Ma már odajutottam, hogy a közszolgálati Boldogság Híradó napi hazudozásait nem nézem, ám valamelyik családtag véletlenül kapcsolgatás közben odatévedt. És mivel a csacsi ahelyett, hogy gyorsan elkapcsolta volna, kénytelen voltam meghallgatni az "…elemzők szerint…" kezdetű mondatot az ingatlanpiac élénküléséről, amelyet abból a célból szerkesztettek a műsorba, hogy ezzel bizonygassák a gazdasági fellendülést. Először is rácsodálkoztam arra, hogy régebben a Boldogság Híradóban adtak az ilyen hírek alá valami beszélő fejet, aki mint szakértő igyekezett alátámasztani a hírt a párthatározatnak megfelelően, de ma már ez sincs, maradtak a bulvárban megszokott "brit tudósok megállapították" mintánál. Élénkül az ingatlanpiac, hát persze, kedveseim, talán Londonban esetleg. A kies Hunniában biztosan nem.

Először is az ingatlaneladások számának csekély növekedése nem élénkülés különösen, ha azt nézzük, hogy az elmúlt években mennyivel csökkentek az eladások. Ha van is valami mozgás, az az alacsony értékű kisebb lakások piacán van, de ezt kiemelkedő pezsgésnek láttatni hazugság. A másik probléma, hogy milyen árak mellett kerül sor az állítólagos élénkülésre. Az ingatlanárak évek óta lefelé tendálnak, de messze nincs még meg a gödör alja. Az ingatlanárak további csökkenésének ugyanis több oka van, ezért az ingatlanpiaci szárnyalás vágyálom.

A legfontosabb gond az, hogy a magyar gazdaság olyan helyzetben van, mint A halál ötven órája című film német tankjai, amelyek azért akadtak el, mert elfogyott belőlük az üzemanyag. Gazdaságunkat működtető üzemanyag - a pénz - hiánya számottevő az átlagemberek szintjén. Természetesen a közpénz lenyúlók jól állnak e téren, de ők - gondolván nyugdíjas éveikre és egy esetleges elszámoltatásra - nem itthon tartják a megszerzett pénzecskét, és pláne nem az ingatlanpiacot pörgetik. A bankok - elkerülvén, hogy az általuk nyújtott kölcsönért pár év múlva tisztességtelen piócaként üljenek a szégyenpadon - pedig már nem vagy nehézkesen adnak hitelt. Az esetleges vásárlók szintén megtanulták a leckét, így ők is óvatosak a hitel felvétellel, rosszabb esetben bent ülnek a régiben, melyből nem tudnak váltani. Ez az az alapprobléma, amely miatt az ingatlanpiac nem fog lendületbe jönni, és ehhez jönnek a specialitások.

A nagy unortodox érdemként eladott befagyott infláció, esetenként defláció  - amely valójában a pénz hiányából alakult ki - minden értelmes ingatlanvásárlót elriaszt, hiszen ha a ma 100-ért kínált ingatlant holnap 90-ért, holnapután 80-ért is megveheti, miért nyelje be ő a veszteséget. Inkább elhalasztja a vásárlást, és - hacsak nincs kényszerhelyzetben - kivár.

Ráadásul a most újra átvert devizahitelesek bedőlt hiteleinek sorsa sincs még elrendezve. A bankok irdatlan méretű olyan ingatlan állományon ülnek, melyeket csak azért nem dobtak piacra eddig, mert azzal úgy leverték volna az árakat, hogy az nekik is nagy veszteséget okozna. Ettől való félelmükben a lassú leépítést választották, amely csak arra jó, hogy ne drasztikusan csökkenjenek az árak, de a lejtmenet be van kódolva a rendszerbe.

Az árcsökkentő trendet erősíti az országból való elvándorlás is, mert sokan - kerül, amibe kerül - felszámolják magyarországi lakásukat, az így szerzett pénz kell ugyanis az ottani beilleszkedéshez, vagy ha már gyökeret eresztettek, és nem gondolkodnak a visszatérésen, felesleges itthoni ingatlanjukat fenntartani. A tendencia erősödik - ismeretségi körben többen is ezt az utat választják - így az árak emiatt is lefelé mutatnak.

A különböző hiteleket felvevők kijózanodása is lefelé fogja nyomni az ingatlanárakat. Meglepő módon az RTL kettőn volt látható valamikor tavasszal egy őszinte műsor, melyben ismert emberek - színészek, zenészek - beszéltek devizahiteleikről. Számomra a legszimpatikusabb Gergely Róbert volt, aki gyorsan szembe nézett helyzetével, nem keresett kifogásokat, nem beszélt mellé, hanem eladta a házát és újjá szervezte életét. Ha kivár, ma rosszabb helyzetben lenne. De a többség nem ilyen bátor. Sokan, ha el is jutnak a lakás/ház meghirdetéséig, irreális árakon szeretnének túladni rajtuk, ezzel évekig prolongálják ugyan a veszteség realizálását, de az igazság pillanata egyszer mindenkinek eljön.

Ma már közhely, hogy vidéken alig lehet eladni házat, lakást, de az eladók nem tudnak/hajlandók árat csökkenteni, sokszor a Boldogság Híradó által sugallt remények miatt sem. A mélyrepülés elérte a budapesti agglomerációt, és a kerületek többségét is. A korábban magas presztízzsel rendelkező Solymár, Nagykovácsi néhány éve még 70 millió forint körül kínált ingatlanjait ma inkább 50 millió körül hirdetik a realisták - váltakozó sikerrel. A külső kerületekben 40 millióra becsült, jó karban lévő házakat 25-30 milliós áron lehet eladni akkor, ha az eladó alkukész. Már csak Budapest egyes kerületei - I.-II., V., XII. és a XI. jobb részei - tartják magukat. Ezekben a kerületekben viszont a magyar valóságtól annyira elszaladtak az árak - és sokszor olyan ócskák a kínált lakások -, hogy bolond, aki az ár-értékarányt felrúgva ezeken a helyeken vesz lakást, házat.

