Ez a bejegyzés hosszú lesz, és egyes részeiben bizonyára vitatható, ezért olvasása nem való mindenkinek. Én szóltam.

Az országot leginkább megosztó feszültségeket a hatalmon lévők a nemzeti burzsoázia megteremtésének természetes konfliktusaként értelmezik, az ellenzékiek pedig a közjavakat ellopó oligarchákról beszélnek. A közelmúlt eseményeit más logikába helyezve azonban megfigyelhető, hogy a NER szintet lépett, és gőzerővel épül a Nemzeti Szpáhizmus Rendszere, amelyben minden - politikai tisztség, állami beosztás, bizonyos szint feletti gazdasági vállalkozás - a főkegyúré, a résztvevők csak időlegesen és kizárólag az ő kegyéből birtokolják a javakat. Úgy látszik, még kevesen ébredtek rá erre a fordulatra. Egyes oligarchák kezdik kapizsgálni, hogy valami nem stimmel, ha random fel kell ajánlani vagyonukat, a Simicska-birodalom átvételét minimum furcsállják, a Vajna-hagyaték sorsa is tanulságos lesz, de még nem látják az új rendszert és az abban betöltött alárendelt szerepüket. Mint ahogy az ország népe sem.

Viktor és a szpáhizmus

Ha az Index egy bátor újságírója megkérdezné Viktort, hogy mi szükség van a szpáhi berendezkedésre? Ő elővenné az 1973-as nyári úttörőtáborból haza írt levelét, melyből az utolsó bekezdés így szól: "Drága szüleim, ezzel zárom soraimat. Viktor." Valójában csak Viktor helyzete az indok, semmi más. A mi Viktorunk harcra készül a világ liberálisnak nevezett része ellen, ezért nem engedheti meg, hogy a frontvonal mögött kialakuljanak akárcsak részleges önállósággal rendelkező hatalmi-gazdasági centrumok, amelyek ellene fordíthatók. (No és persze a hatalom szeretete sem elhanyagolható ok, hiszen minél nagyobb a hatalom, annál jobban lehet szeretni.) Ez látszólag logikus, de egy ilyen pici ország esetében inkább veszélyes. Mindenkire. Viktorra legfőképp.

Nem véletlen, hogy Viktor nem tülekedett a tíz éves kihívásnak eleget tenni. Tíz éve Viktor még egy kifejezetten jól kinéző, okos szemű, értelmesen beszélő középkorú srác volt. Azóta jobban teljesít. Pocakban, csípőben, tokában, és vizenyős tekintetben. Magán mutatva be, hogy nem minden tömegnövekedés jár teljesítménynövekedéssel. Az NSZR-rel pedig még gyengébb lesz az ország. Mert mi történik, kérem szépen, ha egy reggel Anikó asszony arra ébred, hogy nem kell kivasalnia a Népsportot, mert Viktor egy félig elrágcsált kolbásszal a kezében fekszik az ágya mellett? Nógrádi György stílusában egy: Az orbáni életmű befejezetlen marad, hiszen a kolbász másik fele nem került elfogyasztásra. Kettő: Melyik oszlik fel előbb? Viktor porhüvelye vagy az NSZR? És mi van, ha néhány főszpáhinak nem lesz kedve átadni több tíz- vagy százmilliárdos vagyonát, ezért beruház egy újragondolt Gundel gombapörköltbe? Esetleg Magyarország ellenségeinek is megéri felfogadni egy vadkant, ha ezzel hazánkat évtizedes káoszba taszíthatják. (Tisza esetében egyszer már bejött.) Gyenge az az ország, amely egy személy életétől, személyes világlátásától, napi hangulatától függ. Erős ország? Ugyan. Csupán forgószélben táncoló papírsárkány.

Ideológia és a szpáhizmus

A 2010-es választások megnyerése arra a gondolatra épült, hogy minden, ami rossz, az a külföldi multik és az ő akaratukat baksisért kiszolgáló offshorozó vörös mágnások miatt van. Ám ha nyer a Fidesz, akkor lesz magyar burzsoázia, akik majd itthon fektetnek be, munkát, tisztességes megélhetést biztosító fizetést adnak a magyar embereknek. És lesz önálló egzisztenciára alapozott erős középosztály, lesznek magyar árukkal megrakott bolthálózatok. Minden jó lészen, mert: "Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!" A NER-ben kiderült, hogy ebből igen kevés valósult meg. A nemzeti burzsoázia helyett oligarchák lettek, akik a sajátjaiktól lopott vagyont külföldre menekítik, adót alig fizetve offshoroznak, jachtokon, magánrepülőkön közlekednek, letelepedési kötvényt árulnak saját zsebre, és külföldi kokós luxus bárok reklámarcaiként is helytállnak. Középosztály nincs, legjobb esetben állam vagy oligarchák által fizetett honorácoirok lézengenek. A magyar szakmunkások - látva a reménytelenséget - pucolnak az országból. A nemzetinek látszó politikusok simán elfogadnak olyan törvényt, amely saját népüket szolgáltatja ki a nemzetközi multiknak. Már látszik, hogy az NSZR-ben ennél is lesz lejjebb. A magyar emberek megvédéséről hazudozó kormány cinikusan leste az Audi-sztrájk kudarcát, nehogy a sikeren felbuzduljanak a magyar munkavállalók. A magyar - a magyar, nem a német! - kereskedelmi kamara szpáhija, pedig azon merengett, hogy a magyar emberek sztrájkja miatt elmehet az Audi. (Jobb országokban az ilyen nemzetáruló szpáhik darabjait kitűzik a várfokára.) Hol van a magyarok védelmére alapuló ideológia? A plakátokon. Ott a helyük.

Az NSZR ideológiája már nem fárasztja magát rendszerjobbítással, csak gyűlölködik. Hiába, a régi vágású kereszténydemokraták valami régi vágású Bibliában azt olvasták, hogy: Gyűlöld felebarátodat, mint önmagadat! Azóta gyűlölnek. Elsősorban magukat, amiért gerinctelen szpáhikká váltak, és ezt a gyűlöletet vetítik ki a világra. Az NSZR-ben ismét eljön a: "Ne csak őrizd, gyűlöld is!" kora. A jó szpáhi sosem felejtheti, hogy a gyűlölet a NSZR alapja.

Társadalom és a szpáhizmus

A társadalmi kérdések részben összefüggnek az ideológiaiakkal, részben a gyorsan változó világban kellene jó válaszokkal előrukkolni. Ez más kormányoknak sem megy, túlzott elvárásokat Viktorunkkal szemben sem kell megfogalmazni. Európai barátaink kissé késve váltak nagylelkűvé velünk, magyarokkal: gyarmataikból eredő hasznot sajnos még nem volt módjuk megosztani velünk, terheikben való részvételben viszont számítanak ránk. A magyar társadalomra felesleges rászabadítani a Föld nehéz sorsú, alig integrálható népességét, ebben konszenzus van. És ez helyes. Ugyanakkor az egyéb társadalmi folyamatok rémisztőek. Kilenc éve még tízmillió felett volt az országban élő magyarok száma, ma statisztikai bűvészkedés kell a kilencmillió kimutatásához is. A Kárpát-medence magyarsága még nagyobb arányban fogy, a határon túli szervezetek üres magyarkodó pofázással egybekötött pénzmosásnál többre nem alkalmasak.

Az idősödő Viktor beszűkülő gondolkodásával nehezen érti meg, hogy arra az ősi kérdésre: "Mért él a pór?" nem az a XXI. századi válasz, hogy: "a gúlához követ Hord az erősnek, s állítván utódot Jármába, meghal. - Milljók egy miatt." A szpáhizmus azonban csak ennyi perspektívát kínál az embereknek, növelve a kiszolgáltatottságot. Ezért aki tud, elmenekül előle, aki nem, az apátiába esik, jobb esetben alámerül és kibekkeli őket. A szpáhizmus reménytelenségével aláássa a magyar társadalmat, nem eredményez dinamikus, fejlődő, egészséges országot, ellenkezőleg: a rothadás bűzével elriaszt.

