Egy tengerparti strandon pihenve két franciául beszélő hölgy telepedett mellénk. Az egyik csinos volt, a másik gyönyörű. Mintha a Jóisten versenyre kelt volna Pygmalionnal bebizonyítván neki, hogy tud ő is tökéletes szépségű nőt teremteni. E tökéletes női testet csak egy valami tette tökéletlenné, egy ronda, csikóhalszerű tetoválás a bal boka felett a vádliig. Így van ez: amit a Jóisten tökéletesre alkot, azt az ember elrontja. Máskor is megfigyeltem már, mennyire divatba jött a tetoválás főleg a nők körében, csak azt nem tudom, miért csúfítják el magukat. Egy férfinél nem számít, őket nem a szépségükért szokták szeretni, de a nők?

A tetoválás önmagában is butaság. Ahhoz, hogy kialakuljon, az emberiség úgynevezett kultúrájában két dolog egymásra találása kellett. Egyfelől egy törzs, melynek férfi populációja nagyon unatkozhatott, mert kaja, pia, nő volt dögivel, focimeccs, tévé, internet meg nem. Másfelől egy sértett varázsló, aki valami miatt bosszút akart állni a skacokon. Ez a varázsló kitalálta hát – de Sade márkit megelőzve –, hogy jól megszadizza a srácokat valami lébe mártott tűszerű eszközzel összebökdösve őket. Persze ezt nem mondhatta el nekik, mert akkor kiitatták volna vele az óceánt, ezért a ravasz varázsló ideológiát gyártott a kínzáshoz, és beadta azt hülyeséget, hogy a böködés eredménye a törzshöz való tartozás szimbóluma, amúgy meg férfiassági próba a fájdalom elviselése. Az unatkozó tökök bevették a rizsát, így míg ők a fájdalomtól vonaglottak, a varázsló elélvezett. Aztán aki már túl volt a műveleten, be nem látta volna, hogy jól kitoltak vele, saját hülyeségét igyekezett kiemelkedő tettként eladni táplálva a varázsló hamis ideológiáját. (Mintha csak ma lennénk.) Idővel aztán a szomszéd törzsek is elkezdtek érdeklődni, csak mivel mégis más bagázs voltak, nekik más minta kellett. Az üzlet beindult. Európában ez a zagyvaság nem nagyon talált követőkre, szórványosan fordult csak elő mindaddig, amíg tengerészek be nem hurcolták. Ezután sem lett nagy keletje, a társadalom unatkozó számkivetettjeinél - tengerészek, börtöntöltelékek, katonák - fordult elő leginkább. A hippimozgalommal bővült a kör, a tetoválókat elkezdték kissé fellengzősen "testművészeknek" nevezni. Az AIDS veszély majdnem betett a tetoválásnak, de képesek voltak megújulni. A ma tetováló szalonjaiban jól képzett szakemberek műtéti körülmények között biztonságosan, kevés fájdalommal - esetleg fájdalommentesen - készítik el a több száz mintából kiválasztott ábrát. A tetoválás ezzel tucatszolgáltatássá vált, lekerült róla a varázsló ideológiája, a fájdalom kiiktatásával a nők számára is megnyílt a lehetőség. Valóságos tetoválási emancipációs folyamat indult meg szép csendben, és ahogy egyes szakmák, úgy a tetovált fogyasztók köre is elnőiesedett.

Korunk odáig jutott, hogy a papájukat pukkasztani akaró süldőleányok, "Ti mind egyéniségek vagytok!" családanyák, önmagukat macsónak képzelő pasijaik által megfélemlített, intim vagy intim közeli testtájékra tetkót pingáltató csajok állnak hosszú, tömött sorban a tetoválószalonok előtt. A fájdalommentesség a férfiaknál is nagy vonzerő, ma már azok is tetováltatnak, akiknek korábban eszükbe sem jutott, némelyek egyenesen túlzásba esve úgy néznek ki, mint egy túlragasztott hirdetőoszlop.

Ráadásul milyen vacak mintákkal teszik tönkre a bőrüket? Nőknél a non plus ultra a közönségesen csak ribancrendszámnak nevezett tetkó, melyet a fenekük fölé vésetnek, s melyet akkor látnak, amikor a hátuk közepét, akkor meg minek? A férfiaknál a legviccesebbek a kínai, japán írásjelek, melyekről azt hiszik szegények, hogy valami bölcsességet jelentenek. Hát meglehet. Nagyjából ilyeneket: "Ne köpj szerda délben vörös kutyára!" vagy a modernebb bölcsességek közül: "A vécét mindig húzd le magad után!" Röhögnek is a nyelvet értők, ha meglátják.

Csodálom viszont, hogy a mindig ugrani kész emberi jogi szervezetek nem vették észre, hogy ebből a tetoválási emancipációból kimaradtak feketebőrű embertársaink, nekik  - a fehér csoki mintájára - be kellene vezetni a fehér színű tetoválást.

