Nézem a tudósításokat Recept szultán inspiciálásáról, amint megnézi, rendben tartja-e Viktor nevű pasája szeretett Kizil Elmáját. Utak lezárva, helikopterek zúgnak, a kiürített sugárutakon megerősített konvojok száguldoznak. Aki kívülről nézi, annak tényleg az az érzése, hogy Recept szultán, a budai vilajet gyaur alattvalóinak tart bemutatót. Épp csak be nem mondják szokásjogi alapon, hogy: Destur! Sultan Recept Han hazretleri! Persze az egész a biztonság nevű marhasággal van eladva, mégis inkább a hatalom éreztetéséről szól.

Könnyen belátható ugyanis, hogy lófülét kell itt biztonságról hadoválni, hiszen akit ki akarnak nyírni, azt kinyírják. Tegyük fel, hogy Recept szultán felül a kettes villamosra, és a Parlamenttől eldöcög az Akadémiáig. Önök szerint hányan ismernék fel a jó karban lévő öregurat? És mégsem kellene lezárni a várost. De a biztonságra hivatkozva pompás élvezet szopatni a gyaur kutyákat. Ezzel a hóbortjával Recept szultán nincs egyedül, a világ fontosnak gondolt vezetői közül sokan élnek a hatalomfitogtatás ezen eszközével.

Itt van Putyin úr. Neki is lezárták a várost, volt biztonság doszt. Oszt minek? Ki merné megmerényelni őt? Putyin urat magát, aki szemöldökének felhúzásával tesz doromboló kiscicává tigriseket, akinek csendesen bársonyos hangjára összeszarja magát saját kémfőnöke. Egy ilyen embert ugyan ki merne inzultálni? Talán csak egy méltó ellenfele lenne, Chuck Norris, ám ő éppen nagy rajongója Putyin úrnak, tőle nem kell tartani. Vagy Trump elnök, aki szintén hagyományosan nagy kísérettel szokott parádézni. De neki is minek? Az amerikai kultúrában néhányszor előfordult, hogy kinyírták elnöküket a demokratikus amcsi népek, ám kit érdekel? Ők ismerik Eötvös Gábor trükkjét: Van másik! Legfeljebb legyártanak néhány konteót a redneckeknek és egy rakás filmet a hazafiaknak. A Föld lakói azért sajnálnák Trump elnök jobb létre szenderülését, mert sosem tudnák meg mi a fene az a covfefe. Ferenc pápa is erősen védett, amely esetében különösen indokolatlan, hiszen földi pályája bevégeztével várja őt a Mennyország. Akkor minek egy rakás kényelmetlenség árán késleltetni találkozását az Úrral? Ha ideje van a meghalásnak, akkor hiába a testőrség, ha meg nincs, akkor testőrséggel sincs. II. Erzsébet halálát sem kívánja senki, az öreg hölgy nem kormányoz, kutyáival a Celebek Nemzetközösségét uralja. Netanyahu volt katonaként szintén rajong a harcias megjelenésért. Esetében teljesen felesleges. Molotov-koktélos támadás ellene reménytelen, mert felesége előbb vinné vissza a boltba az üveget a betétdíjért, mielőtt a fickó el tudná dobni. Közelharcban pedig Bibi verhetetlen. Először Wagner úr (született: Zaturek Manfréd) mintájára rádumálná a támadót, hogy megveszi tőle a pisztolyt, majd egy órán át alkudozna az áron. (Nem kizárt, hogy az ipse maga ellen fordítaná a stukkert.) A rég megkopott francia gloire nevetséges maradványaként a csigazabálók is odavannak a külsőségekért. Szerencsére Macron elnök életére sem tör senki, legfeljebb örömszerzés céljából akar néhány félpucér néger srác a közelébe férkőzni. A Bundeskanzlerin-nek még ennyi félnivalója sincs, vele legfeljebb szelfizni akarnak kedves arab fiatalemberek. Theresa May van a legkönnyebb helyzetben, neki tényleg nem kell testőrség. Akire rávillantja bájos mosolyát, az esze nélkül menekül. Hszi Csin-pingnek, a Kínai Kommunista Párt főtitkárának esetleges erőszakos halála sem rázna meg senkit, ugyanilyen pasasból van arra felé vagy hatszáz millió, fel sem tűnne. Az EU főbürokratája, Juncker testőrség nélkül is feladja a leckét az életére törőnek. Távolról eltalálhatatlan állandó imbolygása miatt, közelről a belőle áradó cefreszag von köré védőburkot.

Nem mehetünk el tündéri hazánk vezetőinek e téren kialakított szokása mellett sem szótlanul. A magyar hatalmi kultúrától teljesen idegen az első számú vezető elleni merénylet. Nálunk az megy, hogy akármekkora görény is a király/kormányzó/első titkár, a nép megszereti, egy idő után saját apjának tekinti. (Dacára annak, hogy az apafigura korábban mondjuk kivégeztetett néhány száz derék magyart.) A mi vezetőink jól érzik a magyar néplélek e finom rezdülését és - egyéb hibáik ellenére - nem szokták megkeseríteni polgáraik mindennapjait hatalmuk villogtatásával.

Ezért aztán amikor a külvilág valamelyik nagyzoló agyamentje rákényszerít a mesterséges dugóban való ácsorgásra, elegünk lesz belőlük.

Ha megkérdeznek egy seggrázásból vagy csöcsvillantásból éldegélő trash celebet, hogy mit csinál amikor éppen nem segget ráz vagy csöcsöt villant, szemérmesen lesüti szemét és öntudatosan közli, hogy jogi egyetemre jár.

