A levitézlett balliberális bagázs aljas támadást indított Szijjártó Péter külügyminiszter úr ellen azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ezt a fiatal, tehetséges embert megpróbálják tisztességtelen, korrupt, adócsaló gazemberként feltüntetni. Persze a munkájába nem képesek belekötni, mert csak az hibázik, aki dolgozik. Azzal jönnek ezért, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter úr 700 négyzetméteres úszómedencés luxusvillát vett, melynek összköltsége (vételár, illetékek, felújítás) nagyjából 200 millió forint lehet, és egész életében nem keresett annyit, melyből ezt az összeget ki tudta volna perkálni. (Még e vádak leírásába is bele borzongtam.) De Szijjártó Péter külügyminiszter úr nagyon jól kommunikál, ezért kedves mosollyal az arcán pöcköli le ezeket a nemtelen vádakat. És igaza van. Mert miért is lenne luxus a 700 négyzetméter? Honnan tudják ezek a ballibek, hogy ez a fiatal család nem tervez-e 15 gyereket, és akkor már nem is tűnik majd nagynak a villa. De ez csak 20 év múlva derül ki, addig meg minek óbégatnak? A pénz eredete is teljesen átlátható. Először is Szijjártó Péter külügyminiszter úr ennek egy részét saját maga spórolta meg. Nézzenek rá, milyen vékony szegény. Na miért? Mert szájától vonta meg a falatot, azért. A nehezen megtakarított pénzecskéjét pedig nem szórta el, hanem befektette. Szólt a brókerének, hogy nyisson neki egy forint pozíciót, majd nyilatkozott valamit, és ahogy a forint elmozdult, hát bezsebelte a nyereséget. Tudtok ti így befektetni, szerencsétlen ballib lúzerek? Nem, akkor séta. A pénz harmadik forrása szülei megtakarítása. Szijjártó Péter külügyminiszter úr édesanyja 30 éves pedagógusi pályafutása alatt tudott félre tenni hatvanegynéhány millió forintot bizonyítva ezzel, hogy van kakaó a pedagógusi életpályamodellben. Az a pedagógus, aki ezt nem tudja utána csinálni, az annyit is ér. Én tehát teljes mértékben elhiszem Szijjártó Péter külügyminiszter úr állítását tudva, hogy ez az egész a lejáratására irányuló bulvárkacsa.

A nyomorúságos ballibeken nem csodálkozom, azok csak azt adják, mi lényegük, de a nemzeti oldal sunnyogását nem értem. Mint aki halkan belelépett, fintorognak, és nem állnak ki szegény igaztalanul bántott Szijjártó Péter külügyminiszter úr mellett. Pedig tudhatnák, hogy aki Szijjártó Péter külügyminiszter úrban nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki a Fideszben nem bízik, az Magyarország fényes jövőjében sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.

Ezek a nemzeti oldal árulói nem veszik észre, hogy Rogán Antal frakcióvezető urat ugyanilyen korrupt, adócsaló gazembernek akarták beállítani a ballibek bizonygatva, hogy fizetéséből sem 2 milliós Louis Vuitton szütyőre, sem 130 millió forintos lakóparki lakásra és egyéb ingatlanokra nem futja. Pedig mindenki tudja, hogy Rogán Antal frakcióvezető úr a legsikeresebb városvezetők egyike, akinek még a jegyzője is aranycipellőben jár. Akkor meg mit okvetetlenkednek itt a komcsik.

És aki ma Rogán Antal frakcióvezető urat bántja, az holnap Lázár János miniszter urat fogja korrupt adócsalónak feltüntetni, azzal a sematikus szöveggel, hogy ugyan miből fizette mellényzsebből a 2 milliós szállodai szobáját, meg a 25 milliós vadászatát, mikor a vagyonnyilatkozatában ennek nyoma sincs. A nemzeti oldalról viszont senki sem csapja le a magas labdát, pedig köztudott, hogy Lázár János miniszter úrhoz tartozik a titkosszolgálat. Na, már most Lázár János miniszter úr nem olyan bolond, hogy igazat írjon a vagyonbevallásába, hiszen neki munkaköri kötelessége a kémek megtévesztése.

És a szánalmas ballibák Mészáros Lőrinc gázszerelő urat is bántják azzal, hogy a 2009-ben még a csőd szélén tántorgó kisvállalkozó csak azért tudott 2013-ra többszörös milliárdossá válni, mert dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Úr strómanja. Nevetséges vádjuk könnyen cáfolható és visszafordítható. A rossz emlékű Gyurcsány-Bajnai kormányzás alatt egy kisvállalkozó csak csődben lehetett, mert ezek a komcsik a rohadt multikat támogatták. Dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Úr gazdaságpolitikájának sikerét bizonyítja, hogy ma már kisvállalkozókból is lehetnek milliárdosok. De ezt az egyszerű tényt senki sem vágja a nemzeti oldalról a komcsik pofájába, csak a sunyítás megy.

Akikre büszkék vagyunk

És egyesek már odáig merészkednek, hogy Garancsi István Videoton tulajdonos urat macerálják azért, mert 50 milliárd forintért offshore cégeken keresztül eladta a magyar gáztartalékot, amely esetleg nagyon fog hiányozni egy kemény télen, ha a ruszkik nem adnak gázt vagy az ukránok ellopják. Ilyen aljas támadások visszaverésében hol van Zoltai Gusztáv kormánytanácsadó úr, hogy jól megmondja nekik? Például azt, hogy neki van jó meleg vattakabátja - régies nevén pufajka - ami megvédi őt akár mínusz 20 fokos hidegtől is. Aki pedig Auschwitz után a magyar közéletben gázt emleget, az az antiszemitizmus új formáját valósítja meg. Az ilyenekből pedig Zoltai úr egy szempillantás alatt tud nácit csinálni, ha echte lipóciai ballib is a mocskolódó.