Ugyanakkor a tetoválásnak megvannak a veszélyei is. Lehet, hogy ami ma öröknek látszik, később már vállalhatatlan. A legismertebb esetet Bernadotte produkálta, mikor ifjú forradalmárként mellére tetováltatta a "Halál a királyokra!" szlogent, mely elég viccesen festett rajta, midőn Svédország királyává avanzsált. Ezt leplezve élete végéig nyakáig begombolkozva járt, és csak idős korában orvosai ismerték meg a titkot. A hétköznapi emberek esetében sem biztos, hogy kellemes magyarázkodni az újabb partnernek a régi relikviáról, melyet akkor is viselni kell, ha a korábbi partner csak rossz emlék csupán.

Ráadásul a test változásával a tetoválás a gyorsan múló időre emlékeztet. Mint abban a viccben, melyben két öregúr pisil békésen egymás mellett és az egyik meglátja, hogy a másik nemi szervét ”róza” tetoválás díszíti. Meg is kérdi: Ki az a Róza? Mire a másik büszkén kihúzva magát azt válaszolja: Á, az nem Róza, hanem az volt odatetoválva, hogy "nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy úr matróza"! A nőknél fordított a helyzet, a huszonéves korban szépen felrajzolt ribancrendszámból mi lesz a csípő erősödésével? Vonal? Persze azzal hitegetik őket, hogy eltüntethető, "ha már nem kell", de akkor meg minek csináltatják egyáltalán...?

Természetesen mindenki azt tesz a saját testével, amit akar. Öregként rég leszoktam arról, hogy másokat lebeszéljek a saját ostobaságukról, tőlem elcsúfíthatják az egyébként szép bőrüket. Nekem valójában a tetoválás mögött megbújó emberi butaságból van elegem.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a kövér emberekből
Elegem van a drukkerekből
Elegem van a régi ismerősökből

Egy tanult barátom, ha meglátta Draskovics Tibort, élete fontos történeteként mindig elmesélte egy professzora alábbi intelmét: "Kollégák, maguk közül egyszer néhányan vezetők lesznek az államigazgatásban, és dönteniük kell két jelölt közül. Az egyik középszerű, de tisztességes, a másik kiemelkedően tehetséges, de erkölcstelen. Kit vesznek fel? Sokat nem engedett gondolkodni a prof, rávágta a választ is: A középszerű, de tisztességest kell felvenniük, mert egy tehetséges, erkölcstelen alak sok kárt okoz az államigazgatás rendszerében, mielőtt lebukna."

A másik történet az egyik indiai alkirályhoz kötődik, aki a gyarmati közigazgatás siralmas helyzetét arra vezette vissza, hogy a képzett köztisztviselők inkább maradtak a hűvös Angliában mint szolgálatot vállaljanak a rossz klímájú, ellenséges Indiában. Ezért komoly pótlékot vezetett be azoknak, akik hajlandóak voltak Indiában szolgálni a koronát. A pénz nagy úr volt akkor is, ezért a jó köztisztviselők elkezdtek Indiában állást vállalni, így viszont a szigetország sínylette meg a trendfordulót. Az alkirályt a Parlamentben komoly politikai támadás érte, a képviselők követelték a pótlék eltörlését. Az alkirályi replikában ekkor hangzott el a híres mondat: "Ha mogyoróval fizetek, csak majmokat kapok."

Ez a kettősség örök dilemma a közigazgatásban. Madártávlatból nézve a politika azt igyekszik kisakkozni, hogy minél kevesebb zsák mogyoróval minél több középszerű, de tisztességes majmot tudjon alkalmazni az államszervezet éppen elégséges működtetése érdekében. A köztisztviselők pedig tudván a "kis pénz, kis foci" elvét, igyekszenek a kevés mogyoróért az éppen elégséges munkát elvégezni.

Alulnézetből azonban már sokkal differenciáltabb a helyzet. Először is a köztisztviselők - vagy ahogy néhány éve egy részüket becézik: kormánytisztviselők - két nagy csoportot képeznek abból a szempontból, hogy frontharcosok-e vagy a hátországban dolgoznak. A hátországbeliek sosem találkoznak ügyféllel, két alcsoportjuk van: a politikai döntéshozók számára való előkészítő munkát végzők és a szervezetet kiszolgálók (humánpolitika, gazdasági terület, üzemeltetés, informatika stb.). Ez utóbbiak az államirányítás vonatkozásában érdektelenek, cserébe azonban itt a legnagyobb a korrupció veszélye, mert a közbeszerzések és egyéb beszerzések ezeknél a szervezeti egységeknél bonyolódnak. Az előbbiek általában minisztériumokban, önkormányzatok politikai vezetőinek stábjában dolgoznak, elviekben nekik kellene a politikai döntéseket szakmailag megalapozni. A köztisztviselők közül a legnagyobb presztízsveszteséget ez a kör szenvedte el az utóbbi tíz évben.