Nem volt ez mindig így. Bő harminc éve még rang volt jogi egyetemre járni - csak három volt belőle, plusz a kohászoknak még egy -, de már akkor sem volt mindenki alkalmas a pályára. A végzősök ezért két csoportra oszlottak. Az első csapatba azok kerültek, akik belátták, hogy számukra nem a jogi munka az igazi, és gyorsan szögre is akasztották diplomájukat. Közülük, aki úgy érezte, hogy lelkében dal van, elment színésznek, költőnek, írónak, és befutotta tehetségének, szerencséjének megfelelő karrierjét, sohasem hivatkozva a nevük előtt használható légypiszokra. Akit a seft vonzott, annak "van nagy lakás és nagy autó", mert jó időben volt jó helyen. (Vagy a Moszkva tér egyik padján csövezve vizel maga alá tökrészegen.) A legnagyobb csibészek elmentek az MSZMP valamelyik káderkeltetőjébe, és lett belőlük köztársasági elnök, Házelnök, miniszterelnök, miniszter, államtitkár, akik naponta szarják telibe a joguralmat.

A jogi pályán maradók közül azok, akik laza munkával akartak jól élni - szem előtt tartva Torgyán intelmét, mely szerint ő az egyetem elvégzése óta nem olvasott Magyar Közlönyt -, ügyvédek lettek. Akkoriban kevesek kerülhettek be a zárt ügyvédi közösségekbe, így akinek sikerült, annak sínen is volt az élete. Akinek ez nem jött össze, az vigaszágon eljogtanácsoskodhatott valamelyik állami vállalatnál. Ma már ezek többsége is ügyvéd növelve a jogászság proletariátusának számát. A jogi szakmaiság csúcsát keresők elmentek bírónak, hogy mára kiégett, frusztrált szerencsétlenként küzdjenek a mellettük elszáguldó világ kihívásaival nyakukban egy olyan luvnyával, akinek elmeállapotának leírásáért kapható a következő orvosi Nobel-díj. Akik elhitték, hogy az igazság ideát van, ügyészi pályára tendáltak, ma - Polttól függetlenül - masszív alkeszként vagy nihilistaként tengetik életüket reménykedve, hogy talán odaát megtalálják az igazságot. Akik belátták középszerűségüket, és nem vártak a világtól semmit, azok a közigazgatásból sanyargatják polgártársaikat. Aztán voltak, akik értelmiségi rétegműsorba neveztek be, maradtak az egyetemen, vagy túl sok James Bondot néztek és beléptek a szervekhez, rendőrséghez, esetleg jogalkotással vacakoltak.

És hova lettek a közjegyzők? Jó, hogy kérdik, már majdnem elfelejtkeztem erről a szánalmasan jelentéktelen társaságról. A jogi pályára legalkalmatlanabb, leghülyébb, jogdogmatikailag képzetlen, semmire sem jó seggek mentek közjegyzőnek. Az akkori jogászi hierarchia jól kalibrálta őket, állami alulfizetett kvázi bírósági alkalmazottként irodáik a bírósági épületek sufni szekcióját foglalták el a takarítószerek után. Az azonban kétségtelenül elismerésreméltó, ahogy a rendszarváltás forgatagában kivakarták magukat pária helyzetükből, és szakmai gyengeségük gondos megőrzésével az irigyelt kategóriába sikerült felkapaszkodniuk. Mi a titkuk? Hát a szakmaiság biztos nem.

Nekem akárhányszor igénybe kellett vennem szolgáltatásaikat, sok jót nem jelentett. Úgy huszonvalahány éve - akkor még a Fidesz öt százalékos pártocskaként volt a Parlament megtűrt tagja - egy polgári alapítvány létrehozásában való közreműködésre kértek, mint afféle írástudót. A bíróság is szöszölt, de végre nyilvántartásba vették, már csak aláírási címpéldány kellett bankszámlanyitáshoz. Beállítottunk a kuratóriumi elnökkel - le sem merem írni a nevét - a közjegyzőhöz kérve, hogy hát akkor itt van a nyilvántartásról szóló végzés, csinálná meg a címpéldányt. Elkérte az ügyvédi meghatalmazásomat, mert anélkül sajnos nem megy. Mondtam neki, hogy nem vagyok ügyvéd, alapítványnál meg nincs ügyvédkényszer. Replikázott a gyöngyem, hogy így nem fogja ám bejegyezni a bíróság az alapítványt. Azzal bátorítottam, hogy nem baj, alapítvány esetén nincs bejegyzés, nyilvántartásba vétel van, haladjunk. Csak okoskodott, hogy a bíróság nem veszi nyilvántartásba az alapítványt ügyvédi képviselet nélkül. Hát akkor nagy bajban van az a fránya bíróság, mert ott a végzés, miként már mutattuk, akkor, ha lehetne a címpéldányt. Rábámult a pecsétes bírósági papírra, majd kivágta magát a kínos szituból eképpen: Hát jó, de csak magának! Onnan másfél percig tartott a művelet, a számla kiállítása kicsit tovább. Ár-érték arányban nem érte meg. Másodszor álláskereséshez kellett diploma másolat, egy rakás pénzért egy titkárnőféle kegyesedett a fénymásolás után rávezetni a másolatra, hogy az az eredetivel megegyező másolat. Meghajtottam fejem eme mély, szakmailag alapos jogi munka láttán.

