Az érintettek rájöttek, hogy meglopták őket. Magyarázatot viszont - érdekes módon - külső erőkben keresték. A beléptetési rendszer szigorú volt ugyan, ám valóban jöttek-mentek idegenek a cégnél, akik apróbb tárgyakat észrevétlenül zsebre vághattak. (Ezt a verziót valószínűleg a tolvaj is erősíthette.) A nemzetközi helyzet fokozódásaként bankkártyák váltak köddé, és mire a károsult felfedezte a lopást, már le is merítették. (Akkor még nem volt sms-küldés a használatról.) A külsős tolvaj verziót ez sem ingatta meg, bár már születtek feljelentések. A lebukást a következmények nélküliségből fakadó elszemtelenedés és a technikai vívmányok figyelemmel kísérésének elmulasztása okozta. Akkoriban még a bankautomaták zöme nem rendelkezett beépített kamerával, de kezdett terjedni a technológia. A tolvaj sietségében egy ilyenből vette ki a pénzt, a rendőrség a munkahelyről vitte el. Kiderült, hogy rengeteg adósságot halmozott fel, a fizetése nem volt elég a törlesztésre, ezért megfogadva a női magazinok javaslatát, életmódot váltott. És milyen az ember! Voltak, akik sajnálták, mert olyan régi kolléga, meg jól lehetett vele beszélgetni.

Készülünk az iskolakezdésre

A munkahelyüket meglopók ideológiát is gyártanak tettükhöz, amely nem nehéz, mert mi magyarok kulturálisan vagyunk hozzászokva a közösből való vételezéshez. Ez a Csáky szalmája-effektus feudális csökevény, amelyre a Kádár-rendszer rátett egy lapáttal. Az, hogy gépkocsivezetők játszanak a benzinkártyával, olyan, mint a levegővétel, a hivatalnokok az iskolakezdéskori írószerbeszerzés egy részét a munkahelyükről oldják meg, fel sem tűnik. És így tovább. Két esetet viszont még a pszichológusom segítségével sem tudtam feldolgozni.

Úgy tizenöt éve az akkori munkahelyemen az egyik vezető kolléga a wc-papírt lopta haza. Felvette a zakóját mielőtt meglátogatta a toalettet, alá tette a klotyópapírt, amit aztán a táskájába téve csempészett ki. Heti négy-öt darabbal megoldotta a család ezirányú szükségletét. Amikor mondtam neki, hogy ezt nem kéne a milliós fizetése mellett, nem értette. Szerinte az járt neki. Számomra ennyi év távlatából is felfoghatatlan.

Egy másik történetet a zuhanyhíradóból hallottam, szinte hihetetlen. Egy kolléganő minden pénteken ebédidőben bevásárolt a közeli boltban nagy cekkerrel támadva meg munkahelyét. A kollégái azt hitték, hogy a hétvégi bevásárlás egy részét teljesíti ekképpen, és sajnálták is a bunkó férje miatt, aki hagyja szegényt cipekedni. A munkaidő végén bejelentette, hogy neki még sajnos túlóráznia kell, mert annyi, de annyi a munka, hogy nem bírja normálban. Erre ismét megsajnálták, de a hétvége az hétvége, kirajzott a nép. Amikor elült a zsivaj és egyedül maradt, akkor kezdődött az ő kis misztériuma. A bevásárolt alapanyagokat a teakonyhában megfőzte. Otthonra! A komplett hétvégi menüt és a következő heti adagokat. Szépen bepakolta a kiporciózott kaját műanyag dobozokba, és hazavitte. Amikor a kolléganői valahogy rájöttek erre a hóbortjára, azt válaszolta, hogy így takarékoskodik, mert otthon nem kell gázt meg villanyt fogyasztania. "Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány."

Polgári csökevényként nem tudok mit kezdeni az ilyen emberekkel, szimplán csak elegem van belőlük.