Korábban úgy volt, hogy a kormány programját ezek a szakemberek fordították le az államirányítás nyelvére, készítették a jogszabályok tervezetét, melyekből a politikai döntéshozó kiválasztotta a neki tetszőt. Ez a modell valahol az első Gyurcsány-kormány időszakában szakadt meg, mert a remek Fletó mindenhol Fidesz ügynököket látott. Ekkor vezették be a multiknál bevált modellt, melyben a köztisztviselő szép lehetett, de okos nem, amit a miniszterelnöki kabinetben kitaláltak, azt kellett megfelelő formában leírni. Az alkotás lehetősége ekkor szállt el a központi közigazgatásból, ezért az értelmesebbek úgy várták a Fideszt mint a messiást. Azt hitték, újra dolgozhatnak, és nem Szetey melegen ajánlott hülyeségeit, meg a Tordai za-za-zagyvaságait kell legépelniük. Hát pofára estek rendesen. A politikai kormányzásnak nevezett akarnokság rendszerében még annyi önállóságuk sincs mint a Gyurcsány-éra időszakában. Részben érthető volt, hogy a Fidesz a válsághelyzetben nem bízott a Gyurcsánytól örökölt adminisztrációban, ugyanakkor elmulasztotta a saját adminisztrációjának felépítését is. Így születnek a kritikán aluli jogszabályok, az alternatíva nélküli, végig nem gondolt döntések, a hatástanulmányokat nélkülöző Paks II szerződés. (Bár, ha a lengyel kollégák véleményét figyelembe vesszük, Viktor hatástanulmány nélkül is megoldotta a helyzetet úgy, hogy Putyin két napig álló f*rokkal járkált.) Most ugyan Lázár megpróbál valami saját kompániát kialakítani, de szegény olyan együgyű, hogy pont a Gyurcsány-óvoda azóta iskolássá érett kiscsákóira támaszkodik. Ráadásul a folyamatos átszervezések, fenyegetettség teljesen tönkretette a köztisztviselői munkamorált is, most pedig őket hergelik a minisztériumok vidékre költözésének blöffjével. A központi közigazgatásban reménytelen a köztisztviselők helyzete.

A frontharcosok helyzete más: ők dolgoznak az okmányirodákban, kormányhivatalokban stb. velük találkoznak az ügyfelek. Nekem ők a kedvenceim, mert hihetetlen nagy munkateher alatt dolgoznak, és mégis lelkiismeretesen viszik hátukon a boltot. Nélkülük már rég összedőlt volna az egész közigazgatás. Természetesen ide nem kellenek szakmai kiválóságok, az alkalmazott jogszabályok hamar a napi rutin részeivé válnak. Hátrányuk viszont, hogy rugalmatlanok, az új helyzetektől megijednek, a döntés felelősségét nehezen vállalják, úgy érzik azért nem fizetik meg őket. Ezért náluk a szakmai tudás helyett az emberi kvalitásokon van a hangsúly. Ha normális az ügyfél, kedvesek, segítőkészek, de természetesen ők is emberből vannak, ha rossz napot fognak ki, nagyon undok módon tudnak viselkedni. Többségük tisztességes, kisebb féllegális stiklikkel esetleg kiegészítik a gyengén csordogáló - és kb. hat éve nem emelt - menázsit, de nem korruptak. Nem is lehetnek, mert a politikusok nem tűrik a konkurenciát.

Nem illik róla beszélni, de az ügyfelek viszont megérik a pénzüket. Sok a világot nehezen értő, ezért agresszívvá váló ügyfél, akiknek sokszor döbbenetes a primitívsége, melyet a köztisztviselők nehezen tudnak kezelni. (Ha esetleg a kommentelő köztisztviselők megosztanák történeteiket az ügyfelekről, azt megköszönnénk.)

A barátom professzora már rég sírba szállt, intelme pedig a magyar rögvalóságon tört szét. Ma már a köztisztviselők olyan kevés mogyorót kapnak, leterheltségük, fenyegetettségük viszont olyan nagy, hogy nincs az a tehetséges, de erkölcstelen versenyző, aki perspektívát látna ebben a pályában. Eldöcög a szekér persze így is valahogy; a félázsiai, félbalkáni népségnek nem kell több, de ebből nekem elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van a vidéki minisztériumok ötletéből
Elegem van a provinciális pojácásdiból

Tele lett az internet nyilvánossága a lengyel lehallgatási botrány magyar szálával, köztük a MOL-vezér, Hernádi Zsolt bírósági ügyének részleteivel. Szokásos módon mindenki vérmérséklete és politikai hovatartozása alapján reagált az ügyre, de véleményem szerint kevés figyelem összpontosult a dolog lényegére, Hernádi alkalmatlanságára.