A devizahitelezés felfutása aztán elhozta az aranykort közjegyzőéknek. A bankoknak fontos volt, hogy a szerződés végrehajtható okiratnak minősüljön, így elkerülendő nem fizetés esetén a pereskedést. A közjegyzői okirat pont végrehajthatónak minősül, így az adósok tömött sorokban keresték fel őket. A metódus egyszerű volt, a bank átlökte e-mailben a szerződéstervezetet, a közjegyző rávezette a záradékot, az adós meg - miután kiperkálta a sok tízezer forintos közjegyzői díjat - boldogan rohant felvenni a hitelt. A szerződés tartalmának megismerésére - noha aláírták, hogy megtörtént - sok időt nem pazaroltak, azt felesleges cafrangnak tartották. Aztán egy időre véget ért az extraprofitos habzsi-dőzsi kora, míg a romokat eltakarították. Mostanában viszont az ingatlanhitelezés eszetlen felfuttatásával ismét a közjegyzőké a pálya, alig munkával szakítanak rendesen. Akkor miért a közjegyzői díjak nyolcvan százalékos (!) emelése?

Normális indok nincs, a bullshitot meg ismerjük. (Drágább lett a fénymásoló papír.) Pár magyarázat azért adódik. A közjegyzőség - létrejötte óta - mindig szimbiózisban van az aktuális hatalommal, amely fenntartja monopóliumukat, és államilag megszabja szolgáltatási díjaikat. Ez egy ilyen műfaj. Cserébe a hatalom is kér időnként apró szívességeket. Ennek egyik látható jeleként Kósa mama nyolcszáz milliós ajándékozási szerződését maga a Közjegyzői Kamara elnöke szerkesztette, és nem röhögte el magát közben. És mi lehet még, amiről a nagyérdemű nem tud? Bár a hála nem politikai kategória, lehet, hogy valami szolgálatért kompenzálnak a közjegyzőknek a díjemeléssel. Konteós megközelítésű indoklás szerint csoda lenne a NER-ben, ha pont ezt a szépen zsírosodó szakmát kerülné el a leadó. (Tóni pasa naponta kétszer is elhajtat a székházuk előtt.) Valamiből pedig elő kell teremteni. Na, ki fogja megfizetni? A közjegyzők lecsípik bevételeikből? Ha csak úgy nem.

A monopolizált közjegyzőségekre semmi szükség, ez a pálya - akárcsak az ügyvédeké - kinyitható lenne minden jogvégzett számára. Hiszen komolyabb jogi ügyek alig vannak, fénymásolni vagy lottóhúzáson ostobán nézni elég sokan tudnának. A szolgáltatás díja pedig lehetne piaci alapú, megállapodás szerinti, ahogy az ügyvédeknél, amivel a magyar emberek jól járnának.

Tudom úgy sem lesz az ilyen javaslatokból semmi, a megszerzett konchoz körömszakadtáig ragaszkodnak, akkor is, ha mindenkinek elege van a legostobább jogászok érdemen felüli társadalmi finanszírozásából.

Állok a buszmegállóban, a busz meg sehol. Már a másodiknak kellene jönni, de nem jön. Az idegesen várakozó közönség a bárcás, édesanyád, k*rva, Orbán szavakból képez értelmesen összefüggő mondatot. Én felnézek a szemben lévő plakátra, amely arról tájékoztat, hogy soha ilyen jól nem dübörgött a gazdaság, meg soha ennyit nem fordítottak a közösségi közlekedés fejlesztésére. Éppen elbizonytalanodnék, amikor eszembe jut, hogy az M1 sztárja, Trafikos Balázs reggel összehúzott szemmel intett a Soros-hálózat ármánykodására. Megnyugszom: a Soros-hálózat miatt nem jön a busz. Persze a várakozóknak nem mondom, mert mit lehet kezdeni ennyi hazaárulóval. A munkahelyemen a főnök szóvá tette a késést, de amikor megmondtam neki, hogy a Soros-hálózat az ok, először furcsán nézett rám, aztán csak beszarva hápogott. (Ez jó módszer, ha ki kell ugranom munkaidőben, beköpöm, hogy megyek harcolni a Soros-hálózat ellen, és valahogy nem ágál senki.)

Egy ismerős anyuka aggódva meséli, hogy gyerekének iskolájában random forgószínpadszerűen tanítanak a tanárok. A kölyöknek ugyan biológiaórája van, de előfordult, hogy a töritanár ment be, irodalomra a kémiatanár, a törit pedig a pedellus tartotta. Mivel ilyenkor nincs náluk a felszerelés, csak gyermekmegőrzőként funkcionál az iskola. Szerinte ez rendszerszerű, és pánikol, hogy miként veszik fel a gyereket gimnáziumba, ha lemarad. Először ismét megingok, aztán nyugalmat mutatva közlöm vele, ez csak a Soros-hálózat agitációja. Mert láttam a Trafikos Balázs műsorában, hogy soha ennyi pénzt nem fordítottak oktatásra, nincs tanárhiány, mert tanerő soha nem keresett olyan sokat, mint a most. Hozsanna néked, Viktor! Ha nem tetszik a magas színvonalú közoktatás, adja magán suliba a gyerkőcöt, mint a miniszter. Ha pedig nem tudja megfizetni, akkor annyit is ér. (A feleségemnek megmondtam, hogy ezekkel a hazaáruló Soros-hálózatiakkal többet nem állunk szóba.)

