Sok mindent arattam már, búzát, komlót, árpát, kukoricát. Most a címválasztással vetek egy kis szelet, mert vihart még nem arattam. Mai világunkban kizárólag a fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfiakat lehet bírálni, alázni, beléjük lehet lábat törölni, minden más társadalmi csoport olyan, mint Néphadseregben a parancs: bírálata tilos. Aki pedig megszegi ezt a tabut, annak egyéniségét, eredményeit és egzisztenciáját elégetik a virtuális világ máglyáján azzal a nagyon is valóságos következménnyel, hogy hajléktalanként a halálsoron végezze. Én azonban elveimért a máglyáig is elmegyek, mint Rabelais. (Szövegértési kihívással küzdők számára: a máglyára azért nem.)

Kritikusaim joggal kérdezhetik, hogy a sok kretén, komplexusos, pszichopata férfi vezetőből miért nincs elegem? Azért mert nincs szükség rá. Az alkalmatlan férfi vezetőkről könyvtárnyi irodalom szól, az ironikus hangvételűtől a tudományos igényű feldolgozottságig. Női vezetőt viszont csak hódolat illet meg, nem bírálat. Pedig talán nem volna tanulság nélkül való, ha e területen is közelítenénk az objektivitás felé.

Jó tizenöt éve az akkori munkahelyem felső-középvezetőjeként elmuzsikálgató hölgy a szervezet élén találta magát. Nagy volt a meglepetés, mert köztudomású volt róla, hogy a Peter-elvnek megfelelően az addig betöltött pozíciójában bőven elérte saját inkompetencia szintjét, ám a vezető kollégák segítsége és az intézményt irányító főnök jósága miatt nem abajgatta senki. Aztán úgy hozta a sors, hogy első számú vezető lett. Belső feszültségét nem tudta normálisan kezelni, fél év alatt kialakult a Méhkirálynő-szervezet. Kirúgott mindenkit, aki szakmai ügyekben akart döntést kérni tőle. Lényegtelen ügyekkel foglalkozott, mert azokkal nem járt felelősség. Gyengeségét azzal kompenzálta, hogy jószerivel csak nőket tűrt meg maga mellett, azokból is a vele mindenben egyetértőket, a csodálóit. A barinők pedig csodálták is hol a haját, ruháját, erősítgették döntéseiben akkor is, ha szamárságok voltak. (Mivel együtt kezdtünk, és rengeteget segítettem neki, engem nem rúgott ki, csak belső száműzetésbe küldött, így végignézhettem a züllés folyamatát. Bár ha lett volna még pár hónapja, valószínűleg esetemben is élesíti a lapát-projektet.) Kinevezői egy éven belül rájöttek, hogy tévedés volt a női kvóta, de - saját hibájukat nem láthatták be - hagyták tombolását mindaddig, amíg a szervezet szétesése annyira látványos nem lett a közvélemény előtt, hogy meneszteni kellett.

Ha kedves hölgyolvasóim ingerenciát éreznek arra, hogy megvédjék a női vezetőket, kérem, ne tegyék. A Méhkirálynő vezetési modell ugyanis éppen az adott intézmény női alkalmazottaira jelenti a legnagyobb veszélyt. A fenti esetben például a Méhkirálynő udvartatásán kívüli nőkkel bántak a legcsúnyábban. A Méhkirálynő zsigerileg belátta, hogy egy idegesebb alfahím esetleg lestukkoltatja fejecskéjével az íróasztalát, ha beszólogatásaival megpróbálja folyamatosan alázni, ezért vagy távol tartotta magától őket, vagy rövid úton megszabadult tőlük. A nőket viszont kifinomult aljassággal kínozta. Sokan nem is bírták. Volt olyan kolléganő, aki pánikrohamot kapott, és mentő vitte el, mások idegösszeomlás miatt esetek ki a munkából, és többek egészsége romlott meg a Méhkirálynő-stílus miatt.

Az új vezetés alapjaiból építette újjá az egész intézményt kezdve a normális munkahelyi légkör kialakításától. Az ott összegyűlt empirikus tapasztalatok birtokában próbálom e tárgyban kevés tudományomat csiszolgatni. És már keresek is vele!

Pár hete midőn az én drága ikonom, Viktor kinevezte Varga Juditot miniszternek, támadt egy picuri vita köztem és egy ügyvéd barátom között Varga szerepéről és a minisztérium jövőjéről. Szerinte nincs itt semmi látnivaló, megy tovább a szekér, hiszen a közigazgatási államtitkár régi jó NER-társ. Cöcö - mondtam én -, mint macskát szarni. Fogadtunk egy tizennyolc éves Glenfiddichbe. Aztán felhevültünk, és emeltük a tétet huszonnégy évesre, mert kinyilatkoztattam, hogy nőt fog helyette kineveztetni. Köszönöm, Juditka!

És nem tudom megvan-e, hogy van Viktornak női minisztere Bártfai-Mager Andrea személyében. Tavaly ő volt Viktor kedvence, a legnagyobb sztár, aki megoldja a szemét ügyet, valami eszement populista lózungnak megfelelve egységesíti országosan a vízdíjakat, és összevonja a Mészáros bankokat, hadd örüljön Csányi úr. Mit valósított meg a sok ambiciózus tervből? Semmit. Hol van most a csajszi? Sehol. Pedig emberileg kifejezetten szimpatikus számomra. Na, ez lesz Vargából is, azzal, hogy kevés súlytalanabb minisztérium van, mint a Gazságügyi. Plusz Varga az a hithű agresszív típus, aki még hisz az Eszmében. Viktor meg alig bírja ki röhögés nélkül legújabb hasznos hülyéjét, akit lehet mutogatni az EU felé, és miközben Ursulával lejátsszák a vizespolóban való megtépést, pár hónap alatt szétveri a minisztérium szervezetét.

Handó Tündike alkalmatlanságát már párszor megénekeltük, nem ismételnénk magunkat, Karas Mónikáról inkább semmit, különben bezúzatja az Indexet, Schmidt Mária vezetői rátermettségét pedig dicsérje Dózsa László (1942-). Kell még mondanom valamit, Ildikó?