De a legnagyobb áruló a Heti Válasz nevű periodika, amely már odáig merészkedik, hogy magát dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Urat támadja korrupt adócsalóként tüntetve fel Őt. Néhány hete egy szemfüles légiutas lefotózta dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Urat, ahogy titokban Svájcba utazott. Valamelyik ballib szennylap le is hozta a fotókat. A kormánykommunikáció a kínosnak tűnő látogatást azzal magyarázta, hogy dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Úr egy székely gyermekkórus koncertjét ment műélvezni Svájcba. Más nyavalyás ballib újságírók viszont kiderítették, hogy pár hónappal korábban ugyanaz a gyermekkórus éppen a Parlament épületében lépett fel, de dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Úr a szobájától 80 méterre lévő koncertre nem volt kíváncsi. Ebben is maradt volna minden, ha most ez a Borókai meg nem világítja a hátteret. Az újságjából ugyanis kiderül, hogy megváltoztak a svájci banktitok szabályok - nem lehet olyan egyszerűen eldugni a lopott pénzt -, és ezért a svájci bankok felhívják magyar ügyfeleik figyelmét a változással járó teendőkre. A Heti Válasz szerint van is futkosás a hazai elit köreiben, hanyatt homlok szaladnak ki Svájcba, hogy pénzüket Szingapúrba irányítsák át. Igaz a mondás: Ha magyar barátod van, ellenség már nem kell! Talán a TEK meglátogathatná ezt a Borókai Főszerkesztőt hajnal háromkor, és a kedvéért kinyithatnák az Andrássy út 60-ban található múzeumot, hadd lássa, jobb időkben mi várt azokra, akik elárulták bölcs vezérünket. Még a végén megérjük, hogy az önkormányzati választások előestéjén Polt úr ügyészei bilincsben hurcolják el az ország becsületes, népükért dolgozó vezetőit.

Ezek után már jóformán említésre sem érdemes, hogy a tiszteletlen európaiak magyarországi lakájai gúnyosan csak "Mr. 20%"-ként aposztrofálják Kósa Lajos polgármester urat, Matolcsy György elnök úrnak a szemére vetik, hogy eurómilliókkal drágábban vett egy irodaházat offshore cégen keresztül annál, mint amennyiért az eladó hirdette, vagy Seszták Miklós fejlesztési miniszter urat akarják cégtemetőt üzemeltető offshore lovagként láttatni. Nekünk persze mondhatják, mert mi a nemzeti oldalon igenis büszkék vagyunk ezekre az emberekre, és nem kételkedünk emberi tisztességükben és a hazáért végzett hősies teljesítményükben.

Az önkormányzati választáson pedig csattanós választ adunk a liberális demokráciák magyarországi szekértolóinak. Habony úr kishitűen csak azt kéri a plakátokon, hogy bízzunk a Fideszben, mi ennél többet teszünk. Mi tudjuk mire képes a Fidesz. Mindenre. Ezért mi a Fidesz becsületes, tisztességes jelöltjeire fogunk szavazni. Csak találjuk meg őket a szavazólapon.

A háttérhatalmak által pénzelt csatlósok aknamunkájából és a nemzeti oldal árulóiból viszont elegem van, mert én nemcsak bízom a szebb jövőben, hanem tudom, hogy egyszer - ha nem vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot - el is jön.

Néhány poszttal korábban elegem volt a rendőrség embereket feleslegesen megalázó gyakorlatából. Akkor egyes kommentelőktől kaptam rendesen, nem sikerült megértetnem velük, hogy a rendőrnek nem dolga ítélkezni, és előre hozott büntetést alkalmazni. A mostani hírrel kapcsolatban pedig úgy vagyok mint a minden lében kanál anyós: Na ugye, hogy igazam volt.

Történt ugyanis, hogy egy apuka a kedves Tatabányán a reggeli rutin szerint iskolába vitte 7 éves gyermekét. Valami apró szabálytalanság miatt kialakult szóváltás eredményeként azonban az iskolarendőr megbilincselte és a gyereke valamint a többi szülő és gyerek szeme láttára megalázta, úgy bánt vele, mint egy bűnözővel. Nehéz ilyenkor mit mondani. Már csak azért is, mert ismerősi körből szeptember eleje óta több jelzés is érkezett arról, hogy az iskolák előtt posztoló rendőrök elkezdtek büntetni, tehát a jelenség nem egyedi.

Az iskolarendőr program célja a gyerekek biztonságának növelése, amely jó kormányzati cél, kampányol is vele az összes nyomorult fideszes polgármester jelölt. De igazi jó fideszes módra a megvalósítás: kudarc. Ennek pedig a fakabát rendőri állomány és az őket alkalmazó rendőri vezetés az oka.

Elnézegetem az iskolák előtt kék-lila-sárga mezben ácsorgó alulképzett, alulművelt, alultáplált, alulfizetett bugrisokat. Látszik rajtuk, hogy azért mentek rendőrnek, mert tanulni és dolgozni egyformán büdös volt nekik. Először is ami szemet szúró az az, hogy dohányoznak: a rendőrnők is. Szép példát mutatnak ezzel az iskolába jövő-menő gyerekeknek.