Na, de azt hiszik békén hagynak? Hát nem. Az egyik szomszéd kelti a hangulatot azzal, hogy valami betegségének kivizsgálására hat hónapra kapott időpontot a közegészségügyben. Próbálkozott a legendás magánegészségüggyel is sok pénzért. Ott hipp-hopp két hónap múlva fogadják. Mi van itt szomszéd? Már pénzért se? - kérdi tőlem. Engem már kiképzett Trafikos Balázs az ilyen váratlan támadásokra, ezért elmondom a hazaáruló szomszédnak, hogy soha ennyit nem költöttek még Magyarország ezeréves történetében egészségügyre. A kórházak korszerűek, ragyognak a tisztaságtól, a műszerezettség világszínvonalú, az orvosok kissé túlfizetettek, a nővérek jövedelmében van még néhány ezer forint elmaradás, de azt is megoldja a kormányzat. Furcsán néz rám a szivar, de én büszkén állom a Soros-hálózat sötétben bujkáló alakjának nézését. (Magamban megfogadom, hogy többet nem húzom ki helyette a kukát.)

Összefutok egy középiskolás cimbivel, aki köztisztviselő. Világéletében az volt, középvezető a minisztériumban. Sír, hogy elindult a fűkasza, harminc-negyven százalékos leépítés, már titokban készül a halállista. Mi lesz így vele, öt évvel a nyugdíj előtt? Reménykedve néz rám, vigaszt keres. Na, azt hiába, te Soros-hálózati bérenc! Nekem a Trafikos Balázs megmondta a tévében, hogy racionalizálni kell a közigazgatást, mert így lesz modernebb meg hatékonyabb. Akkor meg mit picsogsz itt a gyerekeidről, akiket nehezen indítasz el az életbe, he? Durván néz rám, de nem ingat meg. (Ki is törlöm az ismerősök közül a facsén.)

Az Index is hergeli a népeket azzal, hogy Viktor a magyar nemzettől lopott tizenhét milliárdba fájó luxusrepcsivel jár külföldre meccset nézni, és strómanjai kihelyezett kormányülést tartanak szerény hatmilliárdos jachtokon az Adrián. Átlátszó ez nagyon a Soros-hálózattól! Még Trafikos Balázs sem cáfolja, annyira gyenge. Mindenki tudja, hogy Viktor plebejuskormányzást visz, abban pedig nincs semmi luxus, csak igazi protestáns etikán alapuló szerénység. Soli Deo gloria! Pokorni is megmondta, hogy aki a közösbe belenyúl, annak levágják a kezét. Viktornak mind a két keze megvan, tehát nem nyúlt a közösbe. (Szólok is a Bayernak, hogy szervezzen egy Békemenetet az internetszékház elé, én pedig hó elején lemondom az Index-előfizetést.)

És már az otthon melege sem ad rejteket a Soros-hálózat elől. Jön haza az asszony bevásárlásból, és szentségel, hogy régen elment egy pénztárcányi pénzzel a boltba, és hozott egy szatyor kaját, most meg elmegy egy szatyor pénzzel, és hoz egy bukszányi kaját. Megintem, hogy most már elég ebből a Soros-hálózati PR-ból! Trafikos Balázs boldog mosollyal tájékoztatott minket, magyarokat, hogy három százalékos az infláció, legyünk mi is boldogok. Erre az asszony visszaszájal, hogy tavasszal ezeregyszáz forint volt a csirkemell, most meg akciósan ezeöccá, nem beszélve a krumpliról, kenyérről, zöldségről és egyebekről. De ha jobban hiszek a Trafikos Balázsnak, akkor főzzön ő a kosztpénzből. Minek vitatkozzam az ilyennel, pontosan tudom, hogy nem mentek fel az árak, én mindig tízezerért tankolok. (Azért a jófogáson megnéztem van-e olcsón eladó vakkomondor.)

A Soros-hálózat léte befészkeli magát az ilyen orbánista fejébe is! Mert az miként lehet, hogy még mindig itt van ez a Soros-hálózat? Hiszen elfogadták a Stop Soros törvényt, és szigorúan összevont szemöldökkel kijelentették, hogy ezzel vége ennek a felforgató bandának. Osztán mégis itt vannak. Hogyan? Az nem lehet ugye, hogy a Soros-hálózat okosabb, mint Viktor és túljártak az eszén? Vagy - Oh! irgalom atyja, ne hagyj el – a Soros-hálózat beépült a Fideszbe? Ezért szándékosan hoztak olyan törvényeket, amely alkalmatlan a Soros-hálózat felszámolására? Ki a Soros-hálózattal a Fideszből!

Minden állat egyenlő, de vannak közöttük egyenlőbbek

Esetleg Kokós Árpi és Tóni pasa titokban elolvasta Orwellt a receptért, és nincs is Soros-hálózat? "Valahányszor valami baj történt, szokássá vált, hogy Hógolyónak tulajdonítsák. Ha betört egy ablak, vagy eldugult egy csatorna, biztosan akadt valaki, aki azt mondta, hogy Hógolyó járt ott éjszaka és ő csinálta, amikor pedig a hombár kulcsa elveszett, az egész gazdaság meg volt győződve róla, hogy Hógolyó dobta be a kútba. Furcsamód még akkor is hittek ebben, amikor az elveszett kulcsot már megtalálták egy liszteszsák alatt. A tehenek egyhangúlag kijelentették, hogy Hógolyó beosont az istállójukba, és álmukban megfejte őket."

Kérem Trafikos Balázst, adjon iránymutatást, hogy akkor most mi van a Soros-hálózattal! Mert elegem van a Soros-hálózatból, de abból még jobban, hogy Trafikos Balázs még nem mondta meg nekem, mi legyen a véleményem az átmentett Soros-hálózatról.

