Nagyapám temetésén a pap babrált egy keveset az imádságos könyvében, majd előhúzott egy hártyavékony géppapírt, és elégedetten bólintva belekezdett a búcsúztatóba ekképpen: Itt fekszik előttünk e testvérpár! A gyászoló gyülekezet döbbenten kereste, kit temetünk még, mert speciel csak nagyapám volt a koporsóban. A pap érezte, hogy mellényúlt a kottának, ezért arra kanyarította beszédét, hogy az akkor már másfél éve elhunyt nagyanyám és a nagyapám lelkiekben szinte testvérek voltak. No, ez még nagyobb döbbenetet váltott ki, mert szegény nagyanyám egész életében mindenhol meglátta a munkát, le nem állt volna pihenni, míg a papa elkényeztetett legkisebb fiúként inkább bohém életviteléről volt híres. Látta a derék pap, hogy ebből nehéz lesz jól kijönnie, ezért átváltott arra a kántáló beszédmódra, amelyet nagyon tudok utálni a papoknál, és a nagyapám jámborságát kezdte dicsérni. Ebben a gyászolók megnyugodtak, csak én - az amolyan kedvenc unoka, akivel sok csibészséget megismertetett - haraptam a számat felnevetés ellen, mert az öreg térdétől nem nagyon kopott a templom kövezete, ám a kőhajításnyira lévő kocsmában a vasárnap délutáni ultipartik királyaként emlegették, és kuglinyereményeiből is elég jól kiegészítette a nyugdíját. Miközben tovább hallgattam a pap locsogását, megértettem Örkény temetésre alapozott - és elhibázott - példáját a groteszkről.

Arra viszont ma is keresem a választ, hogy lehet-e egy életen át hitet sugározni embertársainknak? Valószínűleg egészen kivételes embernek kell lenni ahhoz, hogy a hit ne váljon mindennapi rutinná a papoknál. Mert bizonyára az első tíz temetésnél, esküvőnél, keresztelőnél még a pap is átéli a helyzetet, a századiknál már kevéssé, a többinél meg már csak letudandó üres feladat. Persze az vesse az első követ rájuk, aki azt akarja, hogy kenyérrel hajigálják meg. Minden hivatásban kialakul ez a helyzet. Annak van pechje, aki munkáját a nyilvánosság előtt végzi, mert nagyon látványos tud lenni az unottság. A papok is így vannak ezzel: nagyon nagy a feladat, kopik a lelkierő és talán a hit is.

A kiüresedéstől nem lettek mentesek az ún. kisegyházak sem. Közel harminc éve robbant például a magyar vallásos életbe a Hit Gyülekezete, melynek dinamizmusától a történelmi keresztyén egyházak megijedtek. Ma már akkor nézem a Vidám Vasárnap nevű istentiszteletüket, ha nevetni akarok. Németh Sándor egy táblagéppel a kezében sétál, onnét olvasva fel nyája tagjainak sokszor bornírt kérdéseit, melyekre összefüggéstelenül, improvizálva próbál meg választ adni, ám e válaszokból csak egy valami hiányzik: a hittel telt gondolat. A koreográfia úgy zajlik, hogy a válaszok ürességének leplezése miatt sokat beszélve bele gabalyodik mondandójába mint majom a házi cérnába és, hogy kijöjjön onnét elkezd allelujázni. A gyülekezeti tagok pedig megtapsolják. Az egykor keresztyéni körökben rettegett kisegyház vezetője odajutott, hogy a hit hiánya miatt hetente teszi magát nevetségessé.

A hit elkopását viszont sokszor pótolják az anyagi javak. Az ismert vicc szerint felújítanak egy templomot, melynek újjá szentelését maga a püspök végzi. Meg is jelenik Mercedeséből kikászálódva a püspök úr, komoly slepp kíséri: titkár, fotós, sajtós, alárendelt papok stb. A hívek közül ekkor megszólal valaki: De jól megy a cégnek, a Főnök még csak egy szamárral kezdte!

Régi történet tehát a pénz hitet bomlasztó hatása, Luther emiatt is szegezte ki hittételeit a wittembergi templom kapujára, de az ő egyháza sem tud ellenállni a csábításnak. Sőt az evangélikusoknál és a kálvinistáknál a hit szempontjából rosszabb a helyzet mint a katolikusoknál, mert a lelkész gyereke egész korán megtanulja, hogy a papi szolgálatból meg lehet élni, ezért nem a hit iránti elkötelezettség viszi a lelkészi pályára, hanem a megélhetés bársonyos útjának azon lehetősége, hogy egy napon átveheti a papa parókiáját.

A legutóbbi felmérések szerint ugyanakkor többen jelentkeznek papi szemináriumokra, bővül a papság létszáma. Ez első ránézésre jó hír: "Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába." A kérdés az, hogy hittel teli minőségi munkások mennek aratni vagy a társadalmi válság hatására megélhetési munkások. Ha az utóbbi, az nem lesz jó senkinek. Hit nélkül, egzisztenciális félelemből nem szabad papi pályára lépni, bár nagy az Isten kegyelme, lehet, hogy később megjön a hit is.

