A jelenlegi parkolási rendszer önmagában is skandallum, mert természetesen nem arról volt szó, hogy befektetők építenek parkolóházakat, védett parkolókat, melynek használatáért - jogosan - pénzt kérnek. Ez ellen senkinek sem lehetne kifogása. De szegény hazánkban ez úgy indult, hogy közpénzből épített utakat, járdákat egyszercsak lekerítették, és azt mondták, ezentúl ennek használatárért fizetni kell.

Természetesen a közös használatából magánzsebekbe való pénzelést indokolni kellett. A kommunikáció persze mindenkinek azt a cumit adta a szájába, amelyet az adott száj imádott cumizni. Az irigyeket azzal tömték, hogy az fizessen, aki használja a közteret, és a sok irigykedésre hajlamos kretén simán bevette, hogy az ő adójából kiépített közmű használata másnak fial. A költségvetési pedantériák azt cumizták be, hogy ez a pénz nem lesz ám elherdálva, ebből a pénzből épülnek a P+R parkolók. A befolyt pénzből egész Magyarországot le lehetett volna betonozni, de valójában mennyi P+R parkoló is van? A környezettudatos polgárok pedig azt a cumit kapták, hogy a fizetéssel csökkenthető a környezetterhelés. Nos, én nem látom ezt a hatást. Látható viszont egy sajátos adóbérlés a köz javának használatából. Érdekes továbbá, hogy a politikai osztály ebben a kérdésben milyen jól tud együttműködni, ezért itt biztos nincs korrupció, hiszen nem hagytak ki belőle senkit.

Miután e sok idiótát sikerült meggyőzni arról, hogy ez helyes, már csak néhány vödör festék, pár száz parkolóóra, és egy tucat minimálbérre bejelentett parkolóőr kellett mint beruházás, és már indulhatott is a többszázmilliárd forintot termelő üzlet. Ennek az üzletnek a köz a legnagyobb vesztese még akkor is, ha 2010. után nagyobb mértékben az önkormányzatok vették át az üzemeltetést. Az elszámolások azonban nem nagyon változtak, a költségek, beruházások - vajh, miért - továbbra is nehezen átláthatók.

Nem változott továbbá a gyakorlat kíméletlensége, arroganciája sem. Ha a közelben lévő parkolóóra rossz és a távolabbiban lehet csak jegyet venni, máris könnyen kapható bírság, mire visszaér a polgár csakúgy, mint a néhány perces időtúllépésért. És akkor indulhat a kálvária. Már a parkolóőrök is valami emberkísérletek útján kitenyésztett társaság, esetleg koragyermekkorukban mondhatta nekik az apukájuk, hogy aszondja: "Fiam, ha szar ember akarsz lenni, ugródeszkának ki ne hagyd a parkolóőri melót!" Csak így lehet ennyi rosszarcú, rosszindulatú, esetenként - mint arról a média beszámol - korrupt, büdös, Lombroso tanulmányozására alkalmas muksó közöttük. Ezeknek hiába magyarázza bárki, hogy rossz volt az óra, rendkívüli helyzet miatt kellett megállni, ezek még az elsősegélyt nyújtó orvost is megbüntetik. A cégek központjába is majdnem felesleges reklamálni, unott bárisnyák néznek ki unott fejükből a segítőkészség legkisebb jelét sem adva. Ha pedig az igazát kereső polgár tovább hajtja ügyét, a következő állomás valamely csilli-villi ügyvédi iroda, ahova az önkormányzati cég követelésbehajtás céljából passzolja tovább. Itt már a néhányszáz forintos követelés többtízezer forintosra duzzad. Sok dolog van az életben, amely hiábavaló, ezek egyike az ügyvéd úr szánalmas életének szexuális segédeszközeként is funkcionáló jogi asszisztensnek elmagyarázni a problémát. Ha azonban bíróságra kerül az ügy, ott már van némi remény. A bírák - tisztában lévén a hiéna rendszerrel - esélyt adnak a polgárnak, hogy bizonyítsa igazát. Mindez azonban rengeteg felesleges utánajárást, idegeskedést jelent. Miért is? Mert egyszer valakik úgy gondolták, hogy a köz javaiból akarnak megélni.

Lenne egy szerény javaslatom. Mi lenne, ha megszüntetnék ezt a rendszert? Ha valaki parkoltatásra akar vállalkozni, építsen parkolóházat, vagy működtessen e célra kialakított őrzött parkolót, de a közterületen való parkolásért nem szabad pénzt kérni.

Ha pedig az ilyen-olyan színű ellenzék kegyeskedne végre a választók problémáival foglalkozni, plusz szeretnék látni, ahogy Rogán Antal leesett állat villant, követelhetnék a parkolási díjak és pótlékok azonnali és radikális "rezsicsökkentését".

Új, tisztességes parkolási rendszert kellene kialakítani, mert ebből - a haszonélvezőket nem számítva - mindenkinek elege van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából
Elegem van az IMF újabb ostobaságából
Elegem van a kamu tisztségekből, hivatalokból
Elegem van a bankokból

Az 1990-es évek közepén-végén - tanulmányozva a labdarúgó szövetségi kapitányok munkáját, felelősségét és az érte kapott jövedelmet - jöttem rá arra a korszakalkotó felismerésre, hogy egyes tisztségeket vagy meg kellene szüntetni vagy sorsolás útján kellene betölteni.

Mert mit csinál egy szövetségi kapitány? Évente van 6-8 meccs, amelyre megnevezi a behívandó 20 focistát, a többit intézi a titkárnő. Ezen kívül hétvégente ingyen jár meccsekre mondván, játékosnézőben van. Ja, és a legfontosabb, nyilatkozik valami közhelyszerűt a meccs előtt, meg egyet utána. Passz, ennyi. Ezért akkoriban kapott kb. 2 millió forintot havonta. Plusz a játékosügynököktől egy kicsit zsebbe, ha játszatta valamelyik aranylábút, mert a válogatott játékost - még ha magyar is - több pénzért lehet ajánlani. Nos, ezt bárki meg tudja csinálni, miért nem sorsolják hát ezt a tisztséget? Január első szombatján a lottósorsolás részeként kisorsolják azt a magyar állampolgárt is, aki egy évig szotyit köpköd, ótvar dumát lök és jól keres. A következő évben pedig szépen átadja pünkösdi kapitányságát az újabb nyertesnek. Szeretettel utalunk az index.hu hasonló témában megjelent cikkére: "Nincs jobb meló az örök vesztes Róthénál".