Mostanában ha egy politikust valami gazságon érnek, rögtön azzal védekezik, hogy a cselekedete magánügy, ahhoz a választópolgároknak semmi köze. Nyilvánvaló, hogy ez a fennhéjazó magatartás elítélendő, ha azonban a mögötte meghúzódó ideológiára is rápillantunk, a szörnyülködés mellett a NER prosztósága is feltárul.

Az egész a távoli múltban kezdődött, midőn a Teremtő egy későbbiekben Semjén Zsolt nevet kapó egyedet kevés - rendkívül kevés - talentummal felruházva szalajtott neki a világnak. Zsoltinak - szegénynek - ezért nem is sikerült rendes iskolát végeznie, csak valami teológiai vacakot. Na mármost a teológia több szempontból is a teljesen értelmetlen stúdiumok közé tartozik, hiszen Ésaiás próféta megírta: "Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr!". Erre erősített rá Pál apostol: "Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!" Akkor meg minek bosszantani az Urat azzal, hogy megmondjuk, mit gondol? Társadalmi szempontból pedig fejezetten káros, ha a szellemi maszturbáció termékeit a társadalmi folyamatokra próbálják meg alkalmazni. Mint tette ezt Semjén úr, aki sajnos csak ezt tanulta, így – midőn megszorult - ebből tudott meríteni.

Zsoltink ugyanis kellemetlen helyzetbe került, amikor kiderült, hogy évente milliós összegekért vadászgat, amely nem nagyon jön ki törvényes jövedelméből. (És akkor még az a kérdés különösebben nem lett megválaszolva, hogy az önként, kéjjel, pénzért ölés a jó keresztény vagy a pszichopata jellemzője-e.) Zsolti - aki hangsúlyozandó, hogy szerény képességű - erre azt válaszolta okosan, hogy barátai fizették a mulatságot. Ezzel maga vonta be magát a korrupt politikusok körébe. De ezért ne nevezzük őt hülyének. Amikor pedig szembesítették azzal, hogy ez bizony tankönyv szerinti korrupció, Zsolti visszanyúlt a teológián hallottakhoz analógiáért, és azt mondta, hogy két Zsolti van: egy politikus Zsolti, aki nem vadászik miközben politikus, és egy magánember Zsolti, aki nem politikus, miközben vadászik. Tehát, ragyogott fel az imbecillisekre jellemző mosoly az ő orcáján, nem is lehet korrupt, hiszen a vadászatokat nem politikusi minőségében, hanem magánemberi minőségében perkálták ki helyette. (Valahol mind Semjén úr, mind az átlag választópolgár sajnálhatja, hogy Zsolti politikusként nem vadászik, mert annyi ritka nagy állatot, amilyeneket a Parlamentben vagy pártrendezvényeken lőhetne, sehol sem talál.)

Ez a magyarázat hajaz - Zsolti becsípődése a teológiai időkből - arra a kérdésre, hogy miképp áll Isten az ember által elkövetett bűnökhöz. Egyik teológiai okosodás szerint Isten nem szűnik meg szeretni az embert, csak a bűnt ítéli el. Olyan ez, mint amikor a Legyetek jók, ha tudtok című filmben Néri Szent Fülöp leken egy sallert azzal, hogy az ördögnek adta. Zárt lufihámozói körökben ez csodás világ magyarázat, társadalmi szempontból viszont tarthatatlan. Gondoljunk bele, a badacsonyi gyilkosságot elkövető rejtett tartalékok e tétel alapján védekezhetnek azzal, hogy csak a bűnt ítélje el a bíróság, és dutyiba is menjen a bűn, ők meg sietnek haza, mert kihűl a vacsora. Nagyjából az egész büntetőjogi rendszert ki kellene dobni, ha teret adnánk ennek a hülyeségnek. Zsoltinak azonban nincs ennyi belátási képessége, simán hivatkozási alapnak tekinti korrupt helyzetének védelmére.

Népi felháborodás esetén Zsolti megírhatta volna nagy sikerű "Találkozásom a szívlapáttal" című kesergőjét, ám a magyar társadalom a választás során elfogadta Zsolti bölcselkedését, amely így szerény elméjében megerősítést nyert. Mi több, terjed! Azóta a jogalkotás sáncai mögül erősítik a magánélet sérthetetlenségét, amiről nem akarnak beszélni, az magánügy. Senkinek semmi köze hozzá. És a magyar társadalom annyira béna, hogy eltűri. Senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy ha ennyire fontos a magánélet, akkor miért mennek politikusnak, állami vezetőnek? Kényszeríti őket valaki erre a sanyarú pályára? Hiszen a csirkebontóban tárt karokkal várják a magánéletét féltve őrző munkaerőt.

Persze van okuk félteni a magánéletüket, mert az annyira nincs összhangban a hirdetett ideológiával, hogy megismerése esetén még a birkák is odahagynák a tábort. Szegény plebejus Viktor lányának is alig futja egy tizenkét milkós órára. De ez magánügy, nincs itt semmi látnivaló! Szegény államtitkár asszony kiposztolja, hogy milliós tandíjú oskolába járatja gyermekeit, miközben az állami iskolák nagyszerűségét ecseteli. Aztán a felháborodás láttán közli, hogy ez magánügy. Ugyanez az államtitkár asszony korábban ledobta a textilt egy férfi magazinnak. A képek ízlésesek, a hölgy szép vala. Nincs is probléma - "fiatal voltam, kellett a pénz" -, de felszólalásaiban ne hintse a keresztény erkölcs magvait, miközben az egész cserkészcsapat a képére hinti a magvait.

