A blogot kevésbé kedvelő olvasóknak teljesen igaza van, a blogger egy kattintásvadász köcsög. Mert egyáltalán nincs elegem az említett műsorból, kifejezetten szórakoztatónak találom, úgy várom, mint nyugdíjas Isaura felszabadulását.

Először azért a bírálat. A műsorból - neve ellenére - hiányoznak a VIP-ek. Persze már az is vitatott, hogy ki a nagyon fontos személy, de a produkcióban egészen biztosan nincs. A kezdetben még volt néhány celeb, aztán lemorzsolódtak. Nem tudom, hogy kaparták össze az alapkészletet, volt közöttük bonviván, díva, gigerli, aki éppen ráért, és azt hitte magáról, hogy tud főzni. És akit a menedzsere elengedett. Ám ezek csupán a nyúl szerepét játszották, hamar kiestek. Voltak, akik nem bánkódtak különösebben, a hosszas versenyzés láthatóan nem fért bele egyéb elfoglaltságaik közé. Mások kifejezetten pofára estek, mert azt gondolták magukról, hogy tudnak főzni, aztán leolvadt arccal vették tudomásul, hogy legjobb esetben is szerény műkedvelők. Maradtak jobbára az RTL alkalmazottai, akik sajátos csapatépítő program keretében főzőcskéznek, és néhány arc, akiknek most éppen nincs más. Sajnos ezt a vonulatot viszonylag korán fel lehetett fedezni, így nem okozott meglepetést a drámainak előadott továbbjutásos szeánsz.

A másik kritika a műsor hosszára vonatkozik. Sok. Egyfelől már sokadszor marinálják belugakaviárral a kobe felsálat, így bármennyire egzotikus is, unalmas. Másfelől a hetvenedszer újragondolt paprikáskrumpli sem hoz lázba. Addig játszottak a színekkel, a formákkal, az ízekkel, hogy egy zsírosdeszka felüdülést jelent a nagy műgonddal előállított ételekhez képest. Egy rövidebb, feszesebb show talán jobb lett volna. Bár a csatornát is meg lehet érteni, inkább foglalkoztatja celebjeit műsornak látszó valamiben, mintsem álláspénzt perkáljon nekik a semmiért.

Ennek ellenére szerethető ez a Konyhafőnök. Vagy talán éppen ezért szerethető? Az RTL alkalmazottai és a néhány ráérő/arra járó celeb összességében nagyon emberi produkciót hoz össze estéről estére. Nincs ugyanis tétje a dolognak, így van olyan versenyző, amelyik ettől függetlenül komolyan veszi a főzést, a másik lubickol, a harmadik megdolgozik a fizetéséért, ameddig ki nem rakják, a negyedik megunja és kiejteti magát, szóval laza az egész. (Valószínű, hogy a mesésnek gondolt tízmillió forintos díj sem más, mint alkalmazotti/szerződéses járandóság ebben a formában történő kifizetése.) Mivel nincs komoly tétje a dolognak, az alaphang is jókedvű. Úgyhogy már ezért megéri nézni.

A versenyzőket sajnos nem igazán ismerem, mégis sokszor lenyűgöznek elszántságukkal, bénázásukkal, elkötelezettségükkel, alázatukkal. Egy Péter nevű versenyző például halál komolyan odateszi magát, nagyon szimpi a srác. Kabát Péter - nomen est omen - sosem bundázó exfocista teljesen tök, néha még azt sem tudja melyik a jobb keze, de szórakoztató. Vehemensen alkot, az öt sört három ujj felmutatásával kéri, a többit már beleszelte a kajába. Egy Dóri nevű alkalmi hisztérika nem tudja miért van a sorozatban, de megszokta, hogy amíg ki nem írják, addig szorgalmasan hozza a figurát. Kiss Ramóna tündéri csajszi, bár kicsit többször húzta elő a kismama kártyát, mint illett volna. Soma a bolondos vénasszony szerepében kódorog a konyhában, amely azért nem áll messze személyiségétől. Csocsesz, a mulatós zene állócsillaga lendületesen, a séfek és a konyha iránti alázattal dolgozik elismerésre méltóan. Dr. Panyik Anitáról életemben nem hallottam, ettől még lehet nagyon fontos személy ez az amúgy szimpatikus, kedves hölgy. A telitalálat Risztov Éva. Elképesztően profi ezen a területen is. Vert helyzetből áll fel, ha kell, és ha úgy hozza a helyzet kreatív, lenyűgöző ételeket készít. Bennfenteseknek - idetarozik az ország fele - külön jó látni őt estéről estére, hiszen ő alázta szarrá férfiúi, férji, apai, emberi minőségében a rabszolgatörvényt benyújtó Kósa Lajost. Lajosunk lelki nyomorék, aki ezt a defektjét vetíti ki a magyar emberekre. Remélem Éva a döntőig menetel, így minden este röhöghetünk koszlott lelkű Lajos nyomorán. Peller Mariann szimpatikus hölgy, csak kicsit túltolja a "jól csinálom, ugye jól csinálom" szerepet. Akármiben lép fel, őt mindig biztosítani kell arról, hogy tehetséges, de biztosan és még mindig, és vegye végre tudomásul stb. Picit unalmas már, mert tényleg jó a csaj.

A legnagyobb telitalálat a zsűri. Fördős Z. sokat visszavett korábbi manírjaiból, ami maradt az élvezhető. Időnként a versenyzők és a zsűritagok poénkodásait alig tudja megfogni, maga is beszáll a jó értelemben vett ökörködésbe, miközben azért a műsor kereteit fenntartja. Külön szeretem, hogy a fiatalság által használt szlenget is becsempészi a műsorba, szóval: Adlak Z, gec'! Rácz Jenőről nem tudtam semmit, amelyet sajnálhatok, mert a pasas nagyon jó. Szakmája tudása a zsebében van, úgy szuvidál, mint senki. A rendelkezésére álló alapanyagokból remek poénokat főz ki, engem megvett. Ákos séfről már korábban írtam, az eltelt években annyi a változás, hogy kivette a krumplit a szájából, így jól hallható mondanivalója. Amire érdemes figyelni. A konyhaművészet a kisujjában van, emellett pedig annyi emberszeretet, humor, kedvesség jellemzi, hogy csak ámulok rajta. Nekem nagy fájdalmam, hogy hiába nyitott új éttermet, annak látogatója nem leszek gasztronómiai toprongyságom okán, de sok sikert kívánok neki, nagyon tisztelem és kedvelem őt.

