Nem, nem, drága véreim, nem azért van elegem belőle, mert rohadt Soros-bérenc, kígyóvállú hazaáruló, migránssimogató libsi vagyok. Nem. Azért van elegem belőle, mert ezek az ünnepségek nem tükrözték eléggé, hogy a magyarság - Viktor vezérletével - végre eljutván a Kánaánba történelme végére ért. Innen nincs tovább, a csúcson vagyunk, tovább kell lépnünk az Univerzum felé. Nos, azt hiányolom, hogy ezt a világraszóló sikert nem tükrözték vissza a programok. Csupa megcsontosodott, unalomig ismételt frázisokkal teli kirakodóvásár. Jövőre ennek véget kell vetni! Három területen kell megújítani a magyarság legnagyobb ünnepét 2020. augusztus 20-ra.

Először is a kitüntetések. Sajnos elfogytak a kitüntethető emberek. A libsik szerint azért, mert már az összes hatalomhoz dörgölőző falusi batikoló, lekváreltevő, nemzethy rittyentőben feszítő, nyenyereművész, vidéki surmó polgármester megkapta, így már sorozatszínészeket kénytelen kitüntetni szegény Viktor. Akit egyebekben annyira nem érdekel ez a kiüresedetten unalmas átadási rituálé, hogy valamelyik hülye sameszának kell lelöknie a bullshitet helyette. Viktor védelme érdekében jövőre demokratizáljuk a kitüntetés elnyerésének rendszerét, így a libsik sem ajvékolhatnak, és Viktornak is több ideje marad korszakos gondolataira. Augusztus 19-én - az itt maradóknak - tegyenek ki a Kossuth térre ötszáz ilyen szart, aztán vigyen belőle egy darabot, aki annyira szeretne magának plecsnit. Cserébe hagyjon ott néhány sort magáról, hogy szerinte miért érdemelte meg, mert hát a Magyar Közlönybe is kell írni valamit. Ha elfogyna, nem kell tülekedni, mert október 23-án és március 15-én is lesz osztás, jut mindenkinek.

A második a tűzijáték. Ezt szeretik a népek, nemcsak hazánkban, mindenhol a világban. Egyszer majdnem elmaradt, mert a vörösök európai szintű kormányzása idején olyan üres volt az államkassza, hogy a bekerülési költséget - pár tízmillió forint - alig tudták kiköhögni. Mostanában viszont grandiózus, hogyne mondjam, impozáns tűzijátékkal rukkol elő Viktor, és ez helyes. Nem helyes viszont, hogy minden libsi láthatja. Jövőre ez a látványosság csak annak járjon, aki bizonyítottan a Fideszre szavazott az önkori választáson. A vörös rongyokba öltözött bűnös város egyéb lakóit a katasztrófavédelem telepítse ki a tűzijáték idejére, ezzel sújtsa őket az igaz magyarok megvetése.

A harmadik Viktor szerepének nem kellő kidomborítása a magyarság világszínvonalú fejlődésében. Ezért jövőre az alábbi programokat szeretnénk látni mi, magyarok.

Lovasi András: Viktor, a szíriuszi - nemzeti rockopera

Kásler Miklós: Viktor a sumérok zikkuratépítője (előadássorozat)

"Nimród is hat betű mint a Viktor. Véletlen?" címmel Semjén Zsolt gondolatai a vadászati világkiállításra

Viktor a pártus herceg, avagy Jézus is Viktor volt? apokrif Biblia-ismertetés

Viktor a Vereckei-hágón vezeti népét az új hazába (korabeli filmhíradók alapján összeállított válogatás)

Viktor, az államalapító. Schmidt Mária előadása Dózsa László (1942-) elbeszélése alapján

Viktor megfúrja a német hajókat - Fraddy Endre elbeszélő költeménye (Különösen az a rész szívbemarkoló, amelyben Opel, Mercedes és Audi német lovagok panaszkodnak III. Henrik császárnak, hogy drága a magyar munkaerő.)

"Viktor lelöki a migránst" című festmény leleplezése, melynek keretében Erdő Péter mond beszédet Viktor szerepéről a déli harangszó pápai elrendelésében.

Viktor bujdosása, avagy ötszáz év sikertelenségének okai - Takaró Mihály elmélkedése

Viktor visszatér! Ruszkik haza! - a Nemzeti Táncszínház elsöprő erejű előadása

Victor vincit, Victor regnat, Victor imperat - a jeles alkalomra Kovács Ákos által komponált zeneművet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adja elő a szerző vezényletével

Végezetül maga Viktor elmondja híres beszédét, melyet a következőkkel zár: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." Ezek után űrhajóján követőivel - így velem is - az égbe emelkedik és visszatér a Szíriuszra itthagyva azokat, akik meg sem érdemelik Őt.

Ez a programsorozat lenne méltó hozzánk magyarokhoz, akiket irigyel az egész világ. Elegem van a mostani unott, üres, letudós, ötlettelen műsorocskákra alapozott augusztus 20-i nyögvenyelésből.

Kétféle munkahelyi szarka van, az egyik típus a kollégáit lopja meg, a másik az alkalmazóját. Ami érdekes bennük, az a sajátos lelki hozzáállás.

