Látszólag nagyszerű siker Mr. Saunders - a mi Andrisunk - 5. helye az Eurovíziós Dalfesztiválon. Rákay lejelentheti Orbánnak, hogy Európa máris jobban tisztel minket, Csiszár pedig „Legokosabb Lajosnak” adhatja el, hogy közel a nagy üzlet, lám már jelentőset léptünk előre. Dagadhat a magyar kebel, lesz itt fékezett habzású nacionalizmus, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, Magyarország jobban teljesít, ripityom.

De mi a valóság? Az Eurovíziós Dalfesztivál nyertese egy osztrák szakállas nő. Kell ehhez magyarázat? Hogy érezheti magát most a sötétben bujkáló zsebszerződésekkel a magyar földet elrabló Hansi? Pofájába röhög a magyar. Ahogy ennek a legendásan ócska Eurovíziós Dalfesztiválnak a pofájába röhögött Európa népe. Persze a fősodor a tolerencia térnyeréséről hadovál, és nem akarja észre venni, hogy Európa polgárai egy jó nagy fricskát nyomtak az orruk alá. Szakállas nő, nesztek.

Szakállvokál?

Ezen a versenyen minden pont fordítva van: aki nyer, az Európa legostobább lúzere, ezért ötödiknek lenni, úgy, hogy a Rákay-Csiszár páros még mindig nem fogja fel, hogy egy összeurópai viccet vesznek komolyan, kínos. Olyanok, mint az egykor volt Budapest TV fellépői, akik pici szívük minden melegét bele adták produkciójukba, észre sem vették, hogy amit ők komolyan előadnak, azon a nézők röhögnek.

Viszont a sógorok jól ráéreztek az Eurovíziós Dalfesztivál ostobaságára, ezért a lehető legnagyobb hülyeséggel - egy szakállas nővel - képviseltették magukat, mert maguk is viccnek gondolták az egészet. Azt viszont a boldog Ausztria nem gondolta, hogy Európa népei ennyire veszik a viccet, így végül is jó képet kell vágniuk a szégyenhez.

De lám, megadták a receptet a tuti nyeréshez. A Rákay-Csiszár párosnak nem kell mást csinálnia mint másolni a mintát, és jövőre már együtt örülhet kicsi és nagy Hunniában. Nem is kell ezt a közpénzt eldurrantó Dal nevű műsort megszervezni - hacsak nem a saját zseb miatt - elég megtekinteni a Nóta TV "stárjait", amely kimeríthetetlen kincsesbánya az Eurovíziós Dalfesztivál megnyeréséhez.

Itt van például a jó Laci betyár, aki küllemében, repertoárjában magas színvonalon fejezi ki a magyar életérzést 1700-től napjainkig. Tuti nyerő. Aztán az "igényes mulatós zene" kedves cigány interpretálói, akiket felsorolni is lehetetlen az "igényesség" okán. Közös jellemzőjük, hogy testsúly vonatkozásában kihívással küzdenek, dalaik az egyszerűség nyelvén adják vissza a kisebbségi lét keserveit, énekelési stílusuk pedig a magyar közutak állapotához igazodva döcögősen elnyújtott. Ha ezzel nem vesszük be Európát, hát semmivel. No és a Bunyós Pityu. Simán leveri a zsűrit a lábáról. A Bunyós Pityu-Sláger Tibó-Fásy Ádám trió egyenesen az Európai Unió titkos fegyvere lehetne az Ukrajnát fenyegető oroszok ellen. A Jolly és kis Grofo No roxa áj című versenydala akkora korszakhatár lenne az európai zenei kultúrában, mint Bach Sebestyén János. Az Ungarn, Ungarn über alles, Über alles in der Welt nagyszerűségét pedig Fásy Zsülike biztosíthatná a Buli van című dalával.

