A közelmúltban több cikk is foglalkozott az azonnali fizetési rendszer bevezetésével, melyre - három éves előkészület után - július elsejével kerül sor. Ez a rendszer biztosítaná, hogy belföldön magánszemélyek tízmillió forint alatti utalásai legfeljebb öt másodpercen belül megérkezzenek a címzett bankszámlájára. (Vállalatok esetén azonos összeghatár alatt egyedi utalás formájában teljesülhet az azonnaliság.) A témával foglalkozók jövőbe vetett hittel, lelkesen tájékoztatták a polgárokat az új helyzetről, de hiába van közülük sokaknak finom szaglása, a jól elhantolt kutyus dögszagát nem érezték meg. Pedig ott van.

Magamban több okot látok arra, hogy észrevétlen maradt a rendszer legnagyobb hibája. Az első, hogy az MNB sem tudja, bár ez kevéssé valószínű. A második, hogy az MNB pontosan tudja, de okos kommunikációval eltereli a figyelmet. A harmadik, hogy a szerzők túlságosan a technikai megvalósítás nehézségére koncentráltak - és közülük páran félre is tettek egy gúnykacajt, ha Matolcsy felsül projektjével -, amely miatt veszni hagyták a lényeget. A negyedik ok szemléletbeli, amely a készpénz versus számlapénz elsődlegességének vitájában foglalható össze.

Ripsz-ropsz felnőtt velünk egy generáció, amelynek a számlapénz a természetes, a készpénzhasználat avítt dolog. A technikai fejlődéssel már nemcsak bankkártya, hanem számos más informatikai eszköz segít a fizetés lebonyolításában a számítógéptől az okostelefonig. A történelem során eddig az volt a leosztás, hogy a fiatalabb generációk vitték a szabadság zászlaját, az idősebbek voltak a maradiak. Most ebben a kérdésben fordulni látszik a helyzet, mert a fiatalabb generációk masíroznak a kényelem sugárútján a szolgaságba, az idősebbek pedig próbálják a szabadságot képviselni. Mert a készpénz a szabadság, a számlapénz rabszolgaság. A készpénz itt van a zsebünkben, párnacihánkban a rendelkezésünk alatt. Ha akarjuk használjuk, sőt akkor használjuk, amikor akarjuk. Aki nem hiszi, kérdezze meg a svájciakat, akik simán fizetnek ezerfrankossal - kb. kettőszázkilencvenezer forint -, mert nekik ez a szabadságot jelenti. Pedig Svájcra azért nem lehet mondani, hogy fejletlen a pénzügyi kultúrájuk, mégis ragaszkodnak a kápéhoz, és nagy ívben tojnak a pénzmosásellenes hablatyra.

A számlapénz esetén ugyanis a saját pénzem feletti rendelkezés szabadsága veszik el. Mégpedig többféle módon. Például bűnözők által. X Ilonka békésen ücsörög munkahelyén, közben kapja az sms-t, hogy Kuala Lumpurban éppen vásárol. Mire felébred, intézkedik, már sütheti. Ha szerencséje van, nem a számláján lévő egész összeget nyúlták le, de bármennyit is, az az övé volt. Az utánajárás pozitív eredménye csekély, nagy valószínűséggel sosem kapja vissza. A rakodópart alsó kövén ülve nézi, hogy úszik el a munkabér. Az MNB legutóbbi statisztikája szépen bemutatta, hogy milyen meredeken emelkedik a csalások száma. A másik elvételi lehetőség a technika ördöge vagy malőr. Ott van például a bitcoin tőzsdés srác, aki úgy dobta fel a pacskert, hogy elfelejtette a hozzáféréseket megosztani másokkal. Akinek nála volt a pénze - alig párszázmillió dollárnyi tulajdonos -, legfeljebb a szellemidézésben bízhat.

És a legveszélyesebb ragadozók az államok. A hülyeség kimaxolásában mindig élen járó svédek pár éve büszkén jelentették be, hogy náluk megvalósult a készpénz nélküli társadalom. Évekig ment a dicsekvés az elektronikus pénztárcával mászkáló svéd koldusokról. Aztán a svéd jegybank vezetője elkezdett aggódni a hackerek, áramszünetek és egyéb problémák miatt, ami lefordítva azt jelenti, hogy a derék Jörg számláját párszor lekopaszították, az állami szervek meg tátják a szájukat, mert mást nem tudnak tenni. Arra volt eszük, hogy belezavarják Jörgöt a készpénzmentes társadalom nagyszerű jövőképébe, de védelmét oldja meg maga.

A kínaiak még durvábbak. Madách falanszter színe sehol sincs hozzájuk képest. Pár év alatt - állami támogatással - felnőtt egy sor kétes módszereket alkalmazó szolgáltató, amelyekre piaci alapon rácuppantak a népek. Most már mindenhol okostelcsivel fizetnek. A folyamat odáig ment, hogy a mindenütt jelenlévő pártnak kellett intézkednie, hogy a papírpénzt is fogadják el a kereskedők. Aztán erre rátelepedett az állam és az ő AI-pontozása. Ma úgy néz ki, hogy aki rossz volt, azt kizárják egyes fizetési műveletekből. Ha sokat csintalankodik a kis kínai, és a hatalomnak nem tetszik, a virtuális pénzét egyszerűen zárolják. Van pénzed, de az állam nemcsak figyeli mire használod, de meg is határozza, hogy használhatod-e. Totális pénzügyi ellenőrzés alatt tudják tartani a konfuciánus idiotizmus miatt amúgy is nyomi kínai populációt. Mi ez, ha nem rabszolgaság?

Ki kellene alakítani egy egészséges arányt tartalmazó rendszert, ám erre nincs igény. A bankok, a fintech cégek, az állam a készpénzmentesítést erőszakolja, az előrelátás képességével kevéssé megáldott emberek pedig nem gondolkodva fogadják el saját szabadságuk korlátozását.

A mi MNB-nk azonnali fizetési rendszere ennek a folyamatnak az előszobája egy óriási hibával, amely az egész magyar bankrendszert kifektetheti. Kevesen emlékeznek már a Postabank két évtizeddel korábbi csődjére, amikor a József nádor téren körbe állt a sor, minden fiók betétesi ostrom alatt állt. (A Reálbank Andrássy úti tömegjelenetei megvannak?) A pánik órákon belül elintézte a Postabankot, amely akkor a legnagyobb lakossági bankok egyike volt. Hála az MNB-nek ez a mostani viszonyok között öt másodpercre rövidül tetszőleges bank esetében. Mert ha a közösségi médiában végig fut, hogy X banknál gond van, és nem tudja visszafizetni a betéteket, a csontra beszart egyszeri betétes nem gondolkodik, félelmében azonnal kiutalja a pénzét. És - hála Matolcsy okosságának - az minden ellenőrzés nélkül öt másodpercen belül el is tűnik onnét.  A tömeghisztéria gyorsuló hólabdaként elsodorja az adott bank fizetőképességét, és mire a bank vezetése, az MNB, a kormányzat reagálni tudna, már késő. Egy esetleges gazdasági válság szituációban - melyet Gulyás Gerike őszre beharangozott - sanszos, hogy az egész magyar bankrendszernek reszelnek. Ha Matolcsyd van, Soros már nem kell.

