Elegem van a devizahitelesek megmentéséből. Szolgálati közleményként azonnal pontosítok is, mert természetesen józan ésszel nem ellenezhető, hogy a hiteleik visszafizetésével kapcsolatban nehéz - sokszor tragikus - élethelyzetbe került polgártársaink felelősségük elismerése mellett saját teherbíró képességüket felhasználva kapjanak személyre szabott, valós, a helyzetüket jobbító társadalmi segítséget. De ma nem ez történik, a devizahitelesek egy hangos csoportja - sikeresen foglyul ejtve a politikai szereplőket - nem néz szembe saját felelősségével, tényleg elhiszi, hogy áldozata ennek a folyamatnak, és ki akarja követelni a társadalmi közösségtől az anyagi jóvátételt, mely neki - mint áldozatnak - jár. (Megtartva persze a 2000-es évek közepén hitelből szerzett vagyoni gyarapodásának eredményeit.) A politikai kommunikáció - benne a kormányzati is - nem meri e társadalmi csoportnak a szemébe mondani a valóságot, helyette tovább ringatja őket a maguk szőtte álomvilágban szavazataikra ácsingózva. Na, ebből viszont - talán nem vagyok egyedül - elegem van. A devizahiteles problémát több szemszögből bemutatva mindenki rájöhet, hogy nincs kizárólagosan üdvözítő megoldás, a probléma összetett, de ha nem beszélünk egyenesen, magunknak is hazudozunk, akkor sokáig fenn is fog maradni.
Elsőként a gyökerekhez kell lenyúlni, és a kialakulás alapproblémáját kell felszínre hozni, mert úgy tetszik, a döntéshozók - pedig mégiscsak saját szakmájukról van szó - sincsenek tisztában a devizahitelezés elszabadulásának politikai, hatalomtechnikai okával.
Röviden megfogalmazva a devizahitelezés elszabadulásának politikai oka Gyurcsány Ferenc kormányzásának tartalmi szempontból illegitim volta. Ha történelmi ismereteinket leporoljuk, rengeteg példát hozhatunk fel arra, hogy egy-egy nem legitim módon (pl. meghalt a király, éljen a király) létrejött hatalomváltás mennyi szenvedést tud okozni az adott ország népének. A gyilkosság, puccs, idegen hadsereg igénybevétele, újabban választási csalás útján hatalomra került vezetőnek három dolgot kell tennie. Elsőként likvidálni kell a hatalomváltást ellenzőket, illetve a szemtanúkat. Másodszor ideológiát kell gyártani a hatalomváltáshoz, harmadszor pedig konszolidálnia kell hatalmát. Egy lazább, belső puccs esetén az első fázis mellőzhető.
Tekintettel arra, hogy Gyurcsány Ferenc belső puccsal ragadta magához az ország vezetését (ne feledjük ő akkor semmilyen választott tisztséget nem töltött be), neki az ennek megfelelő forgatókönyv szerint kellett eljárnia. (Persze eljárhatott volna valódi demokrataként is, mint Helmuth Kohl, aki hasonló szituációban - a hatalomváltást legitimálandó - választást írt ki, melyet megnyert, de ilyen európai gesztust Gyurcsány részéről elvárni már akkor is reménytelen volt.) A belső puccs ideológiája az volt, hogy Orbán Viktor könnyen legyőzi a tehetségtelen kormányzásába már 2004. év elején belebukó Medgyessy "Útelágazás" Pétert, ezért kell egy új, dinamikus vezető. Ezt a szocialista hadurak gyorsan elfogadták mint a változtatás indokát. Most jött viszont a másik mutatvány, a változtatás elfogadása érdekében konszolidálni a hatalmat. Amikor a történészek elegánsan konszolidációról beszélnek, a mögött valójában a társadalom vezető rétegének, tömegtársadalmakban a tömegeknek, a lefizetése/megvétele történik. Nem tudott ez alól kibújni Gyurcsány sem. Az úgynevezett értelmiségi elit - kifejezetten az SZDSZ-es bagázs - megvétele simán ment, a legszebb aczéli hagyományok szerint lábon vette meg őket, mint a gabonát, és társadalmi szinten nem is kerültek sokba. A probléma a tömegek megvétele volt, mégpedig két okból. Az egyik, hogy Medgyessy katasztrofális kormányzása miatt nem volt elég üveggyöngy meg rézpénz, aminek szétosztásával be lehetett volna fogni a plebs orcáját. A másik Orbán Viktor volt, aki egyszerűen lefordította a nép nyelvére a gyurcsányi legitimáció hiányát a sokat támadott, "Rosszabbul élünk, mint..." kezdetű mondattal. Orbán Viktornak igaza volt, Gyurcsány Ferenc is érezte, ezért - ha meg akarta nyerni a 2006-os választást, már pedig nagyon megakarta - karanténba kellett zárnia ezt a számára veszélyes mondatot és a mögötte megbújó gondolatot. Ekkor megszületett a kádári alku mintájára a gyurcsányi alku a társadalommal.
Ez az alku a kádári alkuhoz hasonlatos - egzisztenciális jólét látszata érdekében fogadj el vezetőnek - de háromoldalú volt, szereplői a gyurcsányi állam, a lúzer választó és a bankok. Ezeknek kellett bezárnia, karanténban tartania a választásokