Maga a nagyszerű Magyar Nemzet nevű újság hozta a hírt, hogy a Miniszterelnökség átalakult Szent-Lázár szerzetesrenddé. Persze ilyen nyíltan nem merték leírni, csak azt közölték, hogy az ott dolgozóknak tízórás a munkanapja, többletfizetés azonban nuku. Nemsokára kiosztják a csuhákat is, így ruhára sem kell költeni a kormánytisztviselőknek. A szerzetesrendek szokása szerint a gyermekesek ki lettek zárva, mert kénytelen voltak felmondani azzal az ósdi hivatkozással, hogy a gyerekért el kell menni az oviba, suliba. A lap tudni véli, hogy a rend terjeszkedik, így más minisztériumokra is ki fog terjedni a rendi szabályzat. A dolgozók persze háborognak, pedig egyik sem tenger.

Én nem is értem minek a felzúdulás, ezek a lusta kormánytisztviselők nem látják a modern életpálya előnyeit. Ha ugyanis többet dolgoznak, nekik is lehet körülbelül egymilliárdos vagyonuk, mint a volt kormányszóvivő Giró-Szásznak. Ez a fideszes megmondóból lett kormánytisztviselő alig négy év alatt kőgazdag lett, sőt egy ingatlanguru. Biztosan azért, mert ő is tíz órát dolgozott a Miniszterelnökségen. A lázongók egyszerűen nem értik, hogy a Kormány - személyesen Lázár miniszter úr - jót akar nekik: ők is lehessenek milliárdosok. De ezek a földhözragadtak valami gyerekre hivatkozva ellenállnak az anyagi gyarapodás nyilvánvaló eredményeinek. Lázár miniszter úr - Allah növessze nagyra szakállát - személyesen is példát mutat, ő is sokat dolgozik, telik is neki milliós hotelszámlákra, vadászatokra, meg milliós antik Rolex órára. Tessék róluk példát venni, nyomorult pupákok!

Komolyra fordítva a szót: a Miniszterelnökség közigazgatási produktumait elnézve tényleg nem lehet más cél, mint Lázár személyes szolgálatára gründolt szerzetesrend létrehozása. A Miniszterelnökségen ugyanis semmilyen értékelhető, eredménnyel járó munka nem folyik. Tegye fel a kezét, aki az elmúlt néhány hónap bazi nagy balfogásain kívül - internetadó, összevissza törvénykezés, egyeztetés nélküli ötletelések - látott valami olyan produktumot, amely előre vitte az országot, amelytől jobb lett az embereknek. A Miniszterelnökség semmit sem csinál, csak a parkinsoni törvények igazolására működik, a sok alkalmatlan államtitkár és csicskáik egymás semlegesítésével vannak elfoglalva, valós munka nincs. Persze ezt is lehet napi tíz órában csinálni, de minek? Nem elég ehhez a nyolc? Sőt, ha rajtam múlna, inkább be se járjanak, legalább nem kell fűteni, világítani. A tízórás melegedő fenntartása sokba van az adófizetőknek.

Parkinson szerint: "A munka pontosan addig tart, amennyi a rá fordítható idő." Ha tehát ugyanarra a semmittevésre eddig nyolc óra állt rendelkezésre, akkor most tíz órában kell hámozni a lufit, passz. Ennyi lesz a vezetői kvalitások tekintetében már rég megbukott Lázár szerzetesrendi reformjának gyakorlati eredménye. Ezt persze azok nem tudják vállalni, akiknek gyerekük van, de aki nem rendelkezik ezzel a hendikeppel, az vígan elmelegszik akár estig is. Szerintem vigyenek be tévét, legalább nézhetik az RTL Klub (ja, bocs azt nem) valóságshow-it. Jól járnak továbbá azok is, akik utálják a családjukat, mert legális menedéket kaphatnak, legalább nem kell horgászbérletet váltani az otthonról való megpucolás céljából.

Az orbitális vicc az, hogy az ott dolgozók észre sem veszik, hogy improduktív tevékenységet végeznek. Ott dekkolnak, reggeltől estig agyon üléseznek, tárgyalnak, egyeztetnek, senkit sem érdeklő tervezeteket gyártanak, elvannak. Azt hiszik szerencsétlenek, komoly munkát végeznek.