Lojalitás és a szpáhizmus

Viktor a szakmaiságot bolsevik trükknek tartja, ezért 2013 körül elkezdett megszabadulni saját táborának szakembereitől. (Az utolsó mohikánnak megmaradt Prőhlének és Aszódinak mostanában kötöttek útilaput.) A szpáhizmus szempontjából ez logikus, hiszen nincs szükség harcostársakra, akik még látták a vezér bukdácsolásokkal teli felemelkedését, olyanok kellenek, akik függnek tőle. A régiek közül már csak Kövér van a közelében, igaz ők ketten vannak: Laci és a demenciája. A folyamat első részében a szakembereket kevés ésszel megáldott, de érzelmileg lojális arcok váltották, némelyikre - Németh Szilárd - rossz ránézni. Az érzelmi lojalitásra viszont egyre kevésbé van szüksége a főkegyúrnak, hiszen azt valamilyen szinten neki is viszonoznia kell. A jövő eredményes szpáhija a zsoldért lojális, aki tisztában van azzal, hogy addig van hivatalában, addig tulajdonol javakat, amíg Viktor akarja. Tehát - miként elődei az Oszmán Birodalom szpáhijai - nem fejleszt, csak kiszed a rendszerből, hiszen: "amit ma ellophatsz, ne halaszd holnapra". Erre a változásra még nem készült fel sok fideszes, ezért néznek, mint a kiszántott egér, amikor őket is eléri a kasza. Helyükbe pedig sokszor lépnek olyanok, akik tisztában vannak jelentéktelenségükkel, mert pozíciójukat: Az Úr adta, és az Úr fogja elvenni.

Államszervezet és a szpáhizmus

Azon felesleges rugózni, hogy az állami szervek élén olyan emberek állnak, akik a győztes politikai pártból kerülnek ki. Így van ez szerte a világban. Az más kérdés, hogy az adott személy ostoba szervilizmussal lezülleszti-e az intézményt vagy függetlenítve magát a kinevezőtől, rangot ad neki.

Ez utóbbira példa Becket Tamás, aki II. Henrik király nagy cimborája volt. A király éppen e barátságra tekintettel kinevezte canterburyi érsekké, gondolván, hogy az egyházi javak világi célokra való fordítása esetén Tamás nem fog akadályokat támasztani. Pedig Tamás előre szólt, hogy de. És igaza lett, egyik balhé követte a másikat közte és Henrik között, amíg az utóbbi meg nem unta. Ma sem teljesen tisztázott, hogy Henrik kifejezetten óhajtotta, hogy: "Dögöljön meg Becket Tamás lehetőleg máma még!" vagy csak sóhajtozott ennek érdekében. Mindenesetre négy lovagja komolyan vette és az oltár előtt lebökte Tamás érseket. Óriási felháborodás lett belőle Európaszerte, Henrik meghátrált, az angol egyház megúszta a bedarálást, a lovagok pedig elvitték a balhét. Ja, és Tamás Anglia védőszentje lett. El tudjuk képzelni, hogy ma Magyarországon bármelyik alkotmányos szerv vezetője képes lenne a végletekig vinni szervezete jogállami céljait Viktor vezér akarata ellenében?

Viszont a szpáhi mentalitás érdekes módon nem erősíti, hanem szétfeszíti a rendszert. Ennek oka, hogy ezen intézmények élén - a hosszú távú kinevezések miatt - még érzelmi alapú szpáhik állnak, akik azt hiszik, hogy azzal tesznek jót Viktornak, ha túlteljesítenek. Ott van például az ÁSZ-elnök, aki fizimiskájában egyesíti az áldozatát megnyugtatni kívánó tigris és egy kéjes vízión merengő elmebeteg vonásait. Ez akkora kretén, hogy indokolatlan bírságaival gyakorlatilag megszünteti a többpártrendszert, és észre sem veszi, hogy ezzel Viktor rendszerét teszi szalonképtelenné. Párt ökle Lacusnak annyi esze sincs, hogy a Fidesz-KDNP-t is megsuhintsa legalább egy húszmilliós látszatbírsággal. A következő választást a Fidesz négyötöddel - ha a választási informatika pár órára bedöglik ötnegyeddel - nyeri, mert nem lesz politikai ellenfél. És az jó lesz Viktornak? Vissza kellene fogni ezt a szervilis szpáhit.

Handó Tünde szintén zenész. A bírósági rendszert regnálása alatt nem sikerült jó színvonalúvá formálni, cserébe a bíróságok számtalan megoldatlan problémával küzdenek. Handó szpáhi munkájának kritikája a közigazgatási bíróságok létrehozása, pedig egyszerűbb lenne, ha elcsapnák őt és valami értelmes fazon átszervezné a bíróságokat. De nem, inkább megduplázzák a bírói rendszert. Egy titkos felmérés szerint viszont Handó mégis hasznos. Brit tudósok kimutatták, hogy a világon a magyar bírák gyermekei a legjobban neveltek. Mert, ha a bíró kölyök csintalankodik, anyu, apu előveszi Handó fényképét azzal, hogy: Ha rossz leszel, elvisz a Stünci! A gyermekek látva a csúnya kinézetű, gonosz tekintetű banyát, egyből kezes báránnyá változnak.  

Polt (cunctator) Péter vezette ügyészség Viktor rendszerének sírásója. Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy a magyar ügyészség miatt az államot meglopó gazdasági szereplőknek sosem volt rémálma. A privatizációnak nevezett közvagyonlopást is kedélyesen elnézték, Polt munkássága ezt a szervezeti kultúrát viszi tovább. A probléma az, hogy ez a talaját veszített szervezet azt sem veszi észre, amikor a Főnököt lopják meg. Ez pedig rendszerhiba. Voldemort nagyúr, Simonka képviselő, Kuna úr stb. elleni eljárások a szokásos halogató módon döcögnek, mások - például Seszták exminiszter - ellen el sem indulnak. Az NSZR nem engedheti meg magának, hogy tutyimutyi ügyészsége miatt minden jöttment szpáhi hülyének nézhesse Viktort, ideje lenne a statuálásnak, elvtársak!

Aztán ott van még személyes kedvencem, a Huba. Az MNB teljesítménye szánalmas. A monetáris részleget nyugodtan meg lehet szüntetni, úgyis akkor fognak kamatot emelni, amikor az EKB, akkor meg minek fenntartani őket. A pénzügyi stabilitásért felelős részleg pedig titokban imádkozik, amikor olvassák a magyar tulajdonú bankrendszer megteremtéséről szóló fantazmagóriákat. Valós tulajdonosok nélkül a Nagy Magyar Bank úgy fog fejre állni, mint a jancsiszög az első válság első szelére. Az MNB eddig sem volt sehol egy csomó botránynál, így nem tudjuk meg, hogy mennyibe is fáj az adófizetőknek például a Széchenyi Bank bukása és a Huba-család bankjának százmilliárdos közpénznyeléséről sem fogunk megtudni semmit. Viszont Huba ambíciói szerencsére megvannak, bármikor kész Viktor helyébe lépni. Hatalma is van hozzá, mert ha akarja, egy pillanat alatt bedöntheti a bankrendszert. Úgyhogy: Nem, lesz meglepetés.

Sorolhatnánk még az érzelmi alapú szpáhik hülyeségeit, de minek? Ha Viktorunknak lesz ideje, szép lassan le fogja cserélni ezeket is zsoldos alapú, a rendszert érdekből fenntartó - és ezért talán okosabb - szpáhikra.