Ki lesz a győztes? Valószínűleg Risztov Éva. Egyrészt a fent említett profizmusa okán, másrészt a versenyben maradtak közül nem lehet más. A piros csapat már csak a csatorna alkalmazottaiból áll, belőlük ciki lenne győztest hirdetni. A kék csapatban vannak a külsősök - Peller Mariann félállású RTL-es -, akikből Risztov Éva a "név". Szerény kalkulációm szerint ő az esélyes, a surranópályán esetleg nyerhet Peller Mariann. Aztán majd meglátjuk nyithatok-e jósdát.

A versenyzők beszólásai, botlásai, az arra való sokszor önironikus reagálás, a zsűri laza tréfálkozása sokszor megnevettet és ezzel a legtöbbet ad. Hiszen tudjuk: "Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam." Ez a műsor jókedvet ad, ebben a szomorú világban, ezért nincs belőle elegem.

A rendes ember, mikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt, látja amottan a téli világot, és karácsonyra készít költségvetést. Ez a művelet arra is jó, hogy sorra vegyük a rokonokat eldöntve, akarunk-e ajándékozni, avagy örüljön a delikvens, ha nem keressük fel egy rövid szívlapátszólóval az orcájára neki. Aztán a szigorú rostán fennmaradtak mellé odaírjuk, hogy mennyire taksáljuk az irántuk érzett szeretetünket. A végösszeget látva szörnyülködve bekapunk egy vérnyomáscsökkentőt, és nem értjük, hogy miért hazudja mindenki a médiában, hogy pár tízezer forintot költ karácsonyi ajándékra. (Értetlenségünk fokozódik, amikor valamelyik bolthálózat pénztáránál/hitelpultjánál látjuk a bevásárlókocsikból kicsorgó műszaki cikkek garmadáját.) A szívszélhűdés előtt nyitott ablaknál lassan nagyokat lélegezve szépen elképzeljük, hogy mennyit kell spórolni az év végéig. Oszt' megnyugszunk. "Haha." – hallatszik fentről, ha jól figyelünk. Der Mensch Tracht und Gott Lacht. (Ember tervez, Isten nevet.)

Kezdődik a mosógéppel. Kicsit több mint négyéves. Köhög, prüsszög és megadja magát. Ezzel generációs vita indul a családban, mert a fiam szerint dobjuk ki, vegyünk másikat. Na de nem oda, Buda! Amit lehet reparálni, arról nem szabad lemondani, hívok szerelőt. Némi egyeztetés után jön. Már első ránézésre sem gerjed bennem a bizalom, aztán amikor elkezdi vakarni a fejét hümmögéssel egybekötve, igazat adok a gyereknek. Minden áron el akarja vinni a szervizbe, mert csak ott lehet javítani, érdeklődjek egy hét múlva, akkor megmondja mi a baj. A mennyibe kerül? - kérdésre újabb hümmögés, a szemén láttam a lehúzási szándékot. Udvariasan elhajtom, de a fejvakarásos mutatvány négyezer forintot ért. Csökkentve a kárt feldobom lomisoknak a mosógépet, a jelentkező el is vinné ingyé'. Szerencsére a levantei vér csak lassan válik vízzé, így legalább fogok egy húszast. Aztán jön a következő vita az új beszerzéséről. A női tagozat valami csilivilit akar. A skót frakció szerint, ha négy év múlva ki kell dobni, akkor felesleges túlzásba esni, az olcsóbb éppen úgy kimos. Mivel a családi diskurzusba a vakkomondort nem szoktuk bevonni, marad a konszenzusos döntés. Legnagyobb meglepetésemre egyszer csak elállnak a drága gép igényétől, veszünk egyet olcsón. Mielőtt e diadal okán a papucs alfahímnek érezhetné magát, rájön, hogy valami ritka jelenséget élt át: a női bölcsességet. A karácsonyi meglepetéseket nem kockáztatják a puccosabb mosógéppel.

Éppen kikecmergünk az előző kiadásból, amikor ránk telefonálnak vidéki szomszédaink, hogy egy viharosabb szél megbontotta a tetőt. Tíz-tizenöt cserép, de így nem mehetünk neki a télnek. Százhetven kilométerről megbízható tetőfedőt szerezni nem könnyű. Nekünk sem megy, viszont az utcában lakó nyugdíjas mérnök barátunknak jutalomjáték az unalmas őszre. Pikk-pakk megszervezi, ámulunk profizmusán. (Innen is köszönet érte.) Sajnos az utalás fáradságos munkájának terhét nem veszi le vállunkról. A guta kerülget, de még nem üt meg.

Na, majd most! Bedöglik az autó. Valami motorikus hiba, alig kerül a javítás párszázezerbe, pedig az autószerelő évtizedes ismerős, nem kaszál rajtunk. Ezzel egyidőben megérkezik a hideg. A hideg idővel pedig a gázkazánon a sor, hogy tönkremenjen. És tönkremegy. A gázszerelő régi jó emberem, akkor is őt bíztuk meg munkával, amikor pangás volt az építőiparban, a fizetésnél sem szoktunk vacakolni. Fortuna kereke fordult, most gyakorlatilag nem lehet mestert kapni, de ő jön. Még aznap. Fantasztikusan érti a munkáját, pár perc alatt megjavítja, estére már tudunk fűteni. A munka végeztével a szája megkérdi akarunk-e számlát, ám a keze nem matat a számlatömb után. Nagy a kísértés, hogy túlárazott, kongó stadionokra fizessek-e adót évi ötszáz milliót kereső botlábúaknak vagy a család öngondoskodására tegyek félre inkább. Jogkövető polgár vagyok. Csak az a jog, csak azt tudnám követni, hiszen olyan fürgén sasszézik.