A tízórás munkanap tehát a Szent-Lázár szerzetesrend megalapítására tett kísérlet, mellyel Lázár az ott folyó munka eredménytelenségét akarja elfedni. Pótcselekszik. A Szent-Lázár szerzetesrend jelszavát bizonyára a legendás Hófehér című rajzfilm Tutegál professzorától kölcsönözte: "A munka mindennek a kezdete, a szorgalom, ugye, amely a munka alapja, előbb-utóbb diadalt arat! Tehát munkával mindent elérhetsz." A Szent-Lázár szerzetesrend működése azonban a nagyszerű professzor egy másik mondatát fogja igazolni: "...a munka változtatja az embert állattá".

A Szent-Lázár szerzetesrend megalapításának eredményeként előáll az a kormánytisztviselő, akit napi tíz órában lefoglalnak ugyan, de eredményes munkát nem végezhet akkor sem, ha véletlenül akar. Igaz cserébe nem is fizetik meg. Az így működő szervezet pedig felesleges, amelynek fenntartásából elegem van.

A gyarmatosításnak sok formája van. Az első időszak primitív portugál, spanyol, angol, holland, belga, francia, orosz gyarmatosítói odamentek, elfoglaltak, leöltek, kiraboltak. Utálják is őket a világban. Sőt mostanában küzdhetnek a sok kedves afro-afrikai, berber, arab, karibi bevándorlóval, akiknek emberi joga bármikor felgyújtani a volt gyarmatosítók városait, ha egy közülük való drogdílert lelőnek a zsaruk. A később jövő USA okosan gyarmatosított, megtartotta a helyi uralkodó osztályt mindaddig, amíg az szépen végrehajtotta az amerikai érdekeket szolgáló utasításokat. Ha nem, akkor gyorsan kiderült róluk, hogy tolvajok, akiket kedves népszokásként meglincseltek az emberek, és a demokrácia nevében jött a következő csapat. A háború utáni németek azt hitték, hogy képesek gyarmatosítani a délszlávokat és a törököket, de multikultijukból az lett, hogy már Hamburgban óbégat a müezzin.

Mi, magyarok sokkal okosabban gyarmatosítunk. A magyar gyarmatosítás észrevétlen, így a gyarmati sorba taszítottak nem tudják, hogy amikor gondolkodnak, cselekszenek akkor valójában a fantasztikus magyar mentalitás hatalma alatt állnak. A magyar gyarmatosításnak két területe van: a szellemi, tudományos élet és a hétköznapi gyarmatosítás. Az előbbit röviden összefoglalhatjuk azzal, hogyha a sumér-magyar rokonságot elfogadjuk, akkor a keréktől a számítógépig mindent mi találtunk fel, amitől előre ment az emberiség. Ezért kicsit kár, hogy ezt rajtunk kívül senki sem tudja. No, de a hétköznapi gyarmatosítás! Az az igazi.

Kérem, tudják Önök, hogy már Kínát is gyarmatosítottuk? Nem? Pedig így van. Amikor a kínaiak a '90-es évek elején elsősorban a kereskedelemben megjelentek, szorgalmasak, udvariasak és alkuképesek voltak. Aztán a KGST piacokról a '90-es évek végére üzleteket nyitottak, de szorgalmuk és egyéb előnyük megmaradt. Egészen a közelmúltig. Néhány éve hajráfot kellett vennem, ezért betértem egy kínai boltba, ahol egy fiatal hölgy ücsörgött okostelcsikéjét pittyegtetve. Kérdem tőle van-e hajráf? Fel se nézve válaszolta: - Nincen! - és pittyegtetett tovább. Gondoltam hajpánt is jó lesz, ezért azt kértem. - Az se nincen! - válaszolta. Már csak azért is kértem még valamit, de erre dühösen felnézett a telcsikéből, és ingerülten vágta a képembe: - Nincen! Csodálkoztam, mert egy a kínai boltos pár éve még leszedte volna az összes dobozát a legeldugottabb polcról is, hogy előkerítse a kért árut. De ez a magyar gyarmatosítás eredménye: néhány év Magyarországon, és a szorgos kínaiból a szocialista időszak kereskedelmi dolgozója vált. Ez pedig akárhogy is nézzük egymilliárd ember. A kínaiak említése egy kicsit becsapós. Amikor az első kínai űrhajós megjárta a világűrt, a tévék kirajzottak a józsefvárosi piacra megérdeklődni a legautentikusabbaktól, mit szólnak a nagy eseményhez. A válaszok meglepőek voltak: Natyo örül, én vatyo vietnááá! Egy kínait sem sikerült találni a kínai piacon. Sebaj, egy füst alatt a 80 milliós Vietnám is a zsebünkben van.