A munkatársait meglopó a slendriánságot és a közösségben kialakult bizalmi viszonyt használja ki. A munkahelyeken megszokott dolog, hogy a személyes tárgyak csak úgy vannak mindenfelé, ahova tulajdonosa éppen lecuccolt vele. Ezzel kapcsolatban magam óvatos vagyok, mert egy életre való ízelítőt kaptam a saját dolgokra való odafigyelés fontosságáról. Első munkahelyemen az igazgató elvtársat erősen idegesítette, hogy a kartársak motyója szerteszét heverész. Szólt is néhányszor, hogy jó lenne az éberség. Mivel a jó szóra ráhányták a fittyet, átment hétköznapi pedagógusba, és egy ebédszünet alatt összeszedte a pénztárcákat, személyiket, bérleteket, amit az asztalokon talált, majd gondosan elzárta a páncélszekrényébe. Nem is lett volna különösebb baj, ha nem hívják el egy sürgős értekezletre a pártbizottságra. Hagyott csapot papot - bocsánat: párttitkárt -, és megfeledkezve pedagógiai munkásságának részleteiről, elhajtatott. Az ebédből visszatérők pedig eljátszhatták a törpék kórusát: "Valaki elvitte a pénztárcámat!", "Valaki ellopta a személyimet!" és így tovább. Mire igazgató elvtárs fél négy körül megtért a direktívákkal, egy gyakorlatilag összeomlott szervezetet talált. Sápadt emberek, ideges rendészek, káosz. Na, de ő uralta a helyzetet, és saját marhaságából erényt kovácsolt. Állománygyűlést hívott össze és rövid - másfélórás - beszédben hívta fel az elvtársak figyelmét a biztonság fontosságára, melynek végén az addigra az infarktus szélén egyensúlyozóknak látványos feddés kíséretében visszaadta holmijukat. (Nekem akkoriban nem volt annyi pénzem, hogy pénztárca kelljen, külső megfigyelőként azonban jó lecke volt.)

A tanulságot nem felejtve bő húsz év múlva találkoztam a belső tolvajlás jelenségének sajátos pszichológiájával. Először a kávépénz nem egyezett. A "jóhiszeműség mindenekelőtt" jegyében kiírták, hogy aki elfelejti betenni a pénzt, az pótolja. Aztán ezresek, kétezresek kezdtek eltünedezni. A károsultak elbizonytalanodtak, hiszen kis összegek ezek, amelyek óhatatlanul kifolynak egy reggeli gyors osztálypénzosztás, "valamit biztos vettem, csak nem emlékszem" keretében. Ilyenkor még nem fogalmazódik meg a gyanú. Egy idő múlva jött a bizonyosság, mert a fizika törvényeit meghazudtolva öt- és tízezresek váltak légneművé. Az érintettek rájöttek, hogy meglopták őket. Magyarázatot viszont - érdekes módon - külső erőkben keresték. A beléptetési rendszer szigorú volt ugyan, ám valóban jöttek-mentek idegenek a cégnél, akik apróbb tárgyakat észrevétlenül zsebre vághattak. (Ezt a verziót valószínűleg a tolvaj is erősíthette.) A nemzetközi helyzet fokozódásaként bankkártyák váltak köddé, és mire a károsult felfedezte a lopást, már le is merítették. (Akkor még nem volt sms-küldés a használatról.) A külsős tolvaj verziót ez sem ingatta meg, bár már születtek feljelentések. A lebukást a következmények nélküliségből fakadó elszemtelenedés és a technikai vívmányok figyelemmel kísérésének elmulasztása okozta. Akkoriban még a bankautomaták zöme nem rendelkezett beépített kamerával, de kezdett terjedni a technológia. A tolvaj sietségében egy ilyenből vette ki a pénzt, a rendőrség a munkahelyről vitte el. Kiderült, hogy rengeteg adósságot halmozott fel, a fizetése nem volt elég a törlesztésre, ezért megfogadva a női magazinok javaslatát, életmódot váltott. És milyen az ember! Voltak, akik sajnálták, mert olyan régi kolléga, meg jól lehetett vele beszélgetni.

Készülünk az iskolakezdésre

A munkahelyüket meglopók ideológiát is gyártanak tettükhöz, amely nem nehéz, mert mi magyarok kulturálisan vagyunk hozzászokva a közösből való vételezéshez. Ez a Csáky szalmája-effektus feudális csökevény, amelyre a Kádár-rendszer rátett egy lapáttal. Az, hogy gépkocsivezetők játszanak a benzinkártyával, olyan, mint a levegővétel, a hivatalnokok az iskolakezdéskori írószerbeszerzés egy részét a munkahelyükről oldják meg, fel sem tűnik. És így tovább. Két esetet viszont még a pszichológusom segítségével sem tudtam feldolgozni.

Úgy tizenöt éve az akkori munkahelyemen az egyik vezető kolléga a wc-papírt lopta haza. Felvette a zakóját mielőtt meglátogatta a toalettet, alá tette a klotyópapírt, amit aztán a táskájába téve csempészett ki. Heti négy-öt darabbal megoldotta a család ezirányú szükségletét. Amikor mondtam neki, hogy ezt nem kéne a milliós fizetése mellett, nem értette. Szerinte az járt neki. Számomra ennyi év távlatából is felfoghatatlan.