De a magyar ugaron túli világban sem jobb a helyzet. Merkelnek hála Európát is belengi a Méhkirálynő-mentalitás. Merkel - miután sikeresen megfúrta mentorát - a CDU-ban azonnal kiépítette a csodálók kórusát, és szisztematikusan irtott ki maga körül minden potenciális vetélytársat különösen, ha az ambiciózus férfi volt. Az utóbbi években pedig döntésképtelenségével tönkrecsesz mindent. Arra persze van esze, hogy lassú hatalomátadást imitálva megajándékozza az utókort egy tök alkalmatlan, cserébe kimondhatatlan nevű, kontraszelektált tyúkkal. Aki egyébként rekordidő alatt vitte zuhanórepülésbe a CDU-t. De Merkelnek ez sem elég, rásózza az Unióra egy másik tehetségtelen csodálóját, aki eddig éppen annyi minisztérium élén bukott meg, ahányat vezetett. Ursulácska izzadó tenyerén, minden mozdulatán, semmit mondó lózungjain látszik, hogy nagy neki a kiskosztüm, hát első intézkedéseként rá is lépett a Méhkirálynő-szervezet kiépítésének útjára, midőn biztosaihoz női jelölteket vár a tagállamoktól. (Trócsányi vallja magát transzneműnek, az akkora überelhetetlen hülyeség, amely miatt nem tudják nem megválasztani.)  És az EKB elnöke is egy nő lesz, akinek IMF élén való tündöklését még a baráti sajtó is az "ellentmondásos" szóval szokta eufemisztikusan jellemezni.

Hol van már az alapító atyák - Konrad Adenauer, Robert Schuman, Jean Monnet - nagyszerű álmodása, a François Mitterrand, Helmut Kohl, Jacques Delors triász eltökélt tehetsége? Az isiászos alkesz kiválasztása jelezte a mélyrepülés kezdetét, Ursulácska mandátumának végére pedig: consummatum est. Ki fogja komolyan venni az éltes matrónák által vezetett konglomerátumot? Putyin, Trump, Hszi urak? Szalman herceg, akinek kultúrájában a nőkérdés tevekérdés? Az EU Merkelnek hála egy ötlettelen, tehetségtelen, jövőkép nélküli vegetálásra berendezkedő, széteső szervezet képét vetíti előre.

Parkinson szerint egy szervezet lassú bomlásának jele az impozáns székházba költözés. Egészítsük ki a Mester hatvan évvel ezelőtti megfigyelését azzal, hogy ha egy szervezetet nő vezet, az három dolgot jelenthet. Első, hogy a szervezet jelentéktelen, ezért vezethetné kutya is, csak az állati jogok még nem elég fejlettek, viszont a női kvóta kockázat nélkül kipipálható. Második, hogy azt szeretnék, ha a szervezet eljelentéktelenedne, de nem merik egyből bezárni, ezért rábízzák egy nőre. A harmadik lehetőség, hogy benézték a kinevezést, és amint rájönnek tévedésükre, eszük nélkül korrigálnak.

Szóval jó lenne, ha a női vezetők vezetési problémáinak feltárására több energiát szánna a vezetéstudomány, de ehhez el kellene ismerni, hogy vannak ilyen problémák. Jelenleg azonban már a gondok felvetése sem lehetséges, nemhogy a megoldások keresése, ezért elegem van a női vezetőkből.

Két egymástól látszólag messze eső problémát próbálok összefűzni, a csoda tudja sikerül-e. Tele van az elektronikus sajtó azzal, hogy mennyi szakember hiányzik az egészségügyből, az oktatásból, mennyi buszsofőrre lenne még szükség, hiányszakma lett a mozdonyvezető, szerelnek le a rendőrök, menekülnek a közszolgák stb. Ha a magunk mikrovilágában körülnézünk, ezek a hírek megerősítést nyernek, mert már egy Mekk Elek szintű szakmunkásnál is várólista van. Ha asztalost, burkolót, kőművest, bádogost akarunk fogadni, legfeljebb a jövő tavaszban reménykedhetünk. A környékbeli boltokban olyan nagy a munkaerőhiány, hogy már a pénztárosokat is diszkalkuliások közül toboroznak. Sokan egyszerűen nem tudnak visszaadni, ha nem szólok nekik, szép nyereséggel zárom a bevásárlást. Nem vagyok mindenben barátja a nemzet Viktorának - bőven benne van ebben a folyamatban az inkompetens, saját zsebet tömő kormányzása -, de azt hiszem mélyebb probléma áll a háttérben, amelynek kezelésére álmodni kellene valami kormányzati stratégiát.

Mert eközben... A napi korai rutin háttereként az RTL Reggeli című műsora megy nálam, mert nincs más. Trafikos Balázst minek nézze az ember, a Móka című soft politikai pornóra meg nem vagyok kíváncsi. Természetesen a Reggeli is egy rakás szar, üres locsogás, gyakorlatilag nézhetetlen. Kizárólag szociológiai céllal érdemes belekukkantani, úgy mulatságos. Itt ugyanis minden ooolyaaan cukiiii. A Peller-family - amely magába foglal egy Mikike nevű meghatározhatatlan entitást - más sem tud lenni, mint cuki. Rozina gasztroizé szintén cuki. Márk fantasztikus figura - intellektusa sokszor lenyűgöző -, akkor viszont röhejes, amikor előtör belőle a feminin, és szemét forgatva affektál. De biztos ez is cuki. "Majdnem újságíró lettem" Gergő megalkudott az élettel - bár látszik rajta, hogy nem ment könnyen -, és így ő is cuki lett. Ennek a kompániának az az alapfeladata, hogy a csatorna sztárjait fényezgesse. Valaki éppen piszmog a konyha részben főzést imitálva, az összedobott moslékot a cukik nagy átéléssel fogyasztják el, mert olyan cukira sikerült. A beszélgető partnerek is cukik. Mind. És itt jön az egész műsor tanulsága.