Nincs tehát valós érv az ingatlanárak növekedése mellett, így az ingatlanpiac szárnyalása a propagandisták álmán kívül sehol sem létezik. A Boldogság Híradó lelkendezése semmire sem jó, csak arra, hogy az eladókban csacska reményeket ébresszen, amely megakadályozza számukra a valósággal való szembenézést, és ebből elegem van.

Csodálom, hogy senki sem figyelt fel arra a hírre, amely arról szólt, hogy elmaradt Szekszárdon egy több mint százfős lakodalom, mert a menyasszonyt az esküvő előtt őrizetbe vette a rendőrség. A rendőri nyilatkozat decensen csak annyit tárt a nyilvánosság elé, hogy "...nyomozást folytatnak hivatali vesztegetés elfogadása gyanúja miatt több személy ellen, köztük a Tolna Megyei Kormányhivatal Szekszárd Járási Hivatala egyik kormánytisztviselőjével szemben. A gyanú szerint a kormánytisztviselő külföldi állampolgárok egyszerűsített honosítási kérelme során hivatali kötelezettségét megszegte, és ezért készpénzt vett át."

A cselekmény súlya a társadalomra nézve komoly, hiszen ki akar egy rakás Isten tudja honnan szalasztott bevándoroltat magyar állampolgárként látni, ezért a rendőrséget dicséret illeti a bűnszervezet felszámolásáért. Ugyanakkor szakmai indokát nem nagyon látom ennek drasztikus lépésnek. Persze, ha a hölgy a bűn metropolisaként nyilvántartott Szekszárd összes bűnözésből élő családjának keresztanyja, akkor indokolt. Más esetben viszont felesleges megalázáson kívül másra nem gondolhatunk. Egy esküvő minden nő életében a nagy nap, mely csak az övé, ezt tönkretenni szimpla aljasság. A legócskább amerikai filmekben is a kemény zsaruból előjön az ember és esküvőről, szülőszobából, temetésről nem hurcolnak el még gengsztert sem, megvárják, míg vége a szertartásnak, és utána kattan a bilincs. Nem így a szekszárdi rendőrök! A nyomorult köztisztviselőnek jól megmutatják, hol lakik az Úristen! Jól megalázzák családja, rokonai, barátai előtt, mert a Magyar Állammal – amely egyébként 250.000 euró összegben offshore cégen keresztül történő állampapír-vásárlás esetén a nagyvilág minden bűnözőjének kérelemre magyar állampolgárságot ad - nem lehet viccelni.

Ha a szűkszavú rendőrségi nyilatkozatból indulunk ki, nem történhetett más, mint egy vidéki kisvárosban emberszámba sem vett, alulfizetett köztisztviselőre valamelyik ügyfél - valószínűleg ügyvéd - egy kicsit odafigyelt. Segítséget kért, érdeklődött, kedves volt stb., aztán ezért egyéni szimpátia alapján gyorsabban intézte az ügyeit, melyért kapott először pár doboz bonbont, aztán kisebb összegeket, majd a gyorsaságnak árfolyama lett. Szerencsétlen észre sem vette, hogy átcsúszott a büntetőjog ingoványos területére. Ám ezzel messze nincs egyedül a magyar közigazgatásban, mert ahogy Virág elvtárs mondta: "Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!" Ha tehát nem a szerelmetes menyasszonyunk volt a banda feje, akkor egyszerű kormánytisztviselőként csak annyit tehetett, hogy nem 90 nap alatt bírálta el a kérelmet, elég volt néhány hét is, esetleg a magyar nyelvtudás tesztelésekor nem bolygatta csodálatos nyelvünk szépségének mélységét, melyért alkalmanként némi pénzt juttattak neki. Ezért az egészért pedig, ha egyáltalán sikerül valamit is rá bizonyítani, kaphat 6-8 hónap felfüggesztett fogházat - ha a statuálás a lényeg - akkor 1 év két hónapot. Most komolyan, ezért kellett megalázni ezt a szerencsétlent? Egy normális rendőr sem volt Szekszárdon, aki emberségesen oldotta volna meg az ügyet?

A fenti ügyben az eljárás stílusa eshet komoly kifogás alá, az alapügyben a rendőrség helyesen járt el. Sokszor azonban a rendőri munka minősége tartalmilag sem megfelelő. Adytól tudjuk: "...a nyár nagy kerítő. Nyárban az ember ezredévet él át,..." A nyári bográcsozgatások, sütögetések sok embert sok helyről összehoznak, a közbiztonság valahogy mindig terítékre kerül. Elképesztő történeteket hallani a magyar rendőrségről. Egy zöldövezetben tengődő második kerületi polgár például azon sopánkodott, hogy utcájuk minden házába betörtek bő egy hónap alatt, volt olyan társasház, ahol öt kísérletből négyet eredményesen abszolváltak a betörő urak. Ilyenkor kibattyogott a jól láthatóan leterhelt nyomrögzítő, aki alaposan elvégezte munkáját. Pár hónap múlva aztán kaptak a kiraboltak egy papírt a nyomozás megszüntetéséről, oszt' jó napot. Márpedig - így ő - ha a rendőrség az ország elitnek tartott kerületeiben sem tudja fenntartani a közbiztonságot, mi lehet másutt? Egy ősfideszesből jobbikossá avanzsált turulpörkölt-készítő kedélyes bográcsriszálás közben azt vetette fel, hogyha Pálmajor 110 cigányából 110 a Fideszre szavaz, akkor a rendőrség nem nézi-e el a cigány szavazatszállítók stiklijeit? A vörösök gúnyos mosollyal sóhajtoznak a nokiás és whiskys dobozok méretének elenyésző voltán a mai kamionnal kihordott közpénzekkel összehasonlítva, és álszent szemforgatással kérdezik, hol a rendőrség, ügyészség ilyenkor? Ha az alkalmi társaságba rendőr is keveredik, na, az aztán a jó mulatság: két pohár bor után senki sem szidja úgy a testületet mint a rendőrtisztek. Ezen széles merítésű életszagú tapasztalatok birtokában röhejes, ahogy a Fideszes polgármesterjelöltek a helyi kanászkürtökben rendőrökkel ölelkezve lelkesednek a bűnözés visszaszorításában elért eredményeket méltatva.