Ez az igazi probléma ezzel az azonnali fizetéssel, amit talán lassan az MNB is felfog. Csak innen nehezen van kiút, hiszen Matolcsy személyes agyszüleményéről van szó, amelyre az eltelt három évben a bankszektor több milliárd forintot égetett el. Kíváncsian várom kivel vitetik el a balhét. (Vannak tippjeim.)

Voltak a magyar gazdaságtörténetben akarnok idióták szép számmal, de a magyar bankszektor biztonsága mégiscsak több mint gumipitypang-ültetvényekkel való kísérletezgetés. Azokból viszont, akik ezt nem látják be, elegem van.

Az van ráírva a Sportszeletekre, hogy minden negyedik nyer, úgyhogy vettem is négyet, csak a nyereményért. Aztán nem nyertem. Pontosabban lehet, mert voltak benne hieroglifák, de azt fejtse meg a Champollion. Pár hét után viszont már tisztán ott volt a "Nyertél" szó, össze is gyűjtöttem belőle egy tucat körül. A határidő előtti héten megpróbáltam beváltani, ám csak az ördögnek róttam le tartozásomat útjaimmal. Vagy az adott bolt nem vett részt az akcióban, vagy a beváltható Sportszelet lett hiánycikk. Megszokott boltomban az alkalmazott megszánt, és azt mondta, megkérdi a főnökséget, hogy más fajta Sportszeletre is be lehet-e váltani a csomagolópapír üzenetét. Vártam, és közben azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa is ez a kommersz csoki, amely szaros kis életemben egyszerre jelent dicsőséget, cinikus előrelátást és talizmánt.

A majdnem kilencmillió fociedző országában az a közvélekedés, hogy a focit gólra játsszák. Biztos van olyan is, ám közel negyven éve a Diáknapok tanár-diák meccsén nem a gólok voltak fontosak. Az ifjak arra mentek, hogy nem szeretett tanáraikat miként tudják szabályosnak látszó körülmények között ügyesen felrúgni. (Máig büszke vagyok rá, hogy az értem nem különösebben rajongó fizika tanárt úgy szereltem szabályosan, hogy felnyalta a betont a felező vonaltól a kapuig.)  Tanárainkat sem kellett félteni, mert ők a testi fenyítésben már nem részesíthető bikaborjakat rugdosták, lökték ahol érték. Úgy jöttünk le a pályáról, mint a gladiátorok, hiszen a foci nem kisasszonyjáték. Szépen dagadó sípcsonttal, vérző térddel bóklásztam, midőn ráakadtam nagy érdeklődés - talán húsz fő - mellett zajló rendkívül izgalmas töriversenyre. Ez a vetélkedő az akkor népszerű Kapcsoltam szabályai szerint zajlott - Sportszeletért. Első jó válasz egy csoki, második kettő, harmadik négy, egészen százhuszonnyolcig. A pulpituson ültek a töritanárok, előttük a versenyző, közöttük barna kartondobozokban - melyből az egyikből már hiányzott valamennyi - a Sportszeletek. Amint speckol töritanárom meglátott, legyezgetett is, hogy sántikáljak tovább nekem nincs itt semmi látnivaló. A többiek viszont úgy gondolták, hogy megmutatják. Szégyenlős fiú voltam, nem néztem oda, viszont bő félóra után az összes Sportszelet nálam volt, a verseny véget ért. Ekkor válaszút elé érkeztem. Visszavonulok, és nyitok egy Sportszelet-kereskedést, vagy várok még valamit az élettől. Lehet, hogy rosszul döntöttem, de szétosztottam a több száz csokit az osztálytársak között. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy az esti színházlátogatás után a jegyszedő nénik nem győzték átkozni azt a nyomorultat, aki miatt tele lett a nézőtér zöld mezőben diszkoszt hajigáló pici emberekkel. A májusi illatok viszont gondoskodtak róla, hogy a csillagos égboltról két szépen csillogó leszálljon a Földre, és ne hagyják parlagon a nap hősét.

Alig tettük le az esküt, ezredes elvtárs szörnyű hírt közölt az első lépcsős laktanya vitézeivel. Másnap a NATO megtámadja hazánkat! Éppen túljutottunk a döbbeneten, máris ismertette a szigorúan titkos haditervet, mely szerint délelőtt elhárítjuk a veszélyt, délután pedig támadásba lendülve áttörünk a Dolomitokon, és felszabadítjuk az olasz munkásosztályt a nagytőkések kizsákmányolása alól. Ez után minden átmenet nélkül váltott és egy szállodai hangulatfelelős hanghordozásával közölte, hogy a reggeli torna elmarad, gyakorlóban sorakozik a bagázs, vételezi a reggelit, gyalog masírozik a hadszíntérre, fél egykor megjön a gulyáságyú, délután hatra a teherautók, vacsora a laktanyában hétkor. Nálunk a családi neveltetés része volt, ha valamilyen hivatalosság azt mondja, hogy ötkilós - a legszükségesebbeket tartalmazó - csomaggal jelentkezni kell előírt helyen, akkor azonnal pucolás a környékről is, de legjobb meg sem várni ezt a helyzetet. Ezért kopaszként mondtam a szakaszvezetőnek, hogy két dolgot vigyünk: fehér zászlót, ha jön az ellenség és kaját, ha nem jön a gulyáságyú. Az öreg katonák elvben helyeseltek, felhívták azonban a kezdő okoskodó figyelmét arra a tényre, hogy a Néphadseregben nem rendszeresítették a kajával teli nylonszatyrot, amely így elég feltűnő lenne menetelés közben. Arra azonban nem tudtak mit mondani, hogy a tártáska teljesen felesleges, hiszen skulót úgysem kapunk, akkor minek cipeljünk másfél kiló vasat, elfér ott a kaja. Úgy is lett. Szereztünk fejenként két gyíkhúst, pár zsemlét, üdítőt és Sportszeletet. A főhadnagyunkkal pedig megalkudtunk, hogyha szintidő alá megyünk egymásután háromszor, akkor nekünk vége a vacakolásnak. Nem ment könnyen, de sikerült négyszer megcsinálni a produkciót, melyet főhadnagy elvtárs büszkén jelentett ezredes elvtársnak, aki vizenyős szemével unottan vette tudomásul a magyar virtus nagyszerűségét. A főhadnagy szavának állt azzal, hogy ne a harctér közepén héderezzünk, így egy ligetes részből figyeltük a saját tisztjeik ostobasága és az együttműködési készség hiány miatt a tűző napon szerencsétlenkedőket. Fél egykor persze nem jött a gulyáságyú, fél kettőkor megettük a gyíkhúst, aztán aludtunk fél négyig. Gulyáságyú sehol, a legénység a fűben döglött. Negyed ötre sikerült az élelmiszerkonvojnak teljesítenie a laktanya-gyakorlótér nyolc kilométeres távját. Ekkor viszont olyan tumultus bontakozott ki az ételosztásnál, hogy egy arra járó ellenség pár kézigránáttal az egész ezredet elintézhette volna. Szakaszunkban némi vita bontakozott ki arról, hogy részt vegyünk-e ebben a bohóckodásban. Sikerült meggyőznöm a srácokat, hogy ne, hiszen nemsokára hazahúzunk, a többiek fáradtak lesznek, de nem lesznek éhesek ahhoz, hogy lemenjenek vacsorázni, így mi annyi kaját vihetünk a körletbe, amennyit akarunk. Osztán tényleg így lett. Szereztem némi tekintélyt az öregek előtt a szakasz mikro-haditervével. Ők nem tudták, én igen, hogy nem én voltam, hanem Galamb, Gorcsev Iván, Senki Alfonz, Csülök és legfőképp Tuskó Hopkins. És aki megalkotta ezeket a figurákat, és aki saját életének ordas világában sajnos nem tudta alkalmazni az általa szabadalmaztatott eljárásokat. Hol van a történetben a Sportszelet? Persze nem engedik, hogy elegánsan átugorjak rajta ugye? A dög melegben szétolvadt, úgy kellett kinyalni az alufóliából. Kezünk, pofánk tiszta csoki volt, mint a bölcsiben. Valahogy ki kellett néznünk, ezért a drága vizünkkel kellett lemosni magunkat. Hiába, a legjobb haditervet sem lehet tökéletesen kivitelezni a gyakorlatban.