Ezt a módszert azután tovább lehet fejleszteni más tisztségekre is. Itt van mindjárt a köztársasági elnöki poszt. Mi dolga van a nemzeti egység megtestesítőjének? Vadidegen, izzadó tenyerű embereknek ad át különböző papírokat (kinevezés, nagyköveti igazolás), kitüntetéseket. Ilyenkor egy veszélye van a munkájának, a cseppfertőzés útján történő vírus begyűjtése, ezért gyorsan kezet kell mosni. A másik feladat: nemzeti ünnepeken szép hangosan mondani: "Az engedélyt megadom". A harmadik, embert próbáló dolog a törvények aláírása, de erre van az aláírópecsét. Ha pedig a köztársasági elnök véletlenül kapcáskodik az Országgyűléssel és visszaküld egy már elfogadott törvényt megfontolásra, könnyen azzal az új címmel jöhet vissza hozzá: a köztársasági elnök k... édesanyjáról szóló törvény, melyet szegénynek - az Alaptörvény rendelkezése szerint - alá kell írnia. A negyedik jelentős munkavégzés szilveszterre datálódik, ekkor megy adásba a részegen bulizó polgárokat lelkesítő bullshitgyűjtemény. (Ezt másnap késő délelőtt megismétlik, azzal, hogy aki megért belőle bármit is, az feküdjön tovább, mert még nem józanodott ki.)

Egy terület van, ahol kiélheti magát szegény köztársasági elnök, ez pedig az elnöki hobbi. Minden köztársasági elnöknek van ugyanis hobbija, mely úgy tartozik hozzá, mint szépségkirálynőhöz a világbéke óhajtása. Göncz Árpádnak az volt a hobbija, hogy van ő olyan jó író, mint a Václav Havel, Mádl Ferenc imádott kedvesen maga elé motyogni, Sólyom Lászlónak két hobbija is volt: a bánáti bazsarózsa, meg a híd közepéig sétálás, Schmitt Pál rajongott a hejesirásért, Áder János hobbija pedig a horgászbottal a kézben való szemráncolással egybekötött távolba nézés. Ezek a kedvtelések enyhítik az elnöki munka fáradalmait. De - őszintén, és hangsúlyozottan nem megbántva a felsoroltakat, akik maguk is inkább szenvedői ennek az ostoba rendszernek - nem lenne egyszerűbb ezt a tisztséget rábízni egy közepesen idomított makimajomra? Az a néhány kiló banán még olcsóbb is lenne, mint a mostani slepp. Ám, ha mégis szükséges ez a poszt, mert más országok is nagyzolnak vele - sőt van, ahol egyenesen uralkodó tölti be - akkor inkább sorsoljunk.

További nagy kedvenceim a Magyar Nemzeti Bank elnöke, az alelnökei és a Monetáris Tanács tagjai. Ők a közgazdász szakma kávézacc jósai. A Monetáris Tanács ülése előtt készülő kávé zaccát behozza a titkárnő, kiborítja, aztán a sok okos ember megmondja, hogy mennyi lesz az infláció, mekkora legyen a kamat. Ha nem találják el, annál rosszabb az inflációnak. Majd legközelebb még nagyobb súllyal szerepeltetik az inflációs kosárban a tengeralattjáró hátsó féklámpáját mint a krumplit. Lehet-e komolyan venni egy olyan szakmát, melyet az dönt el mennyi a jegybanki kamat? Simor úr rossz, mert nála 8% volt a kamat, Matolcsy úr jó, mert nála meg 3%. Akkor én vagyok a legjobb, mert én 0%-ra vinném le, beee. Mindehhez persze elnöki szinten havi 2.2 milliós fizetés, telefon, kocsi, multifunkciós titkárnő jár. Szóval tessék megadni a lehetőséget Béla bácsinak is egy évre arra, hogy MNB-elnök legyen.

Az alkotmánybírók szintén a sorsolós kategória. Már az Alkotmánybíróság létrehozatala is inkább Sólyom László egzisztenciális programja volt semmint valós társadalmi igény. (Sok országban nincs is elkülönült Alkotmánybíróság, megoldják a rendes bírósági rendszeren belül.) A mostani folyamat pedig odajutott a hatáskörszűkítéssel és a politikai végelgyengülésben szenvedő politikusok beválasztásával, hogy tényleg feleslegessé vált. Évente egy-egy alkotmánybírónak van kb. 20 önálló ügye, melyet a négerei megcsinálnak, ő pedig kijavítja a vesszőket. Mindezt kellemes javadalmazásért. Meg lehetne szüntetni, de ha nem, sorsolják ezt is.

- Útban az évi rendes sorsolásra -"- Én köztársasági elnök szeretnék lenni!
- Nekem viszont mindegy."