Egy másik történetet a zuhanyhíradóból hallottam, szinte hihetetlen. Egy kolléganő minden pénteken ebédidőben bevásárolt a közeli boltban nagy cekkerrel támadva meg munkahelyét. A kollégái azt hitték, hogy a hétvégi bevásárlás egy részét teljesíti ekképpen, és sajnálták is a bunkó férje miatt, aki hagyja szegényt cipekedni. A munkaidő végén bejelentette, hogy neki még sajnos túlóráznia kell, mert annyi, de annyi a munka, hogy nem bírja normálban. Erre ismét megsajnálták, de a hétvége az hétvége, kirajzott a nép. Amikor elült a zsivaj és egyedül maradt, akkor kezdődött az ő kis misztériuma. A bevásárolt alapanyagokat a teakonyhában megfőzte. Otthonra! A komplett hétvégi menüt és a következő heti adagokat. Szépen bepakolta a kiporciózott kaját műanyag dobozokba, és hazavitte. Amikor a kolléganői valahogy rájöttek erre a hóbortjára, azt válaszolta, hogy így takarékoskodik, mert otthon nem kell gázt meg villanyt fogyasztania. "Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány."

Polgári csökevényként nem tudok mit kezdeni az ilyen emberekkel, szimplán csak elegem van belőlük.

Három éve sikerült finom szatírában megénekelni a Rém Kálmán tér felújításának a köz számára való értelmetlenségét, és az alkotmányos költségek helyes mederbe terelését. Akkor a genetikailag vagy pénzért hülye fideszesek leugattak, hogy a Demszky alatt bezzeg, meg várjuk ki a végét. Kivártuk. Most jött a hír, hogy a budai agglomeráció távolsági buszai is a térről fognak indulni és ide fognak érkezni, mert megszüntetik a Széna téri pályaudvart. Hirtelen ekkora állatságra nem is lehet mit mondani. Talán Ivan Ivanovics Ivanov Lenin-renddel kitüntetett nagy szovjet bakter gondolatának felidézésével foglalhatjuk össze a lényeget, mikor a Leningrád-Moszkva között közlekedő vonat levágta mindkét lábát: "Hát a kis f...m nem kéne?".

Az alapprobléma - a közpénzlopáson kívül - több koncepció összeegyeztethetetlenségéből fakad. Volt ugye egy zöldítéses elképzelés. Ennek az lett volna a lényege, hogy a tér legyen zöld, Buda egyik pici tüdeje. Ültettek is kábé húsz fát, és rengeteg bokrot össze-vissza. A fák nem nőnek az égig, három év után is csenevészek maradtak. A bokrok pedig arra lettek jók, hogy egy hajléktalan dolga se maradjon végezetlenül. Időnként ezért kellemes fekáliaszag teríti be a levegőt. Ez ad némi vidékies bukét a téren közlekedőknek, de a tervezők bizonyára nem erre gondoltak a zöld tér megteremtése érdekében.

A másik koncepció a közösségi tér gondolata lehetett. Kipakoltak hát egy rakás utcabútort, csináltak egy lépcsősort, lett egy kávázó, egy pékség, és a tér északi oldalán egy promenádszerű valami. Közösségépítés céljából pedig pár hónapja odarittyentettek egy nagydarab embert újra hasznosított csatornafedélből valami magyarosch hacukában, aki teljesen olyan, mint Rém Kálmán fénykorában. Úgy néz ki, ez a közösséges koncepció se nagyon jött össze. Az emberek átrobognak a téren, nem vált talihellyé. Kivéve a már említett hajléktalanokat, akik éppen a sétálórészen, a Pizza King és a Trombitás előtt tök részegen heverésznek, üvöltöznek egymással, így élve szolid közösségi mindennapjaikat. Rém tata ellenben gyerek-ijesztgetésre pompásan alkalmazható.

A harmadik - és a budaiak szempontjából legfontosabb - megoldandó kérdés a közlekedésicsomópont-funkció modernizálása lett volna. És ebben mindjárt felmerült két megközelítés. Kinek kedvezzen az új tér? Az Észak-Budáról, Pestről Dél-Budára, illetve az agglomerációba tartó autósoknak avagy a tömegközlekedőknek? Az eredeti ígéret az volt, hogy ez a két dolog összeegyeztethető, mert a tér közepén lévő parkoló megszüntetésével nyerhető legalább egy sáv, a villamos-végállomás föld alá vitelével pedig a buszok kényelmes végállomásokat kapnak. (Voltak még álmok a gépkocsi forgalom egy részének alagútba tereléséről is, de az a négyszáz méter egyszerűen kihozhatatlan volt abból a vacak 5,3 milliárdból. Lassan mondom, hogy mindenki megértse: kihozhatatlan.)

Eltelt hát három esztendő és mi lett a gyakorlatban? Egy rakás trutymó. Látszólag még a villamosközlekedés van a legjobb állapotban. Rengeteg villamos (61, 56, 59) zötyög át a téren viszonylag rendben. A gond a 17-es és a 4-6-os vonalon van. Valamelyik marha ráfonta a 17-est a 4-6-os vonalára, amely miatt sokszor állnak a Combinók a Széna téren. Akkor a legszebbek, mikor sikerül beállniuk a Rém Kálmán tér ki/bevezető szakaszára ezzel megbénítva az autós forgalmat is. A másik tréfa, amikor a Combinón ülő sietne a buszcsatlakozását elérni - és meg is lenne neki -, ehelyett a 17-es totyorgására várva nézheti, amint tőle öt méterre becsukódik a busz ajtaja, ő pedig várhat a következőre.