Mozgalmat kellene indítani, hogy jövőre az Eurovíziós Dalfesztiválon csak a Nóta TV valamelyik kalapból kihúzott "stárja" képviselhesse Magyarországot, mert elegem van abból, hogy komolyan vesszük ezt a vacakot.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az Eurovíziós Dalfesztiválból I.
Elegem van a zenei tehetségkutatókból
Elegem van a heti bulvárújságokból

Már a dalt kiválasztó műsor is elég nehézkes volt furcsa zsűritagokkal, akikben - mint cseppben a tenger - mutatkozott meg a magyar valóság. A négy zsűritagból kettő énekesként szerzett magának hírnevet. Kovács Katit tehetsége és életműve hitelesíti, az ő szerepeltetése tisztelgés e műfaj művésze előtt. Rúzsa Magdi beválasztása a zsűribe viszont már nem ilyen egyértelmű, ő valószínűleg a határon túli kvóta nyerteseként került a műsorba. Nem tudom, hogy ő vagy a menedzsere találta-e ki ezt az elkóborolt bociját bőgéssel megtalálni akaró tehén éneklési stílust, de nagyon nem jó. Nehéz neki megbocsátani, hogy a tíz legszebb magyar szó egyikeként számon tartott "szerelem" szavunkat "szar elem"-ként interpretálja, bár kétségtelen e miatt jót lehet a dalon röhögni. A két énekes csak a nevét adja a kiválasztás folyamatához, a döntés a másik kettő zsűritag kezében van, viszont a kettőjük viszonya sem az aminek látszik. Sarzsi szintjén Rákay a főnök, valójában inkább Csiszár irányít.

Rákayt sokan támadják politikai szerepvállalása miatt, de ebben nincs igazuk. Rákay akkor is vállalta elkötelezettségét Orbán mellett, amikor ennek nem volt előnye, sőt kitaszítottsággal járt. Azzal, hogy a politikai fordulat után lehetőséget kapott tehetsége kiteljesítésére semmi gond nincs, a munkáját rendesen ellátja. Rákayt tisztelem, ha esik, ha fúj, elveit vállalja.

Nem így a Csiszár. Az internet nem felejt, ezért bárki megnézheti Csiszár 2008-ig tartó munkásságát a Móka című műsorban. Reggelente nagyon szépen tisztogatta nyelvével a Gyurcsány-éra prominenseinek székelés utáni ánuszát, viszont szellemi verőlegényként ott ütötte a fideszeseket ahol érte - a Kósával készített interjú ebből a szempontból különösen emlékezetes. Aztán eltűnt a képernyőről egy időre, hogy Fidesz-közeli rádiók atyamestereként térjen vissza. A szigligeti vitorláskikötő, teniszpálya, borozó és egy bizonyos Simicska Lajos villája talán tudna ez ügyben részletekkel szolgálni, de nem fognak, mert a táj szépsége nem engedi, hogy piszkos alkuk árnya beszennyezze.

A Csiszár-jelenség mutatja meg leginkább miért veszített a Fidesz 650 ezer szavazatot és - fájdalom a régi fideszeseknek - azt is, miért nincs rájuk a továbbiakban a Fidesznek szüksége. Mert van helyettük más, például a "kis nyilas nem nyilas" alapon a volt komcsik mint a Csiszár. Az orbáni konszolidáció mindenhol ezt jelenti: elöl egy Fideszes zászlóvivő, ám mögötte a második-harmadik vonalban már ott van a volt komcsi "szakember". A leosztás tehát az, hogy az idealista - no jó, ma már jól fizetett idealista - Rákay a látszólagos főnök, akinek árnyékában ott van Csiszár mint „Legokosabb Lajos” embere, aki az üzletért felel. Ez a kis magyar valóság próbálkozik tehát nyereg alatt puhítani az Eurovíziós Dalfesztivált.

Azt az Eurovíziós Dalfesztivált, amely maga is egy önmagát túlélt bohóckodás csupán, amely jól jellemzi a kétsebességes Európát. A kezdeti célok már rég elfeledve, az amerikai popkultúra lenyomta az európait, szánalmas, öncélú magamutogatás a periféria országai részéről, akik komolyan veszik, és letudott kötelező penzum a régiektől, akik azon remegnek, nehogy megnyerjék. Mert aki megnyeri ezt a dicső dalversenyt, annak a következőt meg is kell rendeznie. Mármost a mag-Európa nem igazán akarja az adófizetői eurókat, fontokat erre a vacakra költeni, ezért két ország csoport szokott nyerni. A periféria államai, akik közül egyeseket nem is lehet Európához sorolni, vagy a skandinávok valamelyikét lehet rávenni a nyerésre. Utóbbiaknál még megy az ABBA-kultusz, amúgy pedig a hosszú hideg és sötét időszak is jobban elviselhető, ha van lehetőség egy kis ökörködésre. Mindenesetre társadalmilag elfogadhatóbb játék, mint 20 perc alatt tökrészegre inni magukat például a Helsinki-Riga kompviszonylaton.