A különböző jogok biztosai a következő sorsolásra ajánlott kategória. Két "ágazati" biztost jó érzékkel szüntetett meg a kormány. A jövő nemzedék biztosa - és 50 fős hivatala - már létrejöttekor is pályázhatott volna a Parkinson-díjra. Az Orbán Viktor által kitalált pénzügyi jogok biztosa - a kormányzati kapkodás szép példájaként - egy évet sem ért meg, de legalább 177 millió forintjába (NGM adat) került az adófizetőknek. (Sebaj, legalább egy devizahitelest, Doubravszky Györgyöt valóban sikerült megmentenie Orbán és Matolcsy uraknak, a többi meg várjon a sorára, míg Matolcsy úr örökbe nem fogadja őket is mint Doubravszky urat.) Az alapvető jogok biztosának ajánlásaival pedig csak az a baj, hogy nem elég puha papírra nyomtatják, így kevéssé használható. Máskülönben a naponta lehetetlen körülmények között dolgozó, sok kemény döntés meghozatalára kényszerülő köztisztviselők, közalkalmazottak, rendőrök, tűzoltók, egyéb munkavállalók nagyon "szeretik" ha az ötkerből lila hülyegyerekek megmondják nekik a frankót. Akkor inkább sorsolják ezt a pozíciót is, nem mindegy kit nem szarnak le?

"Köszönjük a sors(oló)nak!"

Az a gyanúm, hogy a kormányzati területen burjánzó kamu tisztségekből meg lehetne építeni az árvízvédelmi gátrendszert. Egyik reggel valami Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkár küzdött erősen a tévében munkája megismertetésével, a közszolgálati riporter csak azért nem röhögött, mert az nincs benne a fizetésében.

Nyájas olvasóinktól kérnék egy kis segítséget. Kérjük, írják meg kommentjeikben, ha olyan pozícióról tudnak, melynek betöltését érdemes lenne inkább a vakszerencsére bízni, mert akkor együtt mondhatjuk: ebből a tisztségből elegem van.

A múlt hét elején hoztak nyilvánosságra egy IMF-tanulmányt, melynek lényege, hogy az Európai Unió adósságválsága úgy enyhíthető a 2007-es szintre, ha 10%-os adót vetnek ki a bankbetétekre.

A javaslat tarthatatlanságával valószínűleg több ezer blog foglalkozott Uniószerte, bizonyára több millió uniós polgár küldte a csudába az IMF szellemi retardáltjait. (Ezzel egyébként az IMF - szándékán túl - sokat tett az amúgy akadozó európai egységért.) Megszólaltak persze közgazdászok is - hozva a szokásos köldöknéző hozzáállásukat - taglalva, hogy miért nem jó a javaslat, de ha igen, akkor miért is nem lehet bevezetni, mennyi a költsége, mikor lehet a D-day stb. Az IMF is érezte az ellenállást, ezért valami Gupta nevű alosztályvezetőjével kiadatott egy ködös cáfolatszerűt. Fecseg tehát a felszín, de hallgat a mély.

Azt a kérdést nem tette fel senki - legalábbis én nem találkoztam vele -, hogy mi szükség volt erre a javaslatra? A választ csak a szél ismeri, de három tipp azért adja magát. Az első válasz, hogy az IMF tudja - elegánsabban: azzal számol -, hogy a válság még nem ért véget, a ceh még nincs kifizetve, újabb, pusztítóbb hulláma bármikor bekövetkezhet. Ezért bármi áron - kormányokba vetett társadalmi, bankokba vetett betétesi bizalom elvesztése árán is - meg kell akadályozni a nagyobb bajt, az egész társadalmi rend összeomlását. Ez az IMF-felismerés lehet valós, de lehet pánikolás eredménye is. Annyi bizonyos, hogy a baljós árnyak erősödnek.

Az alapvető probléma ugyanis – melyet láthatóan az IMF tanulmánya sem ismer fel - az, hogy ez a válság nem pénzügyi, de még csak nem is gazdasági természetű, hanem társadalmi-civilizációs. Minden gondolkodó ember tudja, érzi, hogy zavar van az erőben. Nincs értéke a munkának, a pénznek, az ingatlanoknak, újabban az aranynak, a fiatalok frissen szerzett tudásának, az idősebbek tapasztalatának, a gyermekvállalásnak, a tanulásnak, semminek, ami valós értéket képvisel, ugyanakkor a virtuális értékmérők (tőzsdeindexek) indokolatlanul - és a bármely pillanatban bekövetkező krach kockázatával - az egekben, óriási vagyonok koncentrálódnak néhány száz család kezében. A társadalmi-civilizációs válság nem ritka az emberiség történetében, mivel azonban a mai döntéshozó generáció még nem találkozott vele, fel sem ismeri. A felismerést nehezíti, hogy a baljós árnyak jelei először a pénzügy szférában jelentkeztek, melyeket egyfelől a kapitalizmus szokásos hektikus mozgásának jeleként értékeltek, másfelől azokra folyamatosan pénzügyi természetű válaszokat adnak.

Ráadásul a pénzügyi válságkezelés tartalékai is kimerülni látszanak. A Ben Bernanke úr vezette FED a válság kitörésekor úgy döntött, hogy az összeomlás úgy odázható el - aki időt nyer, életet nyer alapon -, hogy irgalmatlan mennyiségű fedezetlen pénzt pumpál az amerikai (közvetetten a nemzetközi) pénzügyi rendszerbe. Amikor ez a stratégiai döntés megszületett, a pénzjuttatásnak - leegyszerűsítve a mögöttük meghúzódó elvárásokat - három színtere jöhetett szóba, és mindegyiknek megvan a maga logikája. Ha John Maynard Keynes vezette volna a FED-et, valószínűleg az emberek kapták volna a pénzt, azzal a megfontolással, ha náluk van a pénz, akkor fogyasztanak, ha fogyasztanak, nő a termelés, ha nő a termelés, a bankoknak nő a hitelezési piaca, és a dolgozó, munkabért kapó adósok is rendezni tudják helyzetüket. Bernanke úr két okból nem hozhatott ilyen döntést. Az egyik ok, hogy a monetarista iskola híveként retteg az inflációtól, a másik ok, hogy mivel a gondok először a pénzpiacon keletkeztek, azok összeomlását kellett megakadályoznia, így a gyors lépés kényszere el is döntötte az irányt. A FED döntésében is van logika, mert ha a bajban lévő bankokat megmentik, azok egészségessé válnak, újra elkezdenek hitelezni, a meglóduló hitelpiac pedig beindítja a vállalkozásokat, amelyek munkát adnak az embereknek, így helyre áll a válság előtti állapot. Magyarországon csak a FED megoldásához képest unortodox Matolcsy úr harmadik utat választó modellje, mely szerint az embereknek nem lehet fedezetlen pénzt adni, mert az növeli az inflációt, a bankrendszernek pedig azért nem, mert azok külföldi tulajdonban állnak, fognák az ingyen pénzként kapott nemzeti ajándékot, és elvinnék az országból. Mi marad hát? A vállalkozói szféra kapja az olcsó pénzt, mondván, ha a vállalkozások beindulnak, termelnek, akkor egyfelől piaci alapon tudja hitelezni őket a bankszektor, másfelől munkát adnak az embereknek, így lehet kijönni a válságból.

Ha a FED megoldását - és annak kritikáját - képszerűen akarjuk megjeleníteni, akkor azt úgy kell elképzelni, mint a nagyon gazdagék estélyén a pezsgőtöltést. Ilyenkor gúlába rakják a pezsgőspoharakat, és a pincér felülről elkezdi a pezsgőt önteni a legfelső pohárba, majd mikor az megtelt, onnan csorog a következőbe, és így tovább, míg az alsó pezsgőspoharak meg nem telnek. Állítólag - ha jól illesztik a poharakat - nem is megy mellé olyan sok, de ha igen, kit érdekel az gazdagéknál. Bernanke úr is ezt próbálta a bankrendszernek juttatott havi 85 milliárd dollárnyi ingyen pénzzel, két dologgal azonban nem számolt. Az egyik, hogy a társadalom nem egyenlő pezsgőspoharakból áll. Az alján sok százmillió stampedlis pohár van, aztán a decis, kétdecis poharak, söröskriglik stb., a tetején pedig a bankrendszer mint egy vájling. Nomármost Bernanke úr töltögette a friss pezsgőt a váljingba, ahonnan csak nem akart lecsorogni jóformán semmi az alatta lévő poharakba. Miközben a stampedlis poharak, decis poharak már nem bírván a vájling súlyát azzal fenyegetnek, hogy szétcsúsznak, és így összeomlik a gúla. A másik probléma, hogy a vájling - képzavarral - nincs megelégedve a benne lévő pezsgő mennyiségével, és fenyegetőzik, hogy ha nem kap még, ő bizony borítja az egész rendszert. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a vájling hozzászokott az ingyen pezsgőhöz, ezért "a minél rosszabb a stampedlis, decis poharaknak, annál több pezsgőt töltenek belém" opportunista elvet követi, és esze ágában sincs lecsorgatni az ingyen kapott pezsgőjéből az alatta lévőknek. Bernanke úr modellje tehát szépen a kudarc felé oldalaz, de mire bekövetkezik, Bernanke úr (ha szerencséje van) már nem lesz a FED elnöke.

Matolcsy úr modellje sem kecsegtet jobb eredménnyel, csak ez a program még az elején jár, így - szemben Bernanke úr elgondolásával - még nincs kellő tapasztalat alapos kritika megfogalmazásához.

Mindenesetre az 1990-es évek elejének újrakezdési kölcsön nevű konstrukciójára nagyon hajazó modell (ahhoz is lehetett köze Matolcsy úrnak?) sok tízmilliárd forintjába került az adófizetőknek az 1993-as bankkonszolidáción keresztül.

Látható tehát, hogy sem Bernanke úr a nagyvilágban, sem Matolcsy úr idehaza nem képes pénzügyi eszközökkel a kapitalizmus lényegét jelentő piacot megteremteni az áruk és a szolgáltatások számára. Valós piac nélkül pedig az összeomlás lesz az, amelynek romjain sok szenvedéssel, emberi tragédiákkal majd kialakul valami - ma még ismeretlen és sokaknak újnak látszó - világhelyzet. Meglehet, hogy az IMF a társadalmi-civilizációs válságot nem, de a pénzügyi eszközökkel történő válságkezelés hiábavalóságát érzékeli, és kisebb rossznak gondolja az egyébként erősen vitatható javaslatát.

Az IMF javaslat másik oka lehet, hogy az IMF beszáll az euró bedöntésébe - és így a dollár védelmébe - az USA oldalán. A javaslat furcsasága ugyanis, hogy kifejezetten az Európai Unió polgárait akarja megsarcolni, az amerikai polgárokat nem állítaná ilyen próba elé. (Elnézve az USA adósságának mértékét, az már úgyis a visszafizethetetlen kategória.) Az euró úgyis csípi sokak szemét a tengeren túl, mert önmagában is kihívást jelent a világvaluta pozícióját betöltő dollár számára. Sokan vannak, akik szimplán hatalmi okból szeretnék az eurót az érdekes numizmatikai ritkaságok között tudni. Ennek a folyamatnak több módja is van: a gyenge dél-európai országokon (újabban felkészül: Franciaország) keresztül való bedöntéstől az euró iránti bizalom aláásásig. Meglehet, az IMF-javaslat ezek sorába illeszkedik, mert ha az európai polgárok bizalma megdől saját valutájukban az elvonás fenyegetettségének hatására, és kivonják pénzüket Európából, az az euró végét jelenti. Így csak egy, csak egy legény marad szerte a vidéken, a dollár.

Harmadik lehetőségként persze az is lehet, nincs szó másról, mint, hogy néhány nagyon ráérő IMF-alkalmazott munkaidejében sci-fi írására adta a fejét.

Ha azonban a javaslat mégis megvalósulna, azt hiszem, az lenne a minimum, hogy kb. háromszázmillió európai polgár azt mondaná: elegem van az IMF-ből.

A baloldali újságokból azért nincs elegem, mert azok már rég - sokuk már csak a jogelődök miatt is - vállalhatatlanok. A "rendes" baloldali újságok pártállami gyökerüktől a mai napig nem tudtak megszabadulni, a rendszerváltásnak csúfolt valami előestéjén néhány cégjogi trükkel kicseréltek a pórázukat tartó kezet, és azóta vígan becsmérelnek mindent, ami szép és értékes ebben az országban. Ezért nem adok pénzt, tőlem tönkre is mehetnek.

A jobboldal újságjaival más a helyzet. Közülük egyeseknek szintén van pártállami gyökere, de ezektől - hosszú idő alatt ellentmondásosan, keservesen - megszabadultak. A zöldmezősen alapított lapok sem voltak mentesek a kiforrás vitáitól, de mára megtalálták saját arcukat és közönségüket is. A jobboldali lapok jelenleg láthatóan két problémával küzdenek, az egyik az unalom, a másik a kormánypropaganda kritikátlan átvétele, amely - mint a saját farkába harapó kígyó - erősíti az unalmassá válást. Korábban ezek a lapok szellemileg pezsgést hoztak, új megközelítéseket, világlátást adtak, ma viszont a napi rutin felmondásán és a kolomp szerepen kívül alig adnak valamit olvasóiknak.

Nézzük részleteiben is. A Helyi Téma című lapot ingyenesen terjesztik, sok háztartásba eljut. Amikor a postaládámban először megtaláltam, viszonylag hamar felmértem, hogy amolyan - a Magyar Vizslánál egy picinyt kifinomultabb - propaganda cucc. A legnagyobb problémám az volt vele, hogy hova tegyem. Mivel a papírgyűjtőig lusta voltam elvinni, ezért - jellemesen - a tömbház közismerten baloldali lakói közül választottam ki a szerencsést, aki még egyszer részesülhetett a kiváló információkból. Aztán rájöttem, hogy ezzel a magatartásommal már megint a vörösök járnak jól, mert két papírjuk is lesz a krumplipucoláshoz, azóta ilyen céllal megőrzöm.

A Magyar Hírlap liberális lapként megdöglött (figyelem Fodor Gábor!), így nagy várakozással tekintettem Széles úr elképzelései elé. Amit kaptam, az kiábrándító volt, rosszul szerkesztett, gyenge szellemi frissességű napilapnak látszó tárgy. Mára a 70-es, esetleg 72-es IQ-val rendelkező kormánypártiak lapja. A már 73 IQ-val rendelkező kormánypártiak között viszont vérciki olvasni. Nem mondom: Bayer Zsolt indulatos cikkei vagy Szentmihályi-Szabó Péter finom iróniája tud szórakoztató lenni, de ezeket - éppen mert érdekesek - úgyis szemlézi az Index és a Mandiner, ezért nem érdemes megvenni a lapot.

A Magyar Nemzet visszaesése a legnagyobb csalódás. Azon kapom magam, hogy már egy-két éve nem veszem meg hét közben, és a hétvégi számért sem tolongok legalább ez év eleje óta. A korábban színes szellemi színvonalú lap hihetetlenül nagyot zuhant, unalmas kormánypropaganda-eszközzé. Sehol egy valódi kritika, a belső cenzúra ordít a jobb sorsra érdemes újságírók cikkeiből. Ezúton szeretnék elnézést kérni a lap nagyszerű újságíróitól - Lovas Istvántól, Csermely Pétertől, Seszták Ágnestől, Stier Gábortól, Végh-Alpár Sándortól, Csontos Jánostól, Kristóf Attilától - de olyan újságot nem veszek meg, amelyet előbb olvasok ki mint a Tesco-katalógust.

A Magyar Demokrata című hetilap jogelődje, a Demokrata hihetetlenül fontos volt indulásakor - ha jól emlékszem 1994 őszén - a romjaiban heverő jobboldalnak. Bencsik András elévülhetetlen érdeme, hogy a megszűnt Pesti Hírlapból létrehozta némi szamizdatos feelinggel a Demokratát jól menedzselve a lapot. A kezdetektől kb. 10 évig tartó időszakban a lapban publikált a radikálisan és kérlelhetetlenül egyenes Lovas István, a kisemberek problémáit mindig a humánum oldaláról bemutató Seszták Ágnes, a zseniálisan jó tollú - és 30 kilóval könnyebb - Csermely Péter, a széles látókörű, hihetetlenül művelt Székely-Kecskés János. Értük volt érdemes várni a csütörtöki megjelenést, még ha a nagy demokrata Tamás Gáspár fel is akarta miattuk borogatni az újságos standokat. Számomra az első repedés akkor jött el, amikor a paksi atomerőműben történt baleset kapcsán Bencsik összetévesztve a bórsavval kevert vizet a borvízzel annak a véleményének adott hangot, hogy szerencsére van itt borvíz elég, árasszák el vele a sérült részt. A vég pedig akkor, amikor a "sajnálatos 2006. évi őszi események" kapcsán a Magyar Demokrata úgy csinált, ahogy a Szabad Európa 1956-ban: akkor is ellenállásra buzdított, amikor már nem volt értelme. Morálisan ez a magatartás volt az utolsó dobás, azóta csak fodrásznál veszem kezembe a lapot, ilyenkor meggyőződöm arról, hogy én jól döntöttem, viszont Bencsik jó üzletember maradt.

A Heti Választ mindig is amolyan se hal, se hús lapnak véltem, túl sok kompromisszummal terhelten hozták létre, nem is érdekelt. Nagyjából 2009-től olvasgattam barátaim rajongása okán - mert a divat mondja meg, hogy ki vagy -, de nem éreztem jó lapnak. A külpolitikai rovatra a szerkesztőbizottság ülepnyalásig elkötelezett atlantizmusa nyomta rá a bélyegét, amely a sokoldalú megközelítés gátjává vált. A belpolitikai rovatban voltak új megközelítések - Bódis András például jól alkalmazta a nyilvános cégadatokat szokásos listáihoz - de ami 2009-ben új volt, ma már uncsi. Borókai Gábor - noha még mindig vannak sajátos, érdekes meglátásai - kormányszóvivőként emlékezetesebb  volt. A gazdasági rovat gyengesége többször is vértolulást okozott. Azt hiszem az ott dolgozókat nepotista alapon engedik be a szerkesztőségbe, mert már 2009-ben észrevettem, hogy a Bajnai-kormány gazdasági kommünikéit ctrl+c / ctrl+v módszerével veszik át. Ha pedig hosszú cikket írtak, akkor a saját szavukkal megismételték ugyanazt a cikken belül. A szellem a fazékból csak Vinkó Józsefnél szabadult ki, és remek dolgokat lehetett tőle tanulni. A lap ma ugyanazon az úton rohan saját jelentéktelensége felé, mint annak idején a HVG. A HVG is jó volt, amíg valaki ott azt nem gondolta, hogy egyfelől a liberális menedzserek lapja lesz, másfelől az olvasók helyett el nem kezdtek a szponzoroknak írni. A Heti Válasz is lassan - Márai gondolatát kölcsönvéve - a minisztériumokban, azok háttérintézményeiben, fideszes önkormányzatokban, és az állami vállalatokban aladárkodó, magukat konzervatívnak nevezők lapja lesz. Az olvasói helyett pedig a szponzoroknak írnak, lásd a Hernádit védő MOL-különszámot. Ha azt írom, nem érdemes pénzt adni érte, valószínűleg nem sértem meg vele a szerkesztőséget, mert úgysem belőlem - az olvasóból - élnek, állami hirdetést meg annyit kapnak, hogy az olvasók negligálásának luxusát is megengedhetik maguknak.

Mármost két út van: vagy a jelenlegi lapoknak kellene kissé összekapni magukat vagy új, izgalmasabb lapot kellene gründolni, mert a mostaniakból sokaknak elege van.

Két megjegyzést kell előrebocsátani a leírtak jobb értelmezéséhez. Az első megjegyzés, hogy a hiba szót a súlyosabb, Talleyrandnak tulajdonított értelemben használom: "Ez több mint bűn: ez hiba." A második, hogy a közkeletű, sommás banki értékelésekkel szemben (uzsorások, egyéb szélsőséges vélemények) árnyaltabb képet szeretnék bemutatni. Mert bármilyen furcsa a laikusok vagy a bankokat démonizálók számára, ott is emberek dolgoznak, sokszor nehéz körülmények, komoly egzisztenciális nyomás, súlyos munkateher alatt, hát bizony hibáznak, és a felsorolt körülmények miatt az elkövetett hibákat takargatják. Ezen kívül a bankokban - a kiélezett verseny, a nyereségorientált működés, a mindenáron való haszonmaximalizálásra törekvés következtében - a kapitalizmus esszenciája jelenik meg annak minden erényével és bizony komoly hibáival. A bankok a kapitalista világ vállalati struktúrájának csúcsragadozói, ezért a velük kapcsolatba kerülőknek ezzel a ténnyel tisztába kellene lenniük, ha mégsem, az nem feltétlenül a bankok hibája.

Az első komoly hibát, amelyet a bankok a deviza alapú hitelezéssel (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért - bár nem ugyanazt jelenti, de a köznyelvben így terjedt el - devizahitelezésként hivatkozunk erre) kapcsolatban elkövettek, az első posztban részletesen kifejtettük. Ennek a hibának, ha tetszik "ősbűnnek" a lényege, hogy a bankok Gyurcsány Ferenc tartalmilag illegitim kormányzását segítették elő valószínűleg valamely kimondott vagy ki nem mondott háttérmegállapodás alapján a valójában hitelképtelen adósok dömpingszerű hitelezésével. Korábban is volt ugyan lehetőség devizahitel nyújtására, ez a megállapítás igaz, de a devizahitelezés féktelen elszabadulása ennek a társadalmi alkunak volt az eredménye. A világ röhejére munkásőrből lett bankárnál megértő fülekre talált a gyurcsányi kérés, az azonos ideológiai platform meghozta gyümölcsét, a bankok olyat tettek, amelyet szakmai alapon nem tehettek volna, nem hitelképes embereket hiteleztek. Az alku másik részeként a szabályozó és felügyelő hatóságok pedig cserébe félre néztek.

A második hiba egy, talán a legfontosabb bankszakmai "hüvelykujjszabályt" megsértő termék, a devizahitel konstrukció nem megfelelő, elnagyolt kidolgozása. Az eredményes banki működés művészetének egyik fontos eleme a rövidtávon rendelkezésre álló források és a hosszú távú hitelek nyújtásának összehangolása. A betétesek általában néhány hónapra, esetleg egy évre helyezik el pénzüket a bankban, a pénzpiacokon való forrásszerzés is eklektikus, és az így szerzett pénzekből kell aztán 5, 10, 15 stb. éves futamidejű hiteleket nyújtani. Ez a feladat akkor sem egyszerű, ha azonos devizanemben történik a forrásszerzés és a hitel kihelyezése. A bankok hihetetlen nagy hibát követtek el, amikor a rövidtávon - jellemzően az anyabankoktól, illetve a pénzpiacokról - felvett devizaforrásból hosszú távú forinthiteleket nyújtottak, mert ezzel behozták a folyamatba az árfolyamkockázatot. A megnövekedett kockázatot persze különböző tőkepiaci megoldásokkal, biztosítási termékekkel lehet elfogadható mértékre csökkenteni, de ennek ára, költsége van. Ennyi idő elteltével már nehéz eldönteni, hogy remek - szocialista eszméken nevelkedett - bankáraink miért nem éltek a kockázatcsökkentő eszközökkel. Ha nem ismerték fel, akkor szakmailag, ha felismerték, de a termék versenyképessé tétele miatt nem alkalmazták, akkor morálisan voltak alkalmatlanok. Ez utóbbi esetben ugyanis arról lehetett szó, hogyha a kockázatcsökkentő módszereket alkalmazzák, akkor nem biztos, hogy a forint alapú hitelekhez képest olcsóbban tudták volna adni a deviza alapú hiteleket, így a politika által elvárt cél meghiúsulhatott volna.

A harmadik - de emberileg talán leginkább érthető hiba - a bankok vezetőinek, alkalmazottainak érdekeltségi rendszerében keresendő. Amikor meg kell hozni egy olyan üzleti döntést, amely a bank ügyfélkörének, nyereségességének gyors növekedésével jár, az magában hordja a banki bónuszok (jutalmak) kiugró növekedését is. Ilyenkor nem emberek ülnek a vezérigazgatói tárgyalóasztal körül, hanem sok százmillió forintnyi bónuszvárományos. Tegye fel a kezét az a nyájas olvasó, aki törődne egy évek múlva bekövetkező kockázattal, ha a növekedésből eredően az év végén felvehetne - beosztástól függően - néhány tíz- vagy százmillió forint jutalmat! Senki? Na, így volt ez a banki döntéshozóknál is.

A negyedik hiba a tulajdonosok (jellemzően a nyugati anyabankok) hanyag ellenőrzésére vezethető vissza. Csoda, hogy nem tűnt fel senkinek a tulajdonosok közül a gyors növekedés, az addig hitelképtelen emberek hitelhez jutása. Nem szúrt szemet a decens Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, a könnyed Franciaországban, a bohó Itáliában, hogy a gazdag Magyarországon 0% önrész mellett százezrek kapnak hitelt? Pedig a banki tulajdonosoknak megvannak az eszközeik - belső riportolás előírása, belső ellenőrzés, könyvvizsgáló stb. - arra, hogy utánanézzenek a gyanúsan könnyű sikerstorynak, de valamiért nem tették. Ezzel pedig megszegték a prudens, felelős tulajdonosi joggyakorlás szabályát.

Az ötödik hibát a válság kirobbanása után követték el a bankok, amikor nem fogták fel, hogy a nem fizetéseket nem egyedi, üzleti kockázatként kell kezelni, hanem komoly társadalmi problémaként. Ezért a hitelek bedőlésekor mindenkit egy kalap alá vettek, nem tettek különbséget a bajba került emberek között, elmulasztották a nehéz helyzetben lévők felé ilyenkor kötelező együttérző magatartást, a segítségnyújtás lehetőségét sem ajánlották fel. (Ha blogunk nem kerülné a népiesch megközelítéseket, azt írhatnánk, a bankok ritka bunkó módon viselkedtek a bajbajutottakkal - de mi természetesen nem írunk ilyet.) E tekintetben azonban észre kell venni, hogy a bankok mai magatartása már nem a 2009-2010-es bankoké. Elsősorban a civil szervezetek, a kormány, a PSZÁF fellépésére jelentős pozitív változáson mentek keresztül, ma már sokkal empatikusabbak, megértették, hogy saját érdekük is a beleérzőbb gondolkodás. De amit a válság elején elrontottak, azt nehéz jóvátenni.

A bankokba vetett társadalmi bizalom e hibák miatt végletesen visszaesett, ez pedig egyik komoly gátja a gazdaság hitelezéssel történő fellendítésének is.

Nos, nagyjából a fent felsorolt hibák miatt mondják az emberek: elegem van a bankokból.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a devizahitelesek megmentéséből I. - Politikai háttér
Elegem van a devizahitelesek megmentéséből II. - Kik azok a devizahitelesek?
Elegem van a devizahitelesek megmentéséből III. - Az árfolyamrés bűvöletében

A devizahitelesek megmentésének következő nagy problémája, hogy nincs olyan, hogy devizahiteles. Jobb híján szokás ezt a meghatározást alkalmazni a köznyelvben, mert ez a közös nagy kalap, mely alá befér mindenki, de valójában ahány devizahitel-adós, annyi élethelyzet, probléma. Nem mindegy ugyanis, hogy az adós mikor, milyen árfolyamon, milyen kötelezettséggel terhelten, milyen célból vette fel a hitelt, ma milyen élethelyzetben van stb. Az alábbiakban fizetőképesség és fizetési szándék szerint csoportosítjuk az adósokat elismerve, hogy más csoportképző megoldások is lehetségesek.

Az első csoportba azok az adósok tartoznak, akik a tudnak és akarnak is fizetni: E csoport tagjainak általában semmi bajuk a devizahitellel, mert vagy maguk is devizában kapják jövedelmüket, így az árfolyamkockázat esetükben "nem játszik", vagy forinthitel szempontjából is erősen hitelképesek voltak, és azért választották tudatosan a devizahitelt, mert az számukra kedvezőbb volt. Meg kell jegyezni, hogy e csoport létszáma a rögzített árfolyamon történő végtörlesztés lehetőségének kihasználásával jelentősen csökkent. Ezekre az adósokra jellemző a tudatosság, jogaikkal többnyire tisztában vannak, így ha bankjuk valami csínyen töri a fejét velük kapcsolatban - meg nem szolgált díj, téves elszámolás stb. - komolyan verik az asztalt, és legtöbbször igazuk is van. Az ebbe a kategóriába tartozó adósokat nem kell megmenteni, ő maguk sem tartanak rá igényt. Persze, ha a politika nagy mentési buzgalmában - amolyan szándékon túli eredményként - kedvező lehetőséget fog számukra biztosítani, ki fogják használni.