Nehéz és összetett tehát a papi sors, megértéssel kell hozzá viszonyulni. A kívülállók talán nem is látják, hogy milyen nehéz akkor is menni feladni az utolsó kenetet, ha az éjszaka közepén inkább aludni szeretne Isten szolgálja. Lelkileg nem könnyű más emberek gondjaiba csöppenni, amolyan utolsó mentsvár lenni, akihez akkor fordulnak, amikor már minden elveszni látszik. Esetleg éppen fordítva, csak azért kell az egyházi - hit nélküli, üres rituálévá silányított - esküvő, mert olyan cuki az álomszép bérelt/megvett menyasszonyi ruhában kétszer is esküvőset játszani. A folyamatos lelki helytállás lassanként őrli fel a hitelvek szépen megfogalmazott rendjét, ezért nem lenne talán elvetendő, ha a papok ötévente kapnának egy évet a töltekezésre, az elmélyülésre, a hit megerősítésére. S talán a hívek szeretete is táplálhatná a hit ki-kihúnyó lángját. Ha hívek nem fordulnak szeretettel papjuk és egyházuk felé, miért csodálkoznak, ha lelki vezetőikben erősödik a kétely és csökken a hit munkájuk hasznosságát illetően?

Vannak természetesen kiemelkedő személyiségek valószínűleg több százan, akik példát tudnak mutatni, akik segítő kezet nyújtanak az el-elbukó embernek. Ezekből a példaképekből a médiában jószerint csak Böjte Csaba, Pál Feri, Fábry Kornél atya jelenik meg, számukra azonban intő jel lehet Az ördög ügyvédje című film zárójelenetének figyelmeztetése: A hiúság kifejezetten kedvencem a bűnök közül.

Pünkösd van, melyen a Szentlélek kiáradását és az egyház megalakulását ünnepli a keresztény világ. Ilyenkor az aratás Urának kegyelméből merítenek hitet a keresztény egyházak egész éves nehéz munkájukhoz, melyre nagy szükségük van nekik is, a híveknek is. Jó lenne persze ha az Úr kegyelme mellett a hívek szeretete is erősítené Isten szolgáinak hitét.  A hit nélküli ürességtől kongó, anyagias egyházból és annak papjaiból viszont elegem van mert ők nem méltók arra a feladatra, melyre rendeltettek.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a hit nélküli húsvétból
Elegem van a kövér emberekből
Elegem van a totyorgókból

A már legendássá váló "emútnyócév" egyik legirritálóbb jelensége volt az ún. filmszakma közpénz lopása. Irdatlan pénzek mentek el részben nézhetetlen, részben soha el nem készült filmekre, miközben a "függetlenségükre" büszke ballib filmesek újabb közpénzekért rinyáltak. Kedvencem az a történet volt, melyben valami pénzosztó "független", aki valami színművészeti "függetlennek" is valami "függetlenje" volt, 50 millió forintot adott saját "független" tansegjének egy film szinopszisra, melyet a "független" tanseg a pályázati határidő lejárta után nyújtott be. A 2010-es választások elszámoltatási ígéretében benne volt ezeknek a "független" lángelméknek az elszámoltatása is, de persze nem lett belőle semmi, mert a "függetlenek" amerikai leágazása elsimította az ügyeket, szépen kifizette adófizetői pénzből a "függetlenek" cehjét.

Akkoriban ez ellen a közpénzszórás ellen Kálomista Gábor kelt ki a legjobban számon kérve a tehetségtelen "függetlenek" kistafírozását hitet téve a tehetségeknek való lehetőség megadása mellett. Ittam szavait. Aztán bekövetkezett a politikai váltás és vártam a jobber tehetségeket. No, várhattam. Olyan érzés volt, mint a rendszerváltás nevű vicc hajnalán, amikor minden "művész" Aczél tiltására hivatkozott, amely miatt nem tudott kibontakozni. De csak nem kerültek elő az íróasztalban porosodó remekművek, viszont kiderült, hogy mindenki szem volt a láncban.

Kálomista gyorsan előállt ugyan tévéfilmekkel, ám a Munkaügyek vagy a Haction sem volt más mint amilyen a "függetlenek" közpénz lenyúlása. Igaz, Kálomista legalább látszatra csinált valamit. Megvallom, a Munkaügyeket nem bírom nézni, néhány részt láttam, ritka vacak.

A Haction azonban más. A kezdet ennél a sorozatnál is gyenge volt. A történet éppolyan zavarosra sikeredett mint Hujber művész úr feje, amúgy nézhetetlen ócskaság. Aztán újratöltötték. A film küllemében most is látszik a fehér zoknis, makkos cipős ócsóságra törekvő filmvállalkozói attitűd, de mégis működik. Nagyon gagyi, ahogy a bizonyítékszakértő '70-es évekre emlékeztető salgó polcok között osztja az észt. Egy nyugati vagy amerikai sorozatban legalább valami laborszerű díszletet összedobtak volna, és egy fehér köpenyre is áldozott volna a producer, de Kálomista nem szórja a pénzt. Az irodai környezet nagyon lepukkant, igaz így legalább visszajön valami a magyar rendőrség valóságából. A sorozat informatikai zsenije tényleg egy géniusz, ha a kínai piacon vett laptopppal irányítja a NASA műholdjait és heckelgeti az informatikai rendszereket.