A rendőrség Ökotárs Alapítvány körüli politikai cirkuszban való részvétele pedig nagyon közelít a gyurcsányista rendőrség módszereihez, amely azért a rendőri munka legalja. Undorító volt, ahogy a "nyugatos demokrácia" letéteményeseinek vörös rendőrsége Berkecz Máriát és a Gyurcsány elleni tüntetőket testüregi motozással megalázta, és úgy látszik a mai rendőrség sem képes eltávolodni ettől a szép, megalázós rendőri hagyománytól.

Remélem, nem vonják be a jogosítványomat, ha élőszóval kijelentem, hogy a közbiztonságot sem sikerült megteremteni nem hogy két hét, de több mint négy év alatt sem. "Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság, nem az, amit elvárnak az állampolgárok. Elfogadhatatlan, hogy naponta történjenek rablások és gyilkosságok" - vélekedett Horn Gyula 1998-ban. Azt hiszem a helyzet nem sokat változott, azóta sem sikerült kialakítani a bűnözőkkel szemben határozottan fellépő, ám polgárbarát rendőrséget. A magam részéről támogatom a rendőrök bűnüldözéssel összefüggő munkáját, de az előre hozott büntetésként alkalmazott embereket megalázó módszereikből elegem van.

Nem sokára itt van szeptember 17., az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének nyolcadik évfordulója, melyre a szereplők a jól bevált gyakorlatnak megfelelően fognak reagálni. A kormánypártiak tűzijátékkal egybekötött légi- és vízi parádéval ünneplik, a veretes mondatokat nyomják majd reggel, éjjel meg este aztán megunják, és hazamennek. A vörösöket ez a misztikus beszéd fűti azért, hogy visszaadja a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Szeretett Viktorom pedig titokban hálát ad a Jóistennek a beszédért, mert nélküle most kétszer bukott politikusként valószínűleg az EU egyik sóhivatalában tengődne kegyelemkenyéren címzetes seprűügyi előadóként.

Az őszödi beszéd meg nem értése és tudatos félremagyarázása ugyanakkor ma már csak arra alkalmas, hogy gátja legyen a választók és a politikusok közötti becsületes beszédnek, ezért legjobb lenne elfelejteni. Erről a rókáról már lehúzták az összes bőrt, a bűzlő tetemet ki kellene dobni, mert csak kárt okoz.

Egy gombnyomás - a felvevőegységen - megváltoztatta Magyarország történelmét

Az őszödi beszéd nem hazugság- és nem is igazságbeszéd, egy indulatos kirohanás csupán az MSZP által palira vett Gyurcsánytól. Nem szabad elvonatkoztatni a beszédet attól a lelki közegtől, amelyben elhangzott, és abban tényleg nem volt több mint elvtársak egymás közötti ordítozása. Gyurcsány 2006. május 25-én diadalt aratni ment Őszödre. Diadala abban rejlett, hogy másodszorra is sikerült levernie Viktort mint a sínszöget - igaz először egy Medgyessy nevű kesztyűbábján keresztül -, akinek reptetése a Fidesz éléről őszre várható volt. Gyurcsány azt hitte, ez a siker biztosít neki akkora reputációt, hogy végre az MSZP is elfogadja. Az MSZP-ben ugyanis Gyurcsányt nem kedvelték. A Piroska kétes körülmények között felkapaszkodott vejének tekintették, aki elhagyta őket '90-ben, és elment milliárdosnak. A politikába történő visszatérését bejelentő írásában azzal nyitott, hogy ugyan kinek van nagyobb ereje a párton belül, egy milliárdosnak vagy a politikából éldegélő politikusnak. (Vö.: Lázár tíz évvel későbbi kiszólásával: "Akinek nincs semmije, az annyit is ér.") Gyurcsány azt gondolta, hogy sikerre vitt pártja hálás lesz neki, és beállnak mögé, hadd kormányozhasson már egy kicsit jutalmul a maga elképzelése szerint. E helyett az történt, hogy másfél napig hallgatta a frakciótagok igényeit. Ez nagyjából eképpen képzelhető el: "Elvállalnám azt a miniszterséget, amelyről beszéltünk!" vagy "Miniszterelnök Úr, akkor bemennék a kormányodba államtitkárnak, megígérted!" vagy "Ferikém, azt az elkerülő utat, csak 23 milliárd!" vagy "Az a rektori cím, amiről a kampányban..., tudod!" vagy "A vejem rendes fiú, azt a regionális izét elvezetné!", és így tovább. Gyurcsány nem tudta eldönteni, hogy párttársai ennyire ravaszak vagy ennyire hülyék. Ő a kormányzásról akart beszélni, erre mindenki az Audikulcsokért jelentkezett. Döbbenten látta, hogy a realitásokról senkinek sincs fogalma, a siker rózsaszín ködében egymás sarkát tapossák a mézes bödönbe való belekanalazásért. Gyurcsány besokallt, és az MSZP frakció pofájába vágta, hogy kormányozni kellene, mert baj van, és belengette lemondását is.

