Gyermekkori barátokkal borozgattunk, beszélgettünk élvezve a nyári esték szépségét. Valahogy arra terelődött a szó, hogy egyetemista nagyfiuk mennyire igényes, csak a legújabb Nike és Adidas cuccokat hajlandó hordani. Mr. Igényesre nézve éreztem, hogy szememben gonosz mosoly táncol, mert ültettem már fel őt a látszatigényesség körhintájára. Nagyjából tíz évvel ezelőtt december elején megkérdeztem az akkor még bimbózó Igényes Úrfit, mit hozzon a Jézuska. Már akkor is Nike és Adidas pólót kért! Jézuska azonban skót kedvében volt, és feleslegesnek tartotta, hogy egy 12 éves gyerkőc - a márkaboltok árai szerint egyenként - 12500 forintos pólókban grasszáljon, ezért kibumlizott a józsefvárosi kínai piacra, ahol ugyanazt megkapta összesen 2000-ért. Az ajándékbontásnál volt egy kis para, de Igényes Úrfi szeme csillogott, és az osztályában is boldogan parádézott a "márkás" cuccokkal. Édesanyja mesélte, hogy alig tudta mosásba elkönyörögni a pólókat, amelyek jól kiszolgálták azt a fél évet, amíg ki nem nőtte. Júniusban aztán már szerencsére a szülőket nyaggatta igényességével az új kollekcióért.

Ezt a kép a tetováltakról szóló írásunkhoz is tökéletesen passzolna

A barátság megőrzése érdekében ezt a történetet azóta sem mondtam el nekik, viszont egy másikkal szerettem volna megfontolásra késztetni Mr. Igényest. Egyik barátom a 2000-es évek legelején Bangkokban látott egy árust, aki discmaneket árult pár dollárért. Akkor a discman nagy dolog volt, ma már - utódjával, az MP3-mal együtt - múzeumban van a rokka mellett. A kis thai embernél mindenféle márkájú discman volt: Sony, Samsung, JVC stb., de a barátom által szeretett márka - Grundig - nem. Lépett is volna tovább, ám az árus kedves mosollyal maradásra invitálta, majd kivett egy "felségjel nélküli" discmant egy dobozból, matatott rajta keveset és átnyújtotta: Tessék Grundig. A cimbinek leesett az álla, tényleg Grundig volt éppúgy, ahogy a többi Sony, Samsung stb. Akkor értette meg, hogy a márkajelzések semmit sem érnek. A bangkoki utcán Grundiggá lett discmanje egyébként ugyanolyan jól szuperált évekig mintha valamelyik puccos márkaboltban vásárolta volna.

Az én igényes ifjú barátom nem igyekezett megérteni a történet tanulságát, ezért ő is elmondott egyet. A papája valamelyik ismerősét kinevezték egy osztrák cég magyarországi kócerájának vezetőjévé. Gyakran kellett Bécsbe mennie a cég vezetői értekezleteire. Az egyik ilyen szeánsz előtt az osztrák vezérigazgató kinézett a parkolóba, és elcsodálkozott a magyar káder kocsijának gyenge minőségén. A vezetői értekezlet első napirendi pontjaként részletesen kivesézte azt a kérdést, hogy lehet-e egy olyan remek cégnél mint az övék ilyen autóval közlekedni nyomatékkal felhívva magyar beosztottja figyelmét a jármű csere aktualitására. Igényes cég vezetőjének igényes autót kell tartania - zárta le történetét önmagát megerősítendő a fiatalember.

Nos - válaszoltam - éppen az autóknál látszik a talmi igényesség. Hiszen egy közepes kategóriájú autó sebességben, kényelemben, fogyasztásban körülbelül azt tudja, mint egy felső kategóriás, ha van is különbség, az sem mérhető tízmilliókban. A márkát fizettetik meg csupán, de a márka nem visz el sehova.

De akkor se nincs igazam - jött a replika, mert most olvasta az egyik legfelkapottabb norvég kortárs krimiírónál, hogy a norvég üzletemberek öltözködési igénytelensége mennyire visszaveti őket az üzleti világban. Az öltönyeik minőségiek, de a cipőjük olyan rettenetes, hogy nem veszik őket komolyan. Az író úr szerint kézzel varrt olasz cipő kell a nemzetközi üzleti életben való sikerekhez, az alatt vizesnyolcas az összes norvég businessman. (Szolgálati közleményként ezúton kérem Lázár János miniszter urat, hogy a norvégokba való színvonalas belerúgásért csekély - ám családi bevételünkben érzékelhető mértékű - tiszteletdíjat kiutalni méltóztassék.) Ebből az írói véleményből egyértelmű - így a fiatalúr -, hogy aki azt akarja, hogy odafigyeljenek rá és komolyan vegyék, annak minden részletre kiterjedő igényességgel kell megválogatnia ruhatárát. Persze brúder - helyeseltem látszólag - azt azonban tudod-e, hogy a kézzel varrott "olasz" cipő egy marék rizsért dolgozó bangladesi rabszolgák kezei között alakul luxuscikké?