Ezek a népek annyira otthon vannak egymás közösségi média oldalainak történéseiben, hogy csak lesek. Tudom magamról, hogy sajnos a XIX. században ragadtam, ezért a hiúság vásárának mindennapjaira ebből a műsorból van némi rálátásom. Én a gyagyás eszemmel fel nem foghatom, hogy miért fontos fent lenni a facebúkon, instán és a többi szaron. Kit érdekel, hogy mit ettem tegnap, ennek eredményeként milyen széklettel rukkoltam elő ma, lájkolom-e a biszem-baszom zenekar legújabb csörömpölését, a követőim szerint jól áll-e az új ruhám, frizurám, hol nyaraltam, kivel bulikáztam, megdöglött-e az aranyhörcsögöm, sikerült-e a borzasztóan bonyolult grillezés, stb. Valószínűleg másként vagyok hiú, ezért érthetetlen nekem ez a világ. A Reggeliben viszont töményen jön elő. Gyakorlatilag az egész produkció kizárólag egymás közösségi média tartalmának ismertetéséről szól. Unalmas is, de ezek mégsem unják. Mert cukik. Megtudhatjuk a szörnyű dilemmákat is, amelyekkel a sztároknak szembesülniük kell. Például, hogy mit raknak ki, mennyi időt kell szánni egy-egy kép összedobására, és ez milyen sok munkával jár, milyenek a követők, mi a teendő, ha elborul valamelyik rajongó és így tovább. Mondom, sokat lehet röhögni ezeken a nímandokon.

Egészen addig, amíg ők nem röhöghetik ki az ilyen elmaradott köcsögöket, mint én. Egy barátom ismerőse nyitott valami gyorskajáldát. A fia köréből megkerestek egy influencert, akiről az életben nem hallottam, ám van vagy százezer követője. (Jézusnak csak tizenkettő volt.) Megalkudtak, a véleményvezér kapott kilencvenezer forintot zsebbe, cserébe kirakott néhány képet az oldalára, amelyen nagyon örült miközben falatozott és ivott egy kávét. Olyan cuki volt. Biztos megérte a reklám, bár nem tudom hány vödör kávét kell eladni ahhoz, hogy bejöjjön kilencvenezer. A Reggeliben is szoktak azzal dicsekedni, hogy mennyi követőjük van, az egyik csajszi be is köpött vagy kettőszázezret, pedig csupán statiszta volt a csatorna valamelyik sójában. Semmi különös. Nem találta fel a penicillint, nem lépett a Holdra, nem énekli ki a magas c-t, nem futja tíz másodperc alatt a százat, nem írta meg az emberiség költeményét. Nem csinált semmit, de tényleg. Ehhez képest egy nagyvárosnyi ember kíváncsi az életére. Fel nem foghatom, magas nekem, mint lónak az abc.

Ám valós társadalmi jelenségről van szó. Számoljunk! Mivel profik az ilyenben utazók havonta simán összejöhet hat-nyolc megrendelés. Ilyenkor örülnek annak az utazási irodának, akivel süttethetik a hasukat, annak a szállodának, ahol nagyszerű a pihenés, a legjobb fesztiválnak, programnak, étteremnek, pékségnek, és mindennek, amelyből pénzt látnak. Összejöhet havi hat-hétszázezer. Nettó természetesen.

És akkor az összekötés. A z-generáció már jutyubereken, influencereken nevelkedik. Azt látják, hogy néhány képpel, sztorival össze lehet kaparni jelentős számú követőt, elkötelezett marhát. Ezekkel a hátuk mögött - feltuningolva néhány likegyári algoritmus munkással - aztán maguk is termékké válhatnak, amely eladható. Szépen lehet vele keresni úgy, hogy nem kell napi nyolc-tíz órát robotolni. Nos, ezek után minek tanuljon, dolgozzon, szerezzen szakmát, keccsöljön diplomáért.

Könnyű lenne erkölcsi piedesztálról prédikálni a csúnya, munkátlan, teljesítmény nélküli megélhetést biztosító világ ellen. Könnyű lenne. Ám mi van, ha ez a jelenség nem csak divat, hanem valami fejlődésszerűség? Annak idején a mezőgazdaság nehéz világából sokan indultak útnak a városok gyáraiba dolgozni. Az sem volt könnyű a maga tíz-tizenkét órás műszakjaival, embertelenségével, de biztosabb volt, mint a földeken görnyedve megtermelni a családnak valót. Közben lesni az eget, hogy az egész évi küzdelem gyümölcsét ne vigye el egy aszály vagy vihar. Aztán az ipar gépesítésével jött a harmadik szektor, a szolgáltatások kora. Itt már nem kellett a gyárak rossz levegőjét szívni, lazábbá vált a munkavégzés. Lehet, hogy ez az influencerkedés a negyedik szektor, a közösségépítésre alapozott eladások kora. Mit tudom én...

Mint ahogy azt sem tudom, hogy miként lesz a jövőben mester, orvos, ápoló, mozdonyvezető stb. Talán jobban kellene őket fizetni, normálisabb munkakörülményeket kellene biztosítani. Bár az is lehet, hogy átmeneti divat az influencerkedés, és a közeledő világválság az értékek polcának megfelelő helyére teszi. A velejáró magamutogatásból viszont elegem van.

A szocializmus munkamoráljának görbe tükrét Alfonzó tartotta a nagyérdeműnek a "Riadó a Pitypang szállóban" című méltán halhatatlan alkotásával. A szálloda a kijelölt határidőre persze nincs kész, a feldobott prémium viszont kellene, ezért a szállodát átvenni érkező elvtársaknak eljátsszák, hogy be van fejezve a nagy mű. A borítékosztásnál aztán összedől az egész, de sebaj, a pénz már a zsebben. Ahogy a közelmúlt nagy projektjeinek - elektronikus jegyrendszer, azonnali fizetés, Paks2 stb. - sorsát elnézzük valami hasonló játszódhat le napjainkban is azzal az apró eltéréssel, hogy nincs Alfonzó, aki legalább megnevettetne ebben a szomorúan tehetségtelen világban.