Nem kerülte el sorsát a 120 milliós Japán sem. Egyik volt kolléganőm hívott pár hónapja, hogy közbejött valami a cégénél, kért, hogy menjek el a gyerekéért az iskolába. Lediktálta a címet, kit kell keresni, mentem. Nyitom az iskolakaput, kizúdul 20-25 japán kissrác három tanárral, de senkinek sem jutott volna eszébe, hogy beengedje az idősebb embert. És az sem, hogy megköszönjék az ajtótartást. Pedig a japánok nagyon kedves, mosolygós, udvarias emberekként ismertek a világban. Kicsit puffogtam a taplóságukon, ám rájöttem, hogy ez is csak a magyar gyarmatosítás eredménye. Az udvarias, kedves japcsikból virtigli tapló vált a jó magyar levegőn. Mi lesz Japánnal, ha ez az elmagyarosodott generáció hazatér! Óriási távlatok nyílnak meg!

E sorok írása közben magyarként kissé elszégyelltem magam. Lehet, hogy indiai gyökerekkel rendelkező honfitársaink is dolgos, becsületes emberként érkeztek közénk 600 éve csak mi gyarmatosítottuk segílyből vagy bodzázásból tengődőkké őket?

És ez még csak a kezdet!

De aki azt hiszi, hogy a magyar gyarmatosítás etnikai alapon működik, óriásit téved! A multik sem tudnak kitérni e rafinált folyamat elől. Néhány napja olvashattuk, hogy a Zott nevű német cég Jogobella joghurtja feleannyi epret tartalmaz Magyarországon mint tőlünk nyugatabbra, az ára azonban nagyjából azonos. A lánglelkű fogyasztóvédők felháborodtak, mert nem értik a magyar gyarmatosítás lényegét. A Zottnak egész termékszerkezetét át kellet alakítania, hogy a magyar igényeknek megfelelve 9%-os epertartalmat produkáljon, különben nem vették volna a joghurtját. Különben is ezek a joghurtok akkor látnak epret, amikor a reklámfilm forgatásán belehajigálják, egyébként valami ausztrál fafajta fűrészpora adja az eper ízt. Sok évvel ezelőtt az IKEA nevű cégről állították, hogy míg más országokban a letisztult skandináv stílus minőségi termékét veszi a vásárló, addig nálunk román sufni cégek által összegányolt faipari termékeket árulnak. Az IKEA sírva bizonygatta, hogy nem, őket nem sikerült gyarmatosítanunk, ők továbbra is minőségi árut adnak el kedves magyar vásárlóiknak.  Más termékek esetén is gyakori, hogy a magyarok agresszív, ám láthatatlan gyarmatosító politikájának esnek áldozatul komoly európai cégek amikor itt a helyi, egyszerűsített igényeknek kell megfelelniük. Örömük csak annyi lehet az ürömben, hogy a gyarmatosítók kegyesen megengedik nekik, hogy jó sokat keressenek rajtuk.

A magyar gyarmatosítás első fázisa tehát sikeres, hátránya viszont, hogy csak ezen a 93.000 négyzetkilométeren hat. Tovább kellene lépni a második fázisba megteremtve a Magyar Impériumot.

Vannak erre tétova, ma még elszigetelt kísérletek, amelyek azonban már mutatják a siker előjeleit. Az első fecskék zámolyi polgártársaink voltak, akik egészen Strasbourgig jutottak, ahol a helyi polgárok rövid időn belül azt vették észre, hogy városukból eltűnt a strassz. Az amszterdami vigalmi negyed Nyíregyháza utcája világhírűvé vált hála bátor gyarmatosítóinknak. Kanada villámgyorsan kényszerült átírni 300 éves jogrendjét különös tekintettel a menekültügyi, szociális, és büntetőjogára, mert sok nációt befogadott már, de egyik sem volt olyan leleményes, hogy egy néhány évtizede nem használt vasúti hidat kompletten feldarabolva leadjon a helyi MÉH-nek.