A másik, hogy műveletlenségük miatt nem tudják értelmezni a feladatukat, nem értik, hogy nem bűnözők között vannak, hanem anyukáknak, apukáknak és gyerekeknek kellene segíteniük. A reggel fél nyolctól nyolcig és délután a félöttől ötig terjedő időszak az iskolák környékén csúcsidő. Ilyenkor nem lehet szabályosan parkolni, de a kisebb gyereket be kell kísérni az iskolába. A szülők is felfokozott idegállapotban vannak, a gyerekkel perlekedtek az öltözésnél, meg van-e minden, aztán munkahelyre beérés stb. Normális rendőr ilyenkor segít, és félrenéz. A bunkó nekiáll játszani az eszét, azt gondolja a bugrisa, hogy ő a seriff, és büntet; bilincsel és megaláz. Ez a tatabányai rendőrruhába öltözött alak elérte, hogy már a 7 éves gyerek is megvetéssel és félelemmel tekint minden rendőrre. Gratulálunk ennek a derék Pintér-huszárnak! Vacak kis életének egyetlen fénypontja, hogy apukákat alázhat, akik nem üthetnek vissza.

A szokásos száraz rendőrségi nyilatkozatot persze senki sem hiszi el, mint ahogy az is furcsa, hogy - legújabb hírek szerint - a megbilincselt embernek kellett bocsánatot kérnie.

Hanem kíváncsi vagyok szeretett Viktorom reakciójára. Ha kifejezem is időnként kormányzása iránti kétségeimet, emberi tisztességét nem vonom kétségbe, sokszor bizonyította már. Például akkor is, amikor a Pintér-féle fakabátok agyonvertek a vizsgálati fogságban egy gyanúsítottat. Viktor csendben elment és letett egy csokor virágot a fakabátok áldozatának sírjára. Ezzel nemcsak egy csokor virágot tett le, hanem a véleményét is kifejezte Pintér bugrisaival kapcsolatban. Most is várom a miniszterelnöki gesztust.

Pintértől pedig azt, hogy a tatabányai rendőrkapitánynak adjon egy szép fegyelmit, amiért nem képes normális embert vezényelni iskolarendőrnek. Nem kellene megvárni, amíg valamelyik fakabát elkezd lövöldözni a gyerekekre, mert azok rendőrviccet mesélnek. A magáról megfeledkező iskolarendőrt pedig szépen le kell szerelni, pékként még szép évek várhatnak rá.

A polgárok adójából fizetést húzó, mégis őket alázó rendőrökből viszont továbbra is elegem van.

Sok évvel ezelőtt egy délelőtt az egyetemhez közeli kocsmában ültünk fiúk-lányok vegyesen, és érveket kerestünk ahhoz, miért is kellene befáradnunk a nem túlságosan szeretett kommancs professzorunk előadására. Ekkor széles vigyorral a képén benyargalt egy csoporttársunk, aki előző este a filmklubról hazafelé intellektuálisnak látszó dumával megfűzte egyik évfolyamtársnőnket, folytassák nála a filmtörténet elemzését. (Hiába, no, akkor még nem partydroggal jártak csajozni a srácok.) A vigyort reggelije csalta arcára, melyet el is mesélt. A mi Rómeónk valami emlékezeteset alkothatott az éjszaka, mert midőn "Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon." az ő friss Júliája felajánlotta neki, hogy reggelit készít, s Rómeó rántottára vágyott. A konyhába kifelé menet Júlia még megkérdezte, hogy kell elkészíteni a bonyolult étket. Rómeó félálomban gyorsan lediktálta a receptet, majd szendergett tovább. A konyhatündér Júlia nemsokára megjelent és megkérdezte Rómeót: Így már jó? - és mutatta a serpenyőt, melynek alján a sercegő zsírban négy feltöretlen tojás imbolygott.

Ha egy kislány közép- vagy felsőosztálybeli családban látja meg a napvilágot, nagy esélye van arra, hogy a fenti kudarcban lesz része. E családokban ugyanis nem nőket nevelnek, hanem királylányokat. A türelmetlenebb szülők már az oviban megkezdik a királylányképzést nyelvtagozattal, néptánccal, balettel és egyéb tökéletesen felesleges különórákkal. A türelmesebb szülők mindezt az alsó tagozatban zúdítják a királylányokra, akiknek ez az életszakasz jutalomjáték.

Míg a fiúk ebben a korban a meggyötört tanerő ülepe alá helyezett rajzszöggel, vízibombák hajigálásával vetetik észre magukat, addig a királylányok gyurmázgatnak, rajzolgatnak, bónuszként szépen írnak, bebiflázzák a szorzótáblát, csupa siker az óvoda-iskola átmenet. A felsőben már más a helyzet, mert közeledik a cél: bejutni egy nagy presztízsű gimnáziumba, amely egy jó egyetem előszobája. Ekkor köttetnek meg a ki nem mondott családi alkuk: a királylány tanul, mint a güzü (nyelvek, plusz órák, sport), cserébe a ruháját, szobáját a mama, a papa vagy a bejárónő tartja rendben. A leterhelt a királylány a gimi végére bezsebel két-három nyelvvizsgát, rengeteg pluszpontot szerez a felvételire, de nem tudja összehajtogatni a ruháját, a porszívó ismeretlen tárgy számára, a konyha pedig olyan terra incognita, melynek felfedezésére nem igazán vágyik. Az egyetem alatt kiteljesül a mamahotel míg a királylány tanul, bulizik, készül az olyan munkahelykeresésre, amely karrierrel kecsegtet. (Persze azt senki sem mondja el neki, hogy nincs karrier, azt csak a munkáltatók találták ki a munkavállalók hülyítésére.) Keresi a párját, és ha megtalálja, ketten keresnek tovább, így anyagilag viszonylag önálló lesz a királylány, de azért a papa feltölti időnként a bank- és telefonkártyáját, a mama elviszi mosni a szennyest, és cserébe hozza a főtételt. Főzéssel napi szinten nem bajlódik, a munkahelyen úgyis esznek valamit, este pedig vagy rendelnek vagy beröppen a mikroba valami emberi fogyasztásra éppen alkalmas izé. A királylány karrierje szárnyal, pontosan, sokat dolgozik, a munkahelye profitál perfekcionizmusából, elérheti a cégnél a sokak által irigyelt managerbigyó beosztást is. Néhány év házasság után a rokoni, baráti kör, valamint a ketyegő biológiai óra figyelmeztet az utódlétrehozás időszerűségére. Ezért a korábbi szabadgyakorlatokat felváltja a "stílusgyakorlatok utódnemzésre" című családi project. A királylány utolsó nagy korszaka jön el a terhesség alatt, melynek során mindenki kirobbanó imádattal veszi körül. A rajongás persze már nem csak a királylánynak szól, hanem az utódnak is, de ő ezt nem veszi észre. A szülés utáni gratulációkat már a férj fogadja - aki konzervatívabb családokban egyben a gyermek apja is -, a királylányból pedig egyik napról a másikra cselédlány lesz.