És az Úr 2006. május 26-án délutánján Gyurcsány Ferenc fogoly volt, saját meggondolatlanságának foglya. És az Úr 2006. szeptember 17-én délutánján az ország is fogoly lett, a Gyurcsány-beszéd félremagyarázásának foglya. És az Úr 2006. szeptember 17-ének délutánján egy fogoly kiszabadult saját eljelentéktelenedésének fogságából: Orbán Viktor.

Ez a beszéd nyolc éve akadályozza, hogy a magyar emberek szembenézzenek az ország problémáival, a politikusok erre a beszédre hivatkozva nem mernek egyenesen beszélni a társadalmi gondokról. Persze az előzmények sem erősítették a szembenézést. A magyarok a politikát úri huncutságnak tartják, nem nagyon vállalják fel azt a felelősséget, hogy döntsenek saját sorsukról, a politikusok pedig kihasználták/ják ezt a mentalitást. Antall Józsefnek hiába könyörgött Csurka István, hogy a szabad választás után tárja fel az ország helyzetét, nevezze meg a felelősöket. Nem, Antall inkább hitt a paktum politikában, amely aztán néhány hónap alatt el is intézte az MDF-et. Pedig a híres pizsamás-interjú megmutatta, hogy az őszinte beszédnek lenne helye. Csak sajnos azóta sem próbálta meg senki a választókkal való tisztességes beszédet.

Ha igazságosak akarunk lenni, azt kell mondani, hogy a demokratikus berendezkedésűnek nevezett országokban is erős a visszalépés a választói kontroll kérdésében. A politikai elitek nem szeretik, ha beleszólnak kisded játékaikba, így ha kell, megerőszakolják választóikat. Gondoljunk például a görög, olasz választások befolyásolására, vagy arra, hogy egyes tagállamokban addig szavaztatták az EU-alkotmányt, amíg el nem fogadták, visszafelé viszont érdekes módon valahogy nincs lehetőség a népakarat kifejezésére.

Egyes országok gyakorlata azt mutatja viszont, hogy lenne jobb megoldás. Az izlandi politikai elitet a nemzetközi pénzvilág sikeresen félemlítette meg többször is annak érdekében, hogy a nemzetközi bankok által eltapsolt angol, holland betéteket az izlandi polgárokkal fizettessék vissza. A kiírt népszavazásokon az izlandi polgárok elküldték a fenébe a fenyegetőzőket, és neki lett igazuk: Izland azóta is fejlődik. A módszer bevált, az izlandiak ott ücsörögnek a gejzírjeik mellett a laptopjaikkal, és szavazgatnak, véleményt nyilvánítanak, a politikusok pedig végrehajtják a népakaratot. Svájcban hetente van népszavazás helyi és országos ügyekről, és polgáraik még olyan populista ügyekben is tudnak okosan dönteni, hogy korlátozzák-e a managerek fizetését. Nálunk ilyen nincs, sőt, ha egy falu nem akar szemétégetőt, akkor az újságok már előre leírják, hogy olyan kérdésben merészelnek dönteni, amelyhez nem értenek. Na de ők laknak ott, nem?

A magyarországi helyzet tehát addig sem volt jó, az őszödi beszéd még rosszabb állapotot teremtett. A tusványosi beszéd egyetlen, rejtett üzenete, hogy nagy baj van, de nem mondhatjuk meg. Lázár és Habony titokban az őszödi beszédet tanulmányozza, mert az akkori helyzethez döbbenetesen hasonló a mai szituáció, ám megpróbálják elkerülni annak a beszédnek a hibáját. Ez az év folyamatos választási év (országgyűlési, EP, önkormányzati) - amely önmagába hordozza a választóknak való hazudozás csúcsra járatását -, ezért sem lehet normális a kormányzás. A társadalmi gondok azonban nem ismernek választási évet, azokat meg kellene oldani. Viktor tehát pontosan ott van, ahol Gyurcsány volt 2006-ban: egy megnyert választás után be kellene vallani az igazat, de nem teheti politikai megsemmisülés nélkül, ezért keresi a kibúvót. Ehhez jön még az önkormányzati választások megnyerésének kényszere. Majd beledöglik tehát, de nem kormányoz, hazudnak reggel, éjjel meg este, az országot ugyanúgy csak az isteni gondviselés a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai - amiről nyilvánvalóan a választóknak nem kell tudniuk - tartják felszínen. Csakhogy - úgy látszik - nincs tovább. Az államadósság nő, a forint fejre állni készül, a költségvetés gyakorlatilag összeomlott, a jövő évi költségvetési terveket ugyanúgy rejtegetik, mint Gyurcsányék megszegve ezzel minden törvényi előírást stb. Ezek csak a napi gondok, és akkor még hol vagyunk az ország jövőjéről szóló vitáktól, a gyenge gazdaság felpörgetésének lehetőségeiről, az alul finanszírozott egészségügyről, a szociális rendszer terhelhetőségéről: a sor végtelen.

Persze lenne egy tisztességes út is: Elmondani az embereknek, hogy nehéz lesz, de nem nagyon van más választás, azért nincs, mert... ugye mindenki tudja a folytatást. Ez az út Viktor számára négyévnyi kétharmados kormányzás után nem járható. Ráadásul az intézményesített korrupció gyanújának mocsarába süllyedt kormánytól már el sem fogadnák a népek. Marad tehát olyan új hazugságok kitalálása, amelyre még nincs felkészülve a polgár, és a "nem megszorításokat" új szómágiával, jól felépített ellenségképpel - EU, multik, bankok stb. - fogják eladni. A kockázat az, hogy az egzisztenciális visszaesést meg szokták bosszulni a félázsiaiak.

Úgy szeretnék egyszer már egy olyan Magyarországot, ahol értelmesen meg lehet beszélni közös dolgainkat, de tudom, hogy amíg foglyai vagyunk saját hazugságainknak, nem fog menni, és ebből elegem van.