Sajnos ezeket a bátor kezdeményezéseket nem karolja fel a Magyar Állam. Pedig a távlatok fantasztikusak! A Szijjártó-féle módszer jobb lenne mint az Agykontroll, mert az emberiség milliárdjainak mutatna utat ahhoz, hogy látható jövedelem nélkül is lehet 200 milliós villát, 120 milliós birtokot szerezni, miközben a család is fejedelmien megél. A "Rogán ingatlanfejlesztő kísérlet" eredményeként a harmadik világ országaiban élőknek egy csapásra megoldódna lakhatási problémája, mert Tóni pasa kulipintyókból tud ráolvasással kényelmes, tágas otthont varázsolni. Mészáros gázszerelő úr pedig egész Európába be tudná kötni az orosz és azeri gázt a Déli Áramlat megépítésével, hiszen neki napi rutin házakba történő gázbekötés, a cső meg cső mindkét esetben. És sorolhatnánk még a nagyszerű magyar példákat.

Vegyük már észre, hogy a világ csak arra vár, hogy mi magyarok leigázzuk, erre ez a tehetségtelen Orbán vacakol. Na, ebből nekem elegem van.

A kevés igazi nyári napok egyikén egy balatoni kisváros kisboltjába ugrottam be néhány apróságért. Már a bolt első részében megcsapott a savanyú emberszag, amely a tejes pult hidegében alábbhagyott, de amint rákanyarodtam a pénztárhoz vezető gondolasorra, egyre intenzívebb lett. A szag forrása meglepett. Ugyanis nem egy hivatásszerűen bűzölgő hobo polgártársunk bocsátotta ki, hanem egy derék 70 év körüli asszonyság, akinek ráadásul átlátszó, kék alapon kék virágos nylon otthonkája szexis belátást engedett a nagyi fehérnemű divatba. A pénztáros gyors mozgásával cáfolta a lusta kereskedelmi dolgozó sztereotípiáját, amint hányási ingerrel küzdve pityegtette a NAV-hoz bekötött pénztárgépet, ahol felettébb csodálkozhattak a tempón. Pechére azonban a legalább egyheti mosdást kihagyó, izzadságtól bűzölgő néni társaságra vágyott, és trafikálni volt kedve. A szerencsétlen pénztáros rövid, tőmondatokban válaszolt, majd ahogy befejezte a műveletet, az ajtóhoz száguldott látványosan kitárva azt. A helyzetkomikumot fokozta, hogy a görényluk parfüm hordozójának fogalma sem volt szagos mivoltáról, így sonka lábán Kucu néni nem fürödni döcögött, hanem hazafelé azon morfondírozott, nem kellett volna-e beírnia a panaszkönyvbe, mert a kiszolgálás gyors volt ugyan, de nem kellően udvarias. Ezen találkozás után elkezdtem jobban odafigyelni a büdös emberekre.

Félreértés ne essék, a fizikai munkában, testedzésben, táncban megizzadt ember nem tartozik a bűzölgők csoportjába, az normális dolog. Sőt a témához értők egyenesen a női vágykeltés ősi módszerének tartják a frissen izzadt férfitestet. A mosdatlan igénytelenség két lábon járó példányai a visszatetszők.

Bizonyos típusok jól kimutathatók, csodálom is, hogy még nem alakult tanszék valamelyik ulibuli egyetemen a tanulmányozásukra. Tömegközlekedési eszközön szokott felbukkanni az az 50-es férfi, aki a nagy nehezen ülőhelyet találó fölé áll. Nincs is baj, amíg nem kezd el kilélegezni. Ilyenkor a reggeli gyomor és szájszag - esetleg a reggel elszívott cigivel vegyes kávé állott bűzével - az alatta ülőre áramlik, aki csapdahelyzetbe kerül. Vagy feláll és elpucol odahagyva a BKV által biztosított szolid kényelmet, vagy megpróbálja úgy fordítani a fejét, hogy a kilégzés bűzét kikerülje. A bátrabbak megpróbálkozhatnak egy rágó felajánlásával is, de könnyen lehet, hogy ezzel a gesztussal csak az RTL Híradóba kerülnek be: Leütötte az őt kigúnyolót a becsületében megsértett utas! – headline-nal. A szituáció még veszélyesebbé válhat, mert a szabályos kilégzési rendet megszakítja, amikor a bűzborz találkozik egy ismerősével és kedélyesen dumcsizva hervasztja környezetét, vagy éppen telefonon kezd el társalogni.