A projektszemlélet lassan alakult nálunk. Az Alfonzó által kifigurázott korszakot a nagy semmi korszaka követte, amelyben nem sok minden épült, a tűzhöz közel állók a meglévő dolgok lebontásából, eladásából pénzeltek éppen. Az Unióhoz való csatlakozás hozta aztán a projektszemlélet kialakulását, hiszen az uniós pénzeket elvben eredménytermék létrehozása érdekében lehetett elnyerni. No és mi a módja annak, hogy eredményeket lehessen felmutatni? Hát egy olyan szervezet, amely eredményorientált. Dolgozgatnak pár évig, és a végén ott a... nagy semmi. Vagy a mellébeszélés, kifogás. Érdekes világ.

Ha valaki arra vetemedne, hogy Budapest belvárosában eldobjon egy féltéglát, nagy valószínűséggel projektmenedzsert találna el. Az éttermek, kávézók teraszain munkaidőben csupa projektmenedzser ücsörög, és szövi álmát, mint színes fonált. Egymás előtt játsszák a nagymenőt. Ki hánymilliárdos projektben van benne, volt benne, lesz benne. Közben - saját fontosságuk bizonygatására - kis színeseket árulnak el olyan világnagyságokról, mint Univerzum esze Lőrinc, jó helyre befektető Pisti, és egyéb rezsim szpáhikról. Tisztára megelevenedik a múlt század elejének kávéházi világa. Csak akkor alanyi költők, írók, mások által zseniálisnak mondott színészek, rendezők várták, hogy felfedezzék őket, tönkrement szerkesztők ábrándoztak a redakció illatáról miközben egész napra - főúrtól hitelbe - rendelt kávéjukat szürcsölgették lassan, és briósukat majszolták. A projektmenedzserek valami hasonló színt visznek a kávéházakba, azzal az eltéréssel, hogy pénzük az van. Mert megérdemlik. Telik a holland adófizetők befizetéseiből. Csak azok az eredmények, azok alig jönnek.

Szegény Sanyi :). Rajta kívül tulajdonképpen bármelyikükről szólhatna ez az írás.

Hazánkban az eredmény szemléletű projektgondolkodás ugyanis kapott egy kis - iciri-piciri - gellert. A nagyvilágban azért hozzák létre a projektszervezetet, fizetik az embereket, eszközöket, hogy meghatározott időn belül a megbízó által meghatározott termék elkészüljön. Hunniában ezzel szemben a projekt célja a közpénz ellopása, melynek érdekében az abban közreműködő projektmenedzsert kiválóan dotálják. Ennyi, és nem több. A jó projektmenedzser legfőbb tulajdonsága, hogy szakmailag alátámassza a lopást, cserébe érinthetetlen és nem felelősségre vonható.

Ha nagy a baj, legfeljebb átnyergel egy másik projektre. A koreográfia általában úgy néz ki, hogy a projektmenedzser két-három évig felveszi pár milliós havi fizetését, és nagyon lelkes. A közelgő határidő előtt egy évvel - mikor már mindenki látja a borulást - összeráncolt homlokkal sóhajtozik a nehézségekről. Pár hónappal a krach előtt a projektmenedzser hirtelen új kihívást keres magának, mert már nem bírja a nyomást, inkább borászkodna stb. A megrendelő tátja a száját, de mit tud tenni. Aztán pár hónap múlva esetleg megtudja, hogy az új kihívásokat legyőzte az ő projektmenedzsere, és egy éppen induló projektben számítanak kiemelkedő szakmai tudására. Ha a megrendelő nagyon nem akarja elengedni, akkor a projektmenedzser megbetegszik, de szerencsére van élet a súlyos betegségből felépülés után egy másik projektnél. A legpimaszabbak nyugodtan megvárják a buktát, hogy a megrendelő pofájába nevetve megköszönjék a lehetőséget - és a sokmilliós fizetést - mielőtt lépnének. Sőt a teraszokon és konferenciákon az a frankó srác, akinek a legtöbb bebukott projektje van.

Elképesztő ez a projektmenedzser-világ, szerintem ezeket valami titkos helyen tenyésztik. És a megrendelők eltűrik, hogy packázzanak velük. (És közvetve velünk, derék polgárokkal.) Akkor is, ha egyébként a kiváló projektmenedzser nincs is "bevédve".

Persze vannak esetek, amikor nincs könnyű dolga a projektmenedzsernek sem. Mit tegyen például, ha a közbeszerzési kiírásra több szpáhi is rámozdul? Kinek kedvezzen? Szörnyű kín ez! Lölö léggitározzon boldogan a pokolról bikicsunájozva? Pisti lepje meg nejét egy újabb kastéllyal, amelyhez le kell zárni a köztereket? Garancsi tudjon többet tankolni a magángépbe plebejus miniszterelnöki programokhoz? Vagy ki tudja hány áttétellel sikerül Pintér vagy Varga lábujjára taposnia a felkészületlen projektmenedzsernek? Melyik útra lép? Komoly most a tét. Az elvétett kedvezményezett már alapból teheti sikertelenné a véghatáridőt, mert az egész metódust elölről kell kezdeni.

A fenti probléma fontos része lehet az eredménytelenségnek, de az összhatást csak részben magyarázza. A lényeg, hogy az egész magyarosított projektvilág ellenérdekelt az eredményes tevékenységben, mert addig is jár a kiemelkedően sok pénz, amíg a folyamat tart. Fel nem foghatom, miért nem lehet eredményhez kötni a javadalmazást. Kapna a projektmenedzser úr/hölgy egy átlagos fizut, aztán ha kész a cucc, akkor megkapná a kialkudott sikerdíjat. Sajnálná tőle a fene. Biztos kepesztene az eredményért. Így meg csak félig kész termékek maradnak utánuk, amiből azt hiszem, mindnyájunknak elege van.