Az itt a kérdés: Nyerhet-e az amerikai popkultúra az európai dalversenyen?

A periféria országai viszont szeretnek nyerni. Ennek két oka van: a nemzeti büszkeség és az ezt felhasználó közpénz-eltüntetési lehetőség. Így aztán mindenki megkapja amit akar, a szervezők egy országot, aki vállalja a költséges hiábavalóságot, egy nép akinek dagad a keble a megtiszteltetéstől, hogy ráfigyel Európa, meg a helyi oligarchák, akik valahogy pár millió euró boldog tulajdonosai lehetnek.

Magyarország természetesen a periféria országai közé tartozik. A felhajtás lényege, hogy Rákay illúziókat kerget, Csiszár pedig meg akar felelni valódi főnökének. Kétségbeesve próbálják megtalálni azt, akivel esetleg nyerhetnek, hátha a szervezők könyörületéből szervezhetnek egy döntőt. Ahol leeshet egy kis suska, a plebsznek meg egy kis cirkusz.

Tavaly elnagyképűsködték. Engedték, hogy az istenadta nép döntsön, mert azt gondolták, hogy valamelyik eurokonform celeb fog befutni. Ennek ellenére - vagy tán épp az Eurovíziós Dalfesztivál hiábavalósága okán - ByeAlex szép eredményt ért el. Idén nem bízták a véletlenre, a döntőben olyanokra lehetett szavazni, akik megfelelnek az Unió multikultis elvárásainak. Fájdalom viszont, hogy - fogalmazzunk nagyon finoman - egyik döntős versenyző sem gyökeredzett mélyen a magyar könnyűzenei kultúrában, amelyet olyan nagyszerű művészek teremtettek meg mint például Illés Lajos, Szörényi Levente, Bródy János, Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Zorán és sok más kiváló művész.  A szerteágazó Király-család éppen esedékes üdvöskéjében vagy a "magyart kicsit beszélni" Mr. Saundersben egy közös van: egyik sem alkalmas arra, hogy a magyar zenei kultúrát képviselje, viszont kétségtelenül megfelelnek Európa formális, ám kiüresedett "értékeinek". A magyar színekben induló versenyzőt azonban gyökerei, kultúrája még inkább Amerikához kötik, és könnyen lehet, hogy ez lesz a veszte is. Ha az európai szervezők, szavazók megérzik, hogy csak egy Magyarországon átcsomagolt, de valójában az amerikai popkultúrát jelentő áruról van szó, még a tisztes helytállás sem lesz meg, hiszen az egész dalverseny egyik ideológiai alapja az önálló európai popkultúra megerősítése éppen az amerikaival szemben. Erre idejönnek a magyarok egy kedves, tehetséges, de mégis csak amerikai fiúval. A Rákay-Csiszár duónak a magyar könnyűzene bemutatása nem elsődleges szempont, csak a versenyző eladhatónak látsszon az európai publikumnak és a szervezőknek, ám a fenti kettősség miatt nagy a kockázata a pofára esésnek.

Kedves Eurovíziós Dalfesztivál szervezők, ez a Rákay és Csiszár-fiú annyira akarnak rendezni egy ilyen összeurópai flúgos futamot, legyenek szívesek adják már oda nekik, ne kelljen kínlódni a sok süket szöveggel, meg dalválasztási eszetlenkedéssel, mert ebből már elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a parkolási cégekből
Elegem van a zenei tehetségkutatókból
Elegem van a heti bulvárújságokból

Egyik este hazafelé baktatva a Nagy Imre téren csapdába estem. A szűk járdán az egyik oldalon autók, a másikon a rekettyék között igyekeztem tempósan haladni, midőn az egyik kocsi mellől egy hölgy lépett ki jelentősen visszafogva sebességem. Éppen azt vizslattam, miképp tudom megkerülni, mikor a hölgy lehajolt, csak formás hátsója maradt ott. Azt mondják van olyan, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve, jelen esetben viszont a szerelmi szál mellőzésével a meglátni és szerelmi teljesedésbe kerülni kategóriában dönthettem volna csúcsot, ha nem torpanok meg illedelmesen. Csak szent életű külső szemlélőnek nem jutott eszébe pajzán gondolat a jelenetről. "Elnézést", és utat kértem a hölgytől, aki arrébb állt tovább matatva szandálján. A jelenet egyben a Heuréka! felismerését jelentette számomra, mert már egy ideje feltűnt, mennyi totyorgó akadályozza a másik embert abban, hogy az saját tempójában haladhasson.