Hasonló élethelyzet, amikor az ingén hónaljban jókora nedves folttal - ún. pisztolytáskával - rendelkező pacák áll az ülő utas fölé, kiszámíthatóan ontva magából az áporodottság életérzését. Ez még fokozható is, ha nylon zoknit visel műanyag szandállal; az az igazi mennyország a görényeknek. De messze földön elismert és irigyelt ötcsillagos álompasivá az válik, aki szagán kívül az orrlyukából 4-5 centire kilógó pemzlit is tud növeszteni. (Néha 45 év feletti nők is eredményesen rombolják az edzőterem-szolárium-fodrász háromszögben kialakított "még jó nő vagyok" imázst 1-2 orrból kikunkorodó szőrszállal.)

Aztán, ha beértünk munkahelyünkre - már akinek van -, a lift előtt találkozhatunk azokkal a kollégákkal, akik sejthetnek valamit testszagukból, ezért már jó korán beérnek - ezzel a BKV utasait csúcsidőben megkímélik - de az épület előtt átestek a cigi-kávé kombón, hogy aztán a liftben párologtassák ki ezt a megunhatatlan, egyedi és mégis olyan sok helyről ismerős orrfacsaró szagot.

A különböző népi gyógymódok hívei is képesek elriasztani a legedzettebb szagtűrőket. Társasházunk egyik régi lakótársa például rajongott a fokhagymáért. Talán Kabos Gyula a "hagymát is hagymával eszem" monológja ragadta meg, teljesen komolyan azt hitte, hogy aki egész nap hagymát zabál, azt elkerülik a vírusok, bacilusok, de még a rákossejtek sem mernek burjánzásnak indulni. Amerre ment, fokhagymát rágcsált. A népi gyógymódban lehetett valami igazság, mert olyan szagaurája alakult ki, hogy a törzsfejlődés azon egyedei, akik rendelkeztek szaglószervvel, messze elkerülték. Még a lépcsőházban sem mert vele leállni senki beszélgetni. Volt vagy 63 éves ez az egészségőr, mikor eltemettük szegényt, a sírjára özvegye hagymát ültetett.

Néhány éve, mikor hirdettük a lakást, megjelent egy jól szituált házaspár, akik udvariasan levették cipőjüket. Aztán körbejárták a lakást. Aztán áldottuk az eszünket, hogy a következő látogatókat egy órával későbbre hívtuk, addig ki tudtunk szellőztetni.

Másfelől viszont a túlzott illatfelhő is gyanút kelthet. A 40 év feletti férfiak egy részénél az egész napra kitartó túlzottan markáns arcszesz általában a kézremegés ellen korán reggel felhajtott és folyamatosan utántöltött pia szagának elfedésére szolgál.

A mindennapok kicsi szkunkszait nem értem. Az emberiség történetében talán soha nem volt ilyen könnyű a testápolás mint manapság. Reklámok százai kínálják a tisztálkodás eszközeit, a '60-as '70-es évektől meghonosodott a napi tusolás/fürdés kultúrája, és mégis vannak olyan emberek, akik a közösségi lét alapjaival sincsenek tisztában.

Azt hiszem, ez a magatartás belső igénytelenségből fakad, amelyből - mivel áldásaiból időnként magam is szippanthatok - elegem van.

Szeptember táján kissé fejcsóválva figyeltem, ahogy egykor jó nevű emberek - Lánczi és Tölgyessy - lelkesen tapsolnak az Orbán által kialakított új hatalomgyakorlási módszernek, a centrális erőtérnek. A becsületes értékalapú emberek munkahelyeként számon tartott Századvég megmondóemberén nem csodálkoztam, őt azért fizetik, hogy lelkesedjen. Az olyan átlagember, mint én már az elnevezéstől is dob egy hátast és menekülőre fogja, pedig aki életében játszott már malom nevű társasjátékot, az hamar megérti miről is szól ez a rettenetes kifejezés. A malomban ugyanis addig kell ravaszkodni, amíg sikerül kirakni egymás mellé három korongot, mert akkor le lehet venni az ellenfél korongját. Az igazán nagy ravaszak viszont arra játszanak, hogy kirakják a csiki-csukit, mert úgy akármikor lehet malomba lépni. Ha viszont kialakítja valaki a csiki-csukit, azzal a játéknak is vége, hiszen az ellenfél korongjai folyamatosan leszedhetők. Így van ez a centrális erőtérrel is, ha ezt ki tudja alakítani egy politikai formáció, akkor a demokrácia nevű hatalomgyakorlási módszernek vége, helyébe egy abszolutista, tekintélyelvű hatalomgyakorlási mód lép. Tudja ezt Orbán is, ezért azon ügyködik, hogy elleplezze ezt a tényt kitalálva az illiberális demokrácia nevű bullshitet, mert ezzel azt a látszatot keltheti, hogy megmaradt a demokratikus módszer keretei között. Csakhogy egyre többen jönnek rá a valóságra.