Gyermekkori barátokkal borozgattunk, beszélgettünk élvezve a nyári esték szépségét. Valahogy arra terelődött a szó, hogy egyetemista nagyfiuk mennyire igényes, csak a legújabb Nike és Adidas cuccokat hajlandó hordani. Mr. Igényesre nézve éreztem, hogy szememben gonosz mosoly táncol, mert ültettem már fel őt a látszatigényesség körhintájára. Nagyjából tíz évvel ezelőtt december elején megkérdeztem az akkor még bimbózó Igényes Úrfit, mit hozzon a Jézuska. Már akkor is Nike és Adidas pólót kért! Jézuska azonban skót kedvében volt, és feleslegesnek tartotta, hogy egy 12 éves gyerkőc - a márkaboltok árai szerint egyenként - 12500 forintos pólókban grasszáljon, ezért kibumlizott a józsefvárosi kínai piacra, ahol ugyanazt megkapta összesen 2000-ért. Az ajándékbontásnál volt egy kis para, de Igényes Úrfi szeme csillogott, és az osztályában is boldogan parádézott a "márkás" cuccokkal. Édesanyja mesélte, hogy alig tudta mosásba elkönyörögni a pólókat, amelyek jól kiszolgálták azt a fél évet, amíg ki nem nőtte. Júniusban aztán már szerencsére a szülőket nyaggatta igényességével az új kollekcióért.

Ezt a kép a tetováltakról szóló írásunkhoz is tökéletesen passzolna

A barátság megőrzése érdekében ezt a történetet azóta sem mondtam el nekik, viszont egy másikkal szerettem volna megfontolásra késztetni Mr. Igényest. Egyik barátom a 2000-es évek legelején Bangkokban látott egy árust, aki discmaneket árult pár dollárért. Akkor a discman nagy dolog volt, ma már - utódjával, az MP3-mal együtt - múzeumban van a rokka mellett. A kis thai embernél mindenféle márkájú discman volt: Sony, Samsung, JVC stb., de a barátom által szeretett márka - Grundig - nem. Lépett is volna tovább, ám az árus kedves mosollyal maradásra invitálta, majd kivett egy "felségjel nélküli" discmant egy dobozból, matatott rajta keveset és átnyújtotta: Tessék Grundig. A cimbinek leesett az álla, tényleg Grundig volt éppúgy, ahogy a többi Sony, Samsung stb. Akkor értette meg, hogy a márkajelzések semmit sem érnek. A bangkoki utcán Grundiggá lett discmanje egyébként ugyanolyan jól szuperált évekig mintha valamelyik puccos márkaboltban vásárolta volna.

Az én igényes ifjú barátom nem igyekezett megérteni a történet tanulságát, ezért ő is elmondott egyet. A papája valamelyik ismerősét kinevezték egy osztrák cég magyarországi kócerájának vezetőjévé. Gyakran kellett Bécsbe mennie a cég vezetői értekezleteire. Az egyik ilyen szeánsz előtt az osztrák vezérigazgató kinézett a parkolóba, és elcsodálkozott a magyar káder kocsijának gyenge minőségén. A vezetői értekezlet első napirendi pontjaként részletesen kivesézte azt a kérdést, hogy lehet-e egy olyan remek cégnél mint az övék ilyen autóval közlekedni nyomatékkal felhívva magyar beosztottja figyelmét a jármű csere aktualitására. Igényes cég vezetőjének igényes autót kell tartania - zárta le történetét önmagát megerősítendő a fiatalember.

Nos - válaszoltam - éppen az autóknál látszik a talmi igényesség. Hiszen egy közepes kategóriájú autó sebességben, kényelemben, fogyasztásban körülbelül azt tudja, mint egy felső kategóriás, ha van is különbség, az sem mérhető tízmilliókban. A márkát fizettetik meg csupán, de a márka nem visz el sehova.

De akkor se nincs igazam - jött a replika, mert most olvasta az egyik legfelkapottabb norvég kortárs krimiírónál, hogy a norvég üzletemberek öltözködési igénytelensége mennyire visszaveti őket az üzleti világban. Az öltönyeik minőségiek, de a cipőjük olyan rettenetes, hogy nem veszik őket komolyan. Az író úr szerint kézzel varrt olasz cipő kell a nemzetközi üzleti életben való sikerekhez, az alatt vizesnyolcas az összes norvég businessman. (Szolgálati közleményként ezúton kérem Lázár János miniszter urat, hogy a norvégokba való színvonalas belerúgásért csekély - ám családi bevételünkben érzékelhető mértékű - tiszteletdíjat kiutalni méltóztassék.) Ebből az írói véleményből egyértelmű - így a fiatalúr -, hogy aki azt akarja, hogy odafigyeljenek rá és komolyan vegyék, annak minden részletre kiterjedő igényességgel kell megválogatnia ruhatárát. Persze brúder - helyeseltem látszólag - azt azonban tudod-e, hogy a kézzel varrott "olasz" cipő egy marék rizsért dolgozó bangladesi rabszolgák kezei között alakul luxuscikké?

Nem jutottunk dűlőre, az estét meg kár lett volna elrontani, végül is mindenki úgy költi el a pénzét, ahogy akarja. Belekortyoltunk hát borunkba és beszélgettünk másról.

Látszólag generációs volt a purparlé, valójában a törésvonal máshol húzódott. Aki eléri életében amit szeretett volna, hivatásában neve van, annak mindegy mit visel, a kitérdelt mackójában is az, aki. Annak azonban, akinek ez nem sikerült, az sznobként kompenzál, és a ruha általi emberré tevés állapotában leledzik. Az ifjak pedig ravaszkodnak, szépen kiöltözve akarják lépre csalni az életet remélve, hogy egyszer - a nem olyan távoli jövőben - már ők is mackóban, kényelmesen élhetik azt tovább.