Mert az a kis poronty az élet természetességével vesz el mindent - alvást, nyugodt étkezést, kikapcsolódási lehetőséget - az exkirálylánytól. Az exkirálylányok pedig erre az új helyzetre alig tudnak jól reagálni. Kisebb részükből jön csak elő az ősanya, aki az addig tanultakat otthon hasznosítva napirendet vezet be, rendben tartja a családot, vállal még 2-3 gyereket, komoly logisztikai bravúrt bemutatva szervezi életüket, és még az is lehetséges, hogy csakúgy megszokásból szerez még egy diplomát. Egy másik részük "szétesik", melyet lazasággal palástolnak. Ők azok, akik a két hetes gyerekkel a hasukra rögzített hordozóban rodeóznak a plázákban, otthon kupiban a lakás, de eldöcögnek valahogy a hippi mentalitással. Az exkirálylányok legnagyobb csoportja viszont döbbenten áll anyasága előtt. Kisebb vagy mélyebb depresszióba esve átkozzák a világot, hogy senki sem mondta nekik, hogy az anyaság ilyen, hogy életük legrosszabb szakasza, mert kialvatlanok, fáradtak, meg kell szokniuk, hogy nem akkor alszanak, esznek, mennek vécére, amikor akarnak, hanem amikor lehet. Bizony, nehéz elviselni az exkirálylányoknak, hogy már nem ők a történet hősei, a látogatók is a babára kíváncsiak, az ő gondjaik senkit sem érdekelnek. Ráadásul egész korábbi életükben gyors visszajelzést kaptak a tanulásba, munkába fektetett energiáról jegyek, dicséretek formájában, és anyaként csodálkoznak azon, hogy ilyen itt nincs. Senki sem oszt ötöst, nem szólnak a fanfárok, ha szépen szopott a pici vagy sikerült a tisztába tétel. Ott vannak kétségeikkel, fáradtan várva az elismerést, hogy jól csinálják, de az anyaság nem az a műfaj, ahol érmeket osztanak. Talán egyszer, sokára öreg, ráncos kezükre lehull egy könnycsepp, onnét tudhatják majd meg, hogy nem csinálták rosszul. Sajnálom ezeket az exkirálylányokat, mert értékes emberek, de mégsem tudják anyaságukat természetességgel megélni, pedig nagyon megérdemelnék.

Mi a teendő? - kérdezhetnénk a csodás Lenin elvtárssal szólva. Nos, az biztos nem, hogy létrehozzuk kis családi köreinkben az iszlám államot és lányainkat elkezdjük csadorba járatni. Már csak azért sem, mert nem hiszem, hogy a tanulásba kevesebbet feccölő nők boldogabbak lennének, ők más problémákkal küzdenek, ha egyáltalán meg tudják/merik maguknak is fogalmazni. Ám a királylányneveléses családi alkukban a női szerepek elsajátítása fontosabb lehetne. Fixa ideám, hogy minden gyereknek szüksége van egy Matula bácsira, aki beláttatja velük: "Ne álmodozzon, Ladó, a valóság is lehet olyan szép - sőt szebb! - mint a hazug ábránd." Komolyan elgondolkodom azon, hogy nem kellene-e falusi turizmusra alapozva Hamupipőke nyári tábort szervezni királylányoknak, ahol megismerhetnék a valóságot. Megtanulnák, hogy a csirke nem a hipermarket hűtőjében él arra várva, hogy valaki kivegye onnét, hanem kapirgál, és ha enni akar a királylány, neki kell levágnia, megpucolni és megsütni. Talán a lekvárkészítés, befőzés is megtanulható, ahogy a varrás, vasalás, takarítás is, és több olyan fortély, amelyek könnyebbé teszik a "nem szeretem" házimunkát. Kissé félek persze, hogy a jelentkezők között több lenne a királylányok anyukája mint a királylány.

A minden kákán minden csomót megtaláló cinikusok szerint, ha már tábor, akkor ne Hamupipőke legyen, hanem gésa tábor, ahol a nőiség más irányú tulajdonságainak megtanulásával a királylányok elsajátítanák a jól férjhez menés tudományát. E tudománnyal pedig a csecsemőt szoptatja majd a dajka, a gyerekre vigyáz a nörsz, a királylányból pedig királyné lesz. Csakhogy ennek a realitását már nyolcvan éve dalba foglalták: "Holdvilágos éjszakán Miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi tán Hófehér paripán. Ez az álom oly mesés, Ám de jön az ébredés. A királyfi oly kevés És az hogy jön, tévedés."

A mostani helyzet az, hogy a csillogónak hitt karrier hazug ábrándja miatt feláldozzuk a női szerep valóságát, melyből a királylányoknak azonnal elegük lesz, ha annak nehézségére rádöbbennek.