A mosogatógép bedöglése már meg sem rázott. Sztoikus nyugalommal megnéztem a neten, hogy mi a hiba és megjavítottam. Ha a szerencsétlenkedést javításnak lehet nevezni természetesen. A rajtam kacagó Isten megkönyörült és elküldte a Szentlelket, hogy tartsa össze. Azóta műkszik. Amilyen mázlim van, karácsony előtt fogja végleg megadni magát.

Annak érdekében, nehogy elbízzam magam a mosogatógépes siker után, néhány nap alatt kiég vagy nyolc égő. Piti összeg a többihez képest, de ez is kiadás. Ravaszul veszek egy tucatot. Jól tettem, mert másnapra kiégett még kettő.

És hol van még karácsony? Félve pislantok a tévére, mobilokra, laptopokra, hogy mi jöhet még? Ha ez így megy tovább, végig kell járnom a lakótelepeket - szigorúan vasárnap délután kettőkor - ordibálva, hogy: El Greco van olcsón eladó!

Azt hiszem legközelebb a gonosz házi manókat is be kell terveznem a költségvetésbe, és valami pogány rituálé keretében megnyugtatni őket, hogy ne legyen elegem az egyszerre tönkremenő tárgyakból.

Nézem az M5-öt - ez a csatorna talán az egyetlen nézhető a közszolgálati szemétkupacban -, ahol éppen arról diskurálnak, hogy miért nincsenek történelmi filmek. A beszélgetés egyszerre volt szánalmas és nevetséges. A résztvevők gyönyörűen hozták az "üléspontom határozza meg az álláspontom"-elvet. Az a fickó, aki bent csücsül a tutiban, mindennel meg volt elégedve, az, akit a büdös életbe nem vesznek be, hőbörgött derekasan, az, akinek eddig csöppent, de reméli, hogy a jövőben csurran, suksükölt a plafont nézve.

Nem értem, hogy mit nem értenek ezek a nemzetthyek. A nemzeti duma ugyanolyan politikai termék, mint a polgári Magyarország volt, csak a nemzetthy oldal magyarjai kicsit hülyébbek, mint a polgáriak, nem hajlandók észrevenni saját manipulálásukat, és akkor sem akarnak felébredni a valóságra, ha minden eszméjükkel naponta törli ki seggét jó Viktor. Inkább egymással vitatkoznak szomorúan konstatálva, hogy ikonjuk kilencedik éve kormányoz a világ dicsőségére, a magyar gazdaság állítólag remekül teljesít, akkor meg miért nincs film a pozsonyi csatáról, a nándorfehérvári diadalról és a többi felemelő magyar tettről. Hiszen még a komcsik is tudtak történelmi filmeket forgatni, azokból élünk most is. A nemzetthy oldal meg képtelen filmen megjeleníteni régi dicsőségünk, amely így marad az éji homályban. Aztán a kognitív disszonancia elméletet szépen igazolva megtalálják a felelőst - ki nem mondva csak sunyin sejtetve - Vajna filmügyi kormánybiztosban. Szegény, szegény szamarak!

Nem tisztem védeni ezt a Vajna nevű kóklert, de aki azt hiszi, hogy ennek a figurának az a kormányzati küldetése, hogy történelmi filmek készüljenek, az nagyon buta. Bandi bácsi igazi amerikás magyar szélhámosként érkezett haza az ottani adóhatóság elől menekülve. (Azóta a magyar adófizetők pénzéből szerencsére sikerült rendeznie a felhalmozott néhánymillió dolláros tartozását.) Éppen jókor jött, mert a 2010-es választásokon győztes - hatalmi szempontból viszont pengeélen táncoló - még liberális demokrata Viktor több területen nehéz helyzetben volt, amit tetézett a nemzetközileg kiváló kapcsolatokkal rendelkező filmesek folyamatos akciózása. Viktor azzal a mandátummal nevezte ki Bandi bácsit, hogy szedálja őket.

És Bandi bácsi néhány tízmilliárd forintból ezt meg is tette. Ballib barátaink valahogy akkor nem aggódtak a közpénzek ellopása miatt, pedig lett volna rá okuk bőven. Ma már alig emlékszünk, de bizony rendszerszerűen loptak közpénzt ballib filmesek. Voltak ott tízmilliókra taksált - soha meg nem valósult - filmszinopszisok, a pénzosztásról döntő tanársegédje által beadott pályázatok, elkésetten benyújtott mégis szépen dotált pályaművek, szóval minden, amely filmművészetileg alig, büntetőjogilag viszont években értékelhető lett volna. Aztán valahogy ebben a körben is elmaradt az elszámoltatás, és ballibék azóta sem követelik. Sőt, Bandi bácsi nagyvonalúan kifizette a gyanús szerződéseket is, cserébe megszűnt a hisztizés. A bolondnak is megérte. És az óta hasít a filmeseknek felkínált orbáni alku: kussoltok, cserébe kaptok pénzt a semmire. Bandi bácsi pedig ipari méretekben újraindította a '60-as évek elején megkezdett Makk-Jancsó-Hernádi-Szabó hagyományt és rászállt a fesztiválfilmekre. Már nincs az a pálma, medve, oszi, papucsállatka stb., amit ne hoztak volna el a magyar filmek. Ezzel megvannak a látszateredmények. Csak éppen közönségnek szóló szórakoztató - benne történelmi - filmek nincsenek. (Esetleg a Kincsemet lehetne kivételként említeni, ha említésre érdemes lenne.)

És - ahogy állnak a dolgok - mostanában nem is lesznek. Sem szándék, sem tehetség nincs hozzá. Egyik oldalon sem. A ballibekhez kapcsolható filmeseknek közel negyven éve nincs mit mondaniuk. Saját köldöknéző, művészieskedő zárványukban elvannak egymást hype-olva. Témaválasztásukkal leragadnak általában valami kisebbségi problémánál, amely nem érdekel senkit, erre megsértődnek. A megsértett psziché szerencsére egy valag közpénzzel gyógyítható. A nemzetthy oldal sem tud érdekes filmeket készíteni, mert ők vagy a múlt idealizált (sosem volt) szépségén merengnek vagy tanítani akarnak. Az eredmény elborzasztó. A Honfoglalás nézhetetlen, a Juliánus barátnál nincs lejjebb, a Sacra Corona nyomokban filmet tartalmazott, a Hídember egy lebomló (színészi) elme látványa, a Lovasíjász szuicid hajlamúak elől elzárandó, a Szabó Magda-adaptációknál csak Kurtág legújabb operáját tudja jobban használni a CIA vallatásainál. E tapasztalatok alapján inkább ne is legyenek történelmi filmek. Az ősök nem érdemlik meg, hogy húsz hagyományőrző eljátssza a pozsonyi csatát, a nándorfehérvári diadalt, miközben minden apró vacak hitelességéért - jobb oldalon hordták-e akkoriban kösöntyűt vagy a hátukon? - egymást szidják a résztvevők.