A buszok elhelyezését tervező megérdemelne egy szigorú büntetést, például Tarlós beszédeinek hallgatását. Valami eszement letérkövezte a Posta Palota melletti kis utcát, így a 128-as és a 129-es lekerült a térre. Megértem én, hát hogyne érteném, hogy Győző bácsinak is kell valamiből ajándékot venni az onokáknak karácsonyra, de most pont azon a százszor harminc méteren múlt? Tényleg?  Korábban ez a két busz nem terhelte a teret, egyből tudtak a Csaba utcába menni, egy kis kurflival jönni, most viszont egymás hegyén-hátán állnak végállomásaikon, a téren való döcögésük, kikanyarodásuk bénítja az autós forgalmat. A tér másik oldalán elvileg lenne hely valamiféle buszsávnak, de oda megállókat (91, 149, 39) tettek, így a kikanyarodó buszok kedélyesen araszolnak mellettük a lámpáig. Onnan - ha nincs áruszállítás a KFC-be vagy nem fordul a fordító sávon éppen busz - tudnak kikanyarodni a Szilágyi Erzsébet fasorra. Ha nincs szerencséjük várnak. Meg az autósok is miattuk. A 4-6-os villamos pótlóira szintén a Rémen lehet felszállni, amely most időleges ugyan, de egy baleset vagy műszaki hiba esetén nincs hova hátrálni, ez az utolsó tartalék.

És most valamelyik barom kitalálta, hogy augusztus 10-től a kínai buszgyártás tizenöt éves remekei is a téren dekkoljanak. Borítékolható a káosz. Az tehát a helyzet, hogy az egymásra hányt koncepciók nem működnek. A funkciótlan promenád tök feleslegesen foglalja el a helyet a közlekedők elöl, az átgondolatlan tömegközlekedés megfojtja a forgalmat, a tér lassan egy nagy buszpályaudvar lesz, amelyen éppen csalinkázhatnak autósok is. (Balesetveszély azért nem áll elő talán, mert a forgalom lassúsága kizárja.)

Így megy ez a keresztény szabadság - christian liberty - hazájában. (Mindig jót röhögök a Viktoron, ahogy megpróbálja magasröptűen definiálni kleptokrata országlását, és mindig valami fosztóképzős fogalommal tud csak előállni.) Először behazudják a keresztényeknek, zsidóknak, hinduknak, mohamedánoknak, ateistáknak, no meg a kőfaragóknak és balett-táncosoknak, hogy megszűnnek a balkáni állapotok és európai világ épül. Aztán az építésre szánt közpénz egy részéből lesz magánbirtok, magánjacht, magánrepülő, mert "harminc éve is így szoktam". Az ellopott pénz persze hiányzik, ezért csak hikomat megoldásokra futja, melynek eredményeként keresztények, zsidók, hinduk, mohamedánok, ateisták, no meg a kőfaragók és balett-táncosok is jól megszívják. Mint a Rém Kálmán téri felújítást, amelyhez legalább harminc évig nem fog hozzányúlni senki, hiszen most lett kész a szép új tér.

Szeptembertől érdemes lesz figyelni, hogy a totális káoszért a nyomorult propaganda kit tesz majd felelőssé. Kíváncsi vagyok, hogy elegük lesz-e a Rém Kálmán téri káoszban araszoló, fuldokló polgároknak ebből az egészből annyira, hogy ősszel elhajtsák ezt a vén demens Tarlóst.

Sok mindent arattam már, búzát, komlót, árpát, kukoricát. Most a címválasztással vetek egy kis szelet, mert vihart még nem arattam. Mai világunkban kizárólag a fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfiakat lehet bírálni, alázni, beléjük lehet lábat törölni, minden más társadalmi csoport olyan, mint Néphadseregben a parancs: bírálata tilos. Aki pedig megszegi ezt a tabut, annak egyéniségét, eredményeit és egzisztenciáját elégetik a virtuális világ máglyáján azzal a nagyon is valóságos következménnyel, hogy hajléktalanként a halálsoron végezze. Én azonban elveimért a máglyáig is elmegyek, mint Rabelais. (Szövegértési kihívással küzdők számára: a máglyára azért nem.)

Kritikusaim joggal kérdezhetik, hogy a sok kretén, komplexusos, pszichopata férfi vezetőből miért nincs elegem? Azért mert nincs szükség rá. Az alkalmatlan férfi vezetőkről könyvtárnyi irodalom szól, az ironikus hangvételűtől a tudományos igényű feldolgozottságig. Női vezetőt viszont csak hódolat illet meg, nem bírálat. Pedig talán nem volna tanulság nélkül való, ha e területen is közelítenénk az objektivitás felé.

Jó tizenöt éve az akkori munkahelyem felső-középvezetőjeként elmuzsikálgató hölgy a szervezet élén találta magát. Nagy volt a meglepetés, mert köztudomású volt róla, hogy a Peter-elvnek megfelelően az addig betöltött pozíciójában bőven elérte saját inkompetencia szintjét, ám a vezető kollégák segítsége és az intézményt irányító főnök jósága miatt nem abajgatta senki. Aztán úgy hozta a sors, hogy első számú vezető lett. Belső feszültségét nem tudta normálisan kezelni, fél év alatt kialakult a Méhkirálynő-szervezet. Kirúgott mindenkit, aki szakmai ügyekben akart döntést kérni tőle. Lényegtelen ügyekkel foglalkozott, mert azokkal nem járt felelősség. Gyengeségét azzal kompenzálta, hogy jószerivel csak nőket tűrt meg maga mellett, azokból is a vele mindenben egyetértőket, a csodálóit. A barinők pedig csodálták is hol a haját, ruháját, erősítgették döntéseiben akkor is, ha szamárságok voltak. (Mivel együtt kezdtünk, és rengeteget segítettem neki, engem nem rúgott ki, csak belső száműzetésbe küldött, így végignézhettem a züllés folyamatát. Bár ha lett volna még pár hónapja, valószínűleg esetemben is élesíti a lapát-projektet.) Kinevezői egy éven belül rájöttek, hogy tévedés volt a női kvóta, de - saját hibájukat nem láthatták be - hagyták tombolását mindaddig, amíg a szervezet szétesése annyira látványos nem lett a közvélemény előtt, hogy meneszteni kellett.