Orbánnak és embereinek - háttérben az öreg Tellérrel - igaza van abban, hogy a demokratikus berendezkedés sok tekintetben bírálható. A demokrácia nem tudta megakadályozni a valódi rendszerváltás elmaradását, a nómenklatúra átmentését - sokakat épp a Fidesz mentett át -, a rabló privatizációt, a Gyurcsány-féle népellenes őrjöngést stb. Igaz. És az is igaz, hogy a hazai baloldal még mindig a '19-es, '45-ös moszkovita hagyományok folytatója. De a helyzetre adott abszolutisztikus válasz nagyon nem jó. Sokkal tisztább lett volna - és jobban összeegyeztethető a demokratikus modellekben alkalmazott technikákkal -, ha egyszerűen eltiltják a kommancs rezsimhez kötődőket a közéletben való részvételtől, mint azt a nácikkal vagy a kommunista utód pártokkal egyes országokban tették. (Ja, akkor a Fidesz egy részének is lapát.) Ehelyett jön ez a centrális erőtér nevű módszer, melyről azt állítják, hogy a magyar hagyományoknak ez felel meg leginkább, mert Magyarország nem tud mit kezdeni a demokráciával, a tekintélyuralmi módszernek azonban hagyománya van. A látszat kedvéért fogadjuk el, hogy a centrális erőtér a turáni átok elleni orvosság. Nézzük meg mire jutottunk vele az elmúlt nagyjából 170 évben, hátha szeretett Viktorom is tanul belőle.

Elsőként az a döbbenet, hogy ez az uralmi mód pont arra a legveszélyesebb, aki működteti. Iszonyatos személyes áldozatokkal jár ugyanis. Ferenc Józsefnek öccsét kivégezték, fia vitatott körülmények között meghalt, felesége merénylet áldozata lett. Horthy idősebb fia vitatott körülmények között meghalt, kisebbiket elrabolták vele zsarolva az apát. A gyökértelen Kádárnak nem volt családja, néha meglátogatta Kapolyon a gyermekkori játszópajtásait. No, Viktorom Te melyiket vállalod fel a hatalomért?

Nézzük, hogy végezték a fentiek? Ferenc József 86 évesen ágyban párnák közt. Schön. Horthy száműzetésben, kegyelemkenyéren. Kádár megőrülve. Viktor, Te melyiket szeretnéd?

Mire mentek a tekintélyelvűséggel? A Ferenc József magyar huszártisztjeinél senki sem járt szebb egyenruhában a világon, senki sem parírozott jobban, és senki sem volt jobb ágyútöltelék a világháborúban. A Monarchiából megörökölt szoldateszkánál senki sem tudott szebben bokát csattogtatni a Legfőbb Hadúr előtt, de a román gyerekkirályt nem hagyta el hadserege döntő pillanatban, Horthyt meg igen. Kádárt pedig a ’80-as években a saját ifjú törökjei röhögték ki a háta mögött a Fehér Házban, miközben előtte gyönyörűen elvtársoztak. Hát Viktor, Te mire mész majd éles helyzetben a kleptokrata kompániáddal?

És a legfontosabb: Előre ment-e az ország a tekintélyelvű uralom alatt? Ferenc József, miután mindent meggondolt és mindent megfontolt olyan háborúba vitte birodalmát, hogy halála után két évvel atomjaira hullott. Megérte tehát a sok áldozat, ugye? Horthy elbénázta a kiugrást, így amíg a románok és az osztrákok puskalövés nélkül megúszták a háború végét, Magyarország hét hónapig csatatérré vált rengeteg halottal, meggyalázott nőkkel, rabszolgamunkára vitt százezrekkel. Ez is megérte, ugye? Kádár utolsó 15 éve a gazdasági összeomlás elkerüléséről szólt, '83 őszén csak pár órára volt az ország a csődtől, '89-re be is következett. Ez is nagyszerű perspektíva, ugye?