Először is amit Hernádi elkövetett - ha elkövette -, a horvát privatizációs folyamatok pénzzel való befolyásolását, én nem tartom ügynek. Aki pedig a vesztegetést ügynek gondolja, annak azt üzenem, hogy nem ismerik az üzleti élet valóságát, melyben az eredményorientáltság felülírja az erkölcsi elveket. Ha Hernádi erkölcsi töltekezésre vágyik, elmegy a pasaréti templomba misére, de ha meg akarja venni az INA-t, akkor minden eszközt be kell vetnie, mert a versenytársai sem válogatósak. A látszatra finnyás európai, amerikai cégek egészen a közelmúltig külön leírhatták a piacszerzés korrupciós költségeit abból az elvből kiindulva, hogy a világ sok országában a baksis elfogadása nem szégyen: aki nem ad, az ne is akarjon velük üzletelni. A híres mondás szerint: "Egy arabot nem lehet megvenni, de bármikor ki lehet bérelni." Mindenki így csinálja a világban, ne legyünk álszemérmesek. Az tehát, hogy sikerült megszereznie az INA nevű horvát olajcéget a MOL számára, önmagában komoly eredmény, amely elismerést érdemel. A megszerzés módjával sem lenne semmi baj, ha ügyesen csinálta volna, de nem tudta nemzetközi profi módjára csinálni, mert magyar.

Hernádi több szempontú alkalmatlansága egy ilyen mérvű feladat megvalósítására mind visszavezethetők az úgynevezett magyar elit hamis biztonságérzetére, amely szépen hízik a magyar rokonság és panamák lápvilágában, ám nemzetközi szinten kínosan gyenge teljesítmény nyújtására elég csupán. Aki jól vitorlázik a Balatonon, az nem biztos, hogy a tengeren is el tud lavírozni, az óceánokon pedig öngyilkosság a magyar tengeren szerzett tudással virtuskodni. Ebbe a csapdába esett Hernádi is, aki egyszerűen nem volt - s talán ma sincs - tisztában ebbéli korlátaival.

Az alapügy is amatőr. Egy külföldi ország miniszterelnökével nyilvános, bekamerázott és talán bemikrofonozott helyen, pincérek között ilyen kényes kérdésről beszélgetni amatörizmus. Jó, hogy nem ott csúsztatta át a borítékot az asztalnál mint az a hazai közbeszerzések lovagjainál szokás. Hernádi pitiáner, magyar viszonyokhoz szokott magatartása miatt még elegánsan sem tud vesztegetni. Aki e tantárgyból ilyen látványosan bukik meg, az egy nemzetközi cég vezetésére alkalmatlan.

Az a mód pedig, ahogy a magyar bíróságokra alapozottan akarja elkerülni a horvát igazságszolgáltatást, roppant gyenge. És megint a hamis biztonságérzetre kell utalni, melyben magát ringatva elköpi a lengyeleknek a jogi trükk lényegét, amellyel magáról állítja ki az alkalmatlanság bizonyítványát. A lengyel olajcég ugyanis egy másik piaci helyzetben bármikor lehet versenytárs, akinek talán nem kellene részleteket tudnia Hernádi büntetőügyeiről, mert visszaélhet vele. A sarki boltosnak van annyi esze, hogy nem kérkedik azzal, hogyan kerüli el a NAV-vizsgálatot, de Hernádinak, a nemzetközi cég vezetőjének nincs, szóval alkalmatlan.

A harmadik hamis biztonságérzetből táplálkozó alkalmatlansági ok a horvátok és az EU lenézése, melynek eredményeként Hernádi könnyen "A fekete város" című regény Görgey Pál alispánjának sorsára juthat. Ha Hernádi azt hiszi, hogy egy kamu magyar bírói ítélettel kiszúrhatja a horvátok és az EU szemét, óriásit téved. Csak egyszer húzza ki a lábát az országból síelni mondjuk Ausztriába, a horvátok kiadják a nemzetközi körözést, oszt a kiváló Zsolt a kiadatási őrizet 6-8 hónapja alatt - míg szeretett jogászai elvitatkozgatnak a köröztetés jogosságán - megtanulja a kutyafittyet. És bizony még az is lehetséges, hogy az EU-jog bugyraiból előcitálnak majd egy olyan szabályt, amellyel Horvátországnak fogják kiadni, véget vetve a dicső pályafutásnak és a MOL részvények árfolyamának.

Ezt a csak Magyarországon meglévő biztonságérzetet erősíti a magyar bíróságok megalázása is. Döbbenten nézem, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy Hernádi mennyire semmibe veszi a magyar bírói kart, a magyar igazságszolgáltatást. Lazán kijelenti lengyel cimborájának, hogy mi lesz az ítélet és tényleg az lesz, legalábbis első fokon. Na, már most, a nyilvánosságra került beszélgetés után a bíróság új helyzet előtt áll. Eddig hagyhatta magát becsapni, de ezután már nem teheti meg. Így könnyen meglehet, hogy másodfokon Hernádit bilincsbe verve viszik el, mert kap 3 év 4 hónap letöltendő börtönbüntetést. Ekkor megköszönheti kedves Ábeljének és annak oldalbordájának a jó tanácsot. Ha viszont a bíróság ezen közismert körülmények ellenére felmenti, akkor ideje lesz egy flash mobot szervezni a Kúria elé, melynek során mindenkinek magával kell hoznia egy használt wc papírt, így talán Darák úr is felfogja, hogy Hernádi Zsolt az ő általa vezetett bírói karral kitörölte a seggét.