A vizsgadrukk az jelenség, melynek következtében a vizsgázó időben elhelyezi a testében felgyülemlett anyagot annak érdekében, hogy szelleme minél magasabbra tudjon szárnyalni. Viszont a vércukorszint megfelelő biztosítása érdekében jó, ha van kevés anyag révén sok energiát biztosító Sportszelet. Bekerül hát a vizsgaöltöny jobb zsebébe. Aztán nem fogy el az első vizsgán, a másodikon sem, a félév is elmúlik, a Sportszelet marad. Majd a következő félévben! Akkor sem kell. Az évfolyamtársak nevetséges babonákkal próbálnak operálni, de akinek Sportszelet van a zsebében, annak nincs rá szüksége. Az fölényesen nézhet a vizsgáztatója szemébe, aki azt hiszi, ő kérdez, és nem sejti szegény, hogy csak azt kérdezheti, amit a Sportszelet tulajdonos meg tud válaszolni. Vége az egyetemnek, a Sportszeletet megenni valóságos kannibalizmus volna, odakerül hát a kályhacsőbe. Egyszer majd megtalálják az unokák, és azt gondolják, hogy tudták, hogy feledékeny volt a nagyfater, de ennyire? Mit kezdjenek a muzeális korú Sportszelettel? Ki fogják dobni. Na, azt már nem! Végrendeletemben leírom, hogy sokat látott Sportszeletemet temessék el velem egy légmentesen lezárt műanyag zacskóban. Ezer év múlva az emberiség meghódítja az Univerzumot, gyógyítható minden betegség és már csak egy talány marad: miért van Sportszelet egy frissen feltárt sírban. A csontjaimmal pepecselő régészek sem tudják magyarázni, mert híres vezérek a lovukkal, vitézek a fegyverükkel, gazdagok a pénzükkel, mexikóiak a tévéjükkel szoktak temetkezni, Sportszelettel senki. Egyik majd a fejéhez kap: "Ez Gombóc Artúr sírja!" Megvan a szögletes csokoládé, és ha kellő anyagi támogatást kap teóriája, akkor kiássa a kerek csokoládét, a töltött csokoládét és a töltetlen csokoládét is. Jó érzés hozzájárulni egy távoli ismeretlen karrierjéhez.

Visszajött a bolti alkalmazott, vége lett a merengésnek. Boldogan mondja, hogy a főnökség engedélyezte a másik Sportszeletre való váltás lehetőségét. A Sportszelet nem hagy cserben, nem lehet belőle elegem.

Képzeljük el, hogy egy puccos fogadáson egy potentát túleszi magát osztrigából, melynek következtében erősen csikar a hasa. Halkan jelzi környezetének, hogy baj van, majd farpofáit összeszorítva, izzadva elkezd oldalazni a toalett felé. Ekkor szembe jön vele egy félig-meddig barátja, akit kizárólag rá való tekintettel hívtak meg a rendezvényre, és akinek megsúgja tragikus helyzetét. Erre a cimbora kedélyesen izomból hasba vágja. Nagy baj szerencsére nem lesz, ám jelentős bélgáz szabadul ki némi hanghatással kellemetlen szagokat árasztva, az úri közönség figyelmét a problémáját addig diszkréten kezelőre fordítva. Az inzultált nem tudja eldönteni, hogy a gyomrosozó szándékosan akarta-e megalázni, vagy egy hülye, aki nem képes felmérni tettének következményeit. Tovább slisszolva megfogadja magában, hogy csak tudja biztonságosan elhelyezni belének tartalmát, olyan bosszút áll a szemét aljas kreténen, hogy arról koldul.

Nos, nagyjából ez a helyzet Viktor Néppártból való kizárása esetében. Mert ne legyünk álszentek, nem a Fideszt zárták ki, ez a pártnak nevezett csoportosulás csak Viktor fedőszerve. És azt se gondoljuk, hogy ez a felfüggesztésnek nevezett vicc nem kizárás. Az. Furcsa érzés, de mi az okot - az ökör Viktor - és a kizárás tényét - Európai Néppárt? Az kizárt! című bejegyzésünkben - jó előre megírtuk. Oszt úgy is lett.

Az alaphelyzet az, hogy az európai mainstream elszúrta a bevándorlás kezelését. Most már ők is tudják. Mivel azonban politikusból vannak, nem ismerhetik be a kudarcot. Pláne nem kampányhelyzetben. Ők azt tervezték, hogy a választásokig mindenről fognak locsogni - európai értékek, gazdaság helyzete, nagy a jólét, jövő kihívásai, Brexit, Európa megerősítése, klímaváltozás, világbéke stb. - csak a migránskérdésről nem. Közben próbálják szélsőségesnek beállítani és elszigetelni az integrációs fiaskót emlegetőket, és az összes titkosszolgálati eszközt bevetik, nehogy egy arab vagy egy néger ámokfutást rendezzen Allahot éltetve. Ez a fősodor stratégiája. Ők is tudják, hogy nehéz helyzetben vannak, ezért az egység számukra a legfontosabb. Azt hitték, hogy ez a saját közösségükben mindenki számára világos, hiszen: "Egy a tábor egy a zászló!". Erre jön egy általuk lenézett és pénzelt cigányvajda a magyar pusztákról – nem gondolom, hogy igazuk lenne, de ettől az ő világképükben valami ilyesmi van – és elárulja őket. Kampánya középpontjába helyezi a migránskérdést, ezzel a populistának tekintett erők malmára hajtja a vizet. Teszi ezt úgy, hogy saját pártcsaládjának illuminált, ám mégis illusztris tagját negatív színben tünteti fel, gyakorlatilag vele hergeli a hülye magyarokat, magyar hülyéket. És nem képes leállni.