Talán csak egy - nagyon halvány - remény van. Ha a mai fiatal nemzedék filmesei látványosan kivágják a kultúrkampf megosztó hülyeségeit a büdös francba. Tessék észrevenni, hogy ha megmaradunk ebben a szekérváras szutyokban, az lehet kényelmes, esetleg egyeseknek ki is fizetődik, csak sehova sem vezet. Új Várkonyi Zoltánok/Zsurzs Évák kellenek, akik leszarják a népies-urbánus ökörködést, és friss lendülettel hoznak létre valami olyat, amely a közönség számára fogyaszthatóan, szórakoztatóan újítja meg a magyar filmkultúrát. Nem kell tanítani, lelkiismeretet furdaltatni, piedesztálra emelni vagy borongani, be kell vezetni a három K intézményét (kardozás, kaland, k*rás bocsánat: szerelem). Aki azt hiszi, hogy elődeink a magyarság fennmaradásán agyaltak 0-24-ben, az olvassa el például Rotenburgi János hatszáz éve készített magyar nyelv kalauzát vagy Verseghy Ferenc "Az első egyesülés" című alkotását, amelyet méltatlanul ritkán szoktak szavalni katolikus legény egyletek versmondó versenyén, pedig hát ugye Verseghyt a Marseillaise első fordítójaként tartja számon az irodalomtörténet.

Elegem van a búvalb*szott magyar filmekből, jöjjön át végre az életöröm a vásznon - akár történelmi köntösben is - mert: "Gyűlölöm, azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborút emleget és lélekölő viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít."

A Bannon-Frum vitát elnézve, azt hiszem polgártársak, nagy bajban vagyunk. Bannon Trump háttérembere, amolyan feketeöves populistának mutatja magát, míg Frum a régi vágású republikánusok képviselője, aki elkötelezett a liberálisnak nevezett demokrácia mellett. E két ember között a napokban rendeztek egy közéleti vitát a világban zajló folyamatokról.

Az angolszász kultúrában nagy hagyományai vannak az ilyen vitáknak, bár az utóbbi időben egyes pc-túltengésben szenvedő bomlottagyúak igyekeznek korlátozni, nehogy megbántódjék valamelyik társadalmi csoport. Könnyen kerülnek kreált botrányokba olyanok, akiknek eltér a véleményük a fősodortól vagy sarkosabban fogalmaznak, de esetenként még ez sem kell, hiszen hivatásos duzzogók mindig vannak. Egyes egyetemek már nem merik felvállalni ezeket a szellemi párbajokat, félve az egzisztenciális következményektől. Mindez zajlik a liberálisdemokrácia-felfogás nagyszerűségének hirdetése közepette. Az ostoba vadhajtásokat leszámítva viszont a hagyomány erős. Sokszor vitatkoznak olyan témákról, amelyben nincs győztes, maga a vitakultúra elsajátítása a lényeg. Mi magyarok sajnálhatjuk, hogy nálunk nincsenek társadalmi viták az országot érintő fontos dolgokról. Pedig talán nem lenne haszontalan, ha az ország népe kaphatna valami szellemi muníciót a jövő lehetséges irányairól a mostani nihilista, tolvajlásokat fedező nemzeti konzultációs szemfényvesztés helyett.

A Bannon-Frum vita több szempontból is döbbenetes volt számomra. Elsőként a külsőségek. Bannon szerintem rettenetesen veszélyes gondolatokat enged ki olyan palackból, amelyekről az hittük, hogy az emberiség végleg és jó mélyre elásta. Ezzel együtt sem érthető a liberális hisztikommandó balhécsináló esőtánca, amelyet Bannon fellépései során mindig eljárnak. Ráadásul kontraproduktív is, hiszen a meg nem értett igazmondó szerepébe tuszkolják Bannont hívei örömére. A cirkuszi sallangokon túl - idetartozik a vita utóéletének botránya is - a tartalom elkeserítő. Mert az igazán hozzáértők is leragadtak a populizmus versus liberális demokrácia érvek összevetésénél, pedig valójában ez a purparlé nem erről szólt. A valóság szerintem az, hogy a következő évtizedekben milyen módon lehet uralni az egyre szegényedő tömegeket. Cinikus megközelítésben: milyen dumával lehet a majmokat/rabszolgákat etetni, hogy ne vegyék észre majom/rabszolga státuszukat? És úgy néz ki, hogy a liberális demokrácia értékei annyira kiüresedtek, hogy nem alkalmasak a néphülyítésre, sőt a fentebb említett és egyéb vadhajtások (gender, integrációs ökörségek, stb.) miatt inkább hergelik az átlagembert. Bannonnak igaza van abban, hogy liberális demokrácia nem volt képes megvédeni a kisembert, amikor az komoly bajba került a 2008-as válság hatására. Kevés a társadalmi problémákra a piacgazdaság szentségébe vetett liberális üzenet, amely nagyjából a "nyugodtan dögölj éhen" mondanivalóra korlátozódik. Ennél picit többet várnak el az emberek. Bannonnak tehát igaza van a diagnózisban, de az általa ajánlott gyógymód már középtávon is pusztulást hoz. Frumnak nincs igaza a korábbi évek problémáinak diagnosztizálásában, viszont pontosan látja a populizmus korlátait, veszélyét. Mégis most úgy látszik - Trump, Viktor, Bolsonaro, Salvini, Brexit, Duterte, Putyin, Erdogan átmeneti sikereiből -, hogy a következő évtizedeket a populista módszerekkel való uralomtípus fogja meghatározni.