Média és a szpáhizmus

A média szintén érzelmi alapú szpáhiai naponta csinálnak hülyét magukból nagy nyilvánosság előtt. Maga a lakáj-médiaholding feje jelentette ki, hogy olvashatatlan/nézhetetlen a százmilliárdokat elnyelő kormánymédia. A csahosok zokon veszik és óbégatnak. Erre kirúgják/lemond. Csak azt nem tudom, mit csinálnak akkor a Viktorral? A Kormányinfón Viktor odanyilatkozott, hogy minden reggel arra ébred, hogy őtet bántcsák a gonosz ballib médiákok. Kár, hogy nem volt a helyszínen, aki megkérdezte volna, hogy akkor minek olvassa őket? Ébredjen a Magyar Időkre, oszt jó napot. Mert szegény kis Viktor panaszaiból az következik, hogy a propaganda szarokat ő sem nézi/olvassa/hallgatja. És ez elég kemény kritika a közpénzből hizlaltaknak. Ha Viktor tájékozódni akar, akkor Indexet, HVG-t, 444-et stb. olvas, mert saját hazugságaira ő sem kíváncsi. Szegény szánalmas alákérdező/felszopó médiaszpáhik csak a borzalmasan hülye tagságra pocsékolják drága tehetségüket, Orbán 1Géniusz leszarja őket! (röhög) Ennyit a szpáhik megbecsültségéről.

Gazdaság és a szpáhizmus

A magyar gazdaság jelentős részének esetében nem is beszélhetünk valódi magyar gazdaságról, inkább összeszerelő-üzemekről, amelyek éppen Magyarországon helyezkednek el. Ezeket nem érinti a szpáhizmus. A hazai használatra gyártott kapitalizmus a szpáhizmus melegágya. E körben maximum a megtűrt kategóriás vállalkozások tudják kisebb kompromisszumokkal ideig-óráig távol tartani magukat a rezsim megtisztelő ölelésétől. A támogatott vállalkozások viszont mind szpáhik. Ezeknek a szpáhi vállalkozásoknak három fázisa van. Az első a boldogság korszaka, amikor a szpáhit elkezdik kitömni közbeszerzési pénzekkel, monopol piaci státusszal. Ekkor a szpáhi elhiszi magáról, hogy tényező. Ez a hit aztán belépteti az önhittség korszakába, amikor elkezdi természetesnek venni, hogy neki jár a sok jó. Mohó lesz, nem figyel az elvárásokra. A harmadik lépésben egyszer csak szólnak, hogy a fák nem nőnek az égig, és akkor át kell adnia a cégcsoportot, amely teljes meghasonlással jár. És az a vicc, hogy ezt a koreográfiát minden szereplő eljátssza, mert nem tevődik nyilvánvalóvá már a kiemelés elején, hogy: Szpáhi vagy, nem te lépsz, valaki irányít. Így a szegény szpáhinak nem megy át a fejébe az intelem: "Jól vigyázz, mi lesz majd, ha megun és leállít?" A Simicska-ügyből sem tanult senki. Viktor sem, aki Mészáros fedőnév alatt gründolta újra a gazdasági konglomerátumot, és Mészárosék sem, akik lassan elhiszik magukról, hogy mindenkinél okosabbak. Mostanában a gyerekek annyira nagyot mennek a saját zsebre dolgozásban, hogy túlárazott projektjeiket sorra le kell fújni. A szakítás itt is meglesz, amikor Viktor rájön, hogy átverik, csak a módján lehet majd szórakozni.

A Mészáros szpáhizmusnak van még egy kevéssé látható vonulata. Mivel Lőrinc főszpáhi cégvezetés terén küzd némi kihívással, kénytelen olyanokra bízni a munkát, akiknek karrierje a komcsi időkbe nyúlik vissza. (Ebben egyébként Tiborcz vej is hasonló mintát követ.) Persze a fidesz-zombiknak ezt nem kell tudniuk, de azért ez elég ingatag talaj. Ha Viktor megborul, ezek lesznek az elsők, akik vagy pentitoként fognak énekelni vagy lelépnek az ideiglenesen rájuk bízott szpáhi vagyonnal. (Vicces helyzet, de egy pont után éppen ezeknek lesz érdeke, hogy beborítsák Viktort, mert csak ezen az áron tarthatják meg a ma még névlegesen birtokolt motyót.)

A kisebb-nagyobb szpáhi birtokok a magyar gazdaságot nem erősítik, a benne résztvevők érdeke ellentétes az ország érdekével. Viktor két macska - egy gazdasági hátországot építő és egy politikai vezető -, aki játszik magával. Csak ez a két pozíció hosszútávon nem összeegyeztethető, mert más logika alapján működnek.

Sport és a szpáhizmus

A sport területe a leglátványosabb és a köz számára leginkább érthető. Ezért a rendszer itt akart bizonyítani, nagyot domborítani. Aztán a szpáhizmus a maradék reményt is tönkre tette. Megszámolni sem lehet, hogy hány ezermilliárd közpénz áramlott különböző jogcímeken a látványsportokba. Az eredményt a csekély szó nem fejezi ki, inkább a semmi a jó választás. A foci-nihilt már magyarázni sem magyarázzák. Sinkovics úr találóan fogalmazta meg: "A seggnyalás a legnépszerűbb sportágunk." A férfi kézilabda vb-n való leégést a Mocsai nevű szpáhi - akinek eredményei a távoli múltba vesznek - is jól megmagyarázta. Eszerint nekünk nem kell a nyugati mintát átvenni, a magyar kiváló. Kár, hogy az eredményt jelző tábla ezt nem igazolja vissza, de semmi vész, a törvénnyel rektorrá tett szpáhi a legnépszerűbb sportágban jól teljesít. Az ellenfeleink pedig jót röhöghetnek rajtunk, hiszen az elkövetkező időkben is kiválóan használhatják a magyar válogatottat edzőpartnernek.

A szpáhizmus egyebekben annyi kárt okozott a sportnak, hogy valószínűleg nem tudja kiheverni. Szegény Viktor addig hallgatta a simlis sportvezetők panaszait a pénzhiányról, hogy öntötte nekik a közpénzt. Aztán kiderült, hogyha megfizetik őket, akkor sem tudnak úszni. A TAO a menedzserkorrupció melegágya, a cégvezetők húsz-harminc százalékot kérnek vissza az általuk támogatásként utalt pénzből. Ez belülről rohasztja a rendszert, túlárazott beszerzésekhez, irreális fizetésekhez - melyből az alkalmazott töredéket lát - vezet. Az edző szpáhik pedig nem a tehetséges gyereket teszik a csapatba, hanem akinek az apja többet fizet. A köznép meg csodálkozik, hogy a milliárdokkal kitömött utánpótlás nem tud tehetségeket felmutatni. Sok kis szpáhi él jól az eredménytelenséget magyarázó üres fecsegésből, hála Viktornak. Áldjuk hát mi, adófizetők is!

Itt a vége, fuss el véle! Szemünk előtt alakul a maga ellentmondásos módján a Nemzeti Szpáhizmus Rendszere, és ha Viktornak lesz rá ideje ki is építi, mert a mi Viktorunk dicséretes szorgalommal szokott melléfogni. Kinek lesz jó? Látható, hogy senkinek. De nem baj, egy évszázad alatt eddig csak háromszor kellett romokból felépíteni az országot, kezdhetünk készülni a negyedikre. Hacsak... Hacsak sokaknak elege nem lesz a Nemzeti Szpáhizmus Rendszeréből.