A sznobizmusból elkövetett márkamániából azonban - mint az emberi ostobaság egyik jól fejlett formájából - elegem van.

Petőfi írhatott volna valami ilyesmit a Balatonról is: Szegény Balaton, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb tója (a költői szabadságot vitatók számára: tava). Mert a Balatont sajnos sikk lett macerálni. Pedig csacsiság, a Balaton és térsége szépen fejlődik, remek programok biztosítják a pihenést, benne van ma is, ami mindig: a nyári vidámság és életöröm.

A kritikusok legfőbb érve a kevés turista. Ez az érv egyszerűen butaság. Akik ezt hangoztatják, a '70-es, '80-as évek abnormális helyzetéből indulnak ki, amikor ráadásul a Balaton a látszat "vidámsághelyeként" működött. Akkor valóban dugig volt a Balaton a szétszakított német családokkal, akik csak a Balatonnál találkozhattak néhány hétre, hogy ezekből a találkozásokból éljenek meg egy évig. A Balaton nagyszerűsége ekkor valójában nagyon szomorú emberi sorsokat takart el, segített elviselni a nehezen elviselhetőt. A kedves teuton családi találkozókhoz jöttek még a csehszlovák és lengyel turisták, akik saját keményebb rezsimjükről feledkezhettek el néhány hétre. A magyarok nem utazhattak külföldre, így nekik pótlékként szolgált a Balaton, számukra tényleg a Balaton volt a Riviéra. Ezt a kényszerű, nehéz, szomorú periódust aranykornak láttatni szamárság.

A kényszerből koncentrálódó embertömeg zúdult rá aztán a tóra, melyet annak infrastruktúrája képtelen volt kezelni. Szállodák alig voltak, az eltérő színvonalú magánházak nyújtottak csak szálláslehetőséget. A balatoni emberek két hónapra beköltöztek a kutyaólba, mert azonkívül mindent kiadtak. Akinek nyaralója volt, az pedig úgy sakkozott a szabadságokkal, hogy ne veszélyeztesse a stikában szerezhető bevételt. Mert a nagy Kádár-korszak kis alkuinak egyikeként ezen a módon lehetett a devizakorlátozások ellenére feketén márkához jutni. A kisboltok előtt száz méteres sorok álltak kosárért, a boglári hal- és lángos sütőktől Lelléig állt a sor. A szocialista rendszerben működő éttermek sok kaját adtak - ez tetszett a németeknek - csak a minőség volt kétséges. Szórakozó hely alig, ott is a kacsatáncot meg a viva la Españát húzta a cigány. A kertmozik pénztárához már a strandról jövet be kellett állni, különben a 9-kor kezdődő filmre nem lehetett jegyet kapni. Sajnos a szúnyogok jegy nélkül is belóghattak, így 200 néző és 800.000 szúnyog izgulhatta végig a négy muskétás kalandjait. Persze egy jó oldala volt az akkori Balatonnak: a fiatalság, amely mindezeket elfedte, és ma már visszahozhatatlan. De ez a nosztalgikus életérzés nem ok arra, hogy a mostani Balatont leszóljuk. A tömegzsúfis Balaton megszűnt, helyét átvette az emberléptékű.

A másik leszólnivaló körülmény a közlekedés. Ebben van részleges igazság, de a közút a déli parton - a horvát tenger elérése érdekében is – jó színvonalú. Az északi part viszont nehezen közelíthető meg: a 90-es lehajtótól Balatonfüredig borzasztóan lassan lehet autózni. A legkevesebbet a MÁV fejlődött, a menetidő csökkent ugyan a Fehérvár-Budapest viszonylat felújításával, és ez jó, folytatni kellene. A vasúti kocsik színvonaltalansága azonban szemetszúró. Légkondi nincs, de legalább ég a villany a szikrázó napsütésben. Ez azonban nem a Balaton, hanem a MÁV hibája, amely a Balaton körbevonatoztatását sem képes megvalósítani. Az Ederics és Tördemic közötti 6-8 kilométeres hiányzó távolság áthidalása nem megoldhatatlan, a tapolcai lobbi - félve a város kikerülésétől a vasúti főútvonalból - évtizedek óta ügyesen akadályozza a megvalósítást.

A nyafogás harmadik területe a rövid szezon. Ez gyakran mentség is a lehúzásokra, mondván két hónap alatt kell megtermelni az egész éves hasznot. A strandszezon valóban csak két hónapos, de a kirándulószezon már májusban beindul, a bortúrák pedig október közepéig-végéig eltartanak. Sok okos kezdeményezés látható annak érdekében, hogy a strandszezont ne mossák össze a Balaton lehetőségeinek egyéb állandó vagy szezonális lehetőségeivel. A fejlődés e téren is elindult és ismerve a balatoni emberek ügyességét lendületebe is fog jönni. 