Kásler miniszter úr nagyon magyar. A magyarság iránti önzetlenségéből fakadóan bizonyára mindig karakánul visszautasította a hálapénzipar lealacsonyítását. Csak akkor közalkalmazottként miből tellett a fia magán iskolában való palléroztatására? És a közoktatásért felelős miniszterként hogy lehet, hogy unokái magánsuliba járnak? Magánügy ez is. Hát hogyne. És naná, hogy az is magánügy, hogy a közel negyven éve nyugdíjas Kósa mamának miből telik többszázmilliós sertéshizlaldára, hiszen tudjuk: "Édesanyám nem strómanja senkinek se". I tak dalse, ahogy művelt román mondja.

Sorolhatnánk a példákat napestig erről a magánügyes politikus gárdáról, akik 2010-ben azzal nyerték el a zemberek bizalmát, hogy véget vetnek a magánügyeknek a közjóért. Aztán most menekülnének a közvélemény, magyar polgártársaik elől szánalmas ideológiákat gyártva gyarlóságukhoz. Elegem van belőlük, miközben tudom, hogy önmaguk elől úgysem menekülhetnek.

Szomorúan vette tudomásul az ország népe a letaglózó hírt, hogy Dzsudzsák Balázs - a maga módján sikeres magyar világsztár focista - nem kell a kutyának sem. Csapat nélkül maradt szegény, és úgy néz ki, annyira megkopott, hogy már pénzmosásra sem használható.

Mit lehet ilyenkor tenni? Különösen egy olyan focista esetében, akit korszakos Viktor úgy ugrált körül egy véletlen találkozás alkalmával, mint nyolcéves kisfiú a tsz-traktorost. (Viktornál csak Zimány doktornő imádta jobban Balázst kecóvásárlás előtt.) Viktor kínosan esett ki miniszterelnöki szerepéből, ahogy próbálta hazacsábítgatni a találkozástól és a leplezetlen rajongástól meglepett Dzsudzsákot. Aztán Viktor a konvojával érkező egyiptomi elnököt is bevonta a bájolgásba valami olyan felhanggal, hogy ez itt a legnagyobb magyar focista, aki a köcsög araboknál rúgja a labdát. A felvételek szerint al-Sziszi azt hiszi, nem jól hall, és kis híja, hogy hadat nem üzen ott a Kempinski előtt Magyarországnak. Aztán látja az eufóriában fetrengő Viktort, és a magyar miniszterelnökön röhögve kíséretével bevonult a szállodába.

A magyar foci ütőerén tartjuk a kezünket!

Most pedig felreppen a hír, hogy a Videoton leigazolná a legendát, csak az az apró probléma, hogy havi ötvenmilliós fizetési igénye van a Dzsudzsáknak. A Videoton nem garancsiskodna, hiszen háromszáz stabilan fizető nézőjének jegybevételéből simán ki tudja köhögni ezt a csekély összeget, csak a többi aranylábú ennek a felét keresi, így veszélybe kerül a csapategység. Fel nem foghatom, hogy ez miért probléma?  Keressenek a többiek is évi hatszáz milliót, 'oszt jó napot. Hiszen éppen úgy megérdemlik, mint Dzsudzsák. Mi a gond ezzel? Sőt, minden "első osztályú" csapatnál focizgató játékos kapjon ekkora fizetést, jár nekik. A stadionokban egy tűt sem lehet leejteni, annyian vannak a meccseken, a legnagyobb tévétársaságok törik magukat a közvetítési jogokért, nagy multicégek alázkodnak kétrét görnyedve, hogy reklámozzák őket a BL-t házi ligának használó magyar klubcsapatok. Szerintem kevés is ez a pénz, kapjanak többet! Egy büszke magyar játékos ne hagyja, hogy megalázzák! Sztrájkoljatok fiúk! Mutassátok meg ennek az üzleti ügyekkel nem foglalkozó Viktornak, hogy van bennetek gerinc! A teljesítményt ne engedjétek elfojtani! Üzenjétek Viktornak: Több tiszteletet a magyar focistáknak!

Vegyetek példát a magyar ápolónőkről, orvosokról, akik alig dolgoznak valamit, csak lézengenek a rendelőkben, kórházakban, és betegre keresik magukat. Ha nekik sikerült, a lelküket kitevő magyar focistáknak is összejöhet. Vagy a közszférában melegedők negyven százalékáról, akik most tervezik elhagyni ezt a fertőt, hogy a jövőben inkább tőkejövedelmeikből éldegéljenek nagy lelki nyugalomban. És ott vannak a pedagógusok, akik olyan óriásit küzdöttek életpályamodelljükért, hogy mindenki tanárnak tülekszik, alig lehet elhajtani a sok jelentkezőt. A magyar vállalkozóknak sincs más dolga, csak a pénzszámlálás, olyan jól megy nekik. A cégeknél dolgozókra is érdemes vigyázó szemeteket vetni, mert ott a Kánaán! Alig kell bejárni, délelőtt téblábolnak két órát, meg délután kettőt, pénz meg dögivel. Tulajdonképpen az egész magyar társadalom a focistáknak köszönheti jólétét, ám senki sem méltányolja a haza érdekében hozott áldozatukat, amely még is csak igazságtalan velük szemben. Ennek véget kell vetni! Adjunk hálát Dzsudzsák Balázsnak, hogy ráirányította a nemzet figyelmét erre a régóta lappangó társadalmi problémára!