Ha valamelyik áruházlánc kasszájához érek, sokszor az az első kérdés, hogy rendelkezem-e az általuk kibocsátott kártyával. Ilyenkor szerényen azt felelem, hogy én szegény vagyok, nekem nem telik ilyesmire. A pénztárosok okosabbja érti a poént és nevet, a csacsik csak bámulnak. Az ő kedvükért rögzítsük a jegyzőkönyvnek, hogy ezek a kártyák nem a vásárlóért vannak, hanem az adott áruházlánc érdekeit szolgálják, még ha ezt nem is kötik a nagyérdemű orrára. Ha jó sok pontot gyűjt a delikvens, akkor vehet olyan ét-, kés-, szerszámkészletet, amelyre semmi szüksége, vagy ha éppen mégis, akkor sokkal olcsóbban hozzájuthat az első szembejövő boltban. Ezen kívül a vásárlói elkötelezettség növelése érdekében lehet takarítani a számítógépet a kéretlen üzenetektől, amelyek valamelyik akcióról tájékoztatnak, ha kell, ha nem. Amennyiben nem figyelünk a nagy lelkesedésben, és nem tiltjuk le adatainkat, azok könnyen kerülhetnek olyan cégekhez, amelyekről még csak nem is hallottunk. A nagy üzlet természetesen a hitellehetőség, amelynek ezek a kártyák az előszobái, így ezekkel pompásan hitelcsapdába csalható az, aki erre fogékony. Na, ezért valók gazdag embereknek a különböző hűségkártyák. A Rossmann pedig most elkezdett kártyázni.

Úgy alakult, hogy régebben nem a Rossmannba szoktunk járni, hanem a DM-be. Első gyermekünk születése után a kezdő szülők idegbajával márkás pelusokat vettünk, míg babalátogatóba nem érkező - nálunk az élet iskolájában előrébb járó - barátaink fel nem hívták figyelmünket arra az igazságra, hogy hülyének lenni jó dolog, csak sokba kerül. Javallották a DM saját márkás pelenkáit, amelyek ugyanazt tudták, mint a nagynevűek, ám jóval olcsóbban. Beláttuk, hogy napi hat-nyolc pelust úgyis kulturáltan el kell hajítani az autópálya-parkolóban, de nem mindegy milyen áron. Veszélyes emberkísérletbe kezdtünk, és jelentem, sikerült, gyermekeink felnőttek a fapados pelenkák használatával. Mi pedig ott ragadtunk a DM-nél, mert jó és olcsó dolgokat lehetett kapni kényelmesen. Következő lépésben a DM-elkötelezettség munkahelyváltás okán lanyhult, ekkor ingadoztunk a két drogéria között, mint középparaszt a tsz szervezéskor. Odamentünk, amelyik éppen adta magát.

Aztán a Rossmann néhány éve nagyot dobott. Teleszórta a postaládákat tíz százalékos kuponokkal. Ehhez jött még az ötszázalékos előnyt jelentő Rossmann bemutatóra szóló kártya, plusz alkalmanként egyéb hasznos nyeremények. (Míg más láncoknál semmire sem jó matricákat, fröccsöntött vagy plüss - alapból szemétre való - vacakokat osztogattak, addig Roziék naptejet, strandtáskát, törülközőt dobtak vásárlóik után.) Ráadásul ezek a kedvezmények összeadódhattak, mert az akciós termékekre is vonatkoztak, így jelentősen olcsóbban lehetett megkapni náluk ugyanazt a terméket, a saját márkás cuccaik árai pedig verhetetlenek voltak. Akárhová mentem az országban, a Rozi lánc kulturált környezetű, széles választékú boltjaiban érdemes volt vásárolni. Az eladóikkal külön meg voltam elégedve, mert kedvesek, segítőkészek, udvariasak. (Az igazsághoz tartozik, hogy a DM-ben szintén.) Nem is vásároltam máshol vegyi árut, tisztálkodó szereket, szépészeti kellékeket, mert Roziék nemcsak jók voltak, hanem vásárlóbarátok is. Most meg romlanak.

A romlás virágai úgy egy éve megjelentek, mert a korábbi negyedévre szóló hat kupont négyre csökkentették, és az öt százalékos kártyájukat sem minden héten lehetett használni; de ettől még az elkötelezettségem nem lankadt. Különösen azért, mert Rozi-mániámat ismerőknek könnyű volt nekem gyermeki örömet szerezni azzal, ha a hozzájuk bedobott kuponokból passzoltak párat, így könnyedén kivédtem a darabszámcsökkenést. Nem könnyű feladat engem elverni a Rozitól, ám most erre komoly kísérletet tesz a cég.

Év végén az utolsó kuponomat felhasználva gyanútlanul kérdem a pénztáros kisasszonyt, hogy akkor jövőre is lesz ez a kedvezmény, ugye? Ő kedvesen azt válaszolta, hogy nem. Helyette más lesz - somolygott huncutul. Majd a kezembe nyomott egy tájékoztatót és egy kártyát. Ezt kell aktiválni, és ha egy ciklusban kétszer háromezer forintért vásárolok, akkor jár negyedévre négy kupon, amelyet a kártyával vásárolhatok le. Köszönettel visszaadtam neki. Lesse a bánat, hogy éppen mennyiért vásárolok, feleslegesen meg nem akarok csak azért, hogy elérjem a Rozi által elvárt szintet. És van jobb dolgom is, mint annak számolgatása, hogy hányszor kell belátogatnom egy időszak alatt Roziékhoz a kedvezményért. És a regisztrációval érkező levélszemét miatt sem akarok fél napokat a delete gombon könyökölni. Pláne úgy, hogy a korábbi rendben ezek nélkül is megbecsülték vevőiket és adták a kedvezménykupont.

A Rozi salesai és marketingesei - úgy érzem - mellélőttek, miközben haladni akartak a korral. Nem vették észre, hogy mi, régi vágású vevők nemcsak a kedvező árak miatt köteleztük el magunkat a Rozi mellett, hanem a vásárlói szabadság érzetéért is. Más áruházláncok idomítani akarják vevőiket. Ha sikerül a kunszt, adnak jutalomfalatkát. (Lényegtelen ebből a szempontból, hogy még az is vacak.) A Rozi azzal, hogy regisztráció nélkül nyújtotta a kedvezményeket, azt üzente, hogy: "Tessék, itt vagyok, ha jónak találsz, gyere!" És a népek megértették az invitálást, mentek. Most viszont a Rozi is beleáll a vevőivel szemben elvárásokat megfogalmazó, azokat csuklóztató korszellembe. Kár érte. Az utolsó normális lánc is elveszik a vevőknek.

"Tessék, itt vagyok, ha jónak találsz, gyere!"

Nem mondom, hogy ezek után a lábam be nem teszem Roziékhoz, mert biztosan nem így lesz. Ám lehet, hogy többször látogatom DM-éket, adva nekik is esélyt arra, hogy elvarázsoljanak. Úgy látszik, a vevői szabadság ma már olyan luxus, amelyet még egy Rossmann sem engedhet meg magának, hát visszanyesi. Ezért van most elegem belőlük.

Az a szabály, hogy az ingatlan tulajdonosoknak gondoskodniuk kell a járda síkosság-, és csúszásmentesítéséről. Valahogy közmegegyezés van abban, hogy ez a hó eltakarításával, és környezetbarát anyagok kiszórásával lehetséges. Én is ezt a módit követem, bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindig célravezető. Mert a vastag hó nem csúszik. Kellemetlen benne baktatni, de akkor sem akar csúszni. A letaposott, olvadástól felolvadt és visszafagyott hó csúszik. Ennek kivédésére régebben hamut, salakot, homokot szoktak kiszórni. (Az olcsóbb macskaalom is kiváló.)  Mégis eldobálom a havat, mert szeretem a hólapátolást. Alázatra tanít.