Pár hete országunk nagyjai egymás után mondtak akkora ökörségeket, amelybe csoda, hogy az ezeréves haza nem remegett bele. Kezdte Kövér Laca, a Párt ideológusa. Igaz, ő nem egyszeri baromságmondásra ragadtatta magát, neki munkaköri kötelessége folyamatosan hülyének lenni, mert ezzel nyugtatja meg a borzalmas tagságot. Laca védelmében el kell ismerni, hogy nehéz a változó világhoz alakítani az ideológiát, a komcsik ezt a lufihámozást dialektikus materializmusnak becézték, és hát a Laca nagy komcsiként visszanyúlt a gyökerekhez. Ilyeneket mond a Laca: "a halál kultúrája a szabadság nevében a rend ellen fordul, a jog nevében a demokrácia létére tör". És képzeljék el, ennek a fantasztikus, mindenben emelkedő országnak vannak ellenségei is, a szellemi terroristák. Na, helyben vagyunk. Szóval nem baj, hogy 2010 óta - a kivándorlást nem számolva - kettőszázötvenezer fővel csökkent a magyarok száma, nem baj az ország vezetőihez köthetően ellopott sok ezermilliárd forint, a versenyképtelen gazdaság, az életminőség romlása. Ez Laca szerint mind rendben van, a külső ellenség, az a hibás. Édes Istenem, ezt a vérkomcsi dumát hányszor hallottuk már! Valami újat Lacikám! Kergüljél jobban!

Aztán ott van "Párt ökle" Laci, aki szerint: a bértárgyalásoknál "nagyobb bérnövekedésre csak akkor kerülhessen sor, ha a munkabér-átutalás pillanatában a foglalkoztatók egy bizonyos összeget nem közvetlenül a dolgozónak fizetnek, hanem a dolgozó megtakarítási számlájára utalnak". Demokráciákban a népképviseleti szervnek (Nemzetgyűlés/Nagy Népi Hurál stb.) van olyan intézménye, amely ellenőrzi az állami szervek gazdálkodását, ezt hívják számvevőszéknek. Illiberális demokráciákban a szervezet elveszíti ezt a funkcióját, hiszen mit ellenőrizhet ott, ahol: "amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája". Új feladat után kell nézni: ilyen például a versengő politikai pártok pénzügyi ellehetetlenítése kamu eljárásokra hivatkozva. Laci ezt abszolválta és a sikeren felbuzdulva új kihívást keresve magának kormányzati ügyekbe pofázik bele. Egy olyan országban, ahol Békekölcsön címén évtizedekre elvették az emberek pénzét, ahol az állam gyakorlatilag ellopta a magánnyugdíj-megtakarításokat, ott nem ildomos arról ugatni, hogy csak akkor kap a dolgozó béremelést, ha annak egy részét azonnal meglovasítják tőle. Ilyen nyilatkozat után felmerül az emberekben a gyanú, hogy nagy gazdasági krachot hoztak össze a fiúk, amely elodázása érdekében le akarják nyúlni a magyar emberek pénzét. A megkergült Laci szétszellenti a gazdasági stabilitásról regélő kormánypropagandát. Hajrá Laci, csak így tovább!

Ezekhez képest Varga Misi szordínóban adja a kergét. Misi eképpen csapott a lecsóba a 325 forintba kerülő euró és a külföldi nyaralások összefüggésének boncolgatása mián: "...izgalmas egy külföldi kirándulás, de egyáltalán nem baj, ha honfitársaink itthon töltik a szabadságukat, itthon pihennek és költenek. Annyi szép és érdekes látnivaló van Magyarországon." Igaza van, szép a mi hazánk. De aki szeretne mást is látni annak talán nem a száz éves kuplé soraival kellene üzenni: "Akinek pénze van, az költhet Malagára, akinek pénze nincs, az üljön a valagára.”  Esetleg vezessék be az ötvendolláros keretet, meg a kötött devizagazdálkodást, és nincs gond. Kerge Misitől ennyire futja.

Handó Tünde szintén nagyot ment, de ő nem most kergült meg. Azt fundálta ki, hogy döntései ne legyenek felülbírálhatók, és ennek érdekében még törvényt is szeretett volna módosítani. Ez egészen elképesztő. Egy jogász, a bírói igazgatás vezetője, aki tagadja a jogrend alapjait. Stünci tehát tévedhetetlen, mint a pápa hit dolgában. Agyrém. A szomorú igazság az, hogy Stüncikét ki sem lett volna szabad nevezni. Sem emberileg, sem szakmailag nem alkalmas vezetői pozícióra. Gondoljunk bele - a pc kásáját kerülgetve -, hogy mire megy a hétköznapokban egy olyan konfliktusos személyiség, mint Stünci. Valamit számon kér beosztottján - amiben esetleg még igaza is lehet -, ám a beosztott az orcájába röhög olyan arckifejezéssel, hogy: Conchita Wurst jól van? Mindenki tudja, hogy egy emberileg, nőiességében harminc éve megalázott emberről van szó, akinek ebből kifolyólag a tekintélye nulla. Stünci érzi, hát hogyne érezné, hogy kiröhögik, ezért erőszakosan reagálva megalázottságát áthárítja a szervezetre, amelyet irányít. Sok tisztességes bíró karrierje bánja ennek az alkalmatlanságát aljassággal, mások porba tiprásával eltakaró embernek a ténykedését. Régen le kellett volna váltani, ehelyett meghosszabbítják Lovasberényig.