A Haction sikerének titka tehát nem a jobber producerben, az ócska tárgyi eszközökben, hanem az alkotókban rejlik. A sorozat írói kellemes, szellemes, szórakoztató részeket írnak, nem váltják meg a világot, de a történetek fordulatosak, érdekesek, szóval nézhetők. A színészek játéka kissé eklektikus, vannak nagyon jók és vannak, akik még küzdenek a kamerával. Gáspár Sándorról nem nekem kell leírnom, hogy fantasztikusan jó színész, tudja ezt mindenki. Szerepe sematikus, bejön az elején kiosztja a feladatot, néha megjelenik, de egy fél mozdulata, grimasza mindent kifejez. A fiatalok jók, Erdélyi Tímea szokása szerint kissé korán hagyta el a sorozatot, de hát ezért ő a Jean-Paul Lemondó. Klem Viktor meggyőzően sármos, emberközpontú fiatal zsarut alakított, kár, hogy kilépett. A helyén szereplő Jaskó Bálint fizikálisan nem egy verőember típus, de jó lesz ez a fiú, részről-részre jobb. A Tomátót alakító Egri Bálint egyszerűen szeretetre méltóan játssza a kissé naiv informatikust. Dobó Kata sokszor emlékeztet Nemcsák Károlyra, aki a szöveg fontosságát úgy fejezi ki, hogy összehunyorítja a szemét és megnyálazza a szája szélét. Ez a színészi játék elfogadható a nyolcadikos versmondó versenyen, de a gimnáziumi színjátszó körben már ciki. Dobó Kata nem ennyire rossz, sőt kifejezetten jó színésznő lehetne, ha valaki levenné róla a görcsösséget. Borbély Alexandra szerepe nem egy Júlia, és ő sem akar belőle emlékezetes szerepet formálni.

A nagy meglepetés Anger Zsolt. Ha vidéki színigazgató lennék, esetleg kritikus, kellően ripacskodva felordítanék: Hol voltál Te zseni!? Te, te, te te géniusz! Mindig is tudtam, hogy kiváló színészeink vannak, és Anger ilyen. A szerzőkkel közösen - áldja őket az Isten - Anger stikában megalkotta a kornak megfelelő magyar zsaru típust, amely már nagyon hiányzott szegény Bujtor István halála óta. A Mankell regényekből filmre vitt Kenneth Branagh által megformált Wallander felügyelőt nagyon lehet szeretni, mert érzelmes, gondolkodó felügyelőt láthatunk, akinek személyes életében megjelenik Svédország erényeivel, hibáival, útkeresésével. Hozzá hasonlóan Anger Szondi főhadnagya is ilyen összetett figura, aki természetesen nem egy két lábon járó szabálykönyv, de nagyon érti a dolgát, laza, eszméletlen jó szöveggel, időnként megvillantja műveltségét egy-egy József Attila vagy Goethe idézettel. Engem Anger oda tud szögezni a képernyő elé, pedig nem vagyok sorozatfüggő.

És most vége. Kiírják a sorozatból vagy az egész sorozat megszűnik, ennek módja pontosan nem derült ki a végéből, melyen Szondi - vadnyugati hősként - belemotorozik a napnyugtába. Ez egyszerűen megdöbbentő. Létrejön egy jó sorozat, egy jól kidolgozott zsarufigurával, és egy zsugori filmipari vállalkozó ahelyett, hogy sztárként építene színészére, hagyja elmenni.

Anger Szondijára ugyanis nemcsak tévésorozatot lehet alapozni, hanem komoly másfél órás filmsorozatot, esetleg mozifilmet is. Adott tehát a feladat: közpénzek segítségével piaci alapon működő produkció létrehozása. Kálomista azonban igazi magyar focista: már pénzért sem. Inkább megmarad a langymeleg biztos kis közpénzecskénél a korlátos sorozatocskára.

Aki nem veszi észre ezt a lehetőséget vagy sajnálja rá a pénzt, az tehetségtelen, közpénzt tarháló nímand, akiből – legyen ballib vagy jobber – elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az Eurovíziós Dalfesztiválból I.
Elegem van az Eurovíziós Dalfesztiválból II.
Elegem van a Stüszi vadászból
Elegem van a totyorgókból

Zsenge gyermekkoromban nem értettem, hogy a magyar kártyán miért nem magyar, miért svájci hősök szerepelnek. A kártyatörténészek - képzeljék, van ilyen is - erre az ellentmondásra azt a magyarázatot adják, hogy az 1830-as években Schneider József nevű kártyafestő Habsburg-ellenes kártyát nem festhetett magyar szereplőkkel, mert a cenzúra nem engedte volna, ezért a korban népszerű Schiller-mű alakjait használta fel kuruc érzelmeihez. Így lett nekünk magyaroknak Stüszi vadászunk.

Ma már szerencsére nincs cenzúra, ezért bátran lehet írni a mai kor Stüszi vadászáról. Szóval akkor inkább Svájc. Megkértük egy kedves ismerősünket, Lucát, aki Svájcban dolgozik au pairként, hogy írja meg nekünk amolyan határátkelő módra, milyen a svájci Stüszi vadász élete.