Alázatra a régvolt idők hólapátolásai iránt. Egyetemi évek alatt a kevés otthonról kapott menázsi kiegészítésére jókor jött egy kis kereset. Amint leesett a hó, és kerestek hómunkásokat, már mentem is. Az éjszakaiba, mert az jobban fizetett. Vizsgaidőszakban még csak istenes volt, a szorgalmi időszakban pedig jó móka. Éjjel meló, aztán könnyed levezetés az aktuális barátnővel, némi szunya, és virítás az előadóteremben, hogy milyen frankó csávónak teccek lenni én. Manapság ilyen kunsztokra nem futja, mert: "Hol van már a tavalyi hó." Az ott összejött társaság valamelyik Rejtő-regényben is szerepelhetett volna, óriási dumák mentek. Párszor egyetemi dokensemmel is volt szerencsém lapátolni - éppen építkeztek, kellett nekik a pénz -, amikor is többet tanultam tőle mint az előadásain. A respect kölcsönös volt, nála a vizsgadrukk elmaradt.

Alázatra az élet - Sors, Isten - tréfájának elviseléséhez. Társasházunkban évtizedek óta ki van jelölve az ügyeletes, aki ki-behúzza a kukát, felmos stb. és eltakarítja a havat. Nos, ha én voltam az ügyeletes, akkor biztos esett a hó. Soha máskor. Ha decemberben kerültem sorra, a januári, februári beosztással rendelkezők már vihették is helyükre a hólapátot. A márciusi szolgálatban vigyáznom kellett a virágokra. Júliusra kissé félve osztott be a közös képviselő. Szóval alázattal szembesültem a ténnyel: Mr. Bean bennem van.

Alázat a testsúly iránt. Az évekkel a sportos alkat is képes aputestűvé silányulni. A hólapátolás szembesít az edzetlenséggel, mert néhány mozdulat, és máris csorog a víz, alig jön a levegő, kiköpött a tüdő. Ilyenkor jön a fogadalom az női magazinok életmódváltási tanácsainak megfogadásáról. Aztán a fogadalom elmegy. Még évtizedekig. Egy idő után viszont nincs esküdözés, aputest megy.

Alázat a távolság tekintetében. Egy focisérülésből adódó térdműtét okán tudatosult bennem, hogy a hétköznapok távolságait mennyire nem vesszük észre. A kórházi ágytól a wc alig húsz méterre volt, mégis időben el kellett indulni. Ilyenkor a begipszelt lábbal való haladás versenyzett azon a húsz méteren a perisztaltikus mozgással. Átgondolt stratégia hiányában a gyorsulási versenyben képes volt az utóbbi győzni. Kis lépés az embernek... A bejárati ajtótól a kertkapuig talán huszonöt méter, hétköznap észre sem veszem. Hólapátolás közben valahogy hosszúnak tűnik, pláne, ha az erkélyekről lecsorgó felfagyott vizet is fel kell törni. A ház előtti harminc méteren szoktam szórakozottan keresni a kapukulcsot, hólapáttal a kézben meg lesni, hogy mennyi van még vissza. Van valami sziszifuszi-jellege is a dolognak, mert amint letolom az úttestre a havat, alig egy órán belül megérkezik a hókotró, amely a felét visszatolja. (Említettem már hasonlóságomat Mr. Beannel?) A garázsbejáratot máskor észre sem veszem, az ajtó magától nyílik, csak kilibbenek a kocsiból. A havat viszont combos mulatság kihordani onnan. A hólapátolás nem más, mint tisztelgő alázat az ilyenkor hosszúra nyúló méterek iránt. 

Alázat az idősekkel szemben. Sajnos a lakókra jellemző, hogy: "Őszbe csavarodott a természet feje, Dérré vált a harmat, hull a fák levele...". Egyre több idős ember lett a házban, aztán sokan elmentek, maradtak az özvegyek, manapság már ők is költöznek. Természetesnek gondoltam, hogy talán nem zargatnám őket hólapátolással, megcsinálom én. A Timur és csapata pozíció oka nem volt kellemes, a lapátolás viszont igen, hiszen: Égjen a zsír! A cserébe kapott pogácsákról, sütikről való lemondás nagyobb kihívás volt, szerencsére az utódok helytálltak. Mára jelentős a generációváltás, új lakók jelentek meg a régi házban.

Az idei szezon nyitányaként alig vártam a december közepi havat. A család aludt, kilopakodtam a konyhába és sötétben elkészítettem a kávét. Kortyolgatása közben elnéztem a budai hegyek felé a: "Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!" - életérzéssel, midőn karistoló hangokat hallok a ház elől. Szörnyű gondolat furakodott belém, gyors öltözés, és már lent is vagyok. Hát - irgalom atyja, ne hagyj el – két aputestű szomszéd havat lapátol. Az én havamat lapátolják! Ahogy meglátnak, egyikük odasercenti: Hagyd, mi megcsináljuk, te csak pihenj! Ráadásul tisztelettudó arckifejezéssel.

Tőlem csak bugyuta nézésre és egy szánalmas intésre futotta, valamint ahogy mentem fel a lépcsőházban, dohogásra. Hetente háromszor gyúrok, legalább egyszer - de van, hogy kétszer - teniszezem, a Kinizsit akkor ballagom le, amikor akarom, nyaranta a lábtengó ördöge vagyok, erre ez a két aputestű nyikhaj beutal a szocotthonba.

Valamiért akkor elegem lett a hólapátolásból. (Legközelebb előbb megyek le.)

Az én Viktorom 2017-et aposztrofálta a lázadás évének, amelyből 2019-re a pofára esés éve kezd kibontakozni. Sok kihívás előtt áll az emberiség - környezetvédelem, robotizáció, gazdasági fejlődés kérdése stb. - amelyből most csak kettőt emelünk ki, azokat, amelyekre Viktorunk a lázadást vizionálta. Az egyik a világrend kérdése, a másik a liberális demokrácia legyőzetése a populizmus által.

Elkötelezett atlantistaként csak a tenyeremet húzogattam a homlokom előtt, midőn Viktor az új világrendről elmélkedett. Új világrend. Na hiszen. Nézzük, hogy az új világrend oszlopainak hol a helyük a mai világrendben és mire jutottak, amikor elkezdték feszegetni a pofonládát. Az oroszoknak az a szerepük, hogy háborúban olcsó emberanyagot biztosítsanak katonai műveletekhez, ha valamelyik európai hatalom (francia, német) veszélyezteti a kontinens egyensúlyát. Békeidőben pedig alapanyaggal, luxuscikkekkel lássák el Európát (vasérc, szén, olaj, gáz, kaviár, prém stb.) a cserébe kapott pénzt pedig befektetés címén - a cár/pártfőtitkár/elnök és sleppjének adott kellő jutalék levonásával - passzolják is vissza. Amíg ennek a szerepüknek megfelelnek, vígan rugdoshatják muzsikjaikat a bizánci-mongol hagyományoknak megfelelően, nem érdekel senkit. Ha azonban valamelyikkel elszalad a ló, és azt hiszi, hogy alakítója a világrendnek akkor úgy jár, mint a Miklósok, II. Sándor vagy a kis Szoszó, jobb esetben, mint Hruscsov. Putyin úr nem buta ember, tudja meddig rángathatja a világrend bajuszát. (Nem sokáig, és proxi muksóit sem támogathatja tovább.)

Osztán ott van Viktor másik ábrándja Kína. Ők meghatározhatatlan szereppel bírtak sokáig, gyakorlatilag ópium felvevőhelyként rabolták ki őket az angolok, olcsó munkaerőként tekintettek rájuk az amerikaiak a vasútépítéseknél, aztán japán gyarmat lett, meg a középkorból a XX. században maradt izé. A kommunista éra modernizációs kísérlete néhány tízmillió halott árán sem jutott túl a népi kohókon. Úgy harminc éve találtak nekik szerepet, melynek lényege, hogy rabszolgamunkában pörgessék a világ iparát, a bevételből pedig - a szokásos jutalék megtartásával - finanszírozzák az USA államadósságát. Mivel jók voltak, Afrikában is befektethettek, de a kínai tőkét nem követheti a kínai zászló. Cserébe senkit sem érdekel, hogy a rabszolgák felett hogy tartanak rendet, akár teljes megfigyelést és büntetőpontokat is alkalmazhatnak. Mostanában mintha Hszi úr elhinné, hogy Kína ennél többre hivatott, ha komolyan gondolja - tajvani kardcsörtetése erre utal -, majd elmagyarázzák neki, hogy Kína nem mindig volt egy ország, bármikor lehet belőle húsz kicsi Kínát csinálni.