Milyen rossz is a meghaladott liberális demokráciák politikusainak, akik, ha veszítenek a választáson, beülnek a felsőházba, igazgatóságokba, alapítványaikba, esetleg az EU valamelyik jól fizető elfekvőjébe, és azon gondolkodnak, hol töltsék a telet: síeléssel Svájcban vagy fürdőzéssel Balin? A tekintélyelvű magyar vezető pedig a fenti megoldások közül választhat. Jó esetben. Ha túlpörgeti a tekintélyelvű hatalomgyakorlást, még rosszabbul járhat. Régi bölcsesség, hogy egy nyílvesszőt egy kisgyerek is el tud törni, egy tizes köteghez már erős ember kell, a százas köteget meg már senki sem tudja eltörni. A koncentrált hatalom egy olyan ország esetében, amely a népek érdekeinek országútján fekszik, az ország vezetőjére borzasztóan veszélyes. Csak egyszer tévessze el, melyik nagyhatalommal nem szabad ujjat húzni. Egy-két vadkant megrendelni jó pénzért mindig lehet. A talpnyalók ezt sosem fogják elmondani Viktornak, a veszélyekre nem figyelmeztetik, hiszen azért nem fizet a Főnök.

Az internetadó kezelése egyébként jól mutatja a rendszer gyengeségét. Ha az USA elnökét lelövik az emberileg sajnálatos, de azonnal helyére áll az alelnök, ha az sincs kéznél, akkor a Szenátus elnöke és az ország halad tovább. Nálunk Orbán elment három nap szabadságra, és sem a Fidesz, sem a közigazgatás nem tudott értelmes döntést hozni egy, az ország szempontjából marginális ügyben. Gyenge országunk van tehát.

Ráadásul a centrális erőtér közelebb áll az NDK-s politikai hagyományhoz mint a magyarhoz. Kevesen tudják, de formálisan az NDK-ban többpártrendszer működött, még kereszténydemokrata pártjuk is lehetett. Az öntudatos német dolgozó azonban - igazolván a kommunista elveket - hogy, hogy nem, a Német Szocialista Egységpártra szavazott, amely a centrális erőtér birtokosaként véletlenül a rettegett Stasi felett is diszponált. A rendszerváltás után 25 évvel tehát annyit értünk el, hogy Kádár egypártrendszeréből megérkezünk Honecker NDK-jába. A centrális erőtérrel közelebb leszünk az NDK-hoz mint önmagunkhoz, ezért aktualizáljunk egy akkori időből származó rendszerviccet, hátha Viktor belegondol a centrális erőtér abszurditásába.

Egy reggel Orbán Viktor kegyelmes úr kisétál a Várban lévő irodájának teraszára, gyönyörködvén szeretett városában. Köszönti őt a Nap eképpen: - Jó reggelt Orbán Viktor kegyelmes úr! Sok sikert kívánok mai munkájához! - Köszönöm. - válaszolja Orbán Viktor kegyelmes úr, és visszasétál irodájába. Délben ismét kilép a teraszra, ismét köszönti őt a Nap. - Jó napot kívánok Orbán Viktor kegyelmes úr! Sok sikert a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kialakításához! - Köszönöm. - válaszolja Orbán Viktor kegyelmes úr, és bemegy az irodájába. Munkája végeztével Orbán Viktor kegyelmes úr megint kisétál teraszára, ahol odaszól neki a Nap: Helló, Viktor! Ma is leszoptad a Putyint? Orbán Viktor kegyelmes úr visszarohan az irodájába, felhívja Lázár Jánost, és elfúló hangon mondja neki, hogy milyen tiszteletlenül beszélt vele a Nap, és követeli Lázártól, hogy csináljon valamit. - Nem lehet - válaszolja remegő hangon Lázár - a Nap már Nyugaton van.

A történelmi tapasztalat tehát az, hogy a centrális erőtér - leánykori nevén: tekintélyuralmi rendszer - nevű hatalomgyakorlási módszerrel két világháborút és egy hidegháborút sikerült elveszíteni az elmúlt 100 évben úgy, hogy maga a rendszer annak vezetőjétől is felesleges áldozatot kívánt. Aki ezek után a centrális erőtér előnyét láttatja a demokráciával szemben az - hívják akárhogy is - sarlatán vagy hülye. A centrális erőtér veszélyt jelent Orbán Viktor személyére, és gyenge - rendszerbe kódoltan - vesztes Magyarországot eredményez, amelyből nekem elegem van.

A halottak napja ősi ünnep, mert az élet-halál misztikuma egyidős az emberiséggel. Külön érdekes ugyanakkor, hogy az életnek nincs ünnepnapja. A halálnak meg van.