Hernádi viselkedése egyébként éppen a horvát-magyar relációban elfogadhatatlan. Emlékszünk még egy horvát politikusra aki – később országa miniszterelnök-helyettese is lett – súlyos közlekedési balesetet okozott. Nos, ő nem bújt rangja mögé, nem próbálta a horvát igazságszolgáltatás segítségével kimosni magát, hanem egyenes gerinccel állt a magyar bíróság elé, elfogadva annak ítéletét, még ha az politikai pályája végét jelentette is. Hernádi, a magyar elit egyik prominense, pedig gyáván trükközget, ezzel szégyent hoz az országra. Fognak minket, magyarokat tisztelni Brüsszelben, ha ilyen képet látnak rólunk?

Hernádi Zsolt többszörös csapda helyzetbe manőverezte magát, de ilyenkor egyenes tartással vállalni kell a felelősséget. Éveken át azért kapta a magyar szemmel óriási fizetését, bónuszait stb., hogy kockázatot vállaljon a MOL eredményes vezetéséért. Ez a döntése és annak megvalósítási módja vitathatóra sikeredett, van ez így. Le kell vonni a konzekvenciát, nem pedig butácska jogi csűr csavarral bujkálni. Orbán és Csányi uraknak pedig szépen el kellene engedniük Hernádi úr kezét, mert már több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.

Mert sajnos a magyar elit sajátja, hogy nagy pénzt felpuszilnak a nagy felelősségre hivatkozva, aztán amikor kiderül az alkalmatlanság, nyüszítve megpucolnak. Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem ebből elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a Darwindíj-várományosokból
Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van a közszolgálati híradóból

Kiterjedt famíliánk debil ágában - minden családban van ilyen ág – komoly viták szoktak kialakulni arról, hogy Nadal vagy Federer-e a jobb teniszező. (Állítólag van már egy Djokovic nevű is, aki színezi a képet.) Ilyenkor roppant módon szórakoztat, hogy értelmesnek látszó emberek képesek szót fecsérelni két tökéletesen érdektelen muksóra. Ha tovább szeretnék szórakozni rajtuk, akkor ásítva megjegyzem, hogy: "Nem tök mindegy melyik nyer?" És ha igazán gonosz kedvemben vagyok azt is hozzá teszem: "Attól nem lesz olcsóbb a kenyér." Na, erre az eddig egymást szapulók megtalálják a közös ellenséget, és az a legkevesebb, hogy engem szellemi toprongyként említenek, de szoktak ennél csúnyábbakat is mondani. Pedig nekem van több igazam.

Drukkolni sokféle élethelyzetben lehet, de az a minimum, hogy a drukkolt és a drukkoló között legyen érzelmi kapocs. Drukkolhatunk azért, hogy szeretteink életének fontos eseménye sikeres legyen, például egy vizsga letételéhez, munkahelykereséshez és még ezerféle élethelyzetben. No, de szoktunk drukkolni vadidegen embereknek, akikhez semmilyen - sem pozitív, sem negatív - érzelem nem köt? A mindennapi életben nem. Ezért ki kell alakítani a drukkolás igényét az erre hajlamos és kissé visszamaradott személyiségekben. A "drukkerállapot" kialakításának legnagyobb terepe a sport, de lélektanilag a különböző zenei sztárocskák iránti rajongás is erre a folyamatra épül.

Először is mi a sport? A fene jobban tudja, persze van tudományos fogalma, de a gyakorlatban sport-e a sakk vagy a póker? S ha igen, lehet-e drukkolni ezek művelőinek? Szerintem nem. Legalábbis nehéz elképzelni, ahogy tízezrek üvöltik, hogy ne a huszárral, hanem a futóval és ne az F4-re, hanem a B6-ra. Más esetekben a tevékenység sport ugyan, de valójában nem lehet a művelőinek szurkolni. Például egy síugrót miként lehet eredményesen biztatni? A saját drukkerek egyszerre vesznek levegőt, hogy messzebb repüljön, miközben az ellenfél drukkerei megpróbálják visszafújni? És ki az, aki a 30 km-es sífutás alatt rekedtre üvölti magát azért, hogy a Pekkanen nyerjen és ne a Shenborg vagy a Szvatszkij. A különböző tourok és girok alatt ugyan melyik kokszgyárnak drukkoljon az embergyereke? Vagy a "sportok királynője"-ként említett atlétika száz méteres doppingolás, doppinghajítás/vetés, doppingugrás nevű versenyszáma ugyan kinek ér meg egy másodpercet is az életéből?

Valamely sportágban való drukkolásnak abban az esetben van értelme, ha valódi és közvetlen az érzelmi kapocs. Ha például valakinek a rokona, barátja versenyez akár egyéniben, akár csapatban, akkor természetes a drukkolás. Nagyobb közösség, iskola, város, ország esetén is helye van a szurkolásnak, mert abban az adott közösséghez tartozás nyilvánul meg. Remek dolog például Győr, Veszprém, Szeged stb. kézilabdacsapatának szurkolni, mert van sikeres csapat és a város közösségét is összetartja a közös élmény. A magyar vízilabda-válogatottért, kiváló sportolóinkért igenis szaladjon csak fel az az adrenalin. Még a városi aranylábúakért való vasárnap délutáni szotyiköpködést is megértem, mert járulékos nyereségként addig sem kell otthon az asszony zsörtölődését hallgatni. De ezen túl már primitív ostobaság csupán a drukkerkedés.