Felülről nézve a nagy közlekedési csomópontokban olyanok az emberek, mint a biliárdasztal szép, színes golyói, ahogy mozognak kijelölt céljuk felé. A kellemes, puha zöld filc helyett a csúnya szürke flaszter emberáradata azonban sokszor kénytelen szembenézni azzal, hogy meg kell állnia, irányt kell változtatnia, mert homo totyorgikusz akadályozza célja elérésében. Pedig ezek a célok nem valami óriásiak ám, hanem olyan apró, icipici célok csupán mint beérni a metróba, elérni a villamost, buszt, átmenni a zöld jelzésnél, leülni egy szabad helyre stb. De a homo totyorgikusz ezeknek a kicsiny céloknak is nagy kerékkötője, így lehet várni a következő metróra, villamosra, buszra, lámpára, meg savanyú képpel álldogálni.

A homo totyorgikuszt nehéz csoportosítani: lehet fiatal, középkorú, öreg, nő vagy férfi, felbukkanhat bárhol, a lényeg, hogy akarva-akaratlanul jól kitoljon a másik emberrel. Talán egy csoportképző szempont lehet: a tudatosság. A legtöbb homo totyorgikusz tudatában sincs annak, hogy akadályt képez, ő csak békésen egzisztál. Éppen a rohadt okos telcsikéjét nyomkodja vagy böngészik valami hirdetést vagy bizonytalankodik merre menjen, miközben mögötte tíz méteres az akadályozottak sora. A nem tudatos homo totyorgikusz azt hiszi csak ő miatta van az egész Teremtés, mást észre sem vesz, kizárólag saját magával foglalkozik, s akinek ez nem tetszik az vessen magára.

A tudatos homo totyorgikuszoknak két csoportja van a hivatásosak és a műkedvelők. A hivatásosak a koldusok és a szórólap-osztogatók, akik azzal a céllal akadályoznak, hogy pénzt kapjanak vagy felhívják a figyelmet valami vacakra, amelyet a papírra nyomtak, bár maguk sem tudják mi az. A tudatos, ám műkedvelő homo totyorgikusz más kategória, nehéz elkülöníteni a nem tudatos homo totyorgikusztól, de testtartása, mozdulatai, kissé rosszindulatú szempillantása elárulja. A tudatos homo totyorgikusz ugyanis szerepel, addig is, amíg akadályt képez, kap valami figyelmet, mondhatjuk: addig ő a hétköznapok kicsi sztárja. Általában idős emberek szeretik így magukra irányítani a figyelmet, akik botjukra valahogy mindig úgy támaszkodnak, hogy ne lehessen mellettük elférni. A banyatanknak nevezett húzható bevásárlókocsi elterjedése nagyot lendített a tudatos homo totyorgikusz lehetőségein, a metróhoz igyekvők tucatjait tudják okosan feltartani úgy, hogy a mozgólépcsőt elfoglalják. Ilyenkor Leonidasként védik pozíciójukat, nincs azaz utas-perzsa, aki át tudná törni a banyatank védelmet. A tömegközlekedési eszközökön való helykeresés során szintén elönt a boldogság, amikor a kinézett helyet azért nem tudom lestoppolni, mert a banyatankos akadályoz ebben. Természetesen neki már van helye, mert a nyugdíjas ilyen élethelyzetben gyönyörűen legyorsulja Vettelt is.

A kisgyermekes anyukák egy része is hajlamos a gyes betegség tüneteit mások feltartásával kezelni. Náluk az akadályoztatás célja olyan talmi örömök elérésének kicsikarása mint egy-egy mosoly, bátorító szó, a picihez intézett dicséret. A dugó képzés helye pedig valamilyen (sokszor bolt) ajtó, mozgólépcső előtere, szűkebb utcarész, stb. Nehéz persze a babakocsit tolva, a másik, esetleg harmadik gyermeket is terelni, de az ebben a problémában pillanatnyilag nem érintetteket sem kellene akadályozni. Egy villanásra talán megemelkedik a vérnyomásom, ha miattuk megy el orrom előtt a busz, de nem tudok rájuk haragudni, mert hát Lenin elvtárs is szerette a gyerekeket.