A szállodai infrastruktúra sokat javult, ám elkelne még több hotel. A boltok területén óriási a fejlődés, a nagy üzletláncok jelen vannak a térségben, van olyan település, ahol több nagy bevásárlóközpont található. A szórakoztatás sem a kertmozikra szűkül, azok már el is tűntek, elég széleskörű lehetőség van viszont a kulturális és kulináris programokra: borutcák, bálok, hagyományőrzők, várprogramok Sümegtől Szigligeten át Nagyvázsonyig, a kedves Csukás színház és egyéb színházi társulatok, a Művészetek Völgye, cirkuszi produkciók, fesztiválok várják közönségüket. Fantasztikus egyedi kezdeményezések színesítik a palettát, zseniális a káptalantóti piac - bár egyes vadhajtásait ideje lenne lenyesni - vagy onnan kőhajításra lévő Gyula vezér lovas birodalma, ahol a Gyulaffy-napokat a semmiből szervezte meg a Csobánci várromot két kezével kikaparó Gyula vezér. Tihany csodálatos, a levendulakultúra feltámasztása életet lehelt az ezeréves helybe. Fűzfő bobpályája és kalandparkja nagy élmény a strandolásra kevésbé alkalmas napokon. Aki még emlékezetesebb kalandra vágyik, és pénze is van, sárkány- vagy motoros géppel győződhet meg a Balaton madártávlati szépségéről. Hajózni muszáj: ahogy Fonyód felől indulva egyre közelebb jön a fenséges Badacsony, egyszerűen csodás. A vitorlázás sokak sportja lett, melynek leglátványosabb eseménye a Kékszalag verseny, a magyaros szemérmesség miatt azonban nem nagyon esik szó arról, hogy több tízmilliárdnyi vagyon ring a Balaton kikötőiben. A villák szépen megújultak, 4-5 éve még rengeteg eladó ház várta vevőjét, mára a generációváltás eredményeképpen korszerűen felújított - sok esetben - gyönyörű, ízléses nyaralókban pihennek tulajdonosaik.

Az egyéni elképzeléseken túl a városok is keresik a helyüket. Úgy látszik, ez Balatonfürednek sikerült a legjobban, a jól átgondolt fejlesztés pazar várost eredményezett, amely a régi hagyományokon nagyszerűen újult meg. A füredi kulináris élvezetekből is kiemelkedik a Bergmann cukrászda Morgan Kapitány tortája: aki abból nem evett, feleslegesen tartózkodott e Földön. Siófok még a helyét keresi, a buliturizmus lehet, hogy többet visz mint hoz, majd meglátjuk mire jutnak. Keszthelyt viszont nemsokára Hévíz-alsóra fogják átnevezni. Egy idegenforgalomból megélni akaró város nem engedheti meg magának, hogy főutcája és strandja romos épületektől hemzsegjen. Lekövezett főtere borzasztó, aki ott a nyári forróságban véletlenül leejt egy tojást, annak nem kell gondolkodnia mi legyen a feltét a spenóton, mert mire lehajol érte, kész a tükörtojás. A kisebb települések csodás hangulatúak, rendezettek, szépek, kedvesek. Ezeket és a mögöttük meglévő egyéni, közösségi erőfeszítéseket szólják le a Balatont fikázók.

Végezetül egy aranyos történeten keresztül is jól látható a változás. Első munkahelyemen egy idős - jóval nyugdíj felett járó - úr, Misi bácsi szórakoztatta a fiatalokat élete fordulataival, melyben jelentős helyet foglalt el hódításainak emléke: "Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" elv alapján. Az öregharcos a '30-as évek végén volt egyetemista, és a tandíj megszerzése érdekében munkát vállalt a balatoni fürdőéletben. (Nincs új a nap alatt.) Mármost az volt szokásban, hogy a fülledt levegőjű forró Budapestről, aki csak tehette, balatoni panzióba menekítette családját. A leosztás szerint szépasszonyok gyerekekkel a Balatonon pihentek, apu meg Pesten dolgozott. Az egyetemista fiúk a korban náluk nem sokkal idősebb hölgyeknek kurizáltak, arra kellett ügyelniük csupán, hogy a szombat délután befutó "bikavonatokról" leszálló férjek elől kitérjenek. Vasárnap este a "bikavonatok" visszavitték Pestre a megfáradt férjeket, a balatoni édes élet pedig folyt tovább. Ez a történet azért jutott eszembe, mert az egyik hétvégén vonattal utaztam le, és különös dologra lettem figyelmes. A pályaudvarokon barnára sült apukák egy-két csimotát kézen fogva fogadták a vonatról leszálló fehér karú feleségeiket hosszú hitvesi csókkal pecsételvén meg a viszontlátás örömét. Kajánul Misi bácsira gondoltam azzal, hogy ma - a szakszervezeti mozgalomnak hála - már péntek délután elindulnak a "nőneműszarvasmarhavonatok", hét közben viszont az egyetemista lányoké a Balaton, a fiúk pedig maradhatnak Pesten. Csak ennyit változott a világ nyolcvan év alatt.

Akárhogy is, a Balaton gyönyörű, az ott élő emberek erőfeszítései meghozzák/hozták a fáradozásuk gyümölcsét. A fonyódi dombok pedig elnézegetik Badacsonyt még néhány millió évig, mikorra az elégedetlenkedőknek - akikből elegem van - már emléke sem marad.

Néhány éve az internetes médiában egy pornóipari vállalkozó azzal keltett feltűnést, hogy számára látszólag teljesen ismeretlen nőket szólított le és vett rá arra, hogy vele análisan közösüljenek. Persze a folyamatot kellően dokumentálta is. A hírverésen jót nevettem, mert annyira átlátszó volt. Kissé életszerűtlen ugyanis, hogy egy munkában megfáradt, a rapid esti bevásárláson túlesett, gyermekeit az óvodából, iskolából összegereblyéző hölgy egyáltalán szóba álljon egy ilyen alakkal, ha pedig felfogná a nagyszerű ajánlatot, a bevásárló szatyor tartalmával addig ütné az ipsét, amíg mozog. A fickó által magára aggatott elnevezésen azonban elmerengtem egy csöppet, ugyanis análpápának hívatta magát, és ezen a néven került be a médiába is.

Ha tréfás kedvemben lennék azt mondanám, ízlelgessük a szót: análpápa. De nem vagyok, ezért komolyan felvetődik bennem, hogy ez a kis strici merte volna magát mondjuk análrabbinak nevezni vagy análkalifának? Az az érzésem, hogy nem. Mert ha zsidó vallási vezetőket merészelt volna becsmérelni, először is vallási közösségek megsértése címén a gatyáját is leperelték volna róla, de ha morcos hangulatban találja őket, az sem lett volna kizárt, hogy eldurran az autója azon testrésze alatt, mellyel összefüggésben a sértést elkövette. A muszlimok sem macskáztak volna sokat, néhány tízezer harcos fogta volna a valahogy mindig a kezük ügyében lévő RPG-t, és elindult volna feldugni az análkalifa megfelelő testrészébe, hogy ne felejtse el senki: Allah és a Próféta megsértése mivel jár.