No és kedvencem, a Matolcsy. Gyuri tíz pontból álló programot hirdetett, amellyel büszkén mutatta meg a világnak, hogy egy elmebeteg ül az MNB elnöki székében. Szemezgessünk az aranyat érő gondolatokból. Szülessen évente száztízezerrel több magyar, és akkor jó lesz. Egyetértünk Gyurka, legyen így. Ám ahhoz mit teccik szólni, hogy Viktor tízéves kormányzása alatt ennek többszörösével fogyott a magyar? Aztán van vízió magyar egyetem világelsők közé kerüléséről, az egészségügy világszínvonalra emeléséről stb. (Miközben a Kútvölgyi kórház vágókép Csernobilhoz.) Ha ezt egy ellenzéki politikus írja, hát jó, de egy tíz éve kormányzó? Viktor ez noooormális? Figyu má', ez téged b...sztat! A Gyurka szerint van Magyarországon háromszáz "afrikai szegénységben élő kistelepülés”. Hogy mit állít a Gyurka? Tíz év kétharmaddal megerősített nemzeti kormányzati munka eredményeként a magyar önkormányzatok majdnem egytizede afrikai szegénységben vegetál? Tóni pasa ezt miért nem plakátoltatja ki? De a legjobb: "Budapest egy későbbi laza Kelet-Európai Államszövetség déli fővárosa lehet...". Erre már mozgósítottak a kisantantnál, csak a hírszerzésük az utolsó pillanatban közölte a döntéshozókkal, hogy ezt a Matolcsy írta. "Ja, az a bolond!" - legyintettek és lefújták az akciót. A Boldogságindex kétszeresére emeléséről szóló résznél már fehér köpenyes emberek kezdtek Gyurkával lassan, megnyugtató hangnemben beszélni azért, hogy ne féljen a szuritól. Látod Viktor, mi már év elején megmondtuk, hogy Matolcsyt nem szabad újra kinevezni. Sebaj, a következő válságnál majd bizonyít, mint Pimpike a boldogság kék madara. Addig is megerőltetés nélkül, csak könnyedén (Wei wu wei) bámuljuk ezt a kerge marhát.

Nem tudom eldönteni, hogy elegem legyen-e ennyi megkergült állami vezetőből, szórakozzak-e a rakás hülyén vagy szarjak be, amiért ilyenek kezében van a sorsunk? 

Öt esztendeje heverésztem a barcelonai strandon békés nyugalomban, és unalmamban az eget néztem. Egy picike repülő kivált a felhőkből a messze távolban, és megkezdte leereszkedését. Egy nagyobbacska már közelebb repült, egy távolodó pedig a reptér felett járt. Talán ha volt közöttük egy-másfél perc. És ez így ment tulajdonképpen egész délután, mint valami égi kasszaszalagon. Este aztán a Ramblán mozdulni sem lehetett, hömpölygött a tömeg, az éttermek, kávézók dugig, a legendás piacon majdnem elvesztek a gyerekek. Másnap a Sagrada Familia előtt nyolcszázméteres sor, pedig korán mentünk. Ki is hagytuk. (Tudom az okosak előre, interneten, meg minden.) Pedig ez a kaland az úgynevezett válságból való kilábalás kezdeti időszakában volt, azóta még többen vannak.

Meg szerettem volna mutatni a gyerkőcöknek Európát, ahogy még én láttam. Templomokkal, múzeumokkal, azokkal az évezredes értékekkel, amelyekkel itthon sajnos nem találkozhatunk. Azért, hogy a genius locin keresztül megpróbálják megérteni azt a kultúrkört, amely körülvesz, és amelyhez olyan reménytelenül akar tartozni az ország normálisabb fele (egyharmada), Ám tumultus mindenhol. Párizs, London természetesen. De még az olyan korábban nem kifejezetten ismert városok is a tömegnyomor áldozatául estek, mint Edinburgh vagy Bordeaux. És nem csak főidényben, hanem tavasszal, ősszel is. Puffognak a turisták az élvezeti érték romlása miatt, csordák tesznek tönkre természeti értékeket, törik a fejüket az őslakók az invázió megállításának módjairól, de mind hiába, ez most a tendencia.

Mit lehet tenni? Globálisan nem tudom. A legjobb, ha egyedi megoldásokat keresünk. Van, amit ki kell hagyni. Semmi kedvem végigvonulni úgy egy múzeumon, hogy én taposom valaki sarkát, egy másik embertársam meg az enyémet. Hát lehet így műélvezni? Nem lehet. Akkor pedig értelmetlen. Egy ideig lehet trükközni. A Notre-Dame-ba például egy apró - rövid ideig - kialakult szervezési hiányosságot - közben játszva a hülyét - kihasználva sikerült bejutni. A sokat kárhoztatott magyaros gógyinak hála nem dekkoltunk tűző napon a kanyargó sorban.

A barcelonai lanovkára nem a strandon vártunk kétszáz méteres emberláncban, hanem a Montjuïc-hegyen lévő állomásról indultunk az első leereszkedéssel üres kabinban. Az Uffizibe az olasz viszonyokat kell alkalmazni, fejenként tíz euróval lefizetni valami hivatalnokot, aki csoportként bevisz. (Ha Firenzében vagy, tégy úgy, ahogy a firenzeiek.) Templomokba általában beengedik a szertartásra igyekvőket látogatási időn kívül is. Így lettem anglikán a Westminster Abbey kedvéért és hithű katolikus Lisszabonban az Igreja de São Roque csodálatos barokk környezetének látványáért. (Az külön vicces volt, hogy a kórus a Hava Nagila-át énekelte portugálul - bizonyára a tiszteletemre. Vagy egyházzenésítették mint a Tüzed Uram Jézust.)

Ezek a furfangok azonban tiszavirágéletűek, és nem is mindig jönnek be. Mást kellett kitalálni, valami grandiőzt. Szerencsére ösztönösen éreztünk rá. Amíg a népek turistáknak kitalált programok helyszínei előtt tülekedtek, mi felmentünk a Tibidabora, ahol a kutya sem volt. Megnéztünk egy Csodák Palotájához hasonló kiállítást, talán ha két iskolás csoport társaságában, a Vidámparkban lézengtek, a kilátás szép volt, az elegáns utcák árnya csodás villákat takart, és a tapasokért sem kellett megöregedni. Azóta ez a titkos taktikánk. Olyan helyeken járni - lehetőleg busszal, villamossal -, ahol realisztikusabb képet kapunk az adott városról, az ott lakókról.

Ehhez jön a hajnali városnézéses személyes rögeszmém. Korán kelek és miközben a család még szundít, elmegyek egy kis sétára megnézni az ébredő városokat. Bordeauxban például reggel hétkor még sötét volt, tök üres minden, felsétáltam a nemrég átadott büszkeségükre, a négy tornyos hídra - van hivatalos hosszú neve is -, amely azért nagy cucc, mert a közepét liftként felhúzzák, ha jön egy nagyobb hajó. Biztos megérte az a párszázmillió euró, de onnan másfél kilométerre már csak olyan hidak vannak, amely alatt nagy hajók nem férnek el. Állítólag évente egyszer húzzák fel, nagy társadalmi esemény, közvetíti a helyi tévé. Sok értelme nincs, de a folyó sodrásán merengve rájöhetünk, hogy presztízsberuházás nem magyar jelenség.