A legveszélyesebb élethelyzet akkor alakul ki, ha a homo totyorgikusz autóba ül. Vezetés közben mélázik, nézi a hirdetéseket, elemzi a másik vezetési stílusát, vitatkozik a GPS-szel, bizonytalankodik merre forduljon, a sminkjét igazítja stb. Aztán ha balesetet okoz, ő megússza, a vétlennek meg irány a kórház, rosszabb esetben a hullaház. Előfordul a fordítottja is, amikor a homo totyorgikusz gyalog veti bele magát a város forgatagába. Valami rejtélyes oknál fogva a zebrát valamiféle lassító mezőként értelmezi, és tétova léptekkel a közeledő autó féktávolságának hajszálra kicentizett határán dönt úgy, hogy a járdaszegélyről az autó elé lép, ezt követően borzasztó lassú léptekkel vánszorog a túloldalra legalább 20-25 kocsit lassításra és megállásra kényszerítve csak azért, hogy ő kényelmesen átérjen a zebrán. Rosszabb esetben elbizonytalanodva esetleg visszafordul, sőt megáll vagy nézelődni, esetleg beszélgetni, ha rég nem látott ismerősével fut össze az út közepén.

Elegem van a homo totyorgikuszból, mert sok-sok percet - autós változatában ennél is többet - vesz el embertársai amúgy is szűkre szabott földi létéből.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a villamoson telefonálókból
Elegem van a heti bulvárújságokból
Elegem van a régi ismerősökből

Egy negyvenes, ám jó súlyban lévő apuka vonta magára a játszótéren napozók figyelmét azzal, hogy tíz év körüli fiának próbálta megmutatni, miképp kell átkapaszkodva végig kommandózni az egyik játékon. Kínos volt az eredmény, az apuka 2-3 másodpercig bírt lógni a szeren, a kisfiú, viszont ahogy ráérzett a dologra, simán végigment, sőt egy nyolcéves forma kislány is. Ezután csodálkoztam rá a játszótér felnőtt közönségére. A húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó anyukákra, akiknek jelentős mennyiségű háj buggyant ki a nadrágoldalán, apukákra, akik komoly pocakot toltak maguk előtt. Talán az emberiség történetében sohasem foglalkozott ennyi életmód magazin, tévé műsor az egészséges életmód fontosságával, de a tapasztalat szerint az átlagember szintjén csekély eredménnyel. Mi lehet ennek az eredménytelenségnek az oka?

Először is valami mélylélektani okból zabál a magyar ember. Nyugati vagy skandináv embertársaink étkezéshez való viszonya meglehetősen visszafogott, ők praktikus oldalról közelítenek, azért esznek mert kell. De semmi faxni, annyit esznek meg amennyi szükséges - a határátkelés napi gondjaival szembe néző honfitársaim esetleg cáfolnak - még a vendégnek is kiporciózzák az adagot, repetázni udvariatlanság. Több mint húsz éve a British Airways egyik esti járatán próbáltam a negyedtenyérnyi zsemléből még egyet kérni, a sztyuvi furcsán nézett rám, végül kerített egyet, de a személyzetből valaki nem vacsorált. Az amerikaiak gyorsan, sok kalóriát szeretnek elfogyasztani, ezért az átlag amerikai úgy néz ki mint egy szabadnapos rinocérosz. Mi magyarok elsősorban a gazdagságunkat igyekszünk fitogtatni az étkezésünkkel, másodsorban pedig kuruckodásból eszünk, tízegynéhány millió Kis János akarja kienni a világ Sarudiját a vagyonából.

Nem tudom úgy meglátogatni vidéki véreimet, barátaimat, hogy abból ne kerekedne egy kisebb lakodalom. Először érkezik egy lavór leves, aztán egy vödör pörkölt, pár tucat rántott hús szelet, végén pedig egy tepsi sütemény, mintha a "Veri az ördög a feleségét" című film elevenedne meg. Visszautasítani persze nem lehet, szerencsére hazafelé van egy benzinkút, ahol nemcsak a kocsi tankját töltöm tele. Ha bátortalanul megkérdem minek ez a felhajtás, a válasz valami ködös csak, így szoktuk meg stb. - azt hiszem, maguk sem tudják. A hétköznapok szintjén sem más a helyzet. Kedves barátaim családilag egy hónap alatt kb. húsz kilót dobtak le a kocsicsere következtében. Megszokták ugyanis, hogy munkából hazafelé valamelyik élelmiszer moslék diszkontban telepakolják autójuk csomagtartóját, és ha már megvették, akkor el is kell fogyasztani ugyebár. Amikor viszont a régi kocsit eladták, és az új még nem jött meg, kénytelenek voltak a lakástól 400 méterre lévő boltban vásárolni. Panaszkodtak is a cipekedésre, ráadásul annyit vásároltak amennyi szükséges volt. Így sikerült a nagy mutatvány: fogyott a família. Ez a kedvező tendencia hamar megfordult az új autó megérkezésével, azóta nemcsak a korábban leadott kilókat szerezték vissza rövid harcban, hanem még 5-8 kilót is sikerült felkapniuk, hiszen a csomagtartó is nagyobb.