Nem jutottunk dűlőre, az estét meg kár lett volna elrontani, végül is mindenki úgy költi el a pénzét, ahogy akarja. Belekortyoltunk hát borunkba és beszélgettünk másról.

Látszólag generációs volt a purparlé, valójában a törésvonal máshol húzódott. Aki eléri életében amit szeretett volna, hivatásában neve van, annak mindegy mit visel, a kitérdelt mackójában is az, aki. Annak azonban, akinek ez nem sikerült, az sznobként kompenzál, és a ruha általi emberré tevés állapotában leledzik. Az ifjak pedig ravaszkodnak, szépen kiöltözve akarják lépre csalni az életet remélve, hogy egyszer - a nem olyan távoli jövőben - már ők is mackóban, kényelmesen élhetik azt tovább.

A sznobizmusból elkövetett márkamániából azonban - mint az emberi ostobaság egyik jól fejlett formájából - elegem van.

Petőfi írhatott volna valami ilyesmit a Balatonról is: Szegény Balaton, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb tója (a költői szabadságot vitatók számára: tava). Mert a Balatont sajnos sikk lett macerálni. Pedig csacsiság, a Balaton és térsége szépen fejlődik, remek programok biztosítják a pihenést, benne van ma is, ami mindig: a nyári vidámság és életöröm.

A kritikusok legfőbb érve a kevés turista. Ez az érv egyszerűen butaság. Akik ezt hangoztatják, a '70-es, '80-as évek abnormális helyzetéből indulnak ki, amikor ráadásul a Balaton a látszat "vidámsághelyeként" működött. Akkor valóban dugig volt a Balaton a szétszakított német családokkal, akik csak a Balatonnál találkozhattak néhány hétre, hogy ezekből a találkozásokból éljenek meg egy évig. A Balaton nagyszerűsége ekkor valójában nagyon szomorú emberi sorsokat takart el, segített elviselni a nehezen elviselhetőt. A kedves teuton családi találkozókhoz jöttek még a csehszlovák és lengyel turisták, akik saját keményebb rezsimjükről feledkezhettek el néhány hétre. A magyarok nem utazhattak külföldre, így nekik pótlékként szolgált a Balaton, számukra tényleg a Balaton volt a Riviéra. Ezt a kényszerű, nehéz, szomorú periódust aranykornak láttatni szamárság.

A kényszerből koncentrálódó embertömeg zúdult rá aztán a tóra, melyet annak infrastruktúrája képtelen volt kezelni. Szállodák alig voltak, az eltérő színvonalú magánházak nyújtottak csak szálláslehetőséget. A balatoni emberek két hónapra beköltöztek a kutyaólba, mert azonkívül mindent kiadtak. Akinek nyaralója volt, az pedig úgy sakkozott a szabadságokkal, hogy ne veszélyeztesse a stikában szerezhető bevételt. Mert a nagy Kádár-korszak kis alkuinak egyikeként ezen a módon lehetett a devizakorlátozások ellenére feketén márkához jutni. A kisboltok előtt száz méteres sorok álltak kosárért, a boglári hal- és lángos sütőktől Lelléig állt a sor. A szocialista rendszerben működő éttermek sok kaját adtak - ez tetszett a németeknek - csak a minőség volt kétséges. Szórakozó hely alig, ott is a kacsatáncot meg a viva la Españát húzta a cigány. A kertmozik pénztárához már a strandról jövet be kellett állni, különben a 9-kor kezdődő filmre nem lehetett jegyet kapni. Sajnos a szúnyogok jegy nélkül is belóghattak, így 200 néző és 800.000 szúnyog izgulhatta végig a négy muskétás kalandjait. Persze egy jó oldala volt az akkori Balatonnak: a fiatalság, amely mindezeket elfedte, és ma már visszahozhatatlan. De ez a nosztalgikus életérzés nem ok arra, hogy a mostani Balatont leszóljuk. A tömegzsúfis Balaton megszűnt, helyét átvette az emberléptékű.

A másik leszólnivaló körülmény a közlekedés. Ebben van részleges igazság, de a közút a déli parton - a horvát tenger elérése érdekében is – jó színvonalú. Az északi part viszont nehezen közelíthető meg: a 90-es lehajtótól Balatonfüredig borzasztóan lassan lehet autózni. A legkevesebbet a MÁV fejlődött, a menetidő csökkent ugyan a Fehérvár-Budapest viszonylat felújításával, és ez jó, folytatni kellene. A vasúti kocsik színvonaltalansága azonban szemetszúró. Légkondi nincs, de legalább ég a villany a szikrázó napsütésben. Ez azonban nem a Balaton, hanem a MÁV hibája, amely a Balaton körbevonatoztatását sem képes megvalósítani. Az Ederics és Tördemic közötti 6-8 kilométeres hiányzó távolság áthidalása nem megoldhatatlan, a tapolcai lobbi - félve a város kikerülésétől a vasúti főútvonalból - évtizedek óta ügyesen akadályozza a megvalósítást.