Három éve sikerült finom szatírában megénekelni a Rém Kálmán tér felújításának a köz számára való értelmetlenségét, és az alkotmányos költségek helyes mederbe terelését. Akkor a genetikailag vagy pénzért hülye fideszesek leugattak, hogy a Demszky alatt bezzeg, meg várjuk ki a végét. Kivártuk. Most jött a hír, hogy a budai agglomeráció távolsági buszai is a térről fognak indulni és ide fognak érkezni, mert megszüntetik a Széna téri pályaudvart. Hirtelen ekkora állatságra nem is lehet mit mondani. Talán Ivan Ivanovics Ivanov Lenin-renddel kitüntetett nagy szovjet bakter gondolatának felidézésével foglalhatjuk össze a lényeget, mikor a Leningrád-Moszkva között közlekedő vonat levágta mindkét lábát: "Hát a kis f...m nem kéne?".

Az alapprobléma - a közpénzlopáson kívül - több koncepció összeegyeztethetetlenségéből fakad. Volt ugye egy zöldítéses elképzelés. Ennek az lett volna a lényege, hogy a tér legyen zöld, Buda egyik pici tüdeje. Ültettek is kábé húsz fát, és rengeteg bokrot össze-vissza. A fák nem nőnek az égig, három év után is csenevészek maradtak. A bokrok pedig arra lettek jók, hogy egy hajléktalan dolga se maradjon végezetlenül. Időnként ezért kellemes fekáliaszag teríti be a levegőt. Ez ad némi vidékies bukét a téren közlekedőknek, de a tervezők bizonyára nem erre gondoltak a zöld tér megteremtése érdekében.

A másik koncepció a közösségi tér gondolata lehetett. Kipakoltak hát egy rakás utcabútort, csináltak egy lépcsősort, lett egy kávázó, egy pékség, és a tér északi oldalán egy promenádszerű valami. Közösségépítés céljából pedig pár hónapja odarittyentettek egy nagydarab embert újra hasznosított csatornafedélből valami magyarosch hacukában, aki teljesen olyan, mint Rém Kálmán fénykorában. Úgy néz ki, ez a közösséges koncepció se nagyon jött össze. Az emberek átrobognak a téren, nem vált talihellyé. Kivéve a már említett hajléktalanokat, akik éppen a sétálórészen, a Pizza King és a Trombitás előtt tök részegen heverésznek, üvöltöznek egymással, így élve szolid közösségi mindennapjaikat. Rém tata ellenben gyerek-ijesztgetésre pompásan alkalmazható.

A harmadik - és a budaiak szempontjából legfontosabb - megoldandó kérdés a közlekedésicsomópont-funkció modernizálása lett volna. És ebben mindjárt felmerült két megközelítés. Kinek kedvezzen az új tér? Az Észak-Budáról, Pestről Dél-Budára, illetve az agglomerációba tartó autósoknak avagy a tömegközlekedőknek? Az eredeti ígéret az volt, hogy ez a két dolog összeegyeztethető, mert a tér közepén lévő parkoló megszüntetésével nyerhető legalább egy sáv, a villamos-végállomás föld alá vitelével pedig a buszok kényelmes végállomásokat kapnak. (Voltak még álmok a gépkocsi forgalom egy részének alagútba tereléséről is, de az a négyszáz méter egyszerűen kihozhatatlan volt abból a vacak 5,3 milliárdból. Lassan mondom, hogy mindenki megértse: kihozhatatlan.)