Ennek a folyamatnak pedig az az alapvető oka, hogy a citoayen középosztály eszméletlen mértékben erodálódik. A társadalmak kettészakadnak a világ elit milliárdosaira és a világ szegényeire. A középosztálybeliek tíz körömmel kapaszkodnak, ám ennek ellenére folyamatosan csúsznak lefelé. Félnek. A populista irányzatok ezt a félelmet lovagolják meg, fokozzák, a megmentő szerepébe helyezkedve. A magukra hagyott egyre dühösebb emberek pedig beszopják az egyszerű üzeneteket. Közben arra sem figyelnek, hogy az őket hergelők, az ő félelmükkel játszadozók milyen hamar lesznek - az ő kizsákmányolásukból, meglopásukból - a világ elit oligarchái. És nincs liberális válasz erre a kihívásra, mert liberóék azzal vannak elfoglalva, hogy Jürgenke bemehet-e a lányvécébe, ha nem biztos nemi identitásában, vagy Ahmedkét nem sérti-e a kereszt a római osztályteremben. A liberalizmus társadalmi bázisát jelentő citoayen középosztály tehát nem kap eszmei védelmet attól az irányzattól, amelyet ő hozott létre. A folyamat egymást erősíti, mert közben ez a réteg számában is gyengül. Aztán egyszer csak nincs tovább, ha elfogy (jelentéktelenné válik) a társadalmi bázis, megszűnik az eszme is. Már a régi görögök megfigyelték, hogy bizonyos ciklikussággal váltják egymást az uralomtípusok. Lehet, most jön el az idő, amikor a citoayen középosztály liberális demokráciáját leváltja az oligarcha elitek populista uralmi rendszere. Bannon valami ilyesmit vetített előre.  

De jó lesz, ha mindenhol a populista irányzat válik társadalomszervező erővé? Az a történelmi tapasztalat, hogy nagyon nem. Ne menjünk messze, nézzük hazánkon a baljós előjeleket. Van az elit. Viktor 2010-ben azzal kampányolt, hogy plebejuskormányzást fog vinni. Nyolc évvel később Horn Gyula-i pökhendiséggel - "Na és?" - közli, hogy márpedig ő luxus magángéppel röpköd meccset nézni, és a jövőben is ezt fogja tenni. Melyik orbánista szavazott volna rá, ha akkor megmondja, hogy neki nem az ország jobbítása miatt kell a hatalom, hanem a família dollármilliárdossá tétele érdekében? És a többi oligarcha, NER-lovag mind boldog, hiszen nekik bejött az élet. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a jobboldali populizmust követve a baloldali populizmus, amely a gazdagok iránti gyűlöletre építve szokott véres jeleneteket rendezni. Érdemes a gyűlölet kutyáit leoldani láncaikról?

Aztán az ország népe. Mit fog kapni a populista uralmi berendezkedéstől? Kettőt a szeme alá. Már most látszik, ahogy a nemzeti populista duma mellett málik szét minden. Friss példának itt a szemétügy. A központosítás nem működik. (Tanulhattak volna a KLIKK összeomlásából, de a jó populista holtig nem tanul.) A szolgáltatás díját beszedik, populista rezsicsökkentéses alapon alulfinanszírozva a rendszert. A központi szervezet nem fizeti ki a tényleges költségeket a munkát végzőnek, aki folyamatosan óbégat, hogy baj van. Senki sem áll szóba vele. Aztán amikor már nem tud bért fizetni, tankolni és leáll, a szemét meg ott marad a házak előtt, a propagandagépezet erkölcsileg tönkre zúzza, az államhatalom megfenyíti. (Az a kisköcsög gyerek, aki felelős a krachért közben vígan elmegy államtitkárnak.) Aki a történet végére kíváncsi, nézze meg hova jutott a baloldali populista Venezuela.

A populista állam népe tehát egy nap arra fog ébredni, hogy az állam ugyanúgy nem védi meg saját magától, mint a liberális demokrácia a piacgazdaság hátrányaitól. A különbség csupán annyi, hogy a liberális berendezkedés nem hagyja gyűlölködni, szájkosarat ad rá a pc-vel, a populista állam viszont maga teremti meg az aktuális ellenség képét, akit egyenesen gyűlölni kell. Ezzel vezethető le a társadalmi feszkó úgy, hogy az oligarcha elit uralma fennmaradjon. Bannon azt reméli, hogy a gyűlöletadagoló kézben tartható, ezért a történelem nem ismétli magát. Aztán ha mégis, hát tévedett. Ezért borzasztó a vita tanulsága, amely nem arról szólt, hogy lehet a középosztályt megerősíteni, a piacgazdasági anomáliákat kezelni, hanem arra csupaszodott, hogy szabad-e az oligarchikus populista uralom medrébe terelni, és ezzel kézben tartani az előre láthatóan fokozódó társadalmi indulatokat. És ebben Bannon méltó társra talált Frumban.

Elegem van az éceszgéberek korlátoltságából, amellyel valójában lemondanak a középosztály megerősítéséről egy levitézlett, csak szenvedést hozó ideológia érdekében.

Kezdjünk egy erősnek tűnő indítással. A központi hatalmak 1918 késő tavaszára katonailag megnyerték a Nagy Háborút. Csak mivel akkoriban az volt a mondás, hogy a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzák, politikai döntés született. Ezen okból pedig a központi hatalmak nem nyerhettek.

Nézzük először a katonai helyzetet '18 tavaszán. A caporettoi csatavesztéssel az olaszok gyakorlatilag katonai és társadalmi összeomlás szélére jutottak. Annak esélye, hogy a taljánok egy könnyed mozdulattal elfoglalják Bécset, majd bevonulnak Berlinbe ezzel elhozva az antant győzelmet, nulla volt. Örültek, hogy jelentős angol és francia segítséggel nem omlottak teljesen össze. Az oroszok a maguk polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a breszt-litovszki békével kiszálltak a buliból óriási területeket engedve át a központi hatalmaknak. A Balkánon a fanarióta románok éppen az antantot árulták el, 1918 májusában megadták magukat és kiléptek a Nagy Háborúból. Csak nyugaton volt a helyzet változatlan, ott pár tízezer ember halála árán előre lehetett nyomulni pár kilométert, elfoglalva három buckát, hogy néhány hónap múlva a másik hadsereg ismételje meg ezt a Nagy Sándorhoz mérhető teljesítményt. De a lényeg, hogy a harcok nem Berlin, hanem Párizs előterében folytak, és az antantnak - a beszálló amcsikkal együtt - nem volt ereje arra, hogy végső győzelmet aratva Berlinig meneteljen. Akkor mégis miért ők lettek a győztesek?