A mennyiség mellett a minőséggel is van némi gond. A mélyhűtött, ételnek látszó tárgyak, a saját márkás - szőlőcukorral és E-kkel dúsított - húsipari termékek helyett akár minőségi ételt is ehetne a nép, de nem, inkább vesz 30 deka minek nevezzeleket mint tíz deka minőségit.

A mozgás hiánya széles néprétegeknél feltűnő. Kedvenceim azok a hölgyek, akik perceket is képesek várni a munkahelyi liftre ahelyett, hogy egy-két emeletet menjenek - lefelé. Pedig azzal is el lehet égetni némi kalóriát, ha 4-5 emeletet lépcsőzünk. S bár gyalogolni jó, alig vannak, akik 1-2 villamos- vagy buszmegállónyi távolságot lesétálnának, inkább várnak és nyomorognak a tömegközlekedés szardíniái között. Pótcselekvésként odáig sokan eljutnak, hogy megvegyék valamelyik fitnessguru könyvét, DVD-jét, noha elég lenne a mindennapokban használni például a lábukat.

Mindennek az alját a fogyasztószerek jelentik, melyet a dög lusta népség szokott használni. Talán emlékeznek még a '90-es évek kitörő népszerűségű fogyi tablettájára. Egyik drága kolléganő - évei számát tekintve az ötvenen, súlyára nézve a százon túl - békés ebédje után elfogyasztotta a napi kötelező 3 darab francia krémesét, majd a fiatal gyakornok hölgyet megkérte, hozza oda neki fogyi tablettáját egy pohár vízzel. A fogyasztószereken élőket ez a mentalitás vezeti a mai napig, zabálhassanak kedvükre, ne kelljen semmit sem csinálniuk a hőn áhított fogyásért, de eredmény azért legyen. Aztán ha mégsem sikerül a fogyás, természetesen a szer a hibás, és már nyergelnek át a másik csodaszerre. Hiába: az emberi ostobaság a legjobb üzlet.

És persze a kifogások, hogy akkor épp most miért nem teszünk semmit: majd a nyárra, nem dobunk ki ételt, nekem már mindegy, életkorral jár stb.

Politikusaink vegyes képet mutatnak a túlsúly terén. Nemcsak Magyarország, a Fidesz, de a kilók vonatkozásában Orbán Viktor is jobban teljesít, pedig a pocakos miniszterelnök a halálom. Mesterházy Attila fiatalember létére hízásra hajlamos, lép kettőt és már csatakban folyik róla a verejték. Áder János, Vona Gábor és Bajnai Gordon viszont fess férfiemberek, jól tartják magukat. Gyurcsány Ferencnek – mióta nem nyomja saját kormányzóképtelensége a vállát mindannyiunk szerencséjére – kikerekedett az orcája mint a kölyök gólyának. Schiffer Andrásnak inkább fel kellene szednie néhány kilót, mert a kákabélű politikus a választók számára nem komoly ember.

Lehet, hogy a mai játszótér "hájbájai", "tonna madonnái" és "pocak tónijai" éppen egy régi játszótéren választották maguknak életprogramot: "Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból kidagadok én.", melyet sikeresen megvalósítottak. De a dagadás olyan jól sikerült, hogy talán saját maguknak is elegük van az elért eredményből.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a Darwindíj-várományosokból
Elegem van a McDonald's-ból
Elegem van a régi ismerősökből

Persze a felcsúti stadion körüli vircsaftról lesz szó, aki unja, ugorja át egész bátran, hiszen ezen rugózik az egész ballib média - már kissé tényleg unalmas. Számomra ugyanis ebből az egészből egy ember érdekes, Orbán Viktor, akinek álmára, ambíciójára korábbi cikkünkben kitértünk, a stadion átadása csak ennek a célnak a megvalósulásához vezető állomás. A meglepetés inkább a megvalósításban ért, mert nem gondoltam volna, hogy Viktor pojácaként hagyja el a Purczeld/Puskás/Pancho Arénát. Ki merte ezt tenni vele?