Az arabok alattomosabban nyomulnak, noha a szerepük nekik sem több, mint hogy olcsó olajat biztosítsanak a világgazdaság működéséhez. A bevételből a jutalék az aktuális bandavezéré és bandájáé, a többi befektetésnek álcázva az amcsiké. Amikor valamelyik azt hiszi, hogy tényező, megpuccsolják/kivégzik (pl.: Szaddam, Kadhafi). A keleti nyitás birkaszemzabáló kánságaiban a világrend kihívót látni megmosolyogtató. Akkor ki fogja meghatározni az új világrendet? Talán nem kellene pofára ejtetni az országot a durcira alapozott habókos álomkergetésből kifolyólag.

Aztán a populizmus, mint az egyedül üdvözítő társadalom szervezőerő. Lószart, mama! Döbbentem olvasom az Index összefoglalóját a témában, amely ennek az irányzatnak az üdvösségéről szól. Kicsit le vannak maradva a szerzők, a populizmus 2016-ban volt újdonság, mára szépen halad az "eszme" a bukás felé.

Kezdődik a brexittel. Március végére kiderül, hogy mi lesz a nagylöttyös kiválással. A helyzet bonyolult, de az angolok rövidtávon rajta fognak veszíteni, a kérdés csak a veszteség mértéke. Azok a britek, akik legalább háromszáz éve sikeresen játszották ki az európai hegemóniára törekvőket (XIV. Lajos, Napóleon, Habsburgok, németek) egymás ellen, most egy akolba terelik a franciákat és a németeket. Akik örülnek, hogy európai mezben törleszthetnek. Persze a meggyengült Macronnak vagy a visszavonulását építgető Merkelnek sem érdeke, hogy Calaistól Párizsig álljanak a kamionok, ám az orálisan ingerelt pénisz kevesebb örömöt jelentő oldalán az angol hülyék térdelnek majd. Vagy visszavonják a kilépési nyilatkozatot elszenvedve a nemzetközi kiröhögtetést. A pofára esett angolokkal elég látványosan lehet demonstrálni a populista politika eredménytelenségét.

Aztán ott van Brazília Trumpja. Kicsit hamar dobta le a "nép barátja" álarcot, a chicagói iskola meghirdetésével. Erről a szélsőségesen liberális közgazdasági irányzatról annyit érdemes tudni, hogy vegytiszta formájában sehol sem működik, mert teljesen aláássa az adott társadalom szerkezetét és irtóztató szegénységet generál. Totális diktatúrájának amerikai elfogadtatása érdekében Pinochet bevezette a '70-es években, ám tíz év eredménytelenség után úgy vágta ki Chiléből a chicagói fiúkat, mint macskát szarni. És ez a Messias (tudták, hogy ennek a kreténnek ez a második neve?) ezt a gazdaságpolitikai zsákutcát akarja rászabadítani Brazíliára, ahol azzal nyert választást, hogy megvédi a középosztályt és felemeli a szegényeket. Csoda lenne, ha megérné az Úr 2020. esztendejét. Kár volt, Viktor, a drága idődért, az adófizetőknek meg a napidíjért és a kerozinért. (Talán a Pompeo-hasonmásverseny megnyerése kompenzál valamicskét.)

És az USA Bolsonarója sincs jó passzban. Két éve elnök, emberei sorban szöknek mellőle, a Mueller-vizsgálat bármikor elsodorhatja. De a legfontosabb, hogy a nagy ígéretekből mi valósult meg két év alatt? Valóban megvédte a lecsúszó fehér középosztályt? Nem úgy néz ki. A novemberi választások eredménye felemás, a választói kör elbizonytalanodott. A remélt adócsökkentésnek csak a szupergazdagok körében van hatása, az amerikai tömegek nem érzik. Sőt! A költségvetési huzavona miatt többszázezer középosztálybeli amerikai - a zsákmányrendszernek megfelelően jellemzően republikánus szavazó - csúszik meg a jelzálog törlesztővel, amely azért arrafelé nem tréfadolog. Külpolitikájában a kapkodás vezérli, hol befenyegeti Kínát, hol pacsizik vele, az észak-koreai kisdisznó hülyére veszi, szövetségeseit nyíltan bírálja, vagy cserben hagyja, családja üzleti ügyei fontosabbak neki, mint az USA külpolitikai érdekei, Putyin úr seggébe bármikor bemászik (egyesek szerint ki sem jön). A nagy populista ikonról két év alatt kiderült, hogy egy pojáca. A kérdés, hogy miként menesztik. Lehet, hogy béna kacsaként elevickélhet, esetleg háttéralku keretében lemond, végletes helyzetben szóba jöhet egy dallasi víkend vagy egy látogatás a Ford-színházban. Elvileg persze van alkotmányos megoldásként az impeachment, de a világ legnagyobb demokráciája mégsem vallhatja be, hogy egy hülyét választottak meg vezetőjüknek.

Az olaszok baloldali és jobboldali koalíciós populistáit felesleges boncolgatni, a taljánok mindig bohó populista népek voltak. Nem is mentek semmire. Most éppen ezt maxolják ki, aztán megunják. A költségvetésük tervezése során nagy hangon összekülönböztek Brüsszellel, végül halkan eloldalogtak. A digókat már csak így szeretjük.

Indexes barátaimmal ellentétben szerintem nem eljött a populista forradalmak kora, hanem most zúgnak el. Ennek persze meglesz a hatása hazánkban is, mert Magyarország kicsi, aranyos ország, amelyen kevés ráfordítással lehet statuálni. Mert a statuálás a lényeg, abból mindenki megérti, hogy vége.

"Hogyan tovább?"

A kérdés, hogy Viktor megérzi-e a trendfordulót? Vagy igen, vagy nem. Ha nem, akkor felkészületlenül fogja érni. Ha igen, akkor három eset van. Beleáll a harcba, bízva haverjai támogatásában, ahogy szokott, az ökör következetességével. Csakhogy Viktor viselt dolgairól a hatalmi centrumokban olyan terjedelmű kompromat gyűlt fel, melyhez képest a Háború és béke szolid Tesco-katalógus. A magyar társadalom pedig a kilencéves remek populista kormányzásnak nem látja eredményeit, a lecsúszás folyamatos, a rabszolgatörvénnyel pedig nyilvánvaló a magyar elit árulása. Ezeket könnyű úgy vegyíteni, hogy csúnya legyen a vég. A második eset, ha Viktor lépne ugyan, de a különböző helyen meglévő kompromatok nem engedik. Vicces pávatánc veszi kezdetét ekkor, élvezzük! A harmadik lehetőség, ha Viktor használja a józan eszét és rugalmasan elszakad a bukásra ítélt populista eszmétől. Nem is kell sok hozzá. Brüsszel felé kinyom egy messziről demokratikus elkötelezettségűnek látszó dumát, plusz egy kicsit többet csorgat vissza a Mangold-féléken keresztül, vesz pár tucat európai/amerikai gyártású tankot, helikoptert, repülőt és befogad tízezer migránst. Ehhez áthangszerelik a propagandát, Trafikos Balázs naponta húszszor citálja az istváni intelmekből az "egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő" részt azzal, hogy ezek a migráncsok jó migráncsok. Lehet valami hadova a magyarok befogadó nemzet voltáról, meg a keresztényi szeretetről. A Fidesz birkáknak mindegy milyen kolomp szól, csak szóljon, mert maguktól nem tudják, merre kell menniük. Az ellenzék pedig megkapja részesedését a legendás 70-30-as arányban. Ha az én Viktoromnak esze van, időben lép, ha nincs, hát az az ő baja.

Nekem csak abból van elegem, hogy Magyarország megint egy bukott eszme utolsó csatlósaként jól pofára esik.

Az én jó ember Viktorom új politikai termékként azzal állt elő idén, hogy Magyarország 2030-ra utoléri Ausztriát. Jó vicc. Emlékeztet egy másik "jó ember" beiktatási tréfájára, aki 1933-ban azt mondta: "Adjatok nekem tizenkét évet, és Németországra nem fogtok ráismerni." A német emberek megadták. Aztán 1945-ben tényleg nem ismertek rá a szétbombázott, halott, meggyalázott Németországra. És Viktor éppen tizenkét évet kér még. Nagy ravasz ez a Viktor, hiszen már kilenc éve kormányoz kétharmaddal, és Ausztriához mégsem sikerült közelebb kerülni. De majd tizenkét év múlva! Akkor igen!

Miért van a magyar emberekben a vágy, hogy egyszer elérjük a Nyugatot? Egyáltalán valós vágyról van-e szó vagy csupán a szokásos magyar szalmalángról? A nyugati felzárkózás gondolata furcsa magyar kisebbségi érzületből fakadó régi gondolat, elméleti rezgéseivel nem is érdemes foglalkozni, annyit azonban jegyezzünk meg, hogy XIX. század eleji felerősödése (nemzeti) liberális személyekhez köthető.

Gyakorlati oldalról már más a helyzet. A fent említett németek a rommá bombázott országukból harminc év alatt - rengeteg munkával, lemondással - csodaországot hoztak létre. (Mármint az NSZK-ban élők.) Csak úgy megjegyezném, hogy nekünk, magyaroknak harminc év telt el a rendszerváltás óta, és sehol sem vagyunk. Viszont minket még mindig lehet hülyíteni, hogy majd tizenkét év múlva, esetleg, talán vagy ki tudja mikor. Ennek a dumának Hunniában sosem jár le a szavatossága, Viktor csak felmelegítette. De vissza az időben! A magyar emberek 1975 körül már megtapasztalhatták a néhány hetes családegyesítés céljából Magyarországon nyaraló NSZK-sok gazdagságát. Bámultuk autóikat, ruháikat. Nagy kegy volt, ha a nyaralót kiadó házi urat megkínálták a kartonszám behozott dobozos sörrel, a gyerekeknek adott dobozos kóla még nagyobb kegy volt, inkább a Wrigley's rágót szórták, mint indiai gyereknek az aprópénzt. Aztán a konyhanémetül folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy ezek az emberek nem nábobok, hanem derék középosztálybeli - annak is sokszor az alsóbb része - népek: postások, hivatalnokok, alkalmazottak. Bennünk, magyarokban pedig erősödött az érzés, hogy ha egyszer nem lesznek kommunisták meg orosz megszállás, akkor majd mi is élhetünk a munkánkból ilyen színvonalon.

Ez az érzület kapott nagy lendületet az 1988-as határnyitással. És ekkor kiderült, hogy a magyarok mit vettek észre Ausztriában, azaz kinek mit jelentett Ausztria. A többségnek Ausztria egy nagy bevásárlóközpont volt, és ezt talán meg lehetett érteni. Emlékszem, hogy a Három kívánság című műsorban egy kisfiú azt kérte, hogy vehessenek - ismétlem: vehessenek! - banánt a falujukban. Tibi bácsi elintézte. Karácsony előtt begurult a faluba egy Barkas, és a szépen sorba állított emberek vehettek két kiló banánt és két kiló narancsot. A szocializmus dicsőségére. Amikor ezek a lefojtott vásárlási igényű és lehetőségű emberek rászabadultak az osztrákokra, ők csak a megvehető árut látták. A videomagnót, fagyasztóládát, banánt és a Milka csokit. Nem néztek az osztrák élet mögé, a felszín nekik épp elég volt, és elég ma is.

Mi egy kicsit más szemmel néztük Ausztriát. Nem volt jobb a mi látásmódunk csak más. Mi egyből az üzletet láttuk, hála atyámnak. A család éppen le volt égve, kellett a finesz. Mi nem hoztunk fagyasztóládát és egyéb talmi baromságokat. Hoztunk viszont Commodore 64-et, mert arra volt piaci igény. A magyar vállalatok könyörögtek, hogy vehessenek a korábbi COCOM-listás termékből. Hétfő hajnalban indultunk, kedden beadtuk a boltba bizományi értékesítésre, szerdán jött a vállalati beszerző, aki pont azt és csakis azt vette meg, csütörtökön megkaptuk a pénzt, pénteken visszatettük a schillinget a valutalapra. A következő héten kezdődött elölről. Amikor a népek rácuppantak az osztrák utakra a banánjukért, és tömve voltak a határátkelők, kicsit változtatni kellett a figurán, már vasárnap kimentünk a portékáért. Igaz, Ausztriában vasárnapi boltzár volt, de a közös érdek innovatív megoldásokat eredményezett, mert osztrák magyar két jó barát a seftben. A felpörgetett életstílusnak, összetartásnak meg lett az eredménye, a családi kassza helyrebillent és még maradt egy kis tőke is a későbbiekre.

Közben pedig észrevettünk dolgokat. Például, hogy az osztrák határőr/vámos ki sem jött az irodájából, csak integetett, hogy menjünk. A magyar persze szívózott. A Mehrwertsteuer-t ott a boltban visszakaptuk, nem kellett bürokratikus huzavonával bíbelődni. És a szépen megművelt földek, az egymás mellett sorakozó parcellák látványára is figyeltünk. És a "kisegzisztenciákra", amelyek megélhetést nyújtottak a szorgalmasan dolgozóknak. És a tisztaságra, amely ott belülről jött. A magyar társadalom egy kis szeletkéjének ezt jelenti Ausztria. A többinek meg...

Emlékeznek még 2013. március 15-re? A meteorológusok sírva könyörögtek, hogy el ne induljon senki, mert országos havazás várható. De egy szittyának ne mondják meg mit tegyen! Különben is, be van fizetve a wellness, megvan véve a síbérlet! Elindult hát a szittya förgeteg. Az első hóbuckáig. Osztán ott megtört a lendület. Az országos szervek lehaltak, két nap totál káosz. A büszke hun belügyminisztériumtól csak hülye sms-ekre futotta. Viktor vezér megtekintett, de ettől a hó nem olvadt el. Eközben Ausztriában... Nos, ott nem volt káosz. Az utak szépen megtisztítva ragyogtak. Még arra is maradt érkezésük, hogy megalázzák a balkáni söpredéket, és beküldjenek három hóekét, amelyek pár óra alatt Győrig letisztították az M1-est.

A különbség...

Utol akarjuk érni Ausztriát? Igen? Hát, Viktor, van egy jó hírem. A többség utolérte Ausztriát. Videómagnó már nincs, fagyasztót, banánt, Milka csokit vehet bármikor bármelyik üzletben, nekik már eljött Ausztria. A polgári kisebbség pedig tudja, hogy sosem fogjuk utol érni Ausztriát, mert ahhoz teljesen más gondolkodás kell. Polgári. Nix stadion, nix haveri kapitalizmus, nix sajátláb, nix összeszerelő üzem, nix sunyi alattvaló, nix ugribugri. Kell normális oktatás, önálló egzisztenciát biztosító munkahely, kórház, ahová nem halni jár a Lélek, rendezett környezet, nemzetére, tudására méltán büszke állampolgár.