No, és mit tettek a keresztények? Ahogy várható volt: semmit. Turnézhatott is ez a nyomorult féreg az análpápa elnevezéssel, mert a keresztény szervezetek közül egyik sem volt, amelyik felemelte volna a szavát azért, hogy Jézus földi helytartójának, Szent Péter utódjának címét ne említhessék ilyen mocskos kontextusban. Márpedig ha a keresztények ilyen apró ügyben képtelenek megvédeni magukat, csak az isteni kegyelemben bízhatnak, de abban is mérsékelten, mert a langyosat kiköpi az Isten.

A ma keresztényei mintha visszatértek volna az őskeresztény időkbe, melyet a kortárs rómaiak sehogyan sem értettek, önmarcangoló, öngyilkos szektácskának tartották a keresztényeket. Ma a keresztyén egyházak legfontosabb feladatuknak azt tekintik, hogy bocsánatot kérjenek mindenkitől, aki szembe jön velük függetlenül attól, hogy valós bűnökről van-e szó vagy nem, van-e a bocsánatkérésnek bármi relevanciája vagy nincs. Keresztényéknél a bocsánatkérés amolyan érdekes időtöltésnek számít, csakhogy míg ennek a bocsánatkérős hobbinak élnek, elmegy mellettük a világ. Rá is csodálkozott most Ferenc pápa, hogy egy iszlamista, komplett elmebetegekből álló terrorbanda elképesztő brutalitással elkezdett keresztényeket irtani. Pedig voltak előjelek bőven Szudánban vagy a Boko Haram Nigériában, amelyekre a keresztények nem reagáltak megfelelő erővel. És mivel a pápának nincs hadosztálya - mint azt a kiváló postarabló úrtól tudjuk -, hát írt egy levelet az ENSZ főtitkárának. Szeretem Ferenc pápát, most mégis azt kell mondanom, hogy ha a kutyámat kérjük a keresztények védelmére, az hatásosabb mint a Ban Ki-moonnak írt levél, mert szegény kutyám legalább ugatna.

Ráadásul bármily meglepő, a keresztények védelmét talán itt Európában kellene kezdeni. Nem emlékszem, hogy akármelyik keresztyén egyház felemelte volna a szavát, amikor iskolákból arra hivatkozva távolították el a kereszteket, mert az sérti a kis Ahmed hitét. Hol voltak a keresztyén egyházak vezetői amikor kitiltották a karácsonyfát Brüsszelből, mert állítólag megosztó? Akkor sem tiltakoztak, amikor egyes cégeknél a dolgozóknak le kellett venniük nyakukból a keresztet, és akkor sem, amikor orvosokat bocsátottak el azért, mert hitüknek megfelelően nem voltak hajlandók abortuszt végezni. A szokásos diplomáciai brummogásnál sem futotta többre, amikor az EU alkotmányába valahogy nem sikerült megjeleníteni a közös keresztényi kultúrára való hivatkozást.

Van egy rakat vallások közötti bizottság, de nem tudok róla, hogy bárki is felvetné a viszonosság kérdését. Miképp lehet az, hogy Rómában bátran gajdolhat a müezzin, míg Mekkában nem szólíthat imára a harang? Miért van az, hogy iszlám országokban a keresztényeknek bujkálniuk kell, míg Európában az iszlám hívei nyugodtan élvezhetik a jóléti állam szociális vívmányait? Miért természetes a Próféta országaiban az, ha egy mohamedán kereszténnyé lesz, akkor szörnyű halál vár rá, míg Európában legfeljebb a közvetlen barátok forgatják mutatóujjukat a halántékuknál fordított esetben? Miképp lehet az, hogy az Izrael elleni európai tüntetéseken a keresztényeket gyilkoló iszlám bagázs zászlói lengenek? És annak mi lehet az oka, hogy a nagyszerű liberális demokráciák szociális jólétében felnevelkedettek tömegével jelentkeznek az iszlám állam katonájának, komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentve Európának?

Az elvilágiasodott Európa gyenge, az iszlamisták könnyedén kijátsszák. Szegény Martell Károly se gondolta volna, hogy sírjától harminc méterre, Párizs közepén arab bazár fog működni. Európa akkor lesz erős, ha erős keresztényi alapokon áll. És fordítva: a kereszténység akkor tud erős lenni, ha mögötte erős germán, normann, hispán, luzitán, ír, skót, frank, magyar, lengyel államok állnak. Akkor meg lehetne kérni kedves mohamedán barátainkat, hogy talán fáradjanak haza - az Európában születettekkel együtt - és a tanult mintát felhasználva otthon csináljanak maguknak olyan államot, amilyennek előnyeit itt élvezik. Ha nem tudnak, az nem a keresztények hibája. Esetleg lengessék otthon az iszlám állam fekete zászlait. Addig pedig a magát kalifának kinevező gazemberhez és bandájához esetleg becsengethetne egy magát pizzafutárnak álcázó drón.

Ha a folyamatos felesleges önmarcangolás helyett a keresztény szervezetek látványosan móresre tanították volna azt a piti stricit, és határozott válaszokat adtak volna a keresztény embereket ért inzultusokra, akkor egy önmagától eltelt mohamedán gazember nem merné erősnek érezni magát ahhoz, hogy keresztény embereket mészároljon. A keresztyén egyházak vezetői ezt az egyszerű összefüggést sem képesek felismerni, és nekem ebből elegem van.