Nos, először is a felcsútiak csináltak pojácát nagynevű szülöttükből. Ugyanis a meccs teljesen hidegen hagyta őket, egyáltalán nem szurkoltak, nem érezték magukénak a csapatot. Inkább egy rendkívüli falunapként tekintettek az egész mulatságra, a Viktorra voltak kíváncsiak, mi lett abból a gyerkőcből, aki lopta a cseresznyét, meg csúnyán beszélt szegény Julissal (Isten nyugosztalja!). Ott van nekik a Real Madrid ifi csapata, meg egy bazi nagy, szép stadion, de a derék falusiakat ez nem hozza tűzbe. Kínos.

A másik nagy pojácacsináló maga Viktor volt. Ha bírálom is Viktort, kedvelem őt, sok jó tulajdonsága van, például szereti Rejtőt, és aki Rejtőt szereti, humortalan ember nem lehet. Viktor is hajlik az öniróniára, emlékezetes az a csibészes mosoly, ahogy kinézett a Nastaseval kötött egyezmény aláírásakor. Ezen a délutánon viszont humorát a ruhatárban hagyta vagy a TEK vette el tőle biztonsági megfontolásból, de ritka ostobán viselkedett. Pocakját kinyomta, a kihízott öltöny feszült az ülepén, peckesen próbált meg mászkálni, fontoskodó képpel járkált, mindenhol ott akart lenni, szegény Purczeld/Puskás/Pancho nénit megelőzve nyújtogatta a kezét, olyan volt, mint egy parasztlakodalom okvetetlenkedő vőfélye.

A harmadik pojácacsinálóvá egy ismeretlen spanyol ifjú vált. Mikor az érmek átadására került sor, nagy jó kedvében az egyik kis gazfickó a szokásos kézfogás után barátságosan vállon veregette az előtte álló kis puttót, fogalma sem volt róla, hogy éppen a kétharmados miniszterelnököt lapogatja. Viktoron mintha áram ment volna keresztül, de joviálisan tűrte az inzultust.

Csakhogy a kisfickó divatot csinált, és az utána jövők is a vállát veregették, hátát lapogatták a nagy embernek, aki jól láthatóan nehezen kezelte ezt a helyzetet. Bizony az ifjúság, az a fránya, pimasz ifjúság csinálta a legnagyobb pojácát szeretett Viktoromból! Abból a Viktorból, aki 26-27 éve körberöhögte volna Grósz elvtársat, ha az stadiont épít kertje végébe, és rámutatott volna arra, hogy milyen suttyók is a kommunisták. De az öregecskedő, inkompetens Orbán már nem érzi a helyzet fonákságát, ezért vált pojácává.

De legalább világszínvonalú pojáca lenne, mint Putyin úr másik kedvence, Kadyrov úr! A jó Kadyrov néhány éve szintén gründolt egy stadiont magának, hatalmas, dollár milliókba kerülő nemzetközi cécóval, maga szállította vendégeit mint sofőr, és azt találta mondani, hogy Groznij lesz a labdarúgás fővárosa. Hát kérem, hol van ehhez ez a felcsúti búcsú? Van tehát még tér, melyet be lehet játszani.

Úgyhogy: Hajrá, Viktor! Hajrá, lakájok! Teljesítsetek jobban, legyen Viktor világszínvonalú pojáca, mert ebből a vidéki pojácáskodásból elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van az elmúlt négy évből
Elegem van a választókból