Ha nincs ez a nagyszerű ikon, évtizedekre elsikkadt volna a magyar labdarúgók megalázottsága. Vegyünk egy példát és állítsuk vele párhuzamba Balázst, így láthatjuk a maga pőreségében a mi fiunk nagyszerűségét. Ott van a C. Ronaldo, aki nagyjából egykorú Balázzsal. És mit csinált ez a fickó egész pályafutása alatt? Hajtott, mint a güzü, begyűjtött egy sor kupát, megdöntött egy rakás megdönthetetlennek tartott rekordot, párszor megszerezte azt a vacak Aranylabdát. Amikor váltott, azt azért tette, hogy labdarúgókként még jobb legyen, karrierje emelkedhessen. Egész munkássága a földi hívságok hajszolásáról szólt. Pfúj, mondhatjuk, piha! A Balázs, az igen! Ő már a holland bajnokságban kiteljesedett annyira, hogy onnét egyszerűen nem volt hova továbblépnie, mivel sajnos az Univerzumban még nem írtak ki labdarúgó-bajnokságot. Balázsnak kénytelen-kelletlen szembesülnie kellett a ténnyel, hogy huszonötévesen neki már nincs hova szakmailag fejlődni, ezért az alázat útjára lépve a foci nagykövete lett. És milyen jól tette! Nevesebbnél nevesebb csapatok szerették volna megszerezni, de Balázsban volt tartás, őt nem a pénz érdekelte, hanem az elhivatottság. Ezért missziót teljesítve elment az oroszok közé, hogy modern Cirillként megtanítsa nekik a labdarúgás alapjait. Aztán a törökökön próbált segíteni, majd a migránsveszély elhárításában vett részt azzal, hogy zseniális játékával próbálta meg szülőföldjükön tartani az arabokat.

C. Ronaldo belátta, hogy nemsokára C. Romlandó lesz a harminchárom évével, ám mégsem akart beállni valamelyik focicirkuszba bohócnak. Ő továbbra is az egyéni teljesítményen alapuló kapitalista világban hisz. Hadd próbálkozzon a nyomorult! Nem így Balázs, aki harminckét évesen lelki magasságokba emelkedve a világban szerzett tapasztalatait osztaná meg velünk, magyarokkal. Erre mi sajnáljuk azt az évi rongyos hatszáz milliócskát. Mert tovább él a turáni átok. Csúfoljuk, hogy már vén, edzetlen, meg sokba van. És nem vesszük észre értékeit, a magyarság iránti elkötelezettségét. Hálátlan kutyák vagyunk mi mind! Meg sem érdemeljük Őt! Így most sajnos lehet, hogy lemaradunk a nagyszerű lehetőségről, mert egy dubaji klub lecsap erre a fenoménra. Ne hagyjuk! Viktor gyere haza a türköktől - add el nekik a turáni átkot -, és csinálj rendet! Ha a Kempinski előtt tudtál lelkesedni a Balázsért, most állj ki mellette teljes pocakszélességgel! Könyörgünk, Viktor, ne hagyj cserben minket, magyarokat, mert mi is szeretjük ám a jó focit! Itt az idő Viktor, különben a magyarok tömegtüntetésekkel fognak rákényszeríteni a helyes döntésre! Irány a körút és az éjjel soha nem érhet véget!

Elegem van Dzsudzsák Balázs megalázásából, igazoljuk le üstöllést, kerül amibe kerül!

Történészeink jelentős része némileg rosszallóan szokta megjegyezni, hogy nemzeti tragédiánk úgy háromszáz évig keveseket érdekelt. Valami számukra érthetetlen módon a korabeli forrásokból nem köszön vissza az a keserűség, amelyet úgy elvárna az ember. Nem értik, hát segítsünk nekik.

Az első ok, hogy akkoriban nem volt nemzet, így nem lehet nemzeti tragédiáról beszélni. Uralkodó családok voltak, amelyek emelkedtek vagy buktak, területet szereztek vagy veszítettek, nem az ország lakosok érdekelték őket, hanem a dinasztia sorsa. Ha tehát II. (Hülye) Lajos alkalmatlan az uralkodásra, és ennek úgy adja tanújelét, hogy meghal, akkor az a Jagelló-dinasztia baja, nem az országé, ezen különösképpen nem kell keseregni. Egy alkalmas uralkodó tudja, hogy valójában három feladata van: megszerezni a hatalmat (aki bíborban születik, annak könnyebb), megtartani a hatalmat (tűrhető kormányzással), és átörökíteni a hatalmat a dinasztia őt követő tagjára. Egy utód nélküli alkalmas uralkodó ezt belátva visszavonult volna Pozsonyba koronázási ékszereivel és testőrségével megerősítve néhány fontos várat annyira, hogy kibírjanak egy-másfél hónapos ostromot, aztán jól kiröhögte volna Szulejmánt, hogy mennyi erőforrást égetett el semmiért. Ha nagyon harcolni támad kedve, akkor esetleg felkészül, magyar, erdélyi, horvát, cseh, német csapatait összevonja a megerősített Buda előterében, fellármázza az ország népét és szétszedik az országba becsalogatott ellenséget. Mint azt tette előtte oly sok alkalmas magyar király. De (Hülye) Lajos nem készült fel, csapatai kóvályogtak "Ország-szerin, tova", ő pedig lovasrohamot vezetett és értékelhető testőrség nélkül menekült, így bár a török elől meg tudott lépni, saját alkalmatlansága utolérte.

A másik ok az, hogy aki sopánkodhatott volna a csatavesztésen, annak nem volt rá módja. A halottak ab ovo nem szoktak, az isztambuli rabszolgapiac átmeneti túlkínálatának panaszai pedig nem kerültek az annalesekbe.