Először finoman figyelmeztetik, aztán felszólítják, több párt nyíltan ellene foglal állást, felvetik a kizárás lehetőségét, végül de facto kizárják. De még most sem képes befejezni a mi Viktorunk. És ez nagy probléma. Sokkal nagyobb, mint hisszük. Azt jelenti, hogy Viktor - és a neki tapsolók - nem értik Európát. Európa - minden negatívuma mellett - a megegyezésre épül. Mert sajnálatos történelmi tapasztalat, hogy kompromisszumok nélkül egymásnak esnek a nemzetek sok tízmillió halottal. Ezért bármi áron meg kell egyezni. Viktor ezt valami gyengeségnek tartja, ő csak az erőből ért. Az egyezségre felkínált lehetőségek ziccereit tehát szépen kihagyta, és elment a falig. Aztán annak is nekiment.

Igaz, átmenetileg Brüsszelben meghunyászkodott az állam- és kormányfők találkozóján, ahol - bár szokása szerint seggét, pocakját kidüllesztve fontoskodott - elég látványosan nézték ki maguk közül a többiek. Aztán hazaérve folytatta, ott ahol talán abba sem hagyta. Rendeztek valami nemzetközi migránsügyi konferenciát, melynek előadói közül még a szintén nem könnyű eset Sarko is próbálta kompromisszumra bírni. De nem, vasárnap reggel még rátett egy lapáttal, ömlött a hülyeség a szájából a böjtről, a kereszténység védelméről, a brüsszeli elit elleni harcáról stb. Inkább emlékeztetett egy kocsmai hőzöngőre mintsem hazám miniszterelnökére. Érződik rajta, hogy - a nagyhangú duma ellenére – fél. Félelmében pedig ahelyett, hogy szokásos kudarca után visszavonulna Grácba, Grácot hozza el a magyaroknak. (Csatlakozunk Ausztriához.) Viktor félelmét eltakarni akaró propaganda szerint óriási győzelem lett itt learatva kérem. A genetikailag vagy pénzért hülye fideszesek pedig beszopják a rugalmas elszakadásról, meg a frontvonalak kiegyenesítéséről szóló mesét. És majd csodálkoznak a katasztrófán, amelyet természetesen nem Viktor hozott össze, hanem a nemzetközi ármány.

A német viccműsor - képzeljék a fritzek meg a viccek, idejutott a globalista világ - szerint három oka van Viktor uralmának: Audi, Mercedes, BMW. Minden viccben van valami igazság, így ebben is. Csakhogy a német nagyipar és nagytőke az európai fősodor része, akiknek nem érdekük egy európai populista fordulat. (Elég kevés autó fogyna.) Döbbenettel szemlélik az eddig jól kézben tartható Viktor pálfordulását. És az sem érdekük, hogy Magyarországon valami rebellió üssön ki egy félelmében folyamatosan rossz döntéseket hozó vezető miatt. (A győri sztrájk megmutatta, hogy egy magyar leállás komoly károkat okozhat Németországban.)

A gazdasági érdekszféra mellett a politikai placcon sem áll jól Viktor szénája. Itt két időszakot érdemes figyelni. Az első a választási időszak. Nem lehetett nem észrevenni, hogy két hete a Mutti beköpte a tutit migráns ügyben. Szerinte azért van sok migráns Németországban, mert a Viktor őt keményen átverte. Az öreglány valami olyasmire kezdett el visszaemlékezni, hogy a Viktor pár ezer menekült befogadását kérte, amelyet ő az emberiesség nevében fogadott el. Osztán a számolásnál derült ki, hogy másfél millió lett, maradhat? Szóval a németeknek szépen be lesz adva, hogy a migránsokat tulajdonképpen Viktornak köszönhetik. Ehhez jön még a korrupciós ügyek - például az Elios-ügy - felmelegítése, és máris kész az európai szintű karaktergyilkosság.

A második időszak az EP-választás utáni idő, melyre a mainstream összeáll. A néppárt, a vörösök, a zöldek és a liberók szépen leosztják egymás között a pozíciókat. Ezeknek így többségük lesz, a Viktor által szállított - a magyarul is beszélő oláhokkal, tótokkal, vendekkel, horvátokkal - kb. 18 szavazat nem oszt, nem szoroz. Weber Spitzenkandidat tehát úgy tudja váltani Juncker spicces kandidétot, hogy ahhoz nem kell Viktor. Sőt Viktor de iure kizárásával még erősíti is alkupozícióját a többiek felé.

Volt némi remény, hogy ezt Viktor ritka lucidum intervallumjainak egyikében talán belátja és nagyon gyorsan visszavonulót fúj látványosan becsicskulva feltakar a Néppártnak. Mostanra kiderült, hogy szokásos módon va bankot játszik, még mindig nem értve a szóból - vagy már úgyis minden mindegy alapon - nyíltan hadat üzen Európának. Ez Viktornak arra a jellemhibájára vezethető vissza, melyről Anikó asszony megemlékezett egy interjúban. Fiatal házasként járták be Párizst, amelyet Viktor azzal tett emlékezetessé, hogy - Anikó minden józanságra való figyelmeztetése ellenére - elverte az összes pénzüket az "Itt a piros, hol a piros?" nevű, lúzereknek fenntartott játékon. Jelen pillanatban az ország jövőjét játssza el. Köszönjük meg neki.

Őszintén szólva Viktor személyes sorsa miatt kicsit aggódom, mert a keresztény értékekből legszigorúbban a: "Ne lopj!" parancsát védi a migránsoktól legelszántabban, így semmi megtakarítása sincs a nehéz időkre. Ezen aggodalom mondatja velem, hogy: "Fejezd már be Viktor!", mielőtt Európának végleg elege lesz belőled, meg belőlünk, magyarokból.

Van az úgy, hogy az ember gyereke azt hiszi - mert hinni akarja -, hogy szeretett Viktorának még megvan a józan esze. Sőt, időnként használja is. Aztán kénytelen rájönni, hogy sajnos nem. Amikor Viktor az első Kormányinfón azt mondta, hogy a jegybankelnök kinevezésében nem lesz meglepetés, azt hittem, hogy ezt úgy kell értelmezni, hogy: Nem, lesz meglepetés. Mert ennek lett volna értelme. Viktor azonban mégis kineveztette ezt a tök alkalmatlan, immorális, komoly egészségügyi problémájával megbirkózni nem tudó, hatalommániás frátert, akiről, ha az Országgyűlés épületében lennénk azt is mondhatnánk, hogy lop. És aki Viktor érthetetlen bizalmát gyorsan meg is hálálta. A maga módján.