"A svájci Stüszi vadász ma már nem vadkan, farkas vagy medve ellen harcol nyílpuskájával mint egykoron, mert ezek az állatok ma már csak címerekben szerepelnek Svájcban. A kor Stüszi vadásza korszerű puskával szerelkezik fel. Van is mi ellen, mert Svájcot egy borzasztóan veszélyes állatfaj tartja rettegésben: a fácán. Ez a szörnyű állat bárkit megtámad, nem fél az embertől, rettenetes csőrével kivájja az emberek fejét és kiszívja az agyukat, aztán egyszerűen benyeli a szerencsétlen áldozatot. A fácán támadásában évente többen halnak meg Svájcban mint autóbalesetben és drogfogyasztásban összesen. Ezért ma már senki sem akar Svájcba menni munkát vállalni, nekem is tízezer frankkal emelték a havi fizetésemet, hogy itt dolgozzak. A svájciak az autójukban sincsenek biztonságban, csak az Audi, BMW, Volvo, Mercedes, Honda terepjárók nyújtanak védelmet, ezért járnak a svájciak ezekkel az autókkal. Nagy a társadalmi igény tehát arra, hogy a Stüszi vadász jól lövöldözze le ezeket az országpusztítókat.

De a fácánokra való vadászat nem egyszerű, ezért a Stüszi vadász befizetett egy csehországi próbavadászatra, ahol szelíd fácánokon gyakorolhatja a már-már elfeledett mesterséget. Ez a lépése azonban megosztotta a svájci közvéleményt. A Stüszi vadászért aggódók félnek, mert ezeket a szelíd fácánokat úgy nevelik mint a csirkéket, így egyes egyedeik odaszaladnak a vadászhoz, aki emiatt könnyen lábon lőheti magát. A Svájcban erős civil szervezetek egyike erre a problémára menetszervezéssel hívja fel a figyelmet, melyet "Nem leszünk fácán áldozat!" címmel tartanak meg. A svájci kormány pedig - élén Tell Vilmossal - nemzeti konzultációt szervezett, melyben a svájciak elmondhatták, hogyan kell szelíd fácánra vadászni.

Nézzük csak meg alaposabban azt a tökfelsőt!

A Stüszi vadászt állandóan csesztetők azonban nem bírnak magukkal, a kákán is csomót keresve kifogásolják a vadászat 25 millió svájci frank körüli költségét. Erre a Stüszi vadász lakonikusan csak annyit mondott, hogy akinek nincs ennyije az annyit is ér, oszt jó napot. Egyebekben pedig ő csak vendéglátó, és mint ilyen a költségeket keményen kifizetteti a meghívottakkal. Ez a skótokra jellemző magatartás ellentmond ugyan a híres svájci vendégszeretetnek, nem is hiszi el itt Svájcban senki, de hát valamit kellett mondania.

Mások azt kifogásolják, hogy miért kell a svájci frankokat odaadni a cseheknek, mikor Svájcban is el lehetne költeni. Herr Ei egy országos tévé csatornának nyilatkozva rámutatott, hogy ő Bern mellett vezet egy csirkenevelő telepet, melyen évente 58 millió csirkét nevelnek fel a tojás keltetéstől a kifejlett tyúkig. Felajánlotta a Stüszi vadásznak, hogy nála a megjelölt összeg töredékéért ötvenezer tyúkot is lelövöldözhet, és még a pénz is Svájcban marad. A Stüszi vadász ezt komolytalan, a svájci emberekhez nem méltó felvetésnek tartja, mert hogy nézne ki ő a fészbukon vadászfelszerelésben, puskával pózolva ötvenezer tyúk terítek mellett. Pontosan az ilyen képek miatt nem tisztelnék a svájciakat Brüsszelben, hiába üzente nekik a Tell Vilmos.

Svájci gazdasági szakemberek magánbeszélgetéseikben komoly aggályukat fejezik ki, hogy a vadászat őszi időpontja megfelelő-e, mert ekkora nagy gazdasági bukta várható, ezért nem ildomos vadászgatni akkor, amikor százezreket fognak utcára tenni. Mégsem vagyunk a grófi szérűn vagy mi a szösz.

A svájciaknak az sem tetszik, hogy Stüszi vadász Habsburg főhercegekkel szokott vadászgatni. Azzal a svájciak nem foglalkoznak, hogy melyik beltenyészeti Habsburg milyen címet aggaszt magára, mert Svájc a széles infrastruktúrával rendelkező idegszanatóriumok hazája is, ahol rengeteg Napóleont kezelnek zárt falak mögött, miért pont egy buggyant Habsburg ne mondhatná magát főhercegnek. Az viszont piszkálja a derék svájciak önérzetét, hogy hát a Stüszi vadász mégis csak a Habsburg ellenes felkelés alakja, és akkor ezt itt most így, hogy? Esetleg mégis meghajol Gessler helytartó kalapja előtt, mikor senki sem látja?