Több mint huszonöt éve történt egy vidéki katonai kórházban, hogy beszállítottak egy határőr ezredest. Ez az ezredes díszpéldánya volt a kommunista rendszernek, amolyan munkás szülők paraszt gyermeke. Nagydarab volt, nagyhangú, trágár, bratyizó, parancsoláshoz szokott, kinézetre Hagyó Miklóshoz hasonló. Nos, ez a rendszerhű virtigli kommancs egy este a Lada Nivájából kiszállva egy pici gödörbe lépett, és bokája törött, szalagjai szakadtak. Ahogy kell, megkapta a szükséges orvosi ellátást, de a lába hetek óta nem javult, ezért hozták be a kórházba. Nemzetközileg elismert katonaorvosok vették kezelésbe, vizsgálták, de a csont nem gyógyult, sőt egyre rosszabb lett. Ekkor közölték az ezredes elvtárssal, hogy baj van, megpróbálnak mindent, de készüljön fel arra is, hogy a lábának egy részét amputálni kell. Aznap este benyitottam a szobájába, és őt az ágya szélénél találtam pizsamájában térdelve, kezét összekulcsolva, arcán patakban folyt a könny, ahogy próbálta felidézni magában a szüleitől, nagyszüleitől gyermekkorában tanult imát. Amíg élek ez a kép elkísér.

A hit furcsa, nehezen érthető meg. Akinek megy a szekér, egészséges, sikerrel privatizál vagy közbeszerez, annak semmi. De legyintse meg csak egy picit Isten ujja bármely nagypofájú ateistát, már borul is le a kereszt előtt.

Az egyik legjobb és legbölcsebb magyar író, Rejtő Jenő zseniális gondolata talán segíthet megérteni a hit csodáját: "- Nem tudja, hogy mi a jogrend, kislány - felelte lassú, mély hangján a kormánybiztos. - Ha néhány halász egy legendában hisz, attól még nem támad fel hivatalosan az eltemetett Decoux-ügy. A lány, egész testében reszketve Mervin elé toppant, és elfúló hangon ezt kiáltotta: Excellenciás uram! Nem ez az első eset... amikor néhány halász hitt egy legendában... és olyan feltámadás lett belőle, hogy ma is harangoz miatta az egész világ! Tudja?! Nagy-nagy csend lett..." Talán csak ennyi az egész.

A hit titkának bonyolultságát humorosan (Halandó létünk cukrozott epéje nevettet, s olykor szívre hat.) is megközelíthetjük az alábbi viccel:

Egy amerikai zsidó üzletember elküldte fiát Izraelbe egy évre, hogy kicsit magáévá tegye a kultúrát. Amikor a fia hazatért azt mondta:
- Apa, nagyon jól éreztem magam Izraelben. Ja, egyébként meg keresztény lettem.
- Ó, ne! - mondta az apa. - Mit tettem? - eztán elment legjobb barátjához és elmesélte problémáját.
- Ike, - mondta - elküldtem a fiamat Izraelbe, erre ő meg keresztény lett. Mit tegyek?
- Érdekes, amit mondasz - felelt Ike, - én is elküldtem a fiamat Izraelbe, és ő is keresztényként jött haza. Talán kérdezzük meg a rabbit.
Elmondták hát a problémájukat a rabbinak.
- Érdekes, amit mondtok - én is elküldtem a fiamat Izraelbe, és ő is keresztény lett. Vajon mi történik a fiainkkal?
Ezután imádkoztak Istenhez a fiaikért, és kérték, mutassa meg nekik, mit tegyenek. Amint befejezték az imát, egy zengő hang szólalt meg odafentről:
- Érdekes, amit mondtok - mondta a hang - Én is elküldtem a fiamat Izraelbe...

Én nem tudom, hogy kell jól hinni, de remélem, a gyakorlatban megfelelően csinálom. Aztán ha egyszer számot kell adni a cselekedetekről, ott nincs kecmec. Ott nem fog számítani, ha a sokszor bérmálkozó arra hivatkozik, hogy viselt dolgai már elévültek. A biznisz-kereszténytől megkérdezik, azt olvasta-e a Bibliában, nézzétek az ég madarait vagy azt, hogy lőjétek le az ég madarait. A harmadik pedig megtudja, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán mint vagyonnyilatkozat-módosítónak bejutni a mennyországba.

A húsvétnak a feltámadásra épülő hitről kellene szólnia hozzásegítve a kereső embert annak megéléséhez, de inkább üres és harsány marketing fogásokat láthatunk a gyagyás nyuszival. Aztán húsvét másnapján jönnek az alpári népszokások a tökrészeg vagy gyermekkoldus maffiába tömörült locsolókkal. Ezekből a talmi vacakokból van elegem, mert könnyű utat mutatva elfedik a húsvét valódi, hitre épülő tartalmát.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az apás szülésből
Elegem van a villamoson telefonálókból
Elegem van a szülői értekezletekből