Persze a primitív drukkerkedésnek is van magyarázata. Leginkább az adott sportág sikertelensége, amely nem engedi meg, hogy egy sikeres, közösség építő sportoló/csapat köré kiépüljön egy szurkolói kör is. Ekkor az adott sportot kedvelő szükségképpen választ magának egy a sajtóban felépített személyt/csapatot és megpróbál azzal azonosulni. Ez viszont tényleg primitív életszemlélet. Nincs sikeres magyar teniszező harminc éve? Válasszunk magunknak egy külföldit. Ha egy másik ugyanígy vergődő pont nem azt választotta, akit mi, akkor veszekedjünk vele, hogy a mi választottunk a jobb. Hát nem szánalmas?

A legtöbb ilyen primitív kényszer drukker a labdarúgáshoz köthető. A magyar foci sajnos sem klub, sem válogatott szinten nem tud felmutatni eredményt a bele ölt ezermilliárdok ellenére sem. A labdarúgás mint sport iránti szeretetét szegény szurkoló csak úgy tudja kifejezni, ha választ magának egy sikeres külföldi csapatot. Így alakul ki - egy szellemes kifejezéssel - a hungarokatalánok és a többi, magyar szempontból tökéletesen érdektelen külföldi csapatért rajongó magyar drukkerek hada. Válogatott szinten is ez a helyzet. Mivel utoljára 28 éve volt magyar válogatott világbajnokságon, generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudtak a magyar válogatottnak szurkolni, hát pótcselekedve választanak maguknak kedvencet. Borzasztóan szánalmas amikor magyar kissrácok Real, Bayern stb. mezben feszítenek. És ugyanígy szánnivaló, hogy most a labdarúgó vébé alatt magyar emberek azon veszekednek egymással, hogy a brazilok jobbak-e vagy az argentinok, a németek vagy az olaszok. Komolyan kérdezem: Nem mindegy?

Ott van továbbá a sajtó, a drága sajtó, amely az érzelmi kötődés megteremtése, fenntartása - és az ezzel együtt járó sportszermárkák profitjának növelése - érdekében még hergeli is a primkó frakciót a megszokott ökörségekkel. Nemsokára előjön például az a történet, amely mindig van és arról szól, hogy valamelyik mediterrán állam (török, görög, olasz) forró vérű drukkere lelőtte/leszúrta feleségét, mert az lekapcsolta a tévét meccs közben. Aztán a sok üres pletyka a kedvencek háza tájáról, van-e sérült, ki nem játszhat és miért, ki kit utál, kivel barátkozik, jönnek-e a feleségek/barátnők egy kis légyottra vagy a helyi "művésznőkből" válogat a válogatott. Már a könyökömön jön ki.

Eszméimért a máglyáig is elmegyek, ezért élőszóval kijelentem, hogy nekem tök mindegy kinyeri a vébét, engem kegyeskedjenek békén hagyni. Majd ha lesz világszínvonalú magyar teniszező, európai szinten mérhető focicsapat, vébére kijutó labdarúgó válogatott, akkor annak szurkolni fogok. De a kényszerszurkolásból elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a pocakos labdarúgóedzőkből
Elegem van a régi ismerősökből
Elegem van az apás szülésből

Cseh Tamás azt kérte: "E kies hazában mutass nekem, Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William!" Nos, kedves Tamás, mutatok neked egy ilyen nagy ravaszt - ismered is -, Orbán Viktornak hívják. Aki most belengette, hogy egyes minisztériumok költözzenek vidéki városokba. Viktor három ok miatt szokott kormányzati-szervezeti kérdésekben ötletelni.

Az első - bármilyen nehéz is egyeseknek elfogadni - Viktor jól fejlett kormányzati inkompetenciája. Viktornak ugyanis fogalma sincs a saját kormányzati rendszeréről, egy családi pótlék kérelmet sem tudna beadni. Ezért hiszi el például, hogy az adóbevalló ív söralátét méretű és egyszerűségű. Ha kormányszerkezeti kérdésekben tájékozódni akar, felüti a Story vagy a Képes Sport című szaklapot, esetleg megkérdi a mindig kéznél lévő Bólogató Jánost. Egész közelről volt szerencsém látni, amint egyik nagyívű beszédében senkivel sem egyeztetve bejelentette, hogy létrehoznak egy fontos kormányzati szervet. Szép volt, a média tapsolt, a népek örültek, csak az volt a baj, hogy - igaz más néven, de azonos céllal - már két éve működött a hivatal úgy, hogy azt maga az Orbán kormány hozta létre. Csak hát - bár a derék Viktor fejből sorolja bármelyik foci csapat összeállítását - a saját kormányzati szervezeti rendszerét nem látja át. A cikiből a praetoriánusok úgy tudták kihozni, hogy négy hónapos kemény munkával csináltak egy zanzásított hivatalszerűt, amely működött egy kis ideig, aztán elfelejtették. Persze a jó Viktor nem látta be, hogy ő volt a hibás, így a praetoriánus gárdáját tizedelték meg. Ebben a költözéses agymenésben bőven benne van ez a lehetőség.