A svájciak a Stüszi vadászra egy másik elnevezést is szoktak használni: a tökfilkót. Ezt nehéz lefordítani magyarra, talán az ütődött, buta, együgyű szavakkal lehetne legjobban visszaadni. Mostanában a Stüszi vadászt inkább ezen a néven szokás emlegetni itt Svájcban, és többen kérik a kormányt vezető Tell Vilmost, hogy rúgja ki ezt a tökfilkót, mert egyre többeknek van belőle elegük."

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az EP-választásból
Elegem van a választókból
Elegem van az elmúlt négy évből

Az egész valamikor az emberiség hajnalán kezdődött, amikor egy reggel valamelyik emberhorda éppen vadászni indult. Ekkor az egyikük békésen kifejtette, hogy ő inkább itthon marad prütykölni a nőstényeket, viszont a zsákmányt hozzák eléje, és ő majd elosztja. Ha jól mérte fel a horda erőviszonyait, így is lett. Ha nem, akkor rövid bunkócsapások árán vagy megvédte álláspontját vagy ő lett a hatalmi eszmék első áldozata. De a szellem már kitüremkedett az ő palackjából, mert aki leütötte, otthon maradt prütykölni a nőstényeket, és elosztotta a zsákmányt. Igen ám, de ez állandó viszályt hozott a horda életébe, mindig volt jelentkező a prütykölésre és zsákmányosztásra. Egyszer az egyik otthon maradó ezt megunta, és megkérte a másik otthon maradót, aki folyamatos varázsgomba és erjedt bogyó fogyasztása miatt alkalmatlan volt a vadászatra, hogy találná már ki miért nem szabad vele bunkócsatát folytatni a horda tagjainak. A bogyófogyasztó megtáltosodott - innen az elnevezés - és kitalálta, hogy a prütykölő és osztó maga az isten, akivel nem lehet ám csak úgy bunyózni, mert a kihívó rövid úton repül a hordából. Ment is minden szépen, ahogy csillag megy az égen, de előfordult, hogy előre nem látható problémák léptek fel: aszály, szomszéd törzs erősebb stb., ekkor az istenségbe rövid agyonveréssel bele is lehetett bukni.

Ennek kivédésére jött a következő fokozat, mely szerint a hatalom birtokosa nem isten, de azért isten fia. Ha balhé volt, rá lehetett fogni a dühöngő faterra, aki nem a fiát, hanem a neki szót nem fogadó csürhét bünteti. Igaz néha kiütött a háborúság, ha a másik jelölt meg egy másik isten kölkének képzelte magát, de ilyenkor a főisten fia szokta megmutatni hol lakik az atyaisten. Ezzel a változattal elég jól elvoltak az egyiptomiak, sumérok stb. de a görögök beújították, hogy ők meg a nép nevében gyakorolják a hatalmat. Csakhogy a nép nevében sokkal nagyobb aljasságokat követtek el, így ez a módszer lekerült a napirendről, a rómaiak kb. 100 év polgárháborúskodás után visszatértek az én vagyok az isten/isten fia vagyok változathoz. A kereszténység megjelenésével a királyok egy kicsit gondban voltak, mert az isten és az isten fia pozíció már be volt töltve, így maradt az isten haverja vagyok (dei gratia) hatalomgyakorlási módszer. Ezzel el is voltak az európai népek az 1700-as évek végéig, mert amikor egy-egy itáliai vagy német város kollektíve megőrült és népre alapozott uralmat vezetett be, az mindig a város lakóinak egymás közötti kiirtásával járt.

A felvilágosodás újat hozott e téren, mert a személyi uralom helyébe az eszme nevében való uralkodást állította, melyből lett is kettő: a liberalizmus és a nacionalizmus. A XVIII. század végétől a XX. század elejéig e két eszme leváltotta Európában a személyi uralmon alapuló hatalomgyakorlási technikát. Igen ám, de ezen eszmék túlpörgetése még rosszabb helyzetet eredményezett. A liberálkapitalizmus megszülte saját tagadásának kozmopolita változataként a kommunizmust, nacionalista változataként pedig a fasizmust és a nemzeti szocializmust, melyek hatalomra kerülve egyben társadalmi kísérletként is funkcionáltak. Ezek a szörnyszülöttek aztán el is intézték Európát.

A tanulságot levonták, az új Európában már nem lehetnek ideológiák, az új társadalmi kísérletben a hatalom gyakorlás arc nélküli intézményekre és annak bürokráciájára támaszkodik. Miközben a Szovjetunió kódnevű kísérlet az 1970-es évekre tökéletesen megbukott, és már csak a kivezetése volt a feladat, addig szép lassan felépült egy másik kísérlet Európai Unió kódnéven. A keserű tapasztalatok miatt a mai Európának nincsenek ideológiái, mert az megoszt. Európának "értékei" vannak, ám az, hogy mi az érték, és az éppen mennyit ér, azt az aktuális értékbecslő mondja meg. Így lehet, hogy a demokrácia nevű érték szempontjából kétszer a választójogi szabályok betartásával 2/3-ot kapott Orbán Viktor diktátor, Ukrajnában egy puccsista kompánia a demokrácia letéteményese. Az intézményi alapú hatalomgyakorlás hihetetlenül hatékony a korábbiakhoz képest, mert egy uralkodó/diktátor esetén van valaki, aki ellen fel lehet lépni, eszme esetén van valami, amely ellen lehet másik eszmét állítani, a több tucat bizottságból és azok bürokratáiból álló hatalom viszont megfoghatatlan. Ez a megfoghatatlanság egészül ki a központból való pénzosztással, amely egzisztenciálisan tartja fogva a juttatottakat a földművestől az egyetemi tanáron át az euroszkeptikusokig.