Vagy Reims. Meglátogattam Török Szultán eredeti nevét viselő helyi egységet. A reggeli sötét megzavart, ezért bonsoir-ral köszöntem. Coopertől és Karl Maytól ismert, hogy az indiánok tisztelték az elmebetegeket, most már tudom, hogy a reimsi pékek is. Jól összecimbiztünk, ami nem kis teljesítmény, mert nem beszélek franciául, ám Louis de Funés-módra azért megérteti magát az ember. Megengedték, hogy segítsek kipakolni a friss kenyeret és együtt reggeliztünk. Mert ez a pékség egyben reggeliző is. Pár euróért vadidegen emberek leülnek egymás mellé, esznek egy kis vajas kenyeret, péksüteményt, isznak kávét, narancslevet, aztán mennek tovább. Mivel nagy spanok lettünk, tőlem még fizetséget sem fogadtak el. Ilyen turistaprogramokat nem kínálnak a bédekkerek.

Az sem rossz látvány, ahogy szépre sminkeli magát az adott város. Valahogy arrafelé a tisztaságra törekvő belső igény az élet minden területén megvan. Az utcaseprők halk gépeikkel suhannak, a boltok, bisztrók alkalmazottai pakolnak, serénykednek nyitásig. (Igen, ne kerüljük meg a problémát, majdnem mind "dologtalan nigger", meg arab, esetleg sárga. Bezzeg Pesten! A Dessewffy utcában egy hónapig tartotta magát a fal mellett egy szép nagy tenyérnyi emberi ürülék. Aztán elmosta az eső. Senkit sem zavart.)

A tömegturizmus elkerülése érdekében tett erőfeszítéseink nem eredménytelenek, de a belőle leszűrhető tapasztalás sem nagy durranás. Nagyjából annyi csak, hogy az emberek nagyon nem különböznek egymástól. Élnek, ahogy tudnak, okosak vagy hülyék, magasak vagy alacsonyak, tisztességesek vagy lehúzók. Ezért a tudásért elvileg nem érdemes vállalni az utazás kényelmetlenségeit, ezt láthatjuk itthon is. A múltból származó látványosságok kultúrája helyett be kell érnünk a jelen kultúrájának megismerésével. Pótcselekvésnek látszik, bár nem rossz program. Így aztán a fene se tudja, hogy elegem legyen-e a tömegturizmusból.

Kezdetben vala Géniusz, akinek minden szava arany, szíve csak a magyar nemzet felvirágoztatásáért dobog. Géniusz nem tűr semmi beleszólást elképzeléseibe, mert ő kérem harminc éve van a pályán, tud mindent. (Nem tud semmit, de mire rájön vége lesz, mint a botnak.) A magyarok közössége rég nem tudja befolyásolni Géniusz döntéseit, mert az ilyesmi a jelző nélküli demokráciák sajátja, a fosztóképzősökben kizárt ez a luxus. A krumplin vett csőcselék és a genetikailag ostobák ócska ideológiával tömése biztosítja Géniusz hatalmát, a valamire való értelmesek gondolatai nem kellenek. Géniusz környezete sem képes befolyásolni a saját bölcsességének nagyszerűségébe révedt Géniuszt, mert egyfelől a hülyébbek hisznek varázsában, a számítóbbak pedig - zsebük tömése érdekében - éppen őt veszik hülyére. Ez tehát az alaphelyzet. Aztán bekopogtat Valóság Nagybátyánk, és Géniuszból pillanatok alatt Szopófantom lesz.

Géniusz egy reggel arra ébredt, hogy ő már nem is szimpla Géniusz, hanem Európa DNS-e. És ahelyett, hogy a kockázatok és mellékhatások feltárása érdekében gyorsan felkereste volna orvosát, gyógyszerészét elkezdett ennek megfelelően politizálni. Kitalálta, hogy ő megmenti Európát. És még ekkor sem szólt neki senki, hogy: "Kösz haver, nem kell". Európa nem öreg néni, akit a kisúttörő Géniusz akkor is átkísér a gyalogátkelőn, ha szegény nem akar átmenni. Mert hát egy ötszáz éve félgyarmati sorban tengődő, saját problémáival megküzdeni sem képes szánalmas országocska ne mondja már meg a frankót olyan országoknak, amelyek századokkal korábban képesek voltak uralmuk alá hajtani hatalmas távoli területeket és megszervezni azok igazgatását. (És ezt a képességüket az óta sem felejtették el, csak más módszereket alkalmaznak.) Géniusz azért is.

Először finoman szólnak neki, hogy: "Hagyd el, brúder, nem a te dolgod". A te dolgod annyi, hogy szépen tartsd féken a hülye magyarokat, amíg mi jól keresünk rajtuk, cserébe hagyunk lopni tőlük. Ezenkívül kuss a neved. Géniusz viszont nem fér a bőrébe. (Pedig tágul az is rendesen.) Az EP-választások örvén gyakorlatilag hadat üzen mindenkinek. Az európai vörösöknek és liberóknak lehetne is, csak a módszer kissé avítt, arrafelé a Jud Süss-szerű plakátok valahogy kimentek a divatból. A saját pártcsaládba való belerúgás már hoz némi homlokráncolást. Az öreg alkesz ellenségnek való beállítása - mégiscsak a Néppárt jelöltjeként vezeti a Bizottságot - hungaricum. Ilyet ottan nem szokás. Aztán megkérik, hogy a bevándorlással ne kampányoljon, mert azzal a széljobb szokott, ők meg nem azok. Géniuszt nem érdekli. És tetézi. Mert idáig lehet politikai, stílusbeli különbségről beszélni, de Géniusz személyes síkra tereli az ügyet. A kampány közepén kijelenti, hogy a Néppárt csúcsjelöltje vizesnyolcas. Mi több, sameszait odaküldi a házához karaktergyilkolni. Gondolta Géniusz, hogy ez itthon bejött, hát majd hozzáteszünk Európa politikai kultúrájához egy kis magyarosch ízt. Az Unió politikusainál viszont ezzel a húzással végleg elrúgta a pöttyöst, ócska, gerinctelen árulónak tartják, aki beleharap az őt kitartó kézbe.