A legfontosabb oka a busongás elmaradásának - és ezzel a legnehezebb szembe nézni -, hogy sokan sokat nyertek a vereséggel és az azt követő újra berendezkedéssel. A Habsburgok például két királyságot (cseh. magyar), majd bolondok lettek volna siránkozni. (Lajos felesége, Habsburg Mária ugyan siratta urát, de a dinasztia pár év múlva "más, fontos beosztásba" helyezte Németalföldön.) Ez a nyereség később válik számukra még értékesebbé, amikor kiszorulnak Nyugat-Európából, és hatalmuk súlya erre a térségre helyeződik át. A lúzer Szulejmán segítségével a Habsburgok a mohácsi csata első számú győztesei.

A csatatéren maradt nemesek birtokai újraosztásának nyertesei - például a Gárdonyi által méltatlanul kedvező színben feltüntetett, Nándorfehérvárt feladó, a csatából gyáván meglépő Török Bálint nevű gazember - sem bánkódtak különösebben, beindult a birtokszerzési időszak, nem volt idő sebeket nyalogatni. A Habsburgok aulikus nemesei is belátták, hogy Mohácsnak köszönhetik felemelkedésüket, hát ők sem búslakodtak. Miért is bánkódott volna a nyugat-magyarországi kisnemes, akiből dinasztiahű mágnás lehetett? Nem is beszélve a török kiűzése utáni birtokadományozásról, amelynek során talján (Pallavicini, Savoyai), német (Schönborn), dalmát-horvát emberek (Festetics, Grassalkovich) kaptak elképesztően nagy magyar birtokokat. Ezek kezdjenek sírni Mohács miatt?

A legkényesebb kérdés a mai magyarság viszonya a vereséghez, mert csak a Kásler-féle ősmagyarok hiszik, hogy a ma élő magyarok mindegyike párducos Árpáddal érkezett a honba. A valóság az, hogy Mohács előtti időre visszavezethető magyar származású ember igen kevés van, az itt élők jórészt szláv, német, oláh, zsidó és cigány keverékek. Ha genetikailag nézzük. Nincs is ennek a nézőpontnak sok értelme, ám vannak, akik valamiért ehhez a megközelítéshez ragaszkodnak. A legviccesebb a hungaro-dák elmélet, amely a dákoromán marhaság mintáját követi. Az oláhok kitalálták, hogy ők kulturált romanizált dákok lennének (nem ám valami trák-fanarióta bagázs), akik az ázsiai agresszorok elől felmentek a hegyekbe, csak hát mire lejöttek, szőrös talpú hegyi mócok lettek. Magyar dákok szerint meg a derék magyarok mocsarakba bújtak a török elől így fenntartva a magyarságot. Ja, százhetven évig mocsarakban laktak. Sok eszük nincs e hit vallóinak, ez még álmodozásnak is kevés. A valóság az, hogy kellett a kiürült országba a munkáskéz ezért telepítettek katolikus németeket, és félre néztek, ha evangélikus németek jöttek. És betelepítés által nyert szép hazát Csernovics Arzén népe. Aztán egy bő évszázad múlva egy felvidéki szláv meg egy délvidéki szláv házasságából született fiatalember megírja, hogy: Talpra magyar! és életét adja az ország szabadságáért. Szerintem ez nagyobb teljesítmény, mint a mocsárban bujkálás. Aki viszont ezt nem látja be, az vitatkozzon Berzsenyivel: „Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”

Kulturális szempontból sem erősek a középkori gyökerek, a ma ismert magyar kultúra alig kétszáz éves. Az istváni államalapítás előtti kultúráról keveset tudunk, elég módszeresen semmisítették meg. Ami fennmaradt, az az Árpád-házhoz köthető eredet mondák köre, XIX. századi átköltésben, (Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek:Hunor s Magor, két dalia) vagy sokszor csak kitalálva. A középkori kultúrából sem meríthetünk sokat, aki vitatja, az kérdezze meg random az első szembe jövő magyart, hogy mit jelent a”fehervaru rea meneh hodu utu rea” vagy ki az a Zotmund. Talán Hunyadi János és Mátyás király van a köztudatban mélyebben beivódva, a többi évszázad nagyjairól, tetteiről keveset tud egy ma élő hétköznapi magyar.

Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey és Széphalom teremtette ezt a mai, lenyűgözően gyönyörű magyar kultúrát. És amikor az olvasztótégelyben kezdett kialakulni az új minőségű magyar nemzet, akkor kezdett el fájni az elveszített csata. Kisfaludy borongásával indult: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” Azóta keressük az okokat, próbáljuk magyarázni a vereséget, sokszor egészen meredek dolgokkal. (Legújabb a fociból jött történészi hülyeség, amely azt mondja, hogy esélyünk sem volt, mert az Oszmán Birodalomnak volt húszmillió lakója, sok millió adó bevétele, tehát csak Szulejmán nyerhetett. Olyan ez, mint amikor két focicsapat játékosainak értékét összeadják, aztán megmondják melyik csapat fog nyerni. Ha komolyan vesszük, nem is kellene lejátszani a meccset. Aztán Andorra mégis elintézett minket. Butaság tehát ez az új irányzat, képviselői alkalmazzák mondjuk az azincourt-i csatára is, kíváncsi vagyok nyertek-e az ötszörös túlerőben lévő franciák?) Inkább fogadnánk meg Örkény tanácsát és nézzünk bizakodva a jövőbe, hátha eljön az „a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.”

Elegem van a csatavesztés nemzeti traumaként való felfogásából, hiszen mi mai magyarok - minden tévedésünk és hibánk ellenére - győztesei lettünk Mohácsnak.