A nyafogás harmadik területe a rövid szezon. Ez gyakran mentség is a lehúzásokra, mondván két hónap alatt kell megtermelni az egész éves hasznot. A strandszezon valóban csak két hónapos, de a kirándulószezon már májusban beindul, a bortúrák pedig október közepéig-végéig eltartanak. Sok okos kezdeményezés látható annak érdekében, hogy a strandszezont ne mossák össze a Balaton lehetőségeinek egyéb állandó vagy szezonális lehetőségeivel. A fejlődés e téren is elindult és ismerve a balatoni emberek ügyességét lendületebe is fog jönni. 

A szállodai infrastruktúra sokat javult, ám elkelne még több hotel. A boltok területén óriási a fejlődés, a nagy üzletláncok jelen vannak a térségben, van olyan település, ahol több nagy bevásárlóközpont található. A szórakoztatás sem a kertmozikra szűkül, azok már el is tűntek, elég széleskörű lehetőség van viszont a kulturális és kulináris programokra: borutcák, bálok, hagyományőrzők, várprogramok Sümegtől Szigligeten át Nagyvázsonyig, a kedves Csukás színház és egyéb színházi társulatok, a Művészetek Völgye, cirkuszi produkciók, fesztiválok várják közönségüket. Fantasztikus egyedi kezdeményezések színesítik a palettát, zseniális a káptalantóti piac - bár egyes vadhajtásait ideje lenne lenyesni - vagy onnan kőhajításra lévő Gyula vezér lovas birodalma, ahol a Gyulaffy-napokat a semmiből szervezte meg a Csobánci várromot két kezével kikaparó Gyula vezér. Tihany csodálatos, a levendulakultúra feltámasztása életet lehelt az ezeréves helybe. Fűzfő bobpályája és kalandparkja nagy élmény a strandolásra kevésbé alkalmas napokon. Aki még emlékezetesebb kalandra vágyik, és pénze is van, sárkány- vagy motoros géppel győződhet meg a Balaton madártávlati szépségéről. Hajózni muszáj: ahogy Fonyód felől indulva egyre közelebb jön a fenséges Badacsony, egyszerűen csodás. A vitorlázás sokak sportja lett, melynek leglátványosabb eseménye a Kékszalag verseny, a magyaros szemérmesség miatt azonban nem nagyon esik szó arról, hogy több tízmilliárdnyi vagyon ring a Balaton kikötőiben. A villák szépen megújultak, 4-5 éve még rengeteg eladó ház várta vevőjét, mára a generációváltás eredményeképpen korszerűen felújított - sok esetben - gyönyörű, ízléses nyaralókban pihennek tulajdonosaik.

Az egyéni elképzeléseken túl a városok is keresik a helyüket. Úgy látszik, ez Balatonfürednek sikerült a legjobban, a jól átgondolt fejlesztés pazar várost eredményezett, amely a régi hagyományokon nagyszerűen újult meg. A füredi kulináris élvezetekből is kiemelkedik a Bergmann cukrászda Morgan Kapitány tortája: aki abból nem evett, feleslegesen tartózkodott e Földön. Siófok még a helyét keresi, a buliturizmus lehet, hogy többet visz mint hoz, majd meglátjuk mire jutnak. Keszthelyt viszont nemsokára Hévíz-alsóra fogják átnevezni. Egy idegenforgalomból megélni akaró város nem engedheti meg magának, hogy főutcája és strandja romos épületektől hemzsegjen. Lekövezett főtere borzasztó, aki ott a nyári forróságban véletlenül leejt egy tojást, annak nem kell gondolkodnia mi legyen a feltét a spenóton, mert mire lehajol érte, kész a tükörtojás. A kisebb települések csodás hangulatúak, rendezettek, szépek, kedvesek. Ezeket és a mögöttük meglévő egyéni, közösségi erőfeszítéseket szólják le a Balatont fikázók.

Végezetül egy aranyos történeten keresztül is jól látható a változás. Első munkahelyemen egy idős - jóval nyugdíj felett járó - úr, Misi bácsi szórakoztatta a fiatalokat élete fordulataival, melyben jelentős helyet foglalt el hódításainak emléke: "Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" elv alapján. Az öregharcos a '30-as évek végén volt egyetemista, és a tandíj megszerzése érdekében munkát vállalt a balatoni fürdőéletben. (Nincs új a nap alatt.) Mármost az volt szokásban, hogy a fülledt levegőjű forró Budapestről, aki csak tehette, balatoni panzióba menekítette családját. A leosztás szerint szépasszonyok gyerekekkel a Balatonon pihentek, apu meg Pesten dolgozott. Az egyetemista fiúk a korban náluk nem sokkal idősebb hölgyeknek kurizáltak, arra kellett ügyelniük csupán, hogy a szombat délután befutó "bikavonatokról" leszálló férjek elől kitérjenek. Vasárnap este a "bikavonatok" visszavitték Pestre a megfáradt férjeket, a balatoni édes élet pedig folyt tovább. Ez a történet azért jutott eszembe, mert az egyik hétvégén vonattal utaztam le, és különös dologra lettem figyelmes. A pályaudvarokon barnára sült apukák egy-két csimotát kézen fogva fogadták a vonatról leszálló fehér karú feleségeiket hosszú hitvesi csókkal pecsételvén meg a viszontlátás örömét. Kajánul Misi bácsira gondoltam azzal, hogy ma - a szakszervezeti mozgalomnak hála - már péntek délután elindulnak a "nőneműszarvasmarhavonatok", hét közben viszont az egyetemista lányoké a Balaton, a fiúk pedig maradhatnak Pesten. Csak ennyit változott a világ nyolcvan év alatt.