A javaslat másik oka Viktor reményárus attitűdje, melyet - a hatalom gyakorlása érdekében - tökélyre fejlesztett. A vidéki minisztériumok létrehozásának ötlete ugyanis sokakban ébreszt reményt: elsősorban a Fidesz gazdasági holdudvarának oligarcháiban. A szóbajöhető kiválasztottak már dörzsölgetik tenyerüket, számolgatnak, hogy mennyit is hozhat nekik a székházépítés vidéken, a költöztetés, az informatikai beszerzések, a Pesten felszabaduló ingatlanok eladása stb. A vidéki Fidesz-politikusok az önkormányzati választásra készülve etethetik a népet azzal, hogy lehozzák nekik Pestről a Hülye Járások Minisztériumát, lesz sok munkahely stb. Titkon persze ők is reménykednek, hogy az oligarchák asztaláról nekik is hull morzsa, legalább a portások felvételében lesz hatáskörük, meg a minisztériumi büfét is üzemeltetheti a család valamelyik vállalkozása. A vidéki népek is reménykedhetnek, hogy halódó városukba a "minisztériumság" majd életet lehel. Reménykedhetnek továbbá az egyetemek és egyéb tudományos cégek, mert lesz megrendelés olyan tanulmányokra, amelyben bizonygatják, hogy adott minisztériumot miért kell éppen abba a városba telepíteni, ahonnan a - húsz százalékkal visszaosztott - megrendelést kapják. Szép dolog a reményárusítás, végülis nem kerül semmibe, a szánalmas szerencsétlenek pedig önmaguktól is fújják a remény lila lufiját, és míg azt fújják, kézben is tarthatók.

A harmadik ok a "csak". Egy politikusnak valamit kell mondania, itt a nyári uborkaszezon, a sok idióta politológus, közigazgatási szakember, újságíró szépen ellocsog nyáron erről a marhaságról, kitöltik a műsoridőt, és hát addig sem kell a Lázárnak magyarázkodnia viselt dolgairól. A javaslat arra is jó továbbá, hogy Viktor tesztelje a vazallusok hűségét, így a földművelésügyi miniszter már meg is kezdte az önmagából való hülyét csinálást a Debrecen melletti érveléssel. A sokszor nehéz miniszterelnöki munka bónuszaként Viktornak hihetetlenül szórakoztató lehet azt nézni, mennyi szervilis ökör van a kormányában és a pártjában.

Mert ne aggódjon senki, nem lesz ebből a korszakos javallatból semmi. Két megoldás lehetséges. Vagy 2016. március 15-re megállapítják, hogy nincsenek meg a feltételek, oszt jó napot, vagy ha Viktor nagyon ragaszkodik ehhez a tréfájához, akkor csinálnak mutatóba valami kócerájt egyes vidéki városokban, melynek a bejárata mellé felteszik a minisztérium táblát. De a minisztériumok úgy en bloc nem fognak vidékre költözni. Ugyanis a feladatuk miatt nem tudnak.

A minisztériumoknak ott a helye, ahol a Kormány és az Országgyűlés székhelye van. Egyszerű ez, nincs varázslat benne, a napi munka - a jogszabálytervezetek egyeztetése, államtitkári értekezletek, kormányülés, országgyűlési szereplés, bizottsági munka stb. - ezekhez a szervezetekhez köti a minisztériumok vezetését, munkatársait. Elég döcögős lenne Debrecenből bejárni a Kormány üléseire. Ráadásul akit Viktor nem lát egy hétig, azt már meg sem ismeri, így egymás sarkát tapossák a magukat adminisztrálni akarók, nem engedhetik meg a távollét luxusát. A Vár kormányzati funkciójának növelése pedig a minisztereket abba az irányba nyomja, hogy a Várban kell székhelyet találniuk, nem Bivalybürgözdön.

Látod, kedves Tamás igazad volt ebben is: "Mi itt állunk és a szánk nyitva van: --– Hogy miket tud, ez a Sekszpír Viliam!", akinek viccéből elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a kötelező olvasmányokból
Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van a Stüszi vadászból

Lassan kiegészülnek a vakáció szó betűi, vége a sulinak. A lánglelkű irodalomtanárok a búcsúzkodás örömébe csak belecsepegtetik a nyári kötelező olvasmányok ürömét. Komoly, nagy és főképp terjedelmes művek várják, hogy felfedezze őket az ifjúság. Az ifjúság viszont egyáltalán nem várja e felfedezést, duzzog, hőzöng, mert minek, meg kit érdekelnek rég meghalt emberek avítt - e szó helyett csúnyábbat használnak: h-val kezdődik, ülyeségei-vel végződik - ömlengései stb.