Eltelt hát három esztendő és mi lett a gyakorlatban? Egy rakás trutymó. Látszólag még a villamosközlekedés van a legjobb állapotban. Rengeteg villamos (61, 56, 59) zötyög át a téren viszonylag rendben. A gond a 17-es és a 4-6-os vonalon van. Valamelyik marha ráfonta a 17-est a 4-6-os vonalára, amely miatt sokszor állnak a Combinók a Széna téren. Akkor a legszebbek, mikor sikerül beállniuk a Rém Kálmán tér ki/bevezető szakaszára ezzel megbénítva az autós forgalmat is. A másik tréfa, amikor a Combinón ülő sietne a buszcsatlakozását elérni - és meg is lenne neki -, ehelyett a 17-es totyorgására várva nézheti, amint tőle öt méterre becsukódik a busz ajtaja, ő pedig várhat a következőre.

A buszok elhelyezését tervező megérdemelne egy szigorú büntetést, például Tarlós beszédeinek hallgatását. Valami eszement letérkövezte a Posta Palota melletti kis utcát, így a 128-as és a 129-es lekerült a térre. Megértem én, hát hogyne érteném, hogy Győző bácsinak is kell valamiből ajándékot venni az onokáknak karácsonyra, de most pont azon a százszor harminc méteren múlt? Tényleg?  Korábban ez a két busz nem terhelte a teret, egyből tudtak a Csaba utcába menni, egy kis kurflival jönni, most viszont egymás hegyén-hátán állnak végállomásaikon, a téren való döcögésük, kikanyarodásuk bénítja az autós forgalmat. A tér másik oldalán elvileg lenne hely valamiféle buszsávnak, de oda megállókat (91, 149, 39) tettek, így a kikanyarodó buszok kedélyesen araszolnak mellettük a lámpáig. Onnan - ha nincs áruszállítás a KFC-be vagy nem fordul a fordító sávon éppen busz - tudnak kikanyarodni a Szilágyi Erzsébet fasorra. Ha nincs szerencséjük várnak. Meg az autósok is miattuk. A 4-6-os villamos pótlóira szintén a Rémen lehet felszállni, amely most időleges ugyan, de egy baleset vagy műszaki hiba esetén nincs hova hátrálni, ez az utolsó tartalék.

És most valamelyik barom kitalálta, hogy augusztus 10-től a kínai buszgyártás tizenöt éves remekei is a téren dekkoljanak. Borítékolható a káosz. Az tehát a helyzet, hogy az egymásra hányt koncepciók nem működnek. A funkciótlan promenád tök feleslegesen foglalja el a helyet a közlekedők elöl, az átgondolatlan tömegközlekedés megfojtja a forgalmat, a tér lassan egy nagy buszpályaudvar lesz, amelyen éppen csalinkázhatnak autósok is. (Balesetveszély azért nem áll elő talán, mert a forgalom lassúsága kizárja.)

Így megy ez a keresztény szabadság - christian liberty - hazájában. (Mindig jót röhögök a Viktoron, ahogy megpróbálja magasröptűen definiálni kleptokrata országlását, és mindig valami fosztóképzős fogalommal tud csak előállni.) Először behazudják a keresztényeknek, zsidóknak, hinduknak, mohamedánoknak, ateistáknak, no meg a kőfaragóknak és balett-táncosoknak, hogy megszűnnek a balkáni állapotok és európai világ épül. Aztán az építésre szánt közpénz egy részéből lesz magánbirtok, magánjacht, magánrepülő, mert "harminc éve is így szoktam". Az ellopott pénz persze hiányzik, ezért csak hikomat megoldásokra futja, melynek eredményeként keresztények, zsidók, hinduk, mohamedánok, ateisták, no meg a kőfaragók és balett-táncosok is jól megszívják. Mint a Rém Kálmán téri felújítást, amelyhez legalább harminc évig nem fog hozzányúlni senki, hiszen most lett kész a szép új tér.

Szeptembertől érdemes lesz figyelni, hogy a totális káoszért a nyomorult propaganda kit tesz majd felelőssé. Kíváncsi vagyok, hogy elegük lesz-e a Rém Kálmán téri káoszban araszoló, fuldokló polgároknak ebből az egészből annyira, hogy ősszel elhajtsák ezt a vén demens Tarlóst.