Akárhogy is, a Balaton gyönyörű, az ott élő emberek erőfeszítései meghozzák/hozták a fáradozásuk gyümölcsét. A fonyódi dombok pedig elnézegetik Badacsonyt még néhány millió évig, mikorra az elégedetlenkedőknek - akikből elegem van - már emléke sem marad.

Néhány éve az internetes médiában egy pornóipari vállalkozó azzal keltett feltűnést, hogy számára látszólag teljesen ismeretlen nőket szólított le és vett rá arra, hogy vele análisan közösüljenek. Persze a folyamatot kellően dokumentálta is. A hírverésen jót nevettem, mert annyira átlátszó volt. Kissé életszerűtlen ugyanis, hogy egy munkában megfáradt, a rapid esti bevásárláson túlesett, gyermekeit az óvodából, iskolából összegereblyéző hölgy egyáltalán szóba álljon egy ilyen alakkal, ha pedig felfogná a nagyszerű ajánlatot, a bevásárló szatyor tartalmával addig ütné az ipsét, amíg mozog. A fickó által magára aggatott elnevezésen azonban elmerengtem egy csöppet, ugyanis análpápának hívatta magát, és ezen a néven került be a médiába is.

Ha tréfás kedvemben lennék azt mondanám, ízlelgessük a szót: análpápa. De nem vagyok, ezért komolyan felvetődik bennem, hogy ez a kis strici merte volna magát mondjuk análrabbinak nevezni vagy análkalifának? Az az érzésem, hogy nem. Mert ha zsidó vallási vezetőket merészelt volna becsmérelni, először is vallási közösségek megsértése címén a gatyáját is leperelték volna róla, de ha morcos hangulatban találja őket, az sem lett volna kizárt, hogy eldurran az autója azon testrésze alatt, mellyel összefüggésben a sértést elkövette. A muszlimok sem macskáztak volna sokat, néhány tízezer harcos fogta volna a valahogy mindig a kezük ügyében lévő RPG-t, és elindult volna feldugni az análkalifa megfelelő testrészébe, hogy ne felejtse el senki: Allah és a Próféta megsértése mivel jár.

No, és mit tettek a keresztények? Ahogy várható volt: semmit. Turnézhatott is ez a nyomorult féreg az análpápa elnevezéssel, mert a keresztény szervezetek közül egyik sem volt, amelyik felemelte volna a szavát azért, hogy Jézus földi helytartójának, Szent Péter utódjának címét ne említhessék ilyen mocskos kontextusban. Márpedig ha a keresztények ilyen apró ügyben képtelenek megvédeni magukat, csak az isteni kegyelemben bízhatnak, de abban is mérsékelten, mert a langyosat kiköpi az Isten.

A ma keresztényei mintha visszatértek volna az őskeresztény időkbe, melyet a kortárs rómaiak sehogyan sem értettek, önmarcangoló, öngyilkos szektácskának tartották a keresztényeket. Ma a keresztyén egyházak legfontosabb feladatuknak azt tekintik, hogy bocsánatot kérjenek mindenkitől, aki szembe jön velük függetlenül attól, hogy valós bűnökről van-e szó vagy nem, van-e a bocsánatkérésnek bármi relevanciája vagy nincs. Keresztényéknél a bocsánatkérés amolyan érdekes időtöltésnek számít, csakhogy míg ennek a bocsánatkérős hobbinak élnek, elmegy mellettük a világ. Rá is csodálkozott most Ferenc pápa, hogy egy iszlamista, komplett elmebetegekből álló terrorbanda elképesztő brutalitással elkezdett keresztényeket irtani. Pedig voltak előjelek bőven Szudánban vagy a Boko Haram Nigériában, amelyekre a keresztények nem reagáltak megfelelő erővel. És mivel a pápának nincs hadosztálya - mint azt a kiváló postarabló úrtól tudjuk -, hát írt egy levelet az ENSZ főtitkárának. Szeretem Ferenc pápát, most mégis azt kell mondanom, hogy ha a kutyámat kérjük a keresztények védelmére, az hatásosabb mint a Ban Ki-moonnak írt levél, mert szegény kutyám legalább ugatna.

Ráadásul bármily meglepő, a keresztények védelmét talán itt Európában kellene kezdeni. Nem emlékszem, hogy akármelyik keresztyén egyház felemelte volna a szavát, amikor iskolákból arra hivatkozva távolították el a kereszteket, mert az sérti a kis Ahmed hitét. Hol voltak a keresztyén egyházak vezetői amikor kitiltották a karácsonyfát Brüsszelből, mert állítólag megosztó? Akkor sem tiltakoztak, amikor egyes cégeknél a dolgozóknak le kellett venniük nyakukból a keresztet, és akkor sem, amikor orvosokat bocsátottak el azért, mert hitüknek megfelelően nem voltak hajlandók abortuszt végezni. A szokásos diplomáciai brummogásnál sem futotta többre, amikor az EU alkotmányába valahogy nem sikerült megjeleníteni a közös keresztényi kultúrára való hivatkozást.