És ezt most már Géniusz is érzi, aki úgy reagál, ahogy szokott kudarcai esetén. Bebábozódik és csendben átalakul Szopófantommá. A fél- vagy egészen hülye híveknek megy a vetítés valami akcióprogramról. A szakértők meg jól elvitatkoznak, hogy össztársadalmi hatása három forint negyven fillér vagy eléri a három forint ötven fillért. Óriási gazdasági sikerekről is rinyál a propaganda, meg csalárdvédelemről, meg mindenről, csak Szopófantomról nem. Mert az illiberális propaganda legfőbb feladata, hogy fenntartsa Géniusz tévedhetetlenségébe való hitet. Ha rájönne a nép, hogy a kündü elveszítette varázsát, defenesztrációval landolna a kolostorból a Dunába. Ezt kell megakadályozni mindenáron. Ezért a háttérben...

Szopófantom járja be Európát: "szopok, nyalok, gombot varrok" - jelszóval. Az eddig támadott, karaktergyilkolt európai politikusok pedig élvezik Szopófantom Putyin úr szerszámán tökélyre fejlesztett technikáját. Használva megalázzák, aztán ha eljön az ideje, a jellemét veszített Szopófantomot nagy röhögések közepette kirúgják.

Weber megválasztásán már konkrétan látszik Szopófantom sorsa. Őt is karaktergyilkolta Géniusz a kampányban - sokat segítve a Néppárt egységes képének aláásásában - aztán Szopófantom alázatosan megszavaztatja szolgáival a Néppárt frakcióvezetőjének. Ellenállás nélkül, önként és dalolva.  Szopófantom szépen letérdelt. A Néppárt viszont nem tett gesztust, Szájer nem lett frakcióvezető-helyettes. A hívek persze nem láthatják ezt a kudarcot sem, a magyar ugar szegény, szánalmas elbutított jobbágyainak nem való az európai valóság.

Vagy például Salvini, akit egy hónapja még a határhoz is lecipeltek megmutatni a migránsokat megállító kerítést. Közben ment a nyali-fali. Mivel az a politikai vonal, amelyet Salvini képvisel, európai szinten nem tudott áttörni, a fickó marginalizálódik. Erre válaszul fellazítja az olasz költségvetést, és elkezd arról elmélkedni, hogy Itáliának nem euróval kellene fizetnie. Az Unió pedig belengette a legendás hetes cikkelyt mint szankciót. (Ha az eurót sokat buzerálja, akkor Salvinit is belengetik.) Bonyolult eljárás ez, de arra jó, hogy Szopófantomot színvallásra késztessék. És Szopófantom szépen megszavaztatja csicskáival a Salvini-ellenes szankciót. Salvini pedig gyors képet kap arról, hogy milyen kemény elvi alapon politizál az ő nagy spanja.

Aztán itt van a csak szakportálok figyelmét felkeltő ügy, melynek keretében az Unió akár ezermilliárd forint bírságot is kiszabhat Magyarországra a rengeteg szabálytalan közbeszerzés miatt. Van vaj Szopófantom füle mögött, mert négyszáz milliárdot azonnal beajánlott. (Attól most tekintsünk el, hogy normális országban ilyen mértékű kormányzati dilettantizmust a nép keményen megtorolna.) Végső esetben az összeg tovább kúszhat felfelé, ha az egész magyar közbeszerzési struktúrát alkalmatlannak - értsd: korruptnak - bélyegzik. Könnyen lehet, hogy ezzel rá is teszik a kést Szopófantom torkára. Élete legjobb szopását kell tehát produkálnia ennek elkerülése érdekében. 

Még izgalmasabb a következő időszak költségvetéséről szóló vita, amelynek tervek szerint a déli országok lesznek haszonélvezői. Magyarország stratégiai szinten is kevesebbre számíthat, a részletek vonatkozásában további csökkenés valószínű. Most lenne szükség egy az európai fősodorba jól beágyazott, az érdekérvényesítő képesség vonatkozásában potens kormányra. Ehelyett van egy pária Szopófantomunk. Aki minden lealacsonyító megoldásba bele fog menni - persze a kretén választói ezt sosem tudják meg - hatalma megőrzése érdekében.

Fidesz-hívők várakoznak Kőbányán

Ám szép lassan a magyarok előtt is le fog lepleződni Szopófantom. Mindent megtesz ellene, de mégis. A külországi kudarcok beszivárognak a magyarok mindennapjaiba. A közigazgatási bíróságokról szóló törvény befékezése ezt mutatja. Trócsányi nevéhez kötődő törvényt uniós szinten eddig is bírálták, de Géniusz kitartott mellette. Szopófantom viszont már nincs abban a helyzetben, hogy védje, ezért kénytelen fogcsikorgatva feladni. Az MTA tudósai jól ráéreztek Szopófantom kiszolgáltatottságára, ezért a tudományos autonómiát megnyirbáló törvény ellen fellármázták az Uniót. Szopófantom pedig választhat, újabb balhé vagy elsunnyogás. A magyar ellenzék - nem a Fidesz pénzen kitartott, hanem az ellenzék - számára is adott a lehetőség: a meggyengült Szopófantom szanaszét szívatása.

Ez van, drága népem. A dilettáns Géniusz a mi kárunkra Szopófantomkodik. Ha lenne gerince - talán volt, de 1981-ben a zalaegerszegi laktanyában felszívódott - vállalná kudarcos politikájának következményeit és bátor Géniuszként viselkedne. Bátorság és egyenesség hiányában viszont csak egy Szopófantom. A magyaroknak egyelőre nincs elege belőle, és ne is legyen, így van ez jól. Az úton végig kell menni, hogy mindenki meglássa milyen is Szopófantom valójában. Aztán akkor majd elegük lesz belőle.