Valami hosszú nevű kamara tartotta évi szeánszát, ahol Viktor volt az attrakció. Ennek a műfajnak az a koreográfiája, hogy először jönnek a felszopók, végül Viktor a fején glóriával. A kamara elnökének volt az a feladata, hogy sok érdektelen számmal alátámassza, hogy milyen nagyszerű ma vállalkozónak lenni, soha ennyit nem fordítottak..., soha ilyen jól... stb. Beszéde végén pedig csontig be Viktornak, akinél nagyobb hazafit és gazdaságfejlesztőt nem látott az ezeréves haza. (Udvarias taps, ásít, lapoz.) Aztán jön Matolcsy, aki elmondja, hogy a forint stabil, és ez mennyire, de mennyire jó a gazdaságnak, éljen Viktor. (Udvarias taps, ásít, lapoz.) Végül a felszopók gyöngye Miska, aki rizsázik valamit az államháztartás stabilitásáról, a vállalkozások versenyképessé tétele érdekében hozott kormányzati intézkedésekről, és természetesen éljen Viktor. (Udvarias taps, ásít, lapoz.) Ezek után jön Viktor, aki az EP-választásra kanyarodva elmondja, hogy: Brüsszel, családvédelmi, megvédjük. Erre a jelenlévők szűnni nem akaró tapsban törnek ki, extázisba esnek, hangosan éltetik Viktort, vastaps lesz, leszakad a csillár a nagy örömtől, hogy hallhatták szólni a Géniuszt, magát. De nem ez lett. Mert Matolcsy ellopta a showt, szarrá alázta Viktort, és agyonvágta a kormányzati kommunikációt. Hiába, Gyurka nem kifejezetten csapatjátékos.

Ha valaki éppen erre az eseményre csöppent ide a Szíriuszról, azt hihette az események alapján, hogy Matolcsy a miniszterelnök, Viktor meg valami segéd a Dumaszínházból, aki levezeti a felajzott kedélyeket. Gyurka ugyanis programot hirdetett, Viktor száját nyalogatva kényszeredetten állapította meg, hogy neki csak a csont maradt, mert Huba vezér lerágta a húst. Huba ráadásul előre megfontoltan b...szott ki Viktorral, mert előadása előtt közvetlenül az MNB honlapjára is kitetette a 330 pontból álló kormányprogramot, amely valami különös oknál fogva nem a kormányfőhöz, hanem a jegybankelnökhöz kötődik. Talán ezt hívják unortodox alkotmányosságnak Magyarországon. Látod Viktor, megérte ezt a Matolcsyt kineveztetned, pedig mi szóltunk. Gyurka gyorsan meg is hálálta a bizalmadat azzal, hogy hülyét csinált belőled.

Először is a jegybankelnöknek nem feladata belepofázni demográfiai, egészségügyi, oktatási kérdésekbe. Neki az a dolga, hogy őrködjön a forint stabilitásán, ami azért - láthattuk az elmúlt nyáron - Gyurkának sem megy mindig. Az ország irányítása az alkotmány szerint a miniszterelnök munkája. Lehet, hogy Gyurika úgy érezte, Viktor túl sokat foglalkozik üzleti ügyekkel, meg focival, így nem ér rá kormányozni, ezért majd ő megmutatja. Gyurka tehát megpróbálta rávezetni Viktort, hogy mi is lenne egy kormányfő dolga, ha nem meccsekre repkedne meg pénzt hajhászna. Helyes. Csak így tovább.

Mellékesen Gyurrika tönkrevágta az egész kormányzati kommunikációt is, hiszen már egy hete nem Viktor családvédelmi kampánya megy, hanem az: "Érjük utol Ausztriát!" című Matolcsy-műsor. Mindenki ezt a 330 pontot magyarázza, Viktor magyartenyésztő programjával senki sem törődik.

Ugyanakkor azért szerencséje is van az én Viktoromnak, mert az ellenzékben senki sincs megáldva tizedannyi politikai vénával sem, mint Viktor. Ezek a politikai gondolkodás ellen beoltott ellenzéki politikusok elkezdték támadni a Matolcsy programot, hogy "így megvalósíthatatlan" meg "úgy hülyeség"... Tudják, kérem, mit csinált volna az én Viktorom fénykorában? Matolcsyval szopatná halálra a mostani Viktort. Meghirdetné, hogy ne 2030-ra érjük utol Ausztriát, hanem 2025-re. Ehhez valósítsuk meg a 330 pontos programot. Most. És beadná Matolcsy elképzeléseit törvényjavaslatnak. Például az egyszámjegyű SZJA-ra vonatkozót a következő adóévtől. Mit csinálhat erre a kormánytöbbség? Leszavazza? Akkor lehull az álarc. Megszavazza? Olyan lyukat üt a költségvetésen, hogy ihaj. És az egyéb nyilvánvaló marhaságokat is, meg a Fidesz deklarált programjával szembemenőket is. (Az egészség nem üzlet!) Ezekkel mit csinál a Viktor, hiszen mindegyik indokolásához szépen odakanyarítják, hogy Matolcsy György MNB elnök úr javaslata szerint erre a törvényre szükség van. Megszavaztatja? Na, az szép lenne. Leszavaztatja? Akkor az MNB-elnök egy hülye. Csudás forint árfolyamunk alakulna. Tehát ha az ellenzék nem teljesen idióta, az EP-választási kampány kellős közepén Matolcsy állatságaival kezdi el ütni a kormányt. Viktor pedig megköszönheti Matolcsynak a belé helyezett bizalommal való visszaélést.

És ez Viktort ismerve meg is fog történni. Valamelyik baloldali lapban majd megjelenik, hogy egy M. Gy. monogramú vezető tisztségviselő apja ügynök volt, vagy a Magyar Nemzetben egy nevesincsszerző felvisít, hogy „Matolcsy a kapuk előtt!” vagy az unokatesó viselt dolgairól kezdenek cikkezni, esetleg Zitácska jön a képbe. De ez Gyurka esetében édeskevés. Óriási hatalommal ruházta fel Viktor, gyakorlatilag perceken belül bedöntheti az egész bankrendszert.

Fel van adva a lecke Viktornak, miként vegye ki a cédulát elszabadult Góleme szájából. Ha elege lesz Gyurkából egyet tehet, ráolvassa, hogy: Matolcsy 88888888!

Viktor elégedetten szippantotta be új munkahelyének friss festék- és faillatát. Aztán kiment az erkélyre, és lenézett a szürkén poros, szmogos városra és az alant hömpölygő Dunára. A kellemes érzést Tóni pasa rontotta el, aki először a Fidesz népszerűségi mutatóival érkezett. Hát ezek olyan mélyen voltak, mint Várból a Duna. A magyarok nem értékelték a karácsonyi ajándékként kapott rabszolgatörvényt és csodálkoztak, hogy nemzeti kormányuk miként árulhatta el őket ilyen szemérmetlenül a multiknak. Viktor ráncolta is homlokát, de látszott Tóni pasa ábrázatján, hogy van még a rossz hírből. És átadta a Nemzeti Kozmetikázási Hivatal egyelőre titkos jelentését arról, hogy kb. ötvenezerrel kevesebb magyar lett e hazában egy év alatt. Viktor összehúzta szemöldökét és halkan megkérdezte Tóni pasát, hogy ez meg hogy a büdös rossebbe lehet, mikor 2018-at ő személyesen nyilvánította a Családok évének. Tóni pasa csak hebegett, mire Viktor megvetése jeléül átköpött a szomszéd erkélyre. Ott éppen Janó egyeztetett arról, hogy elég lesz-e a globális felmelegedés megakadályozása érdekében a havi 2,7 millió forintért bérelt iroda, vagy a téma súlya négymilliós bérleményt igényel. A nyakába landoló csulát Esőisten bosszújának vélte, mivel Viktor időben visszaslisszolt a szobájába. Ott szomorúan nézett kedvenc focilabdájára, mert legbelül tudta, hogy utoljára ilyen népességcsökkenés akkor érte hazánkat, midőn Szulejmán magyarokkal törte le az isztambuli rabszolgapiac árait.