Van egy rakat vallások közötti bizottság, de nem tudok róla, hogy bárki is felvetné a viszonosság kérdését. Miképp lehet az, hogy Rómában bátran gajdolhat a müezzin, míg Mekkában nem szólíthat imára a harang? Miért van az, hogy iszlám országokban a keresztényeknek bujkálniuk kell, míg Európában az iszlám hívei nyugodtan élvezhetik a jóléti állam szociális vívmányait? Miért természetes a Próféta országaiban az, ha egy mohamedán kereszténnyé lesz, akkor szörnyű halál vár rá, míg Európában legfeljebb a közvetlen barátok forgatják mutatóujjukat a halántékuknál fordított esetben? Miképp lehet az, hogy az Izrael elleni európai tüntetéseken a keresztényeket gyilkoló iszlám bagázs zászlói lengenek? És annak mi lehet az oka, hogy a nagyszerű liberális demokráciák szociális jólétében felnevelkedettek tömegével jelentkeznek az iszlám állam katonájának, komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentve Európának?

Az elvilágiasodott Európa gyenge, az iszlamisták könnyedén kijátsszák. Szegény Martell Károly se gondolta volna, hogy sírjától harminc méterre, Párizs közepén arab bazár fog működni. Európa akkor lesz erős, ha erős keresztényi alapokon áll. És fordítva: a kereszténység akkor tud erős lenni, ha mögötte erős germán, normann, hispán, luzitán, ír, skót, frank, magyar, lengyel államok állnak. Akkor meg lehetne kérni kedves mohamedán barátainkat, hogy talán fáradjanak haza - az Európában születettekkel együtt - és a tanult mintát felhasználva otthon csináljanak maguknak olyan államot, amilyennek előnyeit itt élvezik. Ha nem tudnak, az nem a keresztények hibája. Esetleg lengessék otthon az iszlám állam fekete zászlait. Addig pedig a magát kalifának kinevező gazemberhez és bandájához esetleg becsengethetne egy magát pizzafutárnak álcázó drón.

Ha a folyamatos felesleges önmarcangolás helyett a keresztény szervezetek látványosan móresre tanították volna azt a piti stricit, és határozott válaszokat adtak volna a keresztény embereket ért inzultusokra, akkor egy önmagától eltelt mohamedán gazember nem merné erősnek érezni magát ahhoz, hogy keresztény embereket mészároljon. A keresztyén egyházak vezetői ezt az egyszerű összefüggést sem képesek felismerni, és nekem ebből elegem van.

Egy kedves baráti házaspár hosszú hétvégére kölcsönadta nekünk balatoni nyaralóját, melyet ezúton is köszönünk. A csomagolás izgalmában botor módon elfelejtettük elpakolni a fogkeféket, így a helyi büszke magyar Coop áruházlánc kisboltjában próbáltuk meg pótolni amolyan "egyszer használatos" fogkefékkel. Picit csodálkoztunk, hogy 700 forintot kértek érte, mert Pesten csak a felébe kerül, ezért a tíz méterre lévő vegyiáru boltba mentünk át, ahol a próba szerencsét hozott, ugyanaz a csomag fogkefe 440 forintot kóstált. Boldogan kaptunk a nagy üzleten, és közöltük is a boltossal, hogy milyen jó áron adja, mert a szomszédos Coopnál 700 forint az ára. A nagy magyar kisvállalkozó válasza ledöbbentett: "Jó, hogy mondja, akkor én is 700-ért fogom adni." Nos, ekkor jutottam el arra a pontra hazai kisvállalkozóink megítélésében, melyre Királyhegyi Pál kabarészerző, mikor a fronton egy kisebb fegyelmi vétség következményeként őrmestere felpofozta, mire ő kijelentette: "Most ment el a kedvem az egésztől."

Jól emlékszem például a Nagy Magyar Dinnyetermelő esetére. A CBA kinyomtatott katalógusai már 79 forintért kínálták a dinnye kilóját, mire a Nagy Magyar Dinnyetermelő elkezdett akciózni, dinnyéket hajigáltak a multik parkolóiban, melynek következtében kartellszerűen 99 forintra emelték a dinnye árát, mert az magyar. Az agrárkormányzat támogatta a folyamatot, ennek eredményeként a nyilvánvaló kartell kivizsgálásában a Gazdasági Versenyhivatalt megalázták, később pedig törvény módosítással meg is akadályozták. Aztán a szezon lecsengésével megjelentek olyan hírek, mely szerint a Nagy Magyar Dinnyetermelő stikában több tonna olcsó macedón és még ki tudja honnan származó dinnyét hozott be az országba betegre keresve magát abból az árrésből, amelyet a felültetett magyar fogyasztóknak kellett megfizetniük a 99 forintos dinnyeárban. De az ideológia jól hangzott: vegyük a jó minőségű magyar dinnyét és ne a vacak importot.