Ha kedves hölgyolvasóim ingerenciát éreznek arra, hogy megvédjék a női vezetőket, kérem, ne tegyék. A Méhkirálynő vezetési modell ugyanis éppen az adott intézmény női alkalmazottaira jelenti a legnagyobb veszélyt. A fenti esetben például a Méhkirálynő udvartatásán kívüli nőkkel bántak a legcsúnyábban. A Méhkirálynő zsigerileg belátta, hogy egy idegesebb alfahím esetleg lestukkoltatja fejecskéjével az íróasztalát, ha beszólogatásaival megpróbálja folyamatosan alázni, ezért vagy távol tartotta magától őket, vagy rövid úton megszabadult tőlük. A nőket viszont kifinomult aljassággal kínozta. Sokan nem is bírták. Volt olyan kolléganő, aki pánikrohamot kapott, és mentő vitte el, mások idegösszeomlás miatt esetek ki a munkából, és többek egészsége romlott meg a Méhkirálynő-stílus miatt.

Az új vezetés alapjaiból építette újjá az egész intézményt kezdve a normális munkahelyi légkör kialakításától. Az ott összegyűlt empirikus tapasztalatok birtokában próbálom e tárgyban kevés tudományomat csiszolgatni. És már keresek is vele!

Pár hete midőn az én drága ikonom, Viktor kinevezte Varga Juditot miniszternek, támadt egy picuri vita köztem és egy ügyvéd barátom között Varga szerepéről és a minisztérium jövőjéről. Szerinte nincs itt semmi látnivaló, megy tovább a szekér, hiszen a közigazgatási államtitkár régi jó NER-társ. Cöcö - mondtam én -, mint macskát szarni. Fogadtunk egy tizennyolc éves Glenfiddichbe. Aztán felhevültünk, és emeltük a tétet huszonnégy évesre, mert kinyilatkoztattam, hogy nőt fog helyette kineveztetni. Köszönöm, Juditka!

És nem tudom megvan-e, hogy van Viktornak női minisztere Bártfai-Mager Andrea személyében. Tavaly ő volt Viktor kedvence, a legnagyobb sztár, aki megoldja a szemét ügyet, valami eszement populista lózungnak megfelelve egységesíti országosan a vízdíjakat, és összevonja a Mészáros bankokat, hadd örüljön Csányi úr. Mit valósított meg a sok ambiciózus tervből? Semmit. Hol van most a csajszi? Sehol. Pedig emberileg kifejezetten szimpatikus számomra. Na, ez lesz Vargából is, azzal, hogy kevés súlytalanabb minisztérium van, mint a Gazságügyi. Plusz Varga az a hithű agresszív típus, aki még hisz az Eszmében. Viktor meg alig bírja ki röhögés nélkül legújabb hasznos hülyéjét, akit lehet mutogatni az EU felé, és miközben Ursulával lejátsszák a vizespolóban való megtépést, pár hónap alatt szétveri a minisztérium szervezetét.

Handó Tündike alkalmatlanságát már párszor megénekeltük, nem ismételnénk magunkat, Karas Mónikáról inkább semmit, különben bezúzatja az Indexet, Schmidt Mária vezetői rátermettségét pedig dicsérje Dózsa László (1942-). Kell még mondanom valamit, Ildikó?

De a magyar ugaron túli világban sem jobb a helyzet. Merkelnek hála Európát is belengi a Méhkirálynő-mentalitás. Merkel - miután sikeresen megfúrta mentorát - a CDU-ban azonnal kiépítette a csodálók kórusát, és szisztematikusan irtott ki maga körül minden potenciális vetélytársat különösen, ha az ambiciózus férfi volt. Az utóbbi években pedig döntésképtelenségével tönkrecsesz mindent. Arra persze van esze, hogy lassú hatalomátadást imitálva megajándékozza az utókort egy tök alkalmatlan, cserébe kimondhatatlan nevű, kontraszelektált tyúkkal. Aki egyébként rekordidő alatt vitte zuhanórepülésbe a CDU-t. De Merkelnek ez sem elég, rásózza az Unióra egy másik tehetségtelen csodálóját, aki eddig éppen annyi minisztérium élén bukott meg, ahányat vezetett. Ursulácska izzadó tenyerén, minden mozdulatán, semmit mondó lózungjain látszik, hogy nagy neki a kiskosztüm, hát első intézkedéseként rá is lépett a Méhkirálynő-szervezet kiépítésének útjára, midőn biztosaihoz női jelölteket vár a tagállamoktól. (Trócsányi vallja magát transzneműnek, az akkora überelhetetlen hülyeség, amely miatt nem tudják nem megválasztani.)  És az EKB elnöke is egy nő lesz, akinek IMF élén való tündöklését még a baráti sajtó is az "ellentmondásos" szóval szokta eufemisztikusan jellemezni.