A valós értékelvű embertől való félelem Európában olyan erős, hogy mindent, amely alkalmas az emberek közötti különbségtételre, üldöznek. Megoszt a nemzethez tartozás? Nosza, jöjjön a multikulti! Észreveszed a világoskék és a sötétkék közötti különbséget? Rasszista, náci vagy! Vallásos vagy? Le a kereszttel, kipával, burkával. Szexuális orientáció is megosztó? Jöjjön a szakállas nő, aztán a pedofilok, kecskék, de ne legyünk megosztóak! Megosztó a nemi szerep? Gyerünk, gender! A kísérlet eredményeként előáll a saját ezeréves kultúrájától megfosztott, kilúgozott, egzisztenciális félelemben tartott európai tömegember. Hasonlatosan a már létező amerikaihoz, akinek csak 3 identitásképzőt kell megtanulnia: az elnököt, a zászlót és a himnuszt. A szuperművelt amcsi esetleg hallott már az alkotmányról és a kongresszusról is, a többit elintézi a showbiz.

Vanek úr vagy Palpatine?

Az eszmék/ideológiák nélküli, bürokratikus intézményeken alapuló hatalomgyakorlási módszer hihetetlenül hatékony, ám annyira üres, hogy az már a demokrácia nevű "érték" látszatát is kétségbe vonja, kellenek a demokrácia Patyomkin díszletei. Így lett Van Rompuy Európa "elnöke", aki szegény kinézetre kiköpött Vanek úr, amint éppen elhagyja - a villanyoztatás elől - az elmegyógyintézetet. Európa "külügyminisztere" pedig lady Ashton, akit igazi angol szépségként csak azért nem tévesztek össze az epsomi derbyről szóló hírekben a lóval, mert rajta van kalap. Létrehozták (megerősítették) továbbá az Európai Parlamentet, a Patyomkin díszlet legimpozánsabb, legüresebb szócséplődéjét. Látszatra van valami csekély hatásköre, és lehet villogni azzal, hogy van olyan szerve az EU-nak, amelyet közvetlenül választanak, de a benne lévő politikusoknak nevezett alakok elborzasztanak mindenkit attól, hogy ebben a komédiában részt vegyenek. Nem véletlen, hogy a dánok már-már diktatúrákra emlékeztető reklámmal próbálnak "kedvet csinálni" a szavazáshoz. Mert Európa polgárai a lábukkal szavaznak ez ellen a díszdemokrácia ellen, így aztán Lukasenkónak több legitimitása van mint az EU bármelyik döntéshozójának. Persze az intézmények által való hatalomgyakorlás kísérleti telepének irányítói ezt jól tudják, de egy picit kínos.

Mi, magyarok sem látjuk ennek az egésznek a pozitívumait. Elég csak Bokros, Deutsch és Szegedi urak nevét megemlíteni ahhoz, hogy jó érzésű ember viszolyogjon ettől a trágyadombtól. Ugyan, kit képviseltek ezek az alakok az elmúlt öt évben a saját zsebükön kívül? Szanyi kapitány a Duty Free hálózat brüsszeli részlegéből ki sem jön, ha ott a legolcsóbb a whiskey. A pénz korrumpálásának hatásfoka jól mérhető az ún. euroszkeptikus pártokon, melyek dumaszinten tagadják az EU-t, de a suskáért azért kinyújtják a mancsukat. A Jobbik szép példája a mézesbödön előtt nemzeti rittyentőben való ácsingózásnak. Szájer legalább méltó válasz a szomszédok Dalfesztivál hackjére. Az Unión kívüli országok magyarjainak szerepeltetése a Fidesz listán az üres gesztus politika szimbóluma, mert van itthon is elég ingyenélő. Aki elmegy ezekre szavazni, az levitézlett hazai politikusok számára biztosít öt évig jól fizető kamuállást a Patyomkin cirkusz manézsában.

Azt hiszem Európa még nyomokban meglévő polgárainak ebből elege van, ezért nem mennek el választani, inkább sorsolják ki ezeket a "képviselőket" lottón.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a választókból
Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van a Fidesz plakátjából

Vallásalapítók, próféták, nagy gondolkodók, világhíres írók, költők keresték/keresik a Teremtés célját és az emberi élet értelmét. Ha ők nem tudták megfejteni a titkot, én biztos nem fogom. Ám azt sejtem, hogy földi létünknek vannak csúcspontjai, amikor rövid időre választ kapunk ezekre az évezredes kérdésekre. Például akkor, amikor egy kerthelyiségben gesztenye/platán/hárs alatt békésen elücsörögve elköltünk egy finom ebédet/vacsorát jó emberekkel beszélgetve, miközben beszívjuk az orgona/akác/hárs kellemesen édes illatát. Ezekben a pillanatokban elénk tárul az isteni mű tökéletessége.