Ma már odajutottam, hogy a közszolgálati Boldogság Híradó napi hazudozásait nem nézem, ám valamelyik családtag véletlenül kapcsolgatás közben odatévedt. És mivel a csacsi ahelyett, hogy gyorsan elkapcsolta volna, kénytelen voltam meghallgatni az "…elemzők szerint…" kezdetű mondatot az ingatlanpiac élénküléséről, amelyet abból a célból szerkesztettek a műsorba, hogy ezzel bizonygassák a gazdasági fellendülést. Először is rácsodálkoztam arra, hogy régebben a Boldogság Híradóban adtak az ilyen hírek alá valami beszélő fejet, aki mint szakértő igyekezett alátámasztani a hírt a párthatározatnak megfelelően, de ma már ez sincs, maradtak a bulvárban megszokott "brit tudósok megállapították" mintánál. Élénkül az ingatlanpiac, hát persze, kedveseim, talán Londonban esetleg. A kies Hunniában biztosan nem.

Először is az ingatlaneladások számának csekély növekedése nem élénkülés különösen, ha azt nézzük, hogy az elmúlt években mennyivel csökkentek az eladások. Ha van is valami mozgás, az az alacsony értékű kisebb lakások piacán van, de ezt kiemelkedő pezsgésnek láttatni hazugság. A másik probléma, hogy milyen árak mellett kerül sor az állítólagos élénkülésre. Az ingatlanárak évek óta lefelé tendálnak, de messze nincs még meg a gödör alja. Az ingatlanárak további csökkenésének ugyanis több oka van, ezért az ingatlanpiaci szárnyalás vágyálom.

A legfontosabb gond az, hogy a magyar gazdaság olyan helyzetben van, mint A halál ötven órája című film német tankjai, amelyek azért akadtak el, mert elfogyott belőlük az üzemanyag. Gazdaságunkat működtető üzemanyag - a pénz - hiánya számottevő az átlagemberek szintjén. Természetesen a közpénz lenyúlók jól állnak e téren, de ők - gondolván nyugdíjas éveikre és egy esetleges elszámoltatásra - nem itthon tartják a megszerzett pénzecskét, és pláne nem az ingatlanpiacot pörgetik. A bankok - elkerülvén, hogy az általuk nyújtott kölcsönért pár év múlva tisztességtelen piócaként üljenek a szégyenpadon - pedig már nem vagy nehézkesen adnak hitelt. Az esetleges vásárlók szintén megtanulták a leckét, így ők is óvatosak a hitel felvétellel, rosszabb esetben bent ülnek a régiben, melyből nem tudnak váltani. Ez az az alapprobléma, amely miatt az ingatlanpiac nem fog lendületbe jönni, és ehhez jönnek a specialitások.

A nagy unortodox érdemként eladott befagyott infláció, esetenként defláció  - amely valójában a pénz hiányából alakult ki - minden értelmes ingatlanvásárlót elriaszt, hiszen ha a ma 100-ért kínált ingatlant holnap 90-ért, holnapután 80-ért is megveheti, miért nyelje be ő a veszteséget. Inkább elhalasztja a vásárlást, és - hacsak nincs kényszerhelyzetben - kivár.

Ráadásul a most újra átvert devizahitelesek bedőlt hiteleinek sorsa sincs még elrendezve. A bankok irdatlan méretű olyan ingatlan állományon ülnek, melyeket csak azért nem dobtak piacra eddig, mert azzal úgy leverték volna az árakat, hogy az nekik is nagy veszteséget okozna. Ettől való félelmükben a lassú leépítést választották, amely csak arra jó, hogy ne drasztikusan csökkenjenek az árak, de a lejtmenet be van kódolva a rendszerbe.

Az árcsökkentő trendet erősíti az országból való elvándorlás is, mert sokan - kerül, amibe kerül - felszámolják magyarországi lakásukat, az így szerzett pénz kell ugyanis az ottani beilleszkedéshez, vagy ha már gyökeret eresztettek, és nem gondolkodnak a visszatérésen, felesleges itthoni ingatlanjukat fenntartani. A tendencia erősödik - ismeretségi körben többen is ezt az utat választják - így az árak emiatt is lefelé mutatnak.

A különböző hiteleket felvevők kijózanodása is lefelé fogja nyomni az ingatlanárakat. Meglepő módon az RTL kettőn volt látható valamikor tavasszal egy őszinte műsor, melyben ismert emberek - színészek, zenészek - beszéltek devizahiteleikről. Számomra a legszimpatikusabb Gergely Róbert volt, aki gyorsan szembe nézett helyzetével, nem keresett kifogásokat, nem beszélt mellé, hanem eladta a házát és újjá szervezte életét. Ha kivár, ma rosszabb helyzetben lenne. De a többség nem ilyen bátor. Sokan, ha el is jutnak a lakás/ház meghirdetéséig, irreális árakon szeretnének túladni rajtuk, ezzel évekig prolongálják ugyan a veszteség realizálását, de az igazság pillanata egyszer mindenkinek eljön.

Ma már közhely, hogy vidéken alig lehet eladni házat, lakást, de az eladók nem tudnak/hajlandók árat csökkenteni, sokszor a Boldogság Híradó által sugallt remények miatt sem. A mélyrepülés elérte a budapesti agglomerációt, és a kerületek többségét is. A korábban magas presztízzsel rendelkező Solymár, Nagykovácsi néhány éve még 70 millió forint körül kínált ingatlanjait ma inkább 50 millió körül hirdetik a realisták - váltakozó sikerrel. A külső kerületekben 40 millióra becsült, jó karban lévő házakat 25-30 milliós áron lehet eladni akkor, ha az eladó alkukész. Már csak Budapest egyes kerületei - I.-II., V., XII. és a XI. jobb részei - tartják magukat. Ezekben a kerületekben viszont a magyar valóságtól annyira elszaladtak az árak - és sokszor olyan ócskák a kínált lakások -, hogy bolond, aki az ár-értékarányt felrúgva ezeken a helyeken vesz lakást, házat.