Először számoljunk le a katonai győzelmet alátámasztó mesékkel. Van ugye a technikai fölényről szóló. Például a tankok. Azért megnéztem volna, ahogy a páncélozott traktorok eldöcögnek Berlinig. Ezek még nem azok a harckocsik voltak, amelyekkel Guderian húsz év múlva végigszambázza Európát, hanem drótakadályok leküzdésére alkalmas valamik. A repülők fölényéről meg annyit, hogy bár a franciák tényleg többet gyártottak, de egy kamikazenak több esélye volt a túlélésre, mint egy francia gép pilótájának az első bevetésen. Az USA hadba lépése katonailag szintén nem volt döntő. Az akkori szállítási viszonyoknak megfelelően nyolc hónapig tartott átdobni az Atlanti-óceánon kétmillió embert a szükséges hadianyaggal. És nagyjából ez volt a maximum, mert az iowai farmer nem akaródzott háborúzni. Az USA hadba lépése nem katonailag, hanem világpolitikailag volt fontos.

Az antant győztesként való kihirdetésének két oka volt. Egy közvetlen és egy messzebbre vezető. A közvetlen ok az volt, hogy az akkori világrend teljes és azonnali összeomlásával járt volna a központi hatalmak győzelme. A Nagy Háború ugyanis egy jelentéktelen terror államocska megbüntetésével indult, de a résztvevőket annyira kiszipolyozta, hogy egy-egy harctéri fiaskó az egész ország társadalmának felbomlásával járt. A már említett caporettoi vereség után az olasz államot csak statáriális eszközökkel lehetett úgy, ahogy egyben tartani. A Bruszilov offenzíva embervesztesége a cár, a Kerenszkij offenzíva kudarca a polgári átalakulás bukását okozta Oroszországban. Még az olyan harcokban közvetlenül részt nem vevő ország, mint Portugália is az anarchia szélére sodródott. És bár nekünk, veszteseknek nem szokták emlegetni, de az angol, francia társadalom sem volt jobb helyzetben. Nos, melyik tömb legyen a vesztes? Ha az antant, akkor gyarmatbirodalmuk összeomlása révén azonnal összeomlik a pénzügyi rendszer, a világkereskedelem, szóval az akkor ismert világrend. (A franciáknak még igen eleven emlékeik voltak egy alig ötven éve történt hasonló szituáció utáni kommünnek nevezett csőcselék-tombolásról.) Ha a központi hatalmak, akkor legfeljebb Közép-Európában lesz némi rumli, az meg kit érdekel globális szinten. Nem kérdés, ugye?

A messzebbre nyúló probléma az addig ismert világrend lassú eróziójához köthető. A XX. század elejére világossá vált, hogy a korábbi gyarmatosító módszerekkel nem lehet uralni a Földet. Az új módira három ország jelentkezett be: a Meidzsi-reformokkal hihetetlenül megerősödő Japán, az egyesüléssel hatalmas lendületet vett Németország és a polgárháború után óriássá nőtt USA. Ezek közül Japán kulturális okból nem lehetett a világrend vezetője, de a Csendes-óceán urának pozíciójára erősen aspirált. Az USA szundikált még, a fritzek viszont nem titkolták, hogy "Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt!". A helyzetet bonyolította, hogy a XIX. század végén alakuló új iparágak (nehézipar, energetika, vegyipar, autógyártás, az ezeket finanszírozó bankok) cégeit keresztbe kasul tulajdonolták egymásban a németek és az amerikaiak. Aztán az amcsik úgy 1916 táján felébredtek. Rájöttek, hogy a németek az antant legyőzése esetén átveszik a világrend vezetőjének szerepét. Igen ám, de Amerika még nem állt készen sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag az újvilág vezetésére, viszont azt sem engedhette meg, hogy a németek elhappolják előlük a lehetőséget. Mit tehettek? A stratégia arra irányulhatott csupán, hogy a németek ne vehessék át az angoloktól a vezető szerepet addig, amíg az USA fel nem készül. Mivel ehhez katonai ereje még nem volt, más módszerhez kellett folyamodnia.

És ez a módszer zseniális volt: a saját társadalmával legyőzni a német szoldateszkát. A központi hatalmak sajtójában 1918 tavaszától - a cenzúra ellenére - felerősödtek a kétkedés hangjai, a kávéházi Conradok kétségbe vonták a katonai döntéseket, az agitátorok mindenhol megjelentek és bomlasztottak, gyárakban sztrájkokat szerveztek, a piacokon az asszonyokat hergelték a drágasággal, meg a fiúk/férjek hazahozatalának követelésével, a Monarchia nemzetiségi területein pedig elképesztő területi ígéretekkel folyt a nemzetiségi izgatás. Itt-ott még néhány tengerészlázadást, parancsmegtagadást is sikerült elérni. Pár hónap alatt megingatták a teljesen kifáradt, a katonai győzelemre váró központi hatalmak lakosságát. A másik gyenge pont az uralkodó volt. Vilmos először bizonyára kiröhögte a megadásra való felszólítást, aztán amikor megmondták neki, hogy hát akkor okos szemeit vesse az Ipatyev-házban történtekre, megrémült. Rájött, hogy inkább szeretne családjával a békés Hollandiában éldegélni megérve, hogy egyik altisztje megalázza a franciákat mint családilag kiirtva lenni, ahogy az unokatesó. I. Ferdinánd bolgár uralkodó is lemondhatott fia javára, és békében éldegélt Csehszlovákiában annak fejében, hogy '18 szeptemberében finoman átállt. A trónra többszörös véletlenek láncolatával került, uralkodásra alkalmatlan Károly kicsit nehezebben értette meg a problémát, és mivel kétszer is megszegte a megállapodást, ő volt az egyetlen, akinek szervezete valahogy nem bírta Madeira amúgy kellemes flóráját és faunáját. Tisza valószínűleg vagy kapott ajánlatot, amelyet visszautasított vagy ezzel sem fárasztották magukat, egy forradalmárnak álcázott bérgyilkos kommandó megölte. A felfordulás utáni Párizs környéki békék aztán szentesítették a húsz évre szóló fegyverszünetet, amiképp azt Foch marsall találóan megjegyezte.