Néhány hete a tejtermelő Pride verte ki nálam a biztosítékot. Előrebocsátom, hogy a környékbeli CBA-ban – ahol rendes emberek dolgoznak, akik a Békemenet nevű marhaságon csak kacagnak – mindig magyar tejet és tejterméket vettem akkor is, ha a német vagy lengyel olcsóbb volt. Eddig. Most pedig azt láttam a híradásokban, hogy a Pride résztvevőit két, körülbelül 15 millió forintba kerülő, magyar zászlókba burkolózó városi terepjáróban ülő, nem túl jó arcú főnök és fia vezeti, mögöttük pedig tragacsokban a riadt szemű beosztottak. Riadtságuk oka, hogy nekik kellett földhöz vagdosniuk az állítólagosan rossz minőségű külföldi tejet, és rájuk várt a kamerák kikapcsolása utáni takarítás is. "Na, ezek elmennek a fenébe!" - gondoltam, nem fogok azért magyar tejet venni, hogy hízlaljam a Pride-szervezők számláját, míg a beosztottaikhoz ebből semmi sem csorog le; tizenöt éves autóik legalábbis erről árulkodtak. Tisztelt magyar tejtermelők, az én bizalmammal visszaéltek a SUV-magyarok, ezért engem elveszítettek, ezután piaci alapon fogok tejterméket vásárolni.

A lépfene ügy pedig a magyarkodó gazdaságpolitika látványos csődje. Nem a gonosz multi, hanem a nagyszerű magyar vállalkozók fertőztek meg egy csomó embert pontosan tudva, hogy mit csinálnak. Okosba levágták a fertőzött marhákat, okosba átvették a fertőzött húst, melyet okosba megfőzött/sütött - nomen est omen - a Nemzeti Étterem a magyar embereknek. Hadd zabálják a fertőzött húst a jó magyarok, legalább dolgozik a májuk, azért teremtette azt a Jóisten, nem igaz? Mindenki jól járt, a betegek meg kit érdekelnek? A tápláléklánc végén valami ügyvéd szokás szerint folyamatosan hazudozik védencei ártatlanságát bizonygatva. Tipikus magyar történet. A kormányzati szervek pedig ahelyett, hogy talpig vasba verték volna ezeket a bűnözőket - a személyiségi jogaikkal együtt (lásd: magyarbűnözés) - mentegetik őket, pont úgy hazudozva, mint harminc évvel előtti elődeik a csernobili következményekről.

Nem ilyen szintű probléma, de a lényegét tekintve egy tőről fakad a termelői piacokon egyre szaporodó visszaélések köre, melyet csak az avatott szeműek vesznek észre. A sokak által kedvelt káptalantóti piacra nagyjából megalakulása óta járunk évente 6-7 alkalommal. A kezdeményezés zseniális, a hangulat nagyszerű. Néhány éve viszont sok "őstermelő" árul olyan szappant, amelyet a Lushban kapni, elszaporodtak a lomisok, és a népi rittyentőben árult gagyi. Helybeli cimborák felvilágosítanak, hogy a "házi füstölésű" sajt valóban házi füstölésen ment keresztül, csak maga a sajt olcsó Lidl termék. Azóta, ha kimegyek is, óvatosságból alig veszek valamit. Megéri tönkretenni ezt a jó kezdeményezést?

A tanyafejlesztési program nagy nyertese a tanyasi élet központja, Budapest ötödik kerülete, a Belváros. A rossz vicc ideológiája a termelői piac fejlesztése volt főként a Hold utcai piacra fókuszálva. Többször inspiciáltam ott önszorgalomból a valóság megismerése érdekében. Katasztrófa. A Hold utcai piac üres, pótcselekvésként péntek délelőtt van kitelepülés a Szabadság térre, ahol a vásárlók csak lézengenek, a megszállási emlékmű elleni tüntetők pedig nem igazán jelentik a magyar kézműves termékek felvevő piacát. Hét közben a piacon olyan ősi kézműves termékeket árulnak mint az aszalt kanadai áfonya. Az "őstermelő" árust elnézve a kanadai áfonyát kitoloncolása előtt hozhatta magával, de hogy személyesen ő aszalta volna, erősen véleményes.

A 2010 előtti világ hol lappangó, hol kifejezett gyűlöletét a magyar termékek iránt utáltam nagyon. Örömmel vettem, hogy változás állt be e téren, és sok jó kezdeményezés támogatást kap. Aztán mi lett belőle? Magyarságra való hivatkozással visszaélések sora, ügyeskedők, a támogatások lenyúlóinak piaca.

Most kérem nincs kire hivatkozni, nincsenek gonosz multik, azok már elmentek vagy csomagolnak, esetleg ők is felülve a magyar áruk támogatásának szelére, változtattak. Most csak egymást csaphatjuk be, és jó magyar szokás szerint meg is tesszük, de ebből nekem borzasztóan elegem van.

Újabb történet részletei kerültek a birtokomba ismerősi körből - bizonyítékokkal együtt -, mégpedig olyan történeté, amely után szeretett Tékozló Homárunk is megnyalná mind a tíz ujját.