A második csoportot azok az adósok képezik, akik tudnak, de nem akarnak fizetni: Természetesen amikor azt állítom, hogy tudnak fizetni, ezzel nem állítom egyben azt, hogy sokan közülük minden nehézség nélkül képesek a törlesztőrészletet hónapról-hónapra kifizetni. Bizonyára sokaknak komoly családi megszorítással jár a havi törlesztés, de ettől még a fizetési képességük megfelelő. Ugyanakkor a fizetési szándék tekintetében már meg-meginognak, mint középparaszt a tsz szervezéskor. Kicsiny lelkük mint könnyű forgács hánykolódik a vízen a valóság és az álom áramlatai között. A leginkább veszélyes és leginkább veszélyeztetett csoportot ők képezik. Veszélyesek, mert rá tudnak ülni a náluk nehezebb helyzetben lévők problémájára, mintha ők is azokba a csoportokban tartoznának, ráadásul egy részüknél megjelenik - persze alig észrevehetően - a "közösség kontójára jól akarok járni" szemlélet. Ugyanakkor veszélyeztetettek is, mert ők azok - éppen a fizetési szándék nem egészen tisztességes feladása miatti ideológiakeresés okán - akik felülnek egyfelől a politika kötelezettségenyhítésre vonatkozó ígéreteinek, másfelől a különböző jogvédőnek álcázott szervezetek, ügyvédek csábításának. Ez utóbbiaknak pont ez a réteg a célközönsége, mert még ki tudják fizetni a több százezer forintos képviseleti díjat azért a jogi blődségért, hogy szerződésük majd a bíróság előtt semmissé válik, ők pedig megtarthatják a kölcsönpénzből vett értékeiket. Ezzel a csoporttal ezért óvatosan kell bánni, közülük a valós nehézséggel küzdők kaphatnának könnyítést, de a "megoldjuk okosba" szemlélet képviselőit talán nem kellene közpénzből menteni.

A harmadik csoport tagjai azok, akik akarnak, de nem tudnak fizetni:E csoport tagjainak első helyen kiemelendő tulajdonsága, hogy tisztességesek - a második csoporttól eltérően nem hoznak fel álérveket a nemfizetésre - megvan bennük a szándék kötelezettségük teljesítésére, de akár időlegesen, akár tartósan nincs fizetési képességük. Az időleges fizetési nehézség problémája az, hogy olyan trauma éri az adóst, amely miatt újjá kell szerveznie életét, de erre a bankok sokáig nem voltak fogadókészek. A gyakorlatban négy ilyen trauma szokott előfordulni: a munkahely elveszítése, tartós betegség, haláleset, válás. A bankok korábban nem voltak felkészülve ezekre az időleges nehézségekre, nem biztosítottak időt a nehéz élethelyzetekhez szükséges alkalmazkodáshoz, úgy kezelték ezeket az adósokat, mint akik nem is akarnak fizetni. A bankoknak ez a hozzáállása súlyos hiba volt, amely azonban az utóbbi 2-3 évben megváltozott, kidolgoztak különböző adósmentő termékeket (például elterjedt a futamidő-hosszabbítással egybekötött törlesztőrészlet-csökkentés). Bár a bankok sokat javítottak szemléletükben ezzel az adósi körrel szemben, indokolt azonban számukra a további segítségnyújtás, mert ha sikerül átvészelniük a nehéz időszakot, problémamentesen teljesítik kötelezettségeiket. Az időleges fizetési problémák persze könnyen átcsúszhatnak az állandósult kategóriába, és ilyenkor már nagy a baj. Tipikusan ennek a csoportnak nyújt segítséget az árfolyamgát, mert megadja a halasztott fizetés lehetőségét. A politikai döntéshozók számára a legfontosabb az ehhez a csoporthoz tartozó adósok ésszerű keretek közötti megsegítése, mert bennük megvan a szándék a fizetési kötelezettség teljesítésére, erre a szándékra kell rásegíteni.

A negyedik csoportba tartoznak azok az adósok akik, nem tudnak és nem is akarnak fizetni: Az ebbe a kategóriába tartozók között két egymástól jól elkülöníthető alcsoport van. Az egyik, akik még hisznek a csodában, a másik, akik már feladták. A csodaváró frakció nem magyar jelenség, a Katrina-hurrikán elvonulása után a new orleansiak egy része a háztetőkön várta a megmentőket, azon hőbörögve, hogy nem jöttek olyan gyorsan, mint a G.I. Joe kommandó a tévében, de eszükbe nem jutott segíteni magukon. Nos, ezen alkategória képviselői is hasonló mentalitással bírnak, ők nem tudnak fizetni, nem is akarnak, valaki mentse meg őket, de életszínvonalukból nem engednek. Ráadásul ezt a közéleti performanszra mindig kapható csoportot használja fel a második csoportba tartozók egy része, mert közös szándékuk a nemfizetés. Mivel ez a csodaváró alcsoport hangos, időnként kifejezetten szélsőséges, a döntéshozók azt hiszik, hogy sokan is vannak, így a devizahitelesek mentésének ők az indokai. Ugyanakkor már most borítékolható, hogy csak olyan megoldással lennének elégedettek, amely biztosítja a szerzett javak megtartását a vállalt kötelezettségek betartása nélkül. Helyesebb lenne azonban, ha végre valaki megmondaná nekik, hogy kész, vége, ne számítsanak állami segítségre, és a kedvükért nem fogják bedönteni a bankokat - rajtuk keresztül pedig a gazdaságot - sem. Vannak ma is banki és állami mentő programok, tessék azokhoz csatlakozni, ha nem tetszik, lehet egyéni utakat keresni, eladni a lakást, lejjebb venni az igényekből stb. A másik alcsoport azoké, aki feladták, nekik már minden mindegy. Rajtuk a legnehezebb segíteni, de nem lehetetlen, és ha sikerül, nagyon hálásak az odafigyelésért, a segítségért. Ezekben az esetekben a személyes ráhatás, a banki nyitottság, fogadókészség a segítség forrása, nem a központi segélycsomag, amely legfeljebb arra jó, hogy katalizátora legyen a feladásból való kilábalásnak.

Látható, hogy nem lesz könnyű helyzetben az, aki a devizahitelesek problémáját meg akarja oldani, mert lézersebészeti pontosságú, differenciált szabályokat kellene alkotni, amely azonban törvényi szinten kizárt. Ha azonban a devizahitelesek megmentését célzó, készülő csomag csak arra lesz jó, hogy a fizetni nem akarók kibújjanak a maguk vállalt kötelezettségük alól akár az adófizetők, akár a betétesek költségén, sokan fogják azt mondani: elegem van.