Hol van már az alapító atyák - Konrad Adenauer, Robert Schuman, Jean Monnet - nagyszerű álmodása, a François Mitterrand, Helmut Kohl, Jacques Delors triász eltökélt tehetsége? Az isiászos alkesz kiválasztása jelezte a mélyrepülés kezdetét, Ursulácska mandátumának végére pedig: consummatum est. Ki fogja komolyan venni az éltes matrónák által vezetett konglomerátumot? Putyin, Trump, Hszi urak? Szalman herceg, akinek kultúrájában a nőkérdés tevekérdés? Az EU Merkelnek hála egy ötlettelen, tehetségtelen, jövőkép nélküli vegetálásra berendezkedő, széteső szervezet képét vetíti előre.

Parkinson szerint egy szervezet lassú bomlásának jele az impozáns székházba költözés. Egészítsük ki a Mester hatvan évvel ezelőtti megfigyelését azzal, hogy ha egy szervezetet nő vezet, az három dolgot jelenthet. Első, hogy a szervezet jelentéktelen, ezért vezethetné kutya is, csak az állati jogok még nem elég fejlettek, viszont a női kvóta kockázat nélkül kipipálható. Második, hogy azt szeretnék, ha a szervezet eljelentéktelenedne, de nem merik egyből bezárni, ezért rábízzák egy nőre. A harmadik lehetőség, hogy benézték a kinevezést, és amint rájönnek tévedésükre, eszük nélkül korrigálnak.

Szóval jó lenne, ha a női vezetők vezetési problémáinak feltárására több energiát szánna a vezetéstudomány, de ehhez el kellene ismerni, hogy vannak ilyen problémák. Jelenleg azonban már a gondok felvetése sem lehetséges, nemhogy a megoldások keresése, ezért elegem van a női vezetőkből.

Két egymástól látszólag messze eső problémát próbálok összefűzni, a csoda tudja sikerül-e. Tele van az elektronikus sajtó azzal, hogy mennyi szakember hiányzik az egészségügyből, az oktatásból, mennyi buszsofőrre lenne még szükség, hiányszakma lett a mozdonyvezető, szerelnek le a rendőrök, menekülnek a közszolgák stb. Ha a magunk mikrovilágában körülnézünk, ezek a hírek megerősítést nyernek, mert már egy Mekk Elek szintű szakmunkásnál is várólista van. Ha asztalost, burkolót, kőművest, bádogost akarunk fogadni, legfeljebb a jövő tavaszban reménykedhetünk. A környékbeli boltokban olyan nagy a munkaerőhiány, hogy már a pénztárosokat is diszkalkuliások közül toboroznak. Sokan egyszerűen nem tudnak visszaadni, ha nem szólok nekik, szép nyereséggel zárom a bevásárlást. Nem vagyok mindenben barátja a nemzet Viktorának - bőven benne van ebben a folyamatban az inkompetens, saját zsebet tömő kormányzása -, de azt hiszem mélyebb probléma áll a háttérben, amelynek kezelésére álmodni kellene valami kormányzati stratégiát.

Mert eközben... A napi korai rutin háttereként az RTL Reggeli című műsora megy nálam, mert nincs más. Trafikos Balázst minek nézze az ember, a Móka című soft politikai pornóra meg nem vagyok kíváncsi. Természetesen a Reggeli is egy rakás szar, üres locsogás, gyakorlatilag nézhetetlen. Kizárólag szociológiai céllal érdemes belekukkantani, úgy mulatságos. Itt ugyanis minden ooolyaaan cukiiii. A Peller-family - amely magába foglal egy Mikike nevű meghatározhatatlan entitást - más sem tud lenni, mint cuki. Rozina gasztroizé szintén cuki. Márk fantasztikus figura - intellektusa sokszor lenyűgöző -, akkor viszont röhejes, amikor előtör belőle a feminin, és szemét forgatva affektál. De biztos ez is cuki. "Majdnem újságíró lettem" Gergő megalkudott az élettel - bár látszik rajta, hogy nem ment könnyen -, és így ő is cuki lett. Ennek a kompániának az az alapfeladata, hogy a csatorna sztárjait fényezgesse. Valaki éppen piszmog a konyha részben főzést imitálva, az összedobott moslékot a cukik nagy átéléssel fogyasztják el, mert olyan cukira sikerült. A beszélgető partnerek is cukik. Mind. És itt jön az egész műsor tanulsága.

Ezek a népek annyira otthon vannak egymás közösségi média oldalainak történéseiben, hogy csak lesek. Tudom magamról, hogy sajnos a XIX. században ragadtam, ezért a hiúság vásárának mindennapjaira ebből a műsorból van némi rálátásom. Én a gyagyás eszemmel fel nem foghatom, hogy miért fontos fent lenni a facebúkon, instán és a többi szaron. Kit érdekel, hogy mit ettem tegnap, ennek eredményeként milyen széklettel rukkoltam elő ma, lájkolom-e a biszem-baszom zenekar legújabb csörömpölését, a követőim szerint jól áll-e az új ruhám, frizurám, hol nyaraltam, kivel bulikáztam, megdöglött-e az aranyhörcsögöm, sikerült-e a borzasztóan bonyolult grillezés, stb. Valószínűleg másként vagyok hiú, ezért érthetetlen nekem ez a világ. A Reggeliben viszont töményen jön elő. Gyakorlatilag az egész produkció kizárólag egymás közösségi média tartalmának ismertetéséről szól. Unalmas is, de ezek mégsem unják. Mert cukik. Megtudhatjuk a szörnyű dilemmákat is, amelyekkel a sztároknak szembesülniük kell. Például, hogy mit raknak ki, mennyi időt kell szánni egy-egy kép összedobására, és ez milyen sok munkával jár, milyenek a követők, mi a teendő, ha elborul valamelyik rajongó és így tovább. Mondom, sokat lehet röhögni ezeken a nímandokon.