Kétlelkű vagyok a kérdésben mint Zágon István művében az anya meg a szülő. A szülő szerint Ildikó néninek van igaza, a műveltség megszerzéséhez igenis szükség van a kötelező olvasmányok ismeretére. Közös kultúránk karbantartásához a jövő generációjának is tudnia kell az összetartozás minimális elemeit, különben miről fog beszélgetni Londonban két magyar árufeltöltő vagy pizzafutár. Így legalább tudni fogják, miért harcolt Dobó István, milyen a Kis-Balaton vihar előtt, Edmund magyarul Jenőt jelent-e vagy Ödönt. De talán ennél is fontosabb, hogy az olvasással kialakul a saját fantáziavilág, nem a készen kapott képeket kell bevésni, bármilyen szépek is legyenek azok, mint az Avatar Pandora bolygójának flórája és faunája. A legfontosabb érv azonban az olvasás mellett a szövegértés elsajátítása. Például ha a devizahiteles sorstársak megtanultak volna szöveget értelmezve olvasni, akár megérthették volna azt is, mit írnak alá. És talán a reményárus politikusainknak sem dőlne be annyi ember, ha a -hat, -het végződésű mondataikat nem megvalósult tényként kezelnék.

Az "anyai én" viszont megértő. Nehezen, de el tudom magyarázni a kölkeknek, hogy amikor a zseniális Stendhal, Balzac, Verne, Tolsztoj, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Fekete István megírták regényeiket, a televíziózás sajnos még gyermekcipőben járt, az internetes lefedettség pedig egészen minimális volt a Föld nevű bolygón, (Fekete idős korában már volt tévé), így az embereknek az olvasás volt az egyik szórakozási forma. A gyertyák, petróleumlámpák, később gyenge villanyfény mellett olvasva saját fantáziájuk segítségével eljutottak messzi tájakra, régi korokba vagy éppen a jövőbe. Ráadásul ráértek, mert a fent említett kütyük hiánya miatt volt bőven idejük. Ezen okokból kifolyólag aztán Jókai a kor tudása alapján szolid hetven oldalon mesélheti el, hogy alakult ki a kőszén. A mai kor emberét viszont ez a terjedelem elborzasztja, mert valamelyik természetfilm csatornán ezt a folyamatot számítógépes grafikával tíz perc alatt összefoglalják.

A viktoriánus kornak megfelelő, romantikus szerelem ábrázolás röpke kétszáz oldalban a szexuális forradalom vívmányai után pedig egyszerűen nevetséges, és a mai leányok nem is értik a vergődést. (A férfiak már akkor sem értették.) A vicc szerint egy buliban azt mondja egy lány a fiúnak: Gyere menjünk dugni! Mire a srác: Hozzád vagy hozzám? A csaj válasza: Ha már az elején problémázol, hagyjuk az egészet. Ezek után melyik leányzó érti meg ma Tatjána levelének felütését: "Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet”. Pedig az alaphelyzet ugyanaz: a nő felajánlkozása. Ez utóbbi gyönyörű, sejtető, az előbbi sekélyes, lényegre törő. De mai világunk "twitter-generációja" már nehézkesnek, körülményesnek tartja szegény Tatjánát, ezért el sem olvassa.

A kötelező olvasmányok ellen van még egy érv, melyet az oktatáspolitikusok, tanárok nem szoktak figyelembe venni. Amikor a lányaim kapták a kötelezőket, rimánkodtam a tanerőnek, hogy ne adjon fel fiús könyveket lányoknak. A kötelező olvasmányok ugyanis abban a korban íródtak, amikor az oktatási rendszer fiúkra volt kitalálva. Férfiak írtak hát könyveket fiúknak, átadva a korábbi generáció eszméit, élettapasztalatait, tanulságait. Ezek a könyvek ezért csatákról, vadászatokról, történelmi eseményekről szólnak, amelyek a leányokat nem igazán hozzák lázba. Egyik lányom még mindig lóg nekem a Tüskevár végének negyven oldalával, pedig már legalább 7-8 éve nekifutott elolvasásának. De hiába volt az óvatos szülői kérés, a tanrend nem engedett differenciálást. Pedig kellene, mert az olvasáshoz való hozzáállás a gyerekeknél nagyon egyedi. Egy baráti házaspár 12 év körüli ikergyermekei közül az egyik imád olvasni - most éppen Bán Mór Hunyadi könyveit falja -, a másikat semmivel sem lehet olvasásra ösztökélni.

Az olvasásra való rászoktatás fontos lenne, de a kötelezés inkább dacot, elutasítást vált ki a nebulókból. Ha pedig a nyári szünet alatt a szülő is keménykedik a tanárnak való megfelelési kényszer miatt, azzal csak az érhető el, hogy a gyerek megutálja az olvasást, és inkább a számítógéphez menekül.

Fel van adva tehát a lecke a szülőknek is, én ezért megpróbálok majd ravaszkodni, de még fogalmam sincs mit találok ki és ebből a tanácstalanságból elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az apás szülésből
Elegem van a Stüszi vadászból
Elegem van a kövér emberekből