A mostani bejegyzésben a korábbi Tescos írásunkban szereplő "Tudatos Vásárló" közeli rokona szerepel: "Tudatos Online Vásárló", aki egyébként tapasztalt internetes vásárló, és arra adta a fejét, hogy a Tesco Globál Áruházak Zrt.-vel interneten keresztül kössön adásvételi szerződést fogyasztási cikkek megvételére "minek cipeljem az ásványvizeket, ha párszáz forintért kihozzák" jelszóval. Magával az internetes vásárlással nem is volt probléma, a Tesco Globál Áruházak Zrt. honlapján viszonylag hamar megtalálhatók a kívánt árucikkek a tundrabugyitól a hangyairtón keresztül a pogácsaszaggatóig, bár ezek pont nem képezték jelen történetben az adásvétel tárgyát, az események néhány karton ásványvíz körül forogtak.

Történt, hogy a kiszállítók a Tudatos Online Vásárló által megjelölt időpontban csöngettek, ajtónyitást követően közölték, hogy nem hoztak helyettesítő terméket, majd mindent, így az ásványvizeket is pillanatok alatt bepakolták az előszobába.

Tudatos Online Vásárlónak nem sok esélye volt, hogy rendesen megnézze, mit hoztak ki, és miután elmentek a kiszállítók, Tudatos Online Vásárló szomorúan konstatálta, hogy ő nem ezt a vizet rendelte. Nem maradt más hátra, mint reklamálni a Tesco Globál Áruházak Zrt. telefonos ügyfélszolgálatán. Az ügyfélszolgálatos azonban - néhány kötelező környi bocsánatkérést követően - előadta a bemagolt szöveget, mely szerint  blokk ellenében visszaveszik az ásványvizeket bármelyik Tesco áruházban. Tudatos Online Vásárló közölte, hogy nem visszavételről van szó, hanem egyszerűen nem azt hozták ki, amit kellett volna. Nem jutottak előbbre.

Tudatos Online Vásárló végső offenzívába kezdett, és olyanra szánta el magát, amelyre élő ember talán még nem: elolvasta a Tesco Globál Áruházak Zrt. ÁSZF-jét, és olyasmit talált, amely megerősítette abban: valószínű, nem neki kell visszavinnie az ásványvizeket. Erről telefonon győzködte még egy sort a Tesco Globál Áruházak Zrt. ügyfélszolgálatát.

Végül a Tesco Globál Áruházak Zrt. kedves munkatársa, aki bizonyára hiányzott az illemtanóráról, szombat este kilenc óra után telefonon keresztül közölte Tudatos Online Vásárlóval a megoldást: másnap kicserélik az ásványvizeket. Nem tudom, ki hogy van vele, de ilyen időpontban még rokont is csak kivételes esetben hív fel az ember.

Amikor csöngetett a cserevizet kiszállító ember, Tudatos Online Vásárló - lévén jó humorú ember -, kacagni kezdett: ugyanolyan márkájú vizet hoztak ki, mint amilyet ő ki akart cseréltetni......... Egy órával később meghozták a "jó" vizeket.

Dicséretes dolog, hogy a Tesco Globál Áruházak Zrt. halad a korral, és lehet nála online vásárolni, de ha a reklamációkat nem lehet normálisan és jogszerűen intézni, akkor abból sokaknak hamar elege lesz.

Szeretett Viktorom tartott egy kínban fogant beszédet a szokásos erdélyi bohóckodáson, amelyet napok óta ragoz a sok szerencsétlen. Megértem én, hogy uborkaszezonban is ki kell tölteni a kolumnákat, ez a felszínt kapargató vehemencia viszont nevetséges. Nézzük hát először a szereplőket.

Adott szeretett Viktorom. Ő már januárban beírja naptárába, hogy júliusra majd össze kell szednie egy csomó közhelyet az erdélyieknek. Amikor eljön a nap, útban a helyszínre nagyjából összegyűjti, mit szeretnek hallani a nagymagyarok, és séróból lenyomja nekik. Mint most is. Gyakorlatilag teletette a gatyájukat azzal, hogy a válságnak nincs vége, erre hivatkozva megüzente, hogy a határon túliak is kevesebb zsozsót kapnak, és emiatt nem lehet liberáliskodni sem, utálta egy kicsit a görögöket, mert miattuk szívatták meg 2010-ben Barrosoék, és mivel a kicsi Magyarország nem tud a levegőből pénzt csinálni, hát meglepte a népeket azzal, hogy dolgozni kell: ennyi volt "a beszéd" a felszínen. Most nem ezért vagy azért, de ilyen "nagyívű beszédet" én akkor is elbrekegek, ha álmomból ébresztenek.

A helyszíni hallgatóság Viktor tenyeréből eszik, nekik mindegy volt, mit mond, az ő szerepük a lelkes orcájú hallgatóság alakítása a vágóképekhez, és ezt a figurát mindenki jól, a megszokott színvonalon hozta. Semmi különös.