Egészen addig, amíg ők nem röhöghetik ki az ilyen elmaradott köcsögöket, mint én. Egy barátom ismerőse nyitott valami gyorskajáldát. A fia köréből megkerestek egy influencert, akiről az életben nem hallottam, ám van vagy százezer követője. (Jézusnak csak tizenkettő volt.) Megalkudtak, a véleményvezér kapott kilencvenezer forintot zsebbe, cserébe kirakott néhány képet az oldalára, amelyen nagyon örült miközben falatozott és ivott egy kávét. Olyan cuki volt. Biztos megérte a reklám, bár nem tudom hány vödör kávét kell eladni ahhoz, hogy bejöjjön kilencvenezer. A Reggeliben is szoktak azzal dicsekedni, hogy mennyi követőjük van, az egyik csajszi be is köpött vagy kettőszázezret, pedig csupán statiszta volt a csatorna valamelyik sójában. Semmi különös. Nem találta fel a penicillint, nem lépett a Holdra, nem énekli ki a magas c-t, nem futja tíz másodperc alatt a százat, nem írta meg az emberiség költeményét. Nem csinált semmit, de tényleg. Ehhez képest egy nagyvárosnyi ember kíváncsi az életére. Fel nem foghatom, magas nekem, mint lónak az abc.

Ám valós társadalmi jelenségről van szó. Számoljunk! Mivel profik az ilyenben utazók havonta simán összejöhet hat-nyolc megrendelés. Ilyenkor örülnek annak az utazási irodának, akivel süttethetik a hasukat, annak a szállodának, ahol nagyszerű a pihenés, a legjobb fesztiválnak, programnak, étteremnek, pékségnek, és mindennek, amelyből pénzt látnak. Összejöhet havi hat-hétszázezer. Nettó természetesen.

És akkor az összekötés. A z-generáció már jutyubereken, influencereken nevelkedik. Azt látják, hogy néhány képpel, sztorival össze lehet kaparni jelentős számú követőt, elkötelezett marhát. Ezekkel a hátuk mögött - feltuningolva néhány likegyári algoritmus munkással - aztán maguk is termékké válhatnak, amely eladható. Szépen lehet vele keresni úgy, hogy nem kell napi nyolc-tíz órát robotolni. Nos, ezek után minek tanuljon, dolgozzon, szerezzen szakmát, keccsöljön diplomáért.

Könnyű lenne erkölcsi piedesztálról prédikálni a csúnya, munkátlan, teljesítmény nélküli megélhetést biztosító világ ellen. Könnyű lenne. Ám mi van, ha ez a jelenség nem csak divat, hanem valami fejlődésszerűség? Annak idején a mezőgazdaság nehéz világából sokan indultak útnak a városok gyáraiba dolgozni. Az sem volt könnyű a maga tíz-tizenkét órás műszakjaival, embertelenségével, de biztosabb volt, mint a földeken görnyedve megtermelni a családnak valót. Közben lesni az eget, hogy az egész évi küzdelem gyümölcsét ne vigye el egy aszály vagy vihar. Aztán az ipar gépesítésével jött a harmadik szektor, a szolgáltatások kora. Itt már nem kellett a gyárak rossz levegőjét szívni, lazábbá vált a munkavégzés. Lehet, hogy ez az influencerkedés a negyedik szektor, a közösségépítésre alapozott eladások kora. Mit tudom én...

Mint ahogy azt sem tudom, hogy miként lesz a jövőben mester, orvos, ápoló, mozdonyvezető stb. Talán jobban kellene őket fizetni, normálisabb munkakörülményeket kellene biztosítani. Bár az is lehet, hogy átmeneti divat az influencerkedés, és a közeledő világválság az értékek polcának megfelelő helyére teszi. A velejáró magamutogatásból viszont elegem van.

A szocializmus munkamoráljának görbe tükrét Alfonzó tartotta a nagyérdeműnek a "Riadó a Pitypang szállóban" című méltán halhatatlan alkotásával. A szálloda a kijelölt határidőre persze nincs kész, a feldobott prémium viszont kellene, ezért a szállodát átvenni érkező elvtársaknak eljátsszák, hogy be van fejezve a nagy mű. A borítékosztásnál aztán összedől az egész, de sebaj, a pénz már a zsebben. Ahogy a közelmúlt nagy projektjeinek - elektronikus jegyrendszer, azonnali fizetés, Paks2 stb. - sorsát elnézzük valami hasonló játszódhat le napjainkban is azzal az apró eltéréssel, hogy nincs Alfonzó, aki legalább megnevettetne ebben a szomorúan tehetségtelen világban.

A projektszemlélet lassan alakult nálunk. Az Alfonzó által kifigurázott korszakot a nagy semmi korszaka követte, amelyben nem sok minden épült, a tűzhöz közel állók a meglévő dolgok lebontásából, eladásából pénzeltek éppen. Az Unióhoz való csatlakozás hozta aztán a projektszemlélet kialakulását, hiszen az uniós pénzeket elvben eredménytermék létrehozása érdekében lehetett elnyerni. No és mi a módja annak, hogy eredményeket lehessen felmutatni? Hát egy olyan szervezet, amely eredményorientált. Dolgozgatnak pár évig, és a végén ott a... nagy semmi. Vagy a mellébeszélés, kifogás. Érdekes világ.