És ez alatt a húsz év alatt az USA halálos profizmussal készült fel a második menetre, immár valódi ellenfeleivel, Japánnal és Németországgal szemben. Óriási flottája, technikai fölénye, a felhasznált szovjet katona tömeg lehetővé tette, hogy egyszerre győzze le mindkettőt. Ez hatalmas teljesítmény volt, amely megmutatta a világnak, hogy ki a valódi vezetője. A győzelem után az USA - déloszi szövetség mintáját alapul véve, azt modernizálva – kialakította a saját vezetésű világrendjét, a Pax Americanát. Ennek látható része az ENSZ, a pénzügyi rendszer, az emberjogi szervezetek, sajtószabadság, a szövetségesnek nevezett országok katonai megszállása közösnek nevezett támaszpontokkal, katonai szövetségi rendszerek valami ködös ellenség ellen stb.. A kevésbé látható része az országok elitjének kézben tartása, lehallgatása.

Felszínesen gondolkodók kétpólusú világrendről beszéltek, de a csudát volt kétpólusú, a szovjet rezsim csak egy érdekes társadalmi kísérlet volt, amely hamar meg is bukott. Amint az aktuális pártfőtitkár elhitte, hogy valódi hatalommal rendelkezik és veszélyt jelentett az USÁ-ra, már vége is volt. Sztálinnak hirtelen olyan mingrélje lett Berija személyében, hogy a párna alatt nem kapott levegőt, Hruscsov pedig addig fenyegetőzött atomrakétáival, amíg egy korrupt banda nyugdíjba nem küldte. Az elmúlt nyolcvan évben nem volt és belátható időn belül nem is lesz, aki az USA által dominált világrendet fenyegesse. Mostanában népszerű dolog új világrend kezdetéről álmodozni, de az erre bazírozók nagyon pofára fognak esni.

Mert a rendszerben van egy tökélyre fejlesztett csapda, amely - mint láthattuk - embrionális formájában már 1918-ban is működött, és amelyet még senkinek sem sikerült kikerülnie, pedig voltak jelöltek dögivel. A csapda lényege, hogy aki az USA világrendjét le akarja győzni, annak először saját országát kell diktatúrává formálni, amelyet viszont a társadalom nem tűr el, az egyre bezárkózóbb, paranoiásabb rezsim vagy magától, vagy csekély rásegítéssel szétrobban. A folyamat lehet lassú, gyors, nem érdekel senkit, a lényeg, hogy Amerikával nem lehet kukoricázni.

Aki ugyanis megpróbálja, az először felszámolja a pártokat, mert azokat külföldről finanszírozzák/árulók/a nemzetközi tőke karjai, lehengerli a civil társadalmat, mondván, hogy azok imperialista kémek (vagy valami hasonló), aztán monopolizálja a sajtót, mert azok felforgatók (vagy trockisták/zsidók/güllenisták/sorosisták), kiheréli a szakszervezeteket, mert azoknál van jobb munkavállalói érdekvédő (kormány/párt), elfoglalja az egyetemeket mert megmételyezik a jövő generációját, megteremti a hazai vállalkozókra alapított versenyképtelen haveri kapitalizmust, mert a multik elviszik a hasznot, kiseprűzi a külföldi bankokat, mert ezzel csökken az ország kiszolgáltatottsága a finánctőkének/zsidóknak/nemzetközi pénzvilágnak. Ugye ismerős? És mi a vége? Ha még észnél van a világrend ellen küzdő és alkuképes, szabad elvonulásban reménykedhet. (Ez persze rossz hír a sameszoknak, csahosoknak, mert rájuk nem szokott kiterjedni a deal.) Ha azonban nagy küzdőről van szó, akkor jön a belső ember, aki általában durván megpuccsolja. (Belső ember mindig van: például Stauffenberg, akinek robbantásánál malaca volt a disznónak.) E közben az USA - ha érdekli egyáltalán - röhögve nézi az ellene lázadó vergődését. A megfelelőnek ítélt időpontban pedig eljön, aminek el kell jönnie. Aki nem hiszi, az értő értelmezéssel olvassa el a zseniális Szabó Lőrinc Szun Vu Kung lázadása című versét.

Osztán, hogy állunk mi magyarok ezzel a világrenddel? Sehogy. Sajnos 1918-ban nem jöttünk rá a lényegre, a kivérzett ország bódultan kapott a semmit sem jelentő maszlagnak szánt nemzetközi lózungok után. A világrendet azóta sem értettük meg, csupán a felszínt karcolgatjuk. Most a mi hős Viktorunk belső politikai gondjai miatt elkezdett egy új világrendről beszélni, időnként annak alakítójaként is szeretné magát láttatni. Sok tekintetben van igazsága, egyes esetekben még nyerhet is, de miképp a száz éves példa mutatja, a világrend ellen nem lehet eredményesen harcolni. Őszintén reméljük, hogy legalább maga nem hiszi el a világrend változásáról szóló mesét, miközben a látszólag új erős államokhoz próbál simulni. Mert az a nagy titok, hogy ezek ugyanannak a kéznek az ujjai, csak más ujjbábot húznak fel rájuk. A kézzel kell jóban lenni.

Politikai elitünk sem 1918-ban, sem ma nem fogja fel a világrendet, miközben hol az üres lózungoknak ül fel, hol megsértődik, hogy hát itt van a Föld szívcsakrája, akkor meg miért nem ismeri el a világ a magyarok nagyszerűségét? Ha nem értjük meg végre száz év után sem azt a világrendet, amelyben élünk, marad az őszirózsás népőrjöngés, amelyből már előre elegem van.