Nincs tehát valós érv az ingatlanárak növekedése mellett, így az ingatlanpiac szárnyalása a propagandisták álmán kívül sehol sem létezik. A Boldogság Híradó lelkendezése semmire sem jó, csak arra, hogy az eladókban csacska reményeket ébresszen, amely megakadályozza számukra a valósággal való szembenézést, és ebből elegem van.

Csodálom, hogy senki sem figyelt fel arra a hírre, amely arról szólt, hogy elmaradt Szekszárdon egy több mint százfős lakodalom, mert a menyasszonyt az esküvő előtt őrizetbe vette a rendőrség. A rendőri nyilatkozat decensen csak annyit tárt a nyilvánosság elé, hogy "...nyomozást folytatnak hivatali vesztegetés elfogadása gyanúja miatt több személy ellen, köztük a Tolna Megyei Kormányhivatal Szekszárd Járási Hivatala egyik kormánytisztviselőjével szemben. A gyanú szerint a kormánytisztviselő külföldi állampolgárok egyszerűsített honosítási kérelme során hivatali kötelezettségét megszegte, és ezért készpénzt vett át."

A cselekmény súlya a társadalomra nézve komoly, hiszen ki akar egy rakás Isten tudja honnan szalasztott bevándoroltat magyar állampolgárként látni, ezért a rendőrséget dicséret illeti a bűnszervezet felszámolásáért. Ugyanakkor szakmai indokát nem nagyon látom ennek drasztikus lépésnek. Persze, ha a hölgy a bűn metropolisaként nyilvántartott Szekszárd összes bűnözésből élő családjának keresztanyja, akkor indokolt. Más esetben viszont felesleges megalázáson kívül másra nem gondolhatunk. Egy esküvő minden nő életében a nagy nap, mely csak az övé, ezt tönkretenni szimpla aljasság. A legócskább amerikai filmekben is a kemény zsaruból előjön az ember és esküvőről, szülőszobából, temetésről nem hurcolnak el még gengsztert sem, megvárják, míg vége a szertartásnak, és utána kattan a bilincs. Nem így a szekszárdi rendőrök! A nyomorult köztisztviselőnek jól megmutatják, hol lakik az Úristen! Jól megalázzák családja, rokonai, barátai előtt, mert a Magyar Állammal – amely egyébként 250.000 euró összegben offshore cégen keresztül történő állampapír-vásárlás esetén a nagyvilág minden bűnözőjének kérelemre magyar állampolgárságot ad - nem lehet viccelni.

Ha a szűkszavú rendőrségi nyilatkozatból indulunk ki, nem történhetett más, mint egy vidéki kisvárosban emberszámba sem vett, alulfizetett köztisztviselőre valamelyik ügyfél - valószínűleg ügyvéd - egy kicsit odafigyelt. Segítséget kért, érdeklődött, kedves volt stb., aztán ezért egyéni szimpátia alapján gyorsabban intézte az ügyeit, melyért kapott először pár doboz bonbont, aztán kisebb összegeket, majd a gyorsaságnak árfolyama lett. Szerencsétlen észre sem vette, hogy átcsúszott a büntetőjog ingoványos területére. Ám ezzel messze nincs egyedül a magyar közigazgatásban, mert ahogy Virág elvtárs mondta: "Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!" Ha tehát nem a szerelmetes menyasszonyunk volt a banda feje, akkor egyszerű kormánytisztviselőként csak annyit tehetett, hogy nem 90 nap alatt bírálta el a kérelmet, elég volt néhány hét is, esetleg a magyar nyelvtudás tesztelésekor nem bolygatta csodálatos nyelvünk szépségének mélységét, melyért alkalmanként némi pénzt juttattak neki. Ezért az egészért pedig, ha egyáltalán sikerül valamit is rá bizonyítani, kaphat 6-8 hónap felfüggesztett fogházat - ha a statuálás a lényeg - akkor 1 év két hónapot. Most komolyan, ezért kellett megalázni ezt a szerencsétlent? Egy normális rendőr sem volt Szekszárdon, aki emberségesen oldotta volna meg az ügyet?

A fenti ügyben az eljárás stílusa eshet komoly kifogás alá, az alapügyben a rendőrség helyesen járt el. Sokszor azonban a rendőri munka minősége tartalmilag sem megfelelő. Adytól tudjuk: "...a nyár nagy kerítő. Nyárban az ember ezredévet él át,..." A nyári bográcsozgatások, sütögetések sok embert sok helyről összehoznak, a közbiztonság valahogy mindig terítékre kerül. Elképesztő történeteket hallani a magyar rendőrségről. Egy zöldövezetben tengődő második kerületi polgár például azon sopánkodott, hogy utcájuk minden házába betörtek bő egy hónap alatt, volt olyan társasház, ahol öt kísérletből négyet eredményesen abszolváltak a betörő urak. Ilyenkor kibattyogott a jól láthatóan leterhelt nyomrögzítő, aki alaposan elvégezte munkáját. Pár hónap múlva aztán kaptak a kiraboltak egy papírt a nyomozás megszüntetéséről, oszt' jó napot. Márpedig - így ő - ha a rendőrség az ország elitnek tartott kerületeiben sem tudja fenntartani a közbiztonságot, mi lehet másutt? Egy ősfideszesből jobbikossá avanzsált turulpörkölt-készítő kedélyes bográcsriszálás közben azt vetette fel, hogyha Pálmajor 110 cigányából 110 a Fideszre szavaz, akkor a rendőrség nem nézi-e el a cigány szavazatszállítók stiklijeit? A vörösök gúnyos mosollyal sóhajtoznak a nokiás és whiskys dobozok méretének elenyésző voltán a mai kamionnal kihordott közpénzekkel összehasonlítva, és álszent szemforgatással kérdezik, hol a rendőrség, ügyészség ilyenkor? Ha az alkalmi társaságba rendőr is keveredik, na, az aztán a jó mulatság: két pohár bor után senki sem szidja úgy a testületet mint a rendőrtisztek. Ezen széles merítésű életszagú tapasztalatok birtokában röhejes, ahogy a Fideszes polgármesterjelöltek a helyi kanászkürtökben rendőrökkel ölelkezve lelkesednek a bűnözés visszaszorításában elért eredményeket méltatva.