Ha valaki arra vetemedne, hogy Budapest belvárosában eldobjon egy féltéglát, nagy valószínűséggel projektmenedzsert találna el. Az éttermek, kávézók teraszain munkaidőben csupa projektmenedzser ücsörög, és szövi álmát, mint színes fonált. Egymás előtt játsszák a nagymenőt. Ki hánymilliárdos projektben van benne, volt benne, lesz benne. Közben - saját fontosságuk bizonygatására - kis színeseket árulnak el olyan világnagyságokról, mint Univerzum esze Lőrinc, jó helyre befektető Pisti, és egyéb rezsim szpáhikról. Tisztára megelevenedik a múlt század elejének kávéházi világa. Csak akkor alanyi költők, írók, mások által zseniálisnak mondott színészek, rendezők várták, hogy felfedezzék őket, tönkrement szerkesztők ábrándoztak a redakció illatáról miközben egész napra - főúrtól hitelbe - rendelt kávéjukat szürcsölgették lassan, és briósukat majszolták. A projektmenedzserek valami hasonló színt visznek a kávéházakba, azzal az eltéréssel, hogy pénzük az van. Mert megérdemlik. Telik a holland adófizetők befizetéseiből. Csak azok az eredmények, azok alig jönnek.

Szegény Sanyi :). Rajta kívül tulajdonképpen bármelyikükről szólhatna ez az írás.

Hazánkban az eredmény szemléletű projektgondolkodás ugyanis kapott egy kis - iciri-piciri - gellert. A nagyvilágban azért hozzák létre a projektszervezetet, fizetik az embereket, eszközöket, hogy meghatározott időn belül a megbízó által meghatározott termék elkészüljön. Hunniában ezzel szemben a projekt célja a közpénz ellopása, melynek érdekében az abban közreműködő projektmenedzsert kiválóan dotálják. Ennyi, és nem több. A jó projektmenedzser legfőbb tulajdonsága, hogy szakmailag alátámassza a lopást, cserébe érinthetetlen és nem felelősségre vonható.

Ha nagy a baj, legfeljebb átnyergel egy másik projektre. A koreográfia általában úgy néz ki, hogy a projektmenedzser két-három évig felveszi pár milliós havi fizetését, és nagyon lelkes. A közelgő határidő előtt egy évvel - mikor már mindenki látja a borulást - összeráncolt homlokkal sóhajtozik a nehézségekről. Pár hónappal a krach előtt a projektmenedzser hirtelen új kihívást keres magának, mert már nem bírja a nyomást, inkább borászkodna stb. A megrendelő tátja a száját, de mit tud tenni. Aztán pár hónap múlva esetleg megtudja, hogy az új kihívásokat legyőzte az ő projektmenedzsere, és egy éppen induló projektben számítanak kiemelkedő szakmai tudására. Ha a megrendelő nagyon nem akarja elengedni, akkor a projektmenedzser megbetegszik, de szerencsére van élet a súlyos betegségből felépülés után egy másik projektnél. A legpimaszabbak nyugodtan megvárják a buktát, hogy a megrendelő pofájába nevetve megköszönjék a lehetőséget - és a sokmilliós fizetést - mielőtt lépnének. Sőt a teraszokon és konferenciákon az a frankó srác, akinek a legtöbb bebukott projektje van.

Elképesztő ez a projektmenedzser-világ, szerintem ezeket valami titkos helyen tenyésztik. És a megrendelők eltűrik, hogy packázzanak velük. (És közvetve velünk, derék polgárokkal.) Akkor is, ha egyébként a kiváló projektmenedzser nincs is "bevédve".

Persze vannak esetek, amikor nincs könnyű dolga a projektmenedzsernek sem. Mit tegyen például, ha a közbeszerzési kiírásra több szpáhi is rámozdul? Kinek kedvezzen? Szörnyű kín ez! Lölö léggitározzon boldogan a pokolról bikicsunájozva? Pisti lepje meg nejét egy újabb kastéllyal, amelyhez le kell zárni a köztereket? Garancsi tudjon többet tankolni a magángépbe plebejus miniszterelnöki programokhoz? Vagy ki tudja hány áttétellel sikerül Pintér vagy Varga lábujjára taposnia a felkészületlen projektmenedzsernek? Melyik útra lép? Komoly most a tét. Az elvétett kedvezményezett már alapból teheti sikertelenné a véghatáridőt, mert az egész metódust elölről kell kezdeni.

A fenti probléma fontos része lehet az eredménytelenségnek, de az összhatást csak részben magyarázza. A lényeg, hogy az egész magyarosított projektvilág ellenérdekelt az eredményes tevékenységben, mert addig is jár a kiemelkedően sok pénz, amíg a folyamat tart. Fel nem foghatom, miért nem lehet eredményhez kötni a javadalmazást. Kapna a projektmenedzser úr/hölgy egy átlagos fizut, aztán ha kész a cucc, akkor megkapná a kialkudott sikerdíjat. Sajnálná tőle a fene. Biztos kepesztene az eredményért. Így meg csak félig kész termékek maradnak utánuk, amiből azt hiszem, mindnyájunknak elege van.