Az emberiség történetének talán legrégebbi irodalmi műve, a Gilgames-eposz, az alapmű van vagy 4600 éves, legfrissebb kiadása is 2700 év körül van, melynek fontos része boncolgatja az örök élet kérdését. A civilizáció hajnalán élt embereket éppúgy foglalkoztatta az arasznyi emberi lét, mint a ma igen felvilágosult és modern emberét. És azóta sem tudunk rá választ adni. Gilgames minden isteni segítség ellenére sem tudta elnyerni az örök életet, mert egyszer elaludt, másszor pedig a kígyó csente el az örökléthez vezető füvet. De az örök élet egymagában ráadásul kevés, mint arra egy kb. 2800 éves görög mitológiai történet is rámutat. Éósz, a Hajnal istennője beleszeretett egy Tithónosz nevű földi királyba. Éósz halhatatlanságot kért halandó szerelme számára Zeusztól, de örök ifjúságot elfelejtett kérni mellé. Ezért Tithónosz halhatatlan lett ugyan, de folyamatosan öregedett és zsugorodott, végül már csupán akkora volt, mint egy tücsök. Szóval az örök élet sem elég, ha nem párosul az örök fiatalsággal. A zsidó-keresztény teremtéstörténet az emberi élet korlátos voltát elfogadja, még a Paradicsomban lévő emberpár is halandó, ezért is vonzó számukra a Kísértő örök élet ígérete. A keresztény hitvallás lényeges eleme Jézus feltámadásának példája, mely minden hívőre kiterjed egyszer a Hitvallás szerint: "Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet." Bár az mondjuk érdekes lesz, ha feltámadáskor a 25 évesen elhunyt apa találkozik a 80 évesen elhunyt fiával: hogy köszönnek egymásnak? Az örök életre való vágy megvalósíthatatlanságára mutat rá a halottak napi ünnepkör. Mert lehetett valaki életében nagyszerű, hatalmas, gazdag, fizikai léte itt e Földön akkor is korlátozott.

Az ostoba tömegkommunikáció ostoba kliséi szerint ilyenkor szeretteinkre emlékezünk. A fenét. Magunkra emlékezünk. A mi rövid életünk hajnalára, mikor még csillogó szemmel hallgattuk a nagymama meséit, a nagypapa élettörténeteit, és amely idő már nekünk sem jön vissza. Aztán azt gondoljuk, hogy egyszer - ha jól csináljuk - majd magára gondolva valaki a mi meséinket és történeteinket meséli tovább. Néhány generáció tehát a halhatatlanság.

Mint az alábbi történet szereplőinek. Régi pécsi jogászoktól hallottam ezt az anekdotát, és kedvencemmé vált. Az egyetem egyik korábbi nagy tekintélyű professzorát, Óriás Nándort ünnepelték 90. születésnapja alkalmából. Tanítványa, az akkor már szintén elismert Benedek Ferenc tartotta a laudációt, melynek végén azzal vágta ki a rezet, hogy: - Isten éltessen, Professzor Úr, száz éves korodig! - No, no Fricikém! - emelte fel intőleg mutatóujját Óriás Nándor. - Ne korlátozd te a Jóisten kegyelmét! És igaza lett: 106 éves korában hunyt el. Életünk hossza tehát a Jóisten kegyelmére van bízva, de az azért valahol szomorú, hogy még az Ő kegyelme sem korlátlan.

Addig viszont van ez az élet nevű időszak, amit tisztességesen kell leélni. Na, ez a nehéz. A ma tisztességtelenjeinek szeme előtt lebegjen a régebbi korok tisztességtelenjeinek tanulsága: A koporsón nincsen zseb. Vagy, ahogy Janus Pannonius megfogalmazta: "Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap. Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?"

Szóval nekem elegem van a halálból, de a fene egye meg, azaz évezredes tapasztalat, hogy neki nem lesz elege belőlem.

A Goldenblog.hu idén is meghirdette blogok közötti versenyét. Számunkra Kedves Olvasóink a fontosak, de hiúságból mi is indultunk a megmérettetésen. Ha sikerül az élen végeznünk, örülünk, ha nem, gratulálunk a győztesnek, és írogatunk tovább. 

Előre is köszönjük olvasóinknak, ha a Goldenblog.hu szavazatleadó oldalára ellátogatva szavazataikkal támogatják az Elegem Van! blogot:

Egyebekben pedig a szavazattarhálókból elegem van.