A rendőrség Ökotárs Alapítvány körüli politikai cirkuszban való részvétele pedig nagyon közelít a gyurcsányista rendőrség módszereihez, amely azért a rendőri munka legalja. Undorító volt, ahogy a "nyugatos demokrácia" letéteményeseinek vörös rendőrsége Berkecz Máriát és a Gyurcsány elleni tüntetőket testüregi motozással megalázta, és úgy látszik a mai rendőrség sem képes eltávolodni ettől a szép, megalázós rendőri hagyománytól.

Remélem, nem vonják be a jogosítványomat, ha élőszóval kijelentem, hogy a közbiztonságot sem sikerült megteremteni nem hogy két hét, de több mint négy év alatt sem. "Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság, nem az, amit elvárnak az állampolgárok. Elfogadhatatlan, hogy naponta történjenek rablások és gyilkosságok" - vélekedett Horn Gyula 1998-ban. Azt hiszem a helyzet nem sokat változott, azóta sem sikerült kialakítani a bűnözőkkel szemben határozottan fellépő, ám polgárbarát rendőrséget. A magam részéről támogatom a rendőrök bűnüldözéssel összefüggő munkáját, de az előre hozott büntetésként alkalmazott embereket megalázó módszereikből elegem van.

Nem sokára itt van szeptember 17., az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének nyolcadik évfordulója, melyre a szereplők a jól bevált gyakorlatnak megfelelően fognak reagálni. A kormánypártiak tűzijátékkal egybekötött légi- és vízi parádéval ünneplik, a veretes mondatokat nyomják majd reggel, éjjel meg este aztán megunják, és hazamennek. A vörösöket ez a misztikus beszéd fűti azért, hogy visszaadja a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Szeretett Viktorom pedig titokban hálát ad a Jóistennek a beszédért, mert nélküle most kétszer bukott politikusként valószínűleg az EU egyik sóhivatalában tengődne kegyelemkenyéren címzetes seprűügyi előadóként.

Az őszödi beszéd meg nem értése és tudatos félremagyarázása ugyanakkor ma már csak arra alkalmas, hogy gátja legyen a választók és a politikusok közötti becsületes beszédnek, ezért legjobb lenne elfelejteni. Erről a rókáról már lehúzták az összes bőrt, a bűzlő tetemet ki kellene dobni, mert csak kárt okoz.

Egy gombnyomás - a felvevőegységen - megváltoztatta Magyarország történelmét

Az őszödi beszéd nem hazugság- és nem is igazságbeszéd, egy indulatos kirohanás csupán az MSZP által palira vett Gyurcsánytól. Nem szabad elvonatkoztatni a beszédet attól a lelki közegtől, amelyben elhangzott, és abban tényleg nem volt több mint elvtársak egymás közötti ordítozása. Gyurcsány 2006. május 25-én diadalt aratni ment Őszödre. Diadala abban rejlett, hogy másodszorra is sikerült levernie Viktort mint a sínszöget - igaz először egy Medgyessy nevű kesztyűbábján keresztül -, akinek reptetése a Fidesz éléről őszre várható volt. Gyurcsány azt hitte, ez a siker biztosít neki akkora reputációt, hogy végre az MSZP is elfogadja. Az MSZP-ben ugyanis Gyurcsányt nem kedvelték. A Piroska kétes körülmények között felkapaszkodott vejének tekintették, aki elhagyta őket '90-ben, és elment milliárdosnak. A politikába történő visszatérését bejelentő írásában azzal nyitott, hogy ugyan kinek van nagyobb ereje a párton belül, egy milliárdosnak vagy a politikából éldegélő politikusnak. (Vö.: Lázár tíz évvel későbbi kiszólásával: "Akinek nincs semmije, az annyit is ér.") Gyurcsány azt gondolta, hogy sikerre vitt pártja hálás lesz neki, és beállnak mögé, hadd kormányozhasson már egy kicsit jutalmul a maga elképzelése szerint. E helyett az történt, hogy másfél napig hallgatta a frakciótagok igényeit. Ez nagyjából eképpen képzelhető el: "Elvállalnám azt a miniszterséget, amelyről beszéltünk!" vagy "Miniszterelnök Úr, akkor bemennék a kormányodba államtitkárnak, megígérted!" vagy "Ferikém, azt az elkerülő utat, csak 23 milliárd!" vagy "Az a rektori cím, amiről a kampányban..., tudod!" vagy "A vejem rendes fiú, azt a regionális izét elvezetné!", és így tovább. Gyurcsány nem tudta eldönteni, hogy párttársai ennyire ravaszak vagy ennyire hülyék. Ő a kormányzásról akart beszélni, erre mindenki az Audikulcsokért jelentkezett. Döbbenten látta, hogy a realitásokról senkinek sincs fogalma, a siker rózsaszín ködében egymás sarkát tapossák a mézes bödönbe való belekanalazásért. Gyurcsány besokallt, és az MSZP frakció pofájába vágta, hogy kormányozni kellene, mert baj van, és belengette lemondását is.