Szerencsére naptárára siklott tekintete, amely szépen bekeretezve jelezte neki, hogy beszédet kell mondania hű szpáhiainak. De mit mondjon? Már huszonegy éve kell beszélnie a csillogó szemű várandós szpáhik - mindegyik vár valami kis birtokocskát - előtt, unja piszkosul. Várandós..., csökkenő gyerekszám... Megvan! Akkor erről rizsázok! - jött egyenesbe magával. És lőn. Misi picit aggódott, hogy mennyibe fog ez kerülni, de Viktor megnyugtatta, hogy kevésbe. Vagy semmibe. A megvalósítás elcsúszik a távoli jövőbe, a nyár közepén meg ki emlékszik már mit zagyvált Viktor februárban. A lényeg, hogy tematizálta a söpredéket az EP-választásokig, és nem a rabszolgatörvényről megy a diskurzus. A jeles napon felvette legszebb reményárus gúnyáját - kicsit szorított itt-ott - és megtartotta nagyívű beszédét, amelytől néha maga is majdnem elszunnyadt. Mikor lejött a színpadról, már azt sem tudta miket hordott össze. De innen kezdődött a mese megmagyarázásának hálás feladata.

A hivatalosságok közül többen is nekiálltak értelmezni a Géniusz mondatait. Páros napokon kiderült, hogy nem úgy, nem akkor, nem annyi. Páratlan napokon pedig az, hogy de úgy, csak nem akkor, és majdnem annyi, csak még tisztázni kell. Normális emberek ezt összevissza hazudozásnak tartanák, de a magyarok hinni akarnak a mesében. A lakájmédia is beindult, ők szócsőként erősítették fel a mondandót, bár nem tudták mi az. A minőségi újságírás letéteményesei - a franc se tudja minek - belementek a játékba, és elkezdték megfogalmazni kételyeiket. Például kiszámolták mennyibe is lenne az egész, meg kiket érintene stb. és végül arra jutottak, hogy az eredmény a magyar fociéhoz fog konvergálni. No, erre rágott be Viktor, aki minden reggel arra kel, hogy ellenszélben kell dolgoznia a baloldali liberálismédia-túlsúly miatt. (Csak tudnám, minek olvassa őket ahelyett, hogy saját újságjaira kelne.) Viktor közös barátunktól - Howard P.-től – jól tudja, hogy: "Pénzzel mindent lehet. Csak szégyent vallani nem.", ezért bevágta a durcit, és közölte, hogy aki nem él az általa biztosított lehetőséggel, az ne rontsa kedvét azoknak, akik szeretnék igénybe venni a támogatásokat. Nem is merünk mi fanyalogni, inkább bemutatjuk, hogy milyen sokan járnak jól ezekkel a remek intézkedésekkel.

Például a falusi CSOK-kal. Az ellenszél fújói szerint senki sem fog az élhetetlen falvakban házat venni, előbb korszerűsíteni kellene őket a XXI. századnak megfelelően munkahely, közlekedés, oktatás, orvosi ellátás stb. megteremtésével. De nincs igazatok huhogók!  Tudjátok mennyi rejtett tartalék fogja igénybe venni ezt a támogatási formát értő vajdák segítségével? Hogy ne érje szó, a ház elejét befestik majd szép rózsaszínre, a többi a boltocskázás nevű szubkultikus rituálé során fog kiválóan hasznosulni. Mint Tiszaburán a szociális tűzifa. És én is veszek a gyerek nevére balatoni nyaralót. Ott van a gyönyörű Rémfülöp. Veszprém, Tapolca, Keszthely közel, a falu beleesik a CSOK-kategóriába, a gyerekek is, hát miért ne vegyek pöpec nyaralót a Balcsinál, ha adja Viktor a zsét? Áldassék a neve! Nem rinyálni kell polgártársak, hanem megoldani okosba. Ez a magyar virtus!

Meg a tízmilliós hitel, amelyet a mai állás szerint hitelbírálat és fedezet nélkül kaphatnak, akik arra járnak. Köcsög ballibek, mit aggályoskodtok, he! Képzeljétek el inkább, amint Nagylöttyös Roland és az ő oldalbordája Tüzeságyékú Boróka az Úr 2019. éve július havának második napján megközelítenek egy random kiválasztott bankot, ahol Ügyintéző Imola orra alá dugják a következő szövegű cetlit: "Csak semmi cicó! Ha nem kapjuk meg a pénzt, helyben elkezdjük legyártani a nemzeti bébit!" Erre Imolácska pironkodva tolja is át a fejenként tíz misit az asztalon. Tekintettel arra, hogy nincs hitelbírálat, így a KHR sem használható, más nyilvántartás pedig nem áll rendelkezésre a hitelfelvevőkről - és úgy néz ki nem is lesz - a modern Bonnie és Clyde ezt a mutatványt annyiszor ismétli meg ahányszor akarja. Augusztus végén nincs más dolguk, mint elsétálni egy szimpatikus szír pénzváltóhoz, ahol a fáradságos munkával fejenként összekapart ötszáz milliót átváltják dollárra. Innét pedig simán meg lehet valósítani a gyermekkori álmokat, mondjuk Maci Laci-matrjoska babákat áruló butikot a Yellowstone Parkban, matrózkocsmát Aucklandban, vagy ha belefáradtak az élet viszontagságaiba, akkor visszavonulhatnak és heverészhetnek Miami kellemes strandján, mint a többi amcsi nyugdíjas. Egy dolgot kell csak a fejükbe vésni: soha ne menjenek Éhesország környékére. Degeszre tömött zsebű magyarok százezrei fogják elárasztani a világot, a kivándorlás olyan mértékű lesz, hogy Viktor leszorítja Batu kánt a magyarságkiirtási verseny listájának magasan vezetett első helyéről.

Hát nem nagyszerű lehetőségeket ad a Viktor? Az Átlag Hülye Magyar Adófizető pedig sivalkodik, és felelőtlenül rontja Viktor jó kedvét, mert - bár józan eszével tudja, hogy ebből semmi sem lesz - elege van a csalárdvédelmi akciópogromból.

Bambulom valamelyik közszolgálatinak mondott adón ezt a Hogy volt? elnevezésű performanszt, és ámulok amint Radványi Dorottya profiként elnyomja a folyamatosan rátörő ásítást, hallgatva a nagyszerű életpályákat és az érdekfeszítő történeteket. Ennél mi jobbat tudunk, ezért környezetünkben fellelhető érdekes emberekkel készített interjúinkat megosztjuk Önökkel. Elsőként egy igazi rocksztár nyílik meg előttünk, azután pedig egy színészóriás életével ismerkedhetünk meg.