A helyszínen nem lévő magyarázók négy csoportba oszthatók. Először is a vörös/liberális társaság, akik természetesen genetikailag a bölcsek kövének örök tulajdonosai. Igaz, kormányozni sosem tudtak, akkor sem, mikor minden hatalom a kezükben volt negyven évig, de mindig vannak jó tanácsaik, az meg a libák hibája, ha előbb elfogynak mint a tanácsok. Ők jól kiszámíthatóan elhordják Viktort, szemükben Ő a "mini Ducse", "zseb Napóleon", fasiszta diktátor, a magyar Hitler és Sztálin egy személyben stb. Bármit mond szegény Viktor, mindig ez a vége a vörösöknél. Unalmas. A másik csoport a jobber megmondó embereké, akik kevés átéléssel, ám sárga csekkjeikre gondolva bizonygatják, hogy Viktor beszéde lámpás, mely megvilágítja az emberiség sötét egét, egy valóságos prófécia, a magyarság jövőjének záloga. Hányinger. A harmadik csoport a meghasonlott jobboldaliaké, akik a Mandin tanyáznak, és féltik Viktort a keleti nyitás veszélyeitől azt képzelve, hogy ők azok, akik felelősen gondolkodva visszarántják a keleti szakadék felé száguldó Viktort. Szegény, szegény ostobák! A negyedik csoportot a zseniális és a lényeget mindig feltáró "Elegem Van!" blog képezi, mert pontosan tudja, hogy üres szócséplés az egész Viktor beszéd a bukott liberalizmustól a munkaalapú társadalomig. A baj ugyanis nagyobb.

Viktor, mint diktátor? Röhej. A múltkor nem voltam elég felkészült, és véletlenül a magyar-portugál ifi meccsre kapcsoltam. A meccs nem érdekelt, de az feltűnt, hogy a labda milyen sokszor akad el fröcsögve a vizes pályán. Nos, kérem ez az igazi orbáni Magyarország. Van egy miniszterelnöke, aki erőszakosan, a józan észt nélkülözve épített egy stadiont a háza mellé. Eddig nincs ebben semmi különös, ezt a kunsztot az akasztói juhász is megcsinálta. Az új - négy hónapja átadott - grandiózus stadion viszont eső esetén nem több mint egy libalegelő. Egy diktátornál előfordulhat ilyesmi? Vágjuk rá kórusban: Nem! Ha valami okból mégis vízilabdameccsre alkalmas focipályát sikerülne összegányolni, egy diktátor kivégeztetné a vállalat igazgatóit, mérnökeit, bebörtönöztetné vagy internáltatná a munkásokat megmutatva, hogy vele nem lehet packázni. És a Viktor? Semmi, kérem alásan, semmi. Nincs elcsapva a projectmanager, nincs pellengérre állítva a kivitelező, semmi. Viktor nem mer szembenézni a valósággal, ezért elnézi, hogy becsapták, hogy pojácát csináltak belőle és a kedvenc hobbijából, a személyes presztízs beruházása pedig egy használhatatlan, "mérsékelten vízálló" stadion. Már pedig aki a saját stadionját nem tudja normálisan megépíttetni, az miképp tud országot vezetni? Sehogy.

Az orbáni Magyarország sodródik, lassú rothadással pusztul. Tisztára a Brezsnyev-korszak pangása. A kormányzati teljesítmény nulla, cserébe rengeteg felesleges államtitkár, akiknek egyetlen napi munkájuk, hogy keresztbe tegyenek a másiknak, elgondolás nélküli vacakolások, egyensúlyozás a szakadék felett, szétmálló egészségügy, kudarcos oktatási rendszer, közbiztonság hiánya, napi szinten mindenhol a lassú összeomlás jelei. Lázár kapkod, nincs használható adminisztrációja, kínjában Gyurcsány őszödi beszédéből akar kormányzást tanulni, az apadó pénzek és lehetőségek miatt az elvtársak már egymást nyírják. A Fideszhez korábban szakmai kereteken belül lojális közigazgatási szakembereket vagy eltávolították már, vagy zsebre dugott kézzel nézik ezt a vircsaftot.

Viktor tisztában van azzal, hogy ezt a békés brezsnyevi pangást a "nemzetközi helyzet fokozódásával" bármikor - akár már az ősszel - felválthatja egy durva krízis. Talán ez Viktor egyetlen - jól fedett, virágnyelven körülírt - üzenete: "Balhüvelykem bizsereg, Gonosz lélek közeleg." Csakhogy dr. Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének több mint négy éve és kétharmados parlamenti többsége volt arra, hogy korszerű, erős gazdaságot, társadalmat és közigazgatást építsen, amely meg tudja védeni az országot a külső veszélyektől. Sajnos ezt az alapvető feladatát nem volt képes ellátni: az ország "mérsékelten ütésállóként" imbolyog. Ezzel a valósággal Viktor nem mer szembe nézni, helyette jön a lózungokkal teli távlatos duma a munkáról, amelyet az orbáni Magyarország nem tud nyújtani, meg a liberalizmus haláláról, amelyért viszont nem nagy kár. Nemsokára eljön Rajk elvtárs is, akinek annyi szerepe lesz, hogy a népszórakoztatás oltárán feláldozva meghosszabbítsa az agóniát.

Az ilyen-olyan oldalhoz tartozó megmondóemberek eközben gazdáik igénye szerint jó szofistaként eléldegélnek a felszínt kapargató szófacsarásból, melyből nekem elegem van.