És az Úr 2006. május 26-án délutánján Gyurcsány Ferenc fogoly volt, saját meggondolatlanságának foglya. És az Úr 2006. szeptember 17-én délutánján az ország is fogoly lett, a Gyurcsány-beszéd félremagyarázásának foglya. És az Úr 2006. szeptember 17-ének délutánján egy fogoly kiszabadult saját eljelentéktelenedésének fogságából: Orbán Viktor.

Ez a beszéd nyolc éve akadályozza, hogy a magyar emberek szembenézzenek az ország problémáival, a politikusok erre a beszédre hivatkozva nem mernek egyenesen beszélni a társadalmi gondokról. Persze az előzmények sem erősítették a szembenézést. A magyarok a politikát úri huncutságnak tartják, nem nagyon vállalják fel azt a felelősséget, hogy döntsenek saját sorsukról, a politikusok pedig kihasználták/ják ezt a mentalitást. Antall Józsefnek hiába könyörgött Csurka István, hogy a szabad választás után tárja fel az ország helyzetét, nevezze meg a felelősöket. Nem, Antall inkább hitt a paktum politikában, amely aztán néhány hónap alatt el is intézte az MDF-et. Pedig a híres pizsamás-interjú megmutatta, hogy az őszinte beszédnek lenne helye. Csak sajnos azóta sem próbálta meg senki a választókkal való tisztességes beszédet.

Ha igazságosak akarunk lenni, azt kell mondani, hogy a demokratikus berendezkedésűnek nevezett országokban is erős a visszalépés a választói kontroll kérdésében. A politikai elitek nem szeretik, ha beleszólnak kisded játékaikba, így ha kell, megerőszakolják választóikat. Gondoljunk például a görög, olasz választások befolyásolására, vagy arra, hogy egyes tagállamokban addig szavaztatták az EU-alkotmányt, amíg el nem fogadták, visszafelé viszont érdekes módon valahogy nincs lehetőség a népakarat kifejezésére.

Egyes országok gyakorlata azt mutatja viszont, hogy lenne jobb megoldás. Az izlandi politikai elitet a nemzetközi pénzvilág sikeresen félemlítette meg többször is annak érdekében, hogy a nemzetközi bankok által eltapsolt angol, holland betéteket az izlandi polgárokkal fizettessék vissza. A kiírt népszavazásokon az izlandi polgárok elküldték a fenébe a fenyegetőzőket, és neki lett igazuk: Izland azóta is fejlődik. A módszer bevált, az izlandiak ott ücsörögnek a gejzírjeik mellett a laptopjaikkal, és szavazgatnak, véleményt nyilvánítanak, a politikusok pedig végrehajtják a népakaratot. Svájcban hetente van népszavazás helyi és országos ügyekről, és polgáraik még olyan populista ügyekben is tudnak okosan dönteni, hogy korlátozzák-e a managerek fizetését. Nálunk ilyen nincs, sőt, ha egy falu nem akar szemétégetőt, akkor az újságok már előre leírják, hogy olyan kérdésben merészelnek dönteni, amelyhez nem értenek. Na de ők laknak ott, nem?

A magyarországi helyzet tehát addig sem volt jó, az őszödi beszéd még rosszabb állapotot teremtett. A tusványosi beszéd egyetlen, rejtett üzenete, hogy nagy baj van, de nem mondhatjuk meg. Lázár és Habony titokban az őszödi beszédet tanulmányozza, mert az akkori helyzethez döbbenetesen hasonló a mai szituáció, ám megpróbálják elkerülni annak a beszédnek a hibáját. Ez az év folyamatos választási év (országgyűlési, EP, önkormányzati) - amely önmagába hordozza a választóknak való hazudozás csúcsra járatását -, ezért sem lehet normális a kormányzás. A társadalmi gondok azonban nem ismernek választási évet, azokat meg kellene oldani. Viktor tehát pontosan ott van, ahol Gyurcsány volt 2006-ban: egy megnyert választás után be kellene vallani az igazat, de nem teheti politikai megsemmisülés nélkül, ezért keresi a kibúvót. Ehhez jön még az önkormányzati választások megnyerésének kényszere. Majd beledöglik tehát, de nem kormányoz, hazudnak reggel, éjjel meg este, az országot ugyanúgy csak az isteni gondviselés a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai - amiről nyilvánvalóan a választóknak nem kell tudniuk - tartják felszínen. Csakhogy - úgy látszik - nincs tovább. Az államadósság nő, a forint fejre állni készül, a költségvetés gyakorlatilag összeomlott, a jövő évi költségvetési terveket ugyanúgy rejtegetik, mint Gyurcsányék megszegve ezzel minden törvényi előírást stb. Ezek csak a napi gondok, és akkor még hol vagyunk az ország jövőjéről szóló vitáktól, a gyenge gazdaság felpörgetésének lehetőségeiről, az alul finanszírozott egészségügyről, a szociális rendszer terhelhetőségéről: a sor végtelen.

Persze lenne egy tisztességes út is: Elmondani az embereknek, hogy nehéz lesz, de nem nagyon van más választás, azért nincs, mert... ugye mindenki tudja a folytatást. Ez az út Viktor számára négyévnyi kétharmados kormányzás után nem járható. Ráadásul az intézményesített korrupció gyanújának mocsarába süllyedt kormánytól már el sem fogadnák a népek. Marad tehát olyan új hazugságok kitalálása, amelyre még nincs felkészülve a polgár, és a "nem megszorításokat" új szómágiával, jól felépített ellenségképpel - EU, multik, bankok stb. - fogják eladni. A kockázat az, hogy az egzisztenciális visszaesést meg szokták bosszulni a félázsiaiak.

Úgy szeretnék egyszer már egy olyan Magyarországot, ahol értelmesen meg lehet beszélni közös dolgainkat, de tudom, hogy amíg foglyai vagyunk saját hazugságainknak, nem fog menni, és ebből elegem van.