I. Ratyánszky Ignác rocksztár

Riporter: Először is, hogy lettél az ország kedvenc zenésze? A haladó művészeti körök népszerű Ratyija és Náci, az antiszemita ikon egyben? Mi a titkod?

R.I.: Mert csak zene van, tudod? A jó zene híd az emberek között, tudod? És az én zeném jó zene, tudod? Univerzális. Ezt csinálom már hatvan éve, idén lesz a jubileumi koncertem az Arénában, tudod?

R: Hogyan alakult az első együttesed, és miért lett A. Kamill a neve?

R.I.: Az 524-es szakmunkásképzőbe jártunk, az ívhegesztés nem érdekelt, ezért összeálltunk a fiúkkal és alakítottunk egy együttest. Eredetileg Kamilla lett volna a nevünk. Akkor lépett fel Feleki Kamill, és a plakátokat az iskola nyomdájában készítették, mi meg lenyúltunk belőle vagy ötvenet. A Kamill című előadás plakátjait csak ki kellett egészíteni egy pacával. Így lettünk A. Kamill. Nagy sikerünk volt, klubot is alakítottunk. Hát így kezdődött.

R: Milyen hangszeren játszol?

R.I.: Először fésűn játszottam. Úgy volt, hogy a Pecő apja - aki nem tudná, Pecő, Potok Ernő - hoz ki a gyárból gitárnak való faanyagot. A Pecő faterja ugyanis bútorgyárban dolgozott. De a rendészek elkapták, így nem tudtunk a fellépésre összeragasztani gitárt, ezért maradt a fésű. Rátettem egy selyempapírt, és már dübörögtünk is. Később megtanultam csörgődobon játszani, de igazi profiként a triangulum vált ismertetőjegyemmé.

R.: Mi volt a legnagyobb sikeretek?

R.I.: Adod itt, mintha nem tudnád... A "Tele van a zacskóm, szopogasd a makkom" című számunk a Vasfüggöny mögött élő fiatalok szexuális forradalmának jelképe lett, sokáig vezette a slágerlistát is.

R.: Meddig?

R.I.: Négy percig. Véletlenül bekapcsolva maradt a műsorvezető mikrofonja, amikor ezzel a kéréssel fordult a gyakornok lányhoz. Lett nagy botrány, bár a vonalak sisteregtek.

R.: Mennyi lemezt adtatok el belőle?

R.I.: Semennyit. Az Erdős nem engedte, hogy lemezünk legyen.

R.: Nem csodálom, hogy ilyen szókimondó nótát nem engedtek.

R.I.: Á, nem azért. Van benne egy rész, amely így szól: "Jegyezd meg jól, Honolulu kell, nem Kamcsatka! A-a-a, je!" Erre mondta az Erdős, hogy mi Amerikát propagáljuk, a Szovjetuniót meg leszóljuk. Rendszerellenes zenekarnak meg nem lehetett lemeze. Minket üldöztek.

R.: És igaz, hogy a koncertjeiteken macskákat boncoltatok élve?

R.I.: Á, dehogy. Ez csak olyan mendemonda. Összesen egy koncertünk volt az iskola aulájában. A pedellus ki is vágott volna minket, ha összemocskoljuk a sulit.

R.: Mondhatjuk, hogy Erdős törte szét az ígéretesen indult karriert?

R.I.: Mondhatjuk, igen.

R.: Aztán te mégis megmaradtál a zeneiparban. Miért?

R.I.: Mentem volna három műszakban hegesztőnek? Vettem magam mellé pár zenész srácot, és én lettem a főnök. Ezek írogattak vonalazott papírra érdekes jeleket - később tudtam meg, hogy ezt kottának nevezik - én meg adtam neki jó blikkfangos címet. Amikor kész volt, levédettem a jogdíjért. Ezek olyan hülyék voltak, hogy azt sem tudták mi az. Aki pofázott, azt kiraktam. Profizmus kell apám!

R.: És jöttek a sikerek!

R.I.: Igen, először az 1965-ben rendezett Táncdalfesztivál közönségdíját nyertük meg a "Nem vagyok én matyó hímzés" című népdalos hangzású rockkal, amely az első magyar nyelvű nóta volt ebben a műfajban. Aztán beindult a buli, megalakítottam a Pornográf együttest, többször indultunk a Szopoti Zenei Fesztiválon. Szóval ment a szekér.

R.: Az egyik zenekaroddal majdnem disszidáltatok is. Hogy történt?

R.I.: Ja, ezt mindig el kell mondani, már én is unom. Ültünk egy dublini koncert után, és megkeresett egy angol manager, hogy tud jó szerződést, csak maradjunk kint. És az együttes szavazott. Végül öt-kettő arányban a hazatérés mellett döntöttünk. Nem volt ebben semmi meglepetés, ennyi háromperhármas minden zenekarban volt.

R.: De nem ez volt az utolsó zenekarod...

R.I.: Nem, a '80-as évek elején a rockabilly felé vettem az irányt, megalakítottam a Pannoniát, aztán a Modern Pannoniát, végül a Nagyon Modern Pannoniát. Jó bulikat nyomtunk.

R.: Aztán jött a rendszerváltás.

R.I.: Igen, be is fuccsolt az amerikai életérzésnek. Ekkor alakítottam meg az Igazság nevű formációt, amelyet 2011-ben Magyar Igazságra változtattam.

R.: Egy időben nagyon eltűntél...

R.I.: Hát igen, akkor alig játszottam. A celebkedés, teheccségkutatókban való zsűrizés nagyon lefoglalt.

R.: És most mégis sor kerül a hatvan éves jubileumi koncertre, Kik lesznek ott?

R.I.: Hát a Pecő nem, mert amikor szétment a zenekar - az Erdős miatt - akkor neki a faterja szerzett egy állást a Munkásőrségnél. Ő pucolta a bakancsokat. A rendszerváltás után egyből nyugdíjas lett. Aztán mikor a Horn beígérte az ingyenjegyet a nyugdíjasoknak a Malévnál, a Pecő kiment Ausztráliába. Most egy krokodilfarmon dolgozik, nincs pénze hazajönni. A Loca - ő volt a basszusharmonikás - a hegesztőszakmában helyezkedett el. Aztán Venezuelába szerződött fúrótorony-építéshez, de otthagyta, és magyarságára büszke művésznevet választva - Hungry Dick - a felnőtt filmiparban futott be karriert. Visszavonulása után - mivel jól tudott spanyolul - Brazíliában lett üzletember. Most São Pauloban ül szervkereskedelemért. Sajnos nem jöhet.

R.: És a Szotyó? Úgy tudom, ő is disszidált.

R.I.: Nem jól tudod. Szotyó az első kanadai bevándorlási hullámmal ment ki a '90-es évek végén. Montrealban lett kukás. Szép nyugdíja van, azt üzente, hogy nem jön haza, neki nem kell a nosztalgiabaromkodásos pénz.

R.: Mik a terveid?