Talán ezt akarják másolni azok a szánalmas éttermi vállalkozók, akik az utcára kitelepülve ajánlgatják ilyen-olyan minőségű ételeiket. Döbbenten nézem, ahogy a nagykörút járdáján benzingőzben, az autóktól néhány méterre tömik a fejüket az általában kifejezetten jól öltözött népek. De nem jobb a helyzet a belváros más utcáiban sem. Értetlenül állok embertársaim azon döntése előtt, hogy a nyílt utcán, a kutyagumis járdára kipakolt asztaloknál egyenek. Mégis ki a felelős ezért a kulináris élvezetet megcsúfoló újbarbár szokásért?

Elsőként talán az önkormányzatokat lehet említeni, hiszen ők engedélyezik a kitelepüléseket. Az ideológia megvan hozzá: az önkormányzati bevételek növelése, bla-bla-bla. Persze eközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy 10-12 asztal az utcán az már 2 négyzetméter a felfújható lakóparkban, ahol a fújás nem levegővel, hanem a főniciaiak által feltalált eszközzel törénik. Meg aztán ha egy döntési jogköréhez képest látványosan alul fizetett jegyzőnek Magyarországon luxusnak számító cipőre szottyan kedve Önök szerint mit tesz? Lemond ábrándjáról, darócba járatja a családját, megalázó módon tarhál a rokonságtól vagy engedélyez 6-8 asztalt a járdára? Naugye. A polgár meg kerülgetheti a járda asztalait, székeit, a pincéreket, vendégeket, ha pedig autóval van, izgulhat, nehogy hátra dőljön a kedves vendég, mert kiesik az autója elé.

A második számú felelős az éttermi vállalkozó, aki valamelyik mediterrán országban látott valami hasonlót, nosza, akkor előre a profit maximalizálás úúút-ján. A konyha nem valami kiemelkedő, általában pizza, kebab, de van magyarosch is. Az ár és az étel közül inkább az ár marad emlékezetes.

A harmadik felelőse a rendszernek a kedves vendég. Képes ott ülni a város piszkában, fel sem fogva, hogy milyen szánalmas nyíltszíni táplálkozása. Elég csak délidőben sétálgatni a belvárosban, és megcsodálható a magyar "elit" színe-java, amint éppen zabál. Csoda, hogy még nem cuppantak rá a városnéző irodák. A múltkor egy ismert üzletasszony gyomrában látszott a reggelire látványosan elfogyasztott marék müzli és a tíz óra körül suttyomban lenyomott negyed kiló pilótakeksz, midőn a villája hegyére tűzött cupákot próbálta eltüntetni. Vicces látvány ám az is, amikor a közszeretetnek örvendő politikus szájából lóg ki a pizzafeltét sajtja mint tejfog húzásra előkészített zsinór. A fiatal jegybankárnak pedig sikerült pofazacskóját annyira megtömnie, hogy az télire bespájzoló mókusra emlékeztette a bámészkodókat.

Jobban belegondolva az utcán való evésnek valószínűleg nem az evészet a lényege, hanem a hiúság. Egyfelől a "megengedhetem magamnak" kifejezése a külvilág felé, másfelől a társadalmi esemény jellege. Ha valaki forgalmas helyen, látványosan táplálkozik annak - a belteljesség okán - híre megy. Egy bankár és egy államtitkár fél egykor kezdődő ebédjéről már egy órakor száguld az éterben a bennfentes infó, teret adva a kombinációknak. Hát nem izgi úgy ebédelni, hogy aki számít ebben a városban az már elemez, irigykedik? Ezért az érzésért még az asztaltól másfél méterre kedélyesen bűzlő Lexike és gazdija által hátrahagyott tereptárgy sem nagy ár. A fontos ember tehát azzal tudja leginkább hangsúlyozni fontosságát, hogy egy másik fontos emberrel a város szeme láttára ebédel, mert eközben - ez a közvélekedés - fontos dolgokat beszélnek meg.

A járdánelférés művészete

A polgármester, a jegyző, az étterem tulajdonos, valamint a "kivagyi" utcán zabáló járja táncát az Aranyborjú körül másolni próbálva a kerthelyiség vendégét körülölelő tökéletességet. Nekem, mint derék kispolgárnak ebből elegem van, de biztatok mindenkit, ha ostoba, puccos idiótákat akar látni nyíltszíni táplálkozás közben, dél körül sétálgasson a belvárosban, ingyen van és szórakoztató.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a McDonald's-ból
Elegem van az apás szülésből
Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából

Egy réges-régi családi vita alkalmával szegény édesanyám azt találta mondani kamasz gyermekének: "Vedd tudomásul, hogy megkövetelem a tiszteletet!" Az öntudatgombóc kamasznak sem kellett több, azonnal lecsapta a magas labdát, még pedig úgy, ahogy éppen szüleitől tanulta, és azt felelte dacosan: "A tiszteletet nem lehet megkövetelni, azt ki kell érdemelni!" A mama leforrázva állt, majd kiviharzott a szobából. Persze tiszteltem én már akkor is őt, azóta pedig még jobban, de aki rossz érvet választ egy kamasszal szemben, az rövid úton szembesül a fél felnőtti, fél gyermeki kegyetlenséggel. Elmúlt sok évtized, nekem is megmondták már kamasz kölkeim, merre, hány méter, de a tisztelet megkövetelésének hibáját nem követtem el. (Elkövettem helyette mást.) Mert ami emberi érzésből fakad - szerelem, szeretet, megbecsülés, tisztelet, megbocsátás stb. -, azt nem lehet kikövetelni, arra érdemessé kell válni.