Pár nap múlva megemlékezünk az '56-os forradalomról, melynek keretében ostoba, korrupt politikusok fognak pofázni '56 hőseiről. Nyomják a szánalmas bullshitjeiket a gyéren megjelenő, unatkozó nyugdíjas rajongóknak, a kivezényelt, okostelefonjaikat nyomogató iskolásoknak. Aki arra vetemedik, hogy belenézzen ezekbe a tudósításnak nevezett, szürkeségtől csöpögő szeánszokba, azokban megfogalmazódhat a gondolat, hogy ezekből lehetne-e hős? A kispufi Gulyás Gergely oda merne-e szaladni egy orosz tankhoz molotovkoktélos üveggel? A nagypufi Viktor vajon Szolnokon várna-e a menetrendszerűen érkező orosz tankra vagy elmondaná-e: a "Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt." - kezdetű rádiószózatot? Ne legyenek illúzióink, ezekből sosem lehet hős.

Mert hol terem a hős? Senki sem születik úgy, hogy hős lesz. És a "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre is kevesen válaszolják, hogy: "Hős leszek!". Úgy tudom OKJ-s képzésben sincs százhúsz órás hősképző tanfolyam. Sőt, amikor a hős megcselekszi, amit megkövetel a haza, nem szólnak fanfárok, nincs taps, semmi sincs. Csak egy döntés. De ebben a döntésben benne van az adott ember.

Van, hogy ez a döntés teljesen hétköznapinak indul, és a későbbi hőssé avanzsált csodálkozik rá a legjobban, hogy amit egyszerű, tisztességes lépésnek gondolt, annak súlyos, egész életére kiható következményei lesznek. Hiszen a későbbi hős csak mondott vagy tett valami józan ésszel könnyen felfoghatót, melyben az aktuális hatalom ellenséget látott. És a normalitás miatt nem is képes megváltoztatni a véleményét, akkor sem, ha a hatalom már nyergeli a halál lovasainak lovait. Ekkor nem marad más, mint az "Itt állok, mást nem tehetek, Isten engem úgy segéljen, Ámen." Mennyi ilyen tisztességes ember lett '56 hőse, aki nem akarta a padlásseprést, az ÁVH fekete autóit, az orosz megszállást, a hazaáruló komcsi uralmat. Nem csináltak nagy dolgokat, csupán felszólaltak a munkahelyükön, sztrájkoltak, tüntettek, semmi különös, mondhatjuk a mai kor embereként. Mi ebben a hősiesség? (Bár ahogy a mostani folyamatokat látjuk, lehet, hogy ismét meg kell élnünk a normalitásban rejlő hősiességet.) Sok ilyen embert ismertem, akik aztán a "legvidámabb barakk" kitaszítottjaiként vegetáltak a rendszer ellenségeinek kikiáltva a kádári posványban. Ha lehet, már csak az ő emlékükre tekintettel se vegyék szájukra '56 hőseit a mai undokok.

És vannak a pillanat hősei, akik az adott helyzetben az életüket dobják oda, mert az sem ér annyit, mint az, amiben hisznek. Az orosz tankok elé kézigránátokkal ugró pesti srácok nem gondolkodtak a nemzetközi helyzet összefüggéseinek reménytelenségén, hanem életüket adták a Magyarországnak nevezett hazájukért. Irracionális döntés, ugye? A nevüket kisajátító - prosti srácok - közül ma ki lenne képes a mutatványra, ha itt lenne az idő? A dagadt szeszkazán vagy a belügyi tudósítók oszlopos tagja? Akkor inkább legyenek szívesek és ne hivatkozzanak '56 hőseire.

És a legkínzóbb kérdés: Megéri? Régóta megválaszolatlan kérdés. Madách római színében is felmerül: "Bolond világ volt hajdanában: Brutus nem ült szép villájában, Kardot fogott s harcolni méne, Mint hitvány zsoldos, s még mivégre? A rongyos nép jóléte végett, S tar földön érte el is vérzett.” Vagy: "ÁDÁM: Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat? LUCIFER: Nehány őrültet most feszítenek fel, Testvériségről, jogrul álmodókat. CATULUS: Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon, Élvezve és feledve a világot, Miért vitatták mások dolgait." Nem, valószínűleg az egyén szintjén nem éri meg.

Az egyszeri és megismételhetetlen élet helyett mit kap a hős? Elneveznek róla egy utcát, hogy annak lakói azt sem tudják kiről nevezték el, esetleg dühöngnek, ha bonyolult a név, és nem találja a postás a címet. Talán egy iskola is viselheti a nevét, ahol a diákok szépen felmondják a kanonizáltra szürkített életrajzot. Szóba jöhet még a névtábla - túlszámlázó szobrász alkotása - ahol remegő fejű öregemberek űzik évente egyszer unalmukat. És nagy ritkán szobor, amelyben szintén nincs sok köszönet, mert a mai művészeti irányzatnak megfelelően nem hősi pózban ábrázol, hanem valami nonfiguratív nyögvenyelős magyarázattal adja el a három tonna követ vagy fémet. (Ha a megrendelőnek nem tetszene, "Védjük meg a Földet!" szoborként éppen jó lehet.) Aztán ha megvan a szobor, jönnek a politikusok, akik feltekerik a bullshit generátort, és hajrá! Ezen kívül a hős nagyszerű cselekedetének még egy célja van, hozzájárulni egy-egy történész megakadt karrierjének továbblendítéséhez, csekély összegű konferencia díjak bezsebeléséhez. Egy pillanat az egész, és milyen sokan élnek meg belőle! Csak az nem aki a súlyos döntést hozta. Ő átlőtt, szétszaggatot testtel végzi az utca porában vagy megfojtva a bitón. A hős mint munkahelyteremtő! Nos, megéri?

Az eszünkkel tudjuk nem, nem éri meg. A szívünkkel érezzük, hogy mégis. Mert kellenek a hősök, akik szembesítenek magunkkal, saját kis konformista életünkkel, napi megalkuvásainkkal. A többség - számtalan, racionálisan jól magyarázható indokkal - nem lesz hős, de annál nagyobb tisztelettel kell tekintenünk azokra, akik mindent feladva hitükért hőssé váltak.

A hivatalos megemlékezések alkalmatlanok '56 hőseinek megadni a tiszteletet, ezért ezekből az üres, talmi pofázásokból elegem van.