Ezek az értékek viszont olyan mértékben hiányoznak a magyar társdalomból, hogy tizenkét év alatt sem pótolhatók. Pláne, ha az elitnek nevezettek nem mutatnak példát. Ezért ha kérhetném, népámítás céljából ne kergessük Ausztriát, mert elegem van a felesleges futkosásból.

Furcsa érzés, ha az ember saját hazájában prófétává válik. Mi több mint öt éve mondjuk, hogy elegünk van, oszt most akár merre nézünk, mindenhol ilyen táblák alatt vonulnak a népek.

Bayer lovagnak meg elege lett a táblák alatt vonulókból, szervezne hát egy Békemenetet. Bayer úrnak egy hibája van csupán, a többiben tökéletes. Evangélikusnak keresztelték. Így sajnos nem avathatják szentté, mint Aranyszájú Zsoltot a trágár kocsmatöltelékek védőszentjét. Lám, milyen választékos káromkodással hirdette meg a Békemenet lehetőségét most is. A javaslata viszont éppen olyan, mint ő: tökéletes. Mi több, fantasztikus! Kezdjük a szervezőkkel. Csupa nyíltszívű magyar. Amikor még olvasgattam Bayer úr glosszáit, azok visszatérő toposza volt, amint srácként haverjaival a Várból nézik a Parlamentet reménykedve, hogy az a rohadt vörös csillag lehullik egyszer. Most meg Bayer úr összeáll a mocskos komcsikkal, és Békemenetet szervez. Mert hát a Munkásőr lap firkásza, a belügyi tudósító, az ifjú gárdista bezony csak mocskos komcsi, és miként aztat jó Kövér urunk megaszonta vala huszonöt éve: "Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna."  (Visszafelé működik a rendszer, szemünk előtt lesz a demokratikus szalonnából kommunista kutya.) Különösen az ifjú gárdista múltú, vörös fejjel ordibáló ipse érdekes, mert az Ifjú Gárdába tényleg csak a legalja tetű jelentkezett. Hát ezekkel akar vonulni Bayer úr? Vissza akarja rakni a vörös csillagot a Parlamentre Bayer úr?

Aztán mi lesz a molinón? Nem leszünk gyarmat? A német finánctőke által igényelt rabszolgatörvény után? Rossz az időzítés Bayer úr, pedig uraságod annak nagymestere a Fidesz 1994-es bukása óta. Akkor legyen az, hogy: Leszünk gyarmat! József Attila meg majd pörög egyet a sírjában, hiszen ő is próféta lett: "Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat." A nagy magyarok német gyarmattá teszik az országot, a Békemenet pedig tapsikol hozzá. Schön!

És a legérdekesebb kérdés: Kik fognak vonulni? Az oligarchák nem szoktak. A garancsik, mészárosok, tiborczok - születési nevük: Orbán Viktor - nem vonulnak, olyan snassz nekik a jachtok, VIP-páholyok, magánrepcsik világa után. Viktor meg olyan dagi, hogy nem tudja lesétálni a Hősök tere-Kossuth tér viszonylatot. (Az egykori focista, szánalom.) A NER suttyók - megfogadva zordíjász barátunk építő kritikáját eltekintünk a lovag szó használatától - szintén nem vonulnak, még megfázik a Gucci meg a Vuitton Lajos. Hát akkor kik? Az acélos tekintetű nyugdíjasok szóba jöhetnek, csak lassú lenne a menet, mert a járókeret tuszkolása közben nem lehet szaporán haladni. És az is időt rabló foglalatosság, amíg a kiabálás miatt kiesett protkókat összeszedik a flaszterról és megpróbálják a megfelelő szájba illeszteni. Flóri zsákfalvakban olcsó kábszerrel szedált rejtett tartalékai adhatnának némi dinamikát a menetnek - a sok nyugdíjas láttán megnyalnák a szájuk szélét - csak akkor mások nem mennének, így érdekes lenne a Békemenet.

Van persze az ilyen hatalomtámogató összejövetelekkel még egy kis probléma. Kiszámíthatatlan a vége. Nicolae is milyen szépen szónokolt, aztán egyszerre lefagyott, és pár nap múlva egy iskolaudvaron találta magát. Értetlenkedve tapogatták egymás kezét az asszonnyal, hogy akkor ezt most így hogy. Nem jó beleszaladni a mások által már megkapott pofonba. Viktor van olyan ravasz, hogy el sem menne a Békemenetre, így a hívek ábrándulnának ki ikonjukból.

De azért csak igaza van Bayer úrnak, kellene egy Békemenet. Olybá tűnik ugyanis, hogy kezd nagy bajban lenni az ország, és jó lenne időben visszarángatni a tévútról. Viktor elkúrta, nem kicsit, nagyon. És nincs, aki figyelmeztesse, hibázott. Elvileg lenne a Janó, de a NER őt is lenyelte. Mint a viccben: Egy férfi megkérdi egy csinos nőtől, hogy hajlandó lenne-e tízmillió forintért lefeküdni vele. A hölgy igent mond. És ezer forintért? - kérdi a férfi. Mit képzel rólam? - fortyan fel a hölgy. Kedvesem, én pontosan tudom, hogy maga kurva, ha nem vette volna észre már csak az árról alkudozunk. - jön a válasz. Janó kapott Viktortól uli-buli alapítványára húszmilliárd forintot, ki van fizetve. Majd a részeg disznóknak előadott újévi beszéd bullshitjait lenyomja, a végén cinikus mosollyal boldog újévet kíván, aztán ennyi. Azok az állami szervek, amelyek elvileg azért vannak, hogy megfontolásra késztessenek, szintén Viktor zsebében vannak, onnan nincs kipofázás. (A régi Lezsák már verné a sátrat, a mostani aljaskodik.) A polgári értelmiség visszaszorult, helyüket töltik be a jól kézben tartható komcsik, akik Viktor ánuszának tisztogatásán kívül semmire sem jók. (Viktor legalább remélhetőleg élvezi.)

A Hatalom elkezdett erőből politizálni, ahelyett, hogy ésszel politizálna. Az erőpolitika pedig gyakran fordul át erőszakba. Kinek hiányzik ez? Egy hete tele voltak a tudósítások a lángoló Párizs képével. Most a magyar népképviselők ütlegelése, megalázása van a headlinokban. Kevés energiával nagy politikai haszon. Okos. A segghülye fidesz-komcsi propaganda észre sem veszi, hogy népképviselők megveretése a diktatúra sajátja, amely elég rossz országimázs. Mert mi lett volna, ha Hadházy úr éjjel beolvassa az öt pontját? Semmi. De a hülye fidesz-komcsiknak muszáj volt feszkót generálni, és összekovácsolni az ellenzéket. Na, ettől az idiotizmustól kellene eltántorítani Viktort egy menettel.

Ezért kellene egy polgári Békemenet, amely egyfelől képes lenne korrekcióra kényszeríteni a teljesen elszabadult hajóágyú módjára viselkedő Viktort, másfelől kezet nyújtana a barikád felett a most tüntetőknek. Mert igazuk van, és amit csinálnak az a helyes. Bizony ám Bayer úr! És tizenkét éve még Ön is így gondolta, ott a Szabadság-téren a TV székház előtt. (Lehettünk egymástól vagy húsz méterre.) És ami akkor helyes volt, az helyes most is. Több tiszteletet a tüntetőknek!

Ki is mondta az alábbiakat? "...az élet persze nem mindig könnyű. Sőt, van, amikor kifejezetten nehéz. De azért az élet mégis csak több mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi igazán széppé és fontossá a számunkra: a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk! Ezért tehát, ezért tehát tartsunk ki, erősítsük meg a lelkünket, és küzdjünk."

Ennek a gondolatnak az érvényre juttatásáért kellene egy új, a nemzet egységét kifejező karácsonyi menet. (Na, egye fene, mivel karácsony van, eltámogatom a Dagit is, ha beáll, pedig most rohadtul elegem van belőle.)