Úgy látszik a Fidesz híres marketingszakemberei ezzel az alapvető dologgal sincsenek tisztában. Nagyképű, ostoba plakátjaik azt üzenik Brüsszelnek, hogy tiszteljék a magyarokat. Ehhez kérik a választók támogatását, hátha azok is ilyen gyermekszoba nélküli bugrisok mint a Fidesz-plakát rajzolói. Ordító ellentmondásként ráadásul Orbán Viktor fizimiskáját használják fel ezek az együgyű népek, aki egyébként külön gondot fordít arra, hogy másoknak megadja a tiszteletet.

Kedves Viktor, hőn szeretett hazám hőn szeretett miniszterelnöke, ezt mégis hogy engedélyezhetted? Először is kérlek, mondd meg nekem, hogy fog ez kinézni a gyakorlatban? Szájer úr, a magyar képviselőcsoport vezetője leveszi a cipőjét mint Hruscsov 1960-ban az ENSZ közgyűlésen, és azzal veri a pulpitust, miközben céklafejjel ordítja, hogy tiszteljék a magyarokat? Kedves Viktor, szerinted ezért tisztelni fognak minket, elszörnyülködnek vagy szimplán kinevetnek?

Osztán, kedves Viktor, hőn szeretett hazám hőn szeretett miniszterelnöke esedezve kérlek, mondj egy - csak egy - okot arra, mivel is vívhattuk ki akár a brüsszeli bürokraták, akár az európai polgárok tiszteletét az elmúlt tíz esztendőben? Mi volt az az Európára szóló esemény, amelyre a nevezettek felkapták a fejüket és azt mondták: "Hinnye, ezek a magyarok, ezek nélkül tényleg kevesebb lenne Európa!" Kérlek, csak egy, egy iciripiciri okot mondj nekem.

Szerinted, kedves Viktor, gondolhatnák-e európai polgártársaink, ha Magyarországot elmosná a tenger, hogy Európa lenne kevesebb, ezért sosem kérdezik, kiért szól a harang, mert az értünk szól. Amely harang egyébként tényleg értünk, magyarokért szól szerte a világban, mert őseink olyat tettek az Európára támadó török szétverésével, amely miatt kivívták Európa tiszteletét. De az 558 esztendeje volt, a mai generáció mit tett/tesz azért a bizonyos harangzúgásért? Úgy vagyunk ezzel, mint Lenin elvtárs példájában a libák, akik azért akarnak maguknak tiszteletet és előjogokat, mert capitoliumi őseik egyszer gágogásukkal megakadályozták, hogy Rómát éjszaka csellel elfoglalják a gallok. Nos, hallgatom a példákat, iszom szavaid kedves Viktor, mondjad!

Ráadásul, miképp kérhetünk tiszteletet, ha mi sem adjuk meg? A saját tehetségtelenségét agresszióval leplezni óhajtó parasztpógár viselkedése a norvégokkal nem éppen a tisztelet kifejezéséről szól. Már pedig amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. Esetleg kedves Viktor, be lehetne utalni ezt a derék államtitkárt Würfli Egon tánc-és illemtanárhoz, vehetne néhány órát.

A legújabb fejlemények tükrében egy kissé elbizonytalanodtam abban is, kell-e nekünk az a híres európai tisztelet? Mert meddig futnál kedves Viktor, ha a brüsszeliták viccből ideküldik neked tiszteletadásra a szomszédból ezt a szakállas csodalényt, hogy letérdelve előtted adja meg az általad annyira várt tiszteletet? Esetleg a tisztelet kifejezésének e formáját fogadhatná Szájer úr, mégis csak ő az europeer.

Persze tudom én, hogy nem fogsz válaszolni, ám Potrien őrmester is addig beszélgetett az orani gyakorlótéren a francia köztársasági elnökkel, míg egyszer tényleg sor került a szerklire. Meg azt is tudom, hogy sok a dolog, a legutóbbi kormányülés is csúszott vagy húsz percet, mert 758-adszor is meg kellett nézni C. Ronaldo sarkazós gólját. Végül azt is tudom, hogy Kubatov és Farkas urak hihetetlenül hatékony szavaztató gépezete Pálmajor összes cigányával egy emberként szavaztatja meg, hogy Brüsszel tisztelje a gádzsókat, ezzel a módszerrel pedig úgyis megnyeritek az EP választást, a győztest meg nem szokás kérdezni.

"Na, még egy kis tiszteletet... most jó!"

Mindent tudok hát, drága Viktor, csak azt nem, miért kellene Európának tisztelnie minket, magyarokat. Ha pedig nincs ilyen ok, akkor kérlek, kedves Viktor, takaríttasd el ezeket a nagyképű, suttyó plakátokat, mert a magyaroknak a tiszteletért követelőzőkből elege van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az elmúlt négy évből
Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van az új választási rendszerből