R.I.: A jubileumi koncert után sem pihenek, tele van a naptáram. Először az Arany Alkony szociális otthonban koncertezek, aztán az Ezüst Alkonyban és a Bronz Alkonyban. Innét külföldön folytatódik a turné, Tel-Avivban lépek fel a Gyémánt Alkonyban, aztán Erdélyben a Vas Alkonyban, ahol megzenésített Wass Albert idézeteket is előadok.

R.: Van még valami kihívás az életedben?

R.I.: Igen. Nem szeretném véletlenül a Gyémánt Alkonyban előadni a Vas Alkonyra tervezett műsort.

R.: Köszönjük szépen. Sok sikert kívánunk ennek a nagyszerű életpályának a folytatásához!

II. Tornácz Nimród színészóriás

R.: Műsorunk másik felében a magyar színészet óriására Tornácz Nímandra - bocsánat: Nimródra – emlékezünk Tóth Vérbulcsú színháztörténész, Barka Valéria színészművésznő és Sajgó Béla színművész úr segítségével. Ki is volt, honnan indult ez a nagyszerű, csodálatos ember a XX. századi magyar színjátszás kiemelkedő alakja?

T.V.: Az ifjú Tornácz 1945 után tűnt fel a népi színészek közül kiemelkedve tehetségével. Ekkor paraszti hősöket játszott, aki bátran szembeszáll a falu öreg kulákjaival a termelőszövetkezetbe való belépés érdekében, leleplezi a régi világot visszaállítani akaró összeesküvőket stb. Később szerelmes komisszárokat is alakított. Az ötvenes évek elejére több vígjátékban szerepel, mindenki emlékszik a még ma is méltán népszerű Nárciszfi alakítására. Később a sematikus művektől elfordult, inkább klasszikus művekkel próbálkozott, de ezt a folyamatot megtörte az '56-os forradalomban betöltött szerepe. A felhevült tömegnek olyan hévvel szavalta el Christian Morgenstern: Hal éji éneke (fordította: Szabó Lőrinc) című versét, hogy egyből megrohanták a Pártházat. Ezért a tettéért vidékre száműzték a forradalom leverése után. A rendszerrel való kérlelhetetlen szembeállását a rezsim négy Kossuth-díjjal, hét Jászai Mari díjjal és tizenhat "A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze díjjal" igyekezett megtörni. Sikertelenül. Tündöklő tehetségével kiragyogott, így már a '60-as évek elejétől ismét Budapesten játszhatott a szívének oly kedves klasszikus drámákban. Ekkor a világirodalom összes főhősét eljátszotta Antoniustól Othelloig. (Ez utóbbi alakítása különösen emlékezetessé vált.) A '70-es években a nagy történelmi alakok színrevitelével teljesedett ki művészete, Széchenyi, Kossuth, Görgei az ő impulzív karakterén keresztül él mindannyiunkban. A rendszerváltás során az ünneplő tömegnek ő szavalta el Szabolcska Mihály: Édes Hazám... című versét váteszként mutatva meg a következő húsz év problémáit. Sokat tett a magyar nyelv ápolásáért, 2002-ben Corvin-lánc kitüntetésben részesült. Az ezredforduló után jelentős filmekben szerepelt, a Sorstehetség című filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték. Mindig nyitott volt az újdonságokra, több szappanoperában is megismerhette zseniális tehetségét az új generáció közönsége. "Az utcánk" című sorozat bölcs mosolyú házmestere éppen úgy emlékezetes mindenki számára, mint a "Család csak egy van" intrikus nagypapája. A második Orbán-kormány eredményváróján is megjelent, ahol Orbán Viktornak és az összegyűlteknek vádlón Hendére mutatva elszavalta Virág Benedek: Hangzatka Hendecasyllabusokban című versét váteszként előre látva Hende Csaba alkalmatlanságát. A felhevült népek erre megrohanták a büfét meg sem várva Hangzatka Sapphicusokban Ariadna Panasza Theseusra című vers előadását, amelyet csak a dermedten száját nyalogató Orbán Viktornak tudott előadni. Ereje elhagyta, utolsó éveiben visszavonultan élt vidéki kúriájában a magyarság nagy sorskérdéseinek megoldásán gondolkodva. Még 2012-ben átvehette Magyar Érdemrend nagykeresztje kitüntetést - amelyet haldokló nagyságoknak adnak - mielőtt megtért Teremtőjéhez.

R.: Köszönjük ezt a frappáns összefoglalót. Kedves Valéria, Ön milyen embernek ismerte meg ezt a nagy művészt?

B.V.: Hát a Nimi - én csak így hívtam - egy végtelenül nagy tehetséggel megáldott ember volt, aki tálentuma magjait nem tartotta meg magának. Különösen a fiatalabb kolléganők tehetségének kibontásában segédkezett, hónuk alá nyúlt, támogatta őket. Nagyszerű ember volt, én csupa jót tudok róla mondani. Csak azok a ribancok, hogy dögöln...

R.: Köszönjük az értékes hozzászólást, amivel sikerült ennek a korszakos zseninek az emberi oldalából is bemutatni egy szeletkét.

R.: És Ön Művész Úr! Ön, hogy emlékszik Tornácz Nimródra?

S.B.: Szeretettel. Először főiskolásként találkoztam vele. Éppen Othellot alakította legendásan, amit a tévé is közvetített. Azt hiszem, 1968-ban volt. Igen, akkor. Mi, főiskolások, statisztáltunk benne, és a takarásból néztük a jelenetet, midőn Othello fojtásra kész kezeivel megindul Desdemona felé. A lélegzetünket is visszatartottuk, de nemcsak mi, hanem a közönség is, meg a tévé előtt ülők is. Drámai pillanat volt. Én sajnos nekitámaszkodtam az egyik oszlopnak, hogy jobban lássak. Az meg rádőlt Tornáczra, és amint utána kaptam, az alabárdom beleállt - hát, hogy is mondjam finoman - a püspökfalatjába. Azt az ordítást, azt sosem felejtem el. Az oszloptól eltört négy bordája is. Mindezt premier plánban. Egy ország röhögött, ahogy rajta az oszlop, seggében az alabárd. Úgy huszonöt év múlva találkoztunk az "Alvó teremőr" című krimi forgatásán, amelyben ő játszotta a nyomozót én pedig a bandita jobbkezét. És képzeljék, emlékezett rám! Rám, a kis piti főiskolásra! Felkapta a rendező székét, és azzal kergetett ordítva, hogy takarodjak az anyám... Ilyen ember volt, ilyen impulzív. Nem lehetett rá haragudni, mert valahol ő így fejezte ki a másik kolléga iránti megbecsülését. Sokat tanultam tőle, több színész generációnak volt ő a bálványa.

R.: Köszönöm Önöknek ezt az emberközpontú beszélgetést, amellyel azt hiszem sokat tettünk azért, hogy kultúránk, közös múltunk kincse ne merüljön feledésbe.

Remélem, őszinte riportjainkból nem lett elegük. Nekünk abból viszont elegünk van, hogy - látva a mai felhozatalt - nem tudjuk, harminc-negyven év múlva lesz-e olyan magyar zenész, színész, akiről érdemes lesz egyáltalán megemlékezni, nem, hogy ilyen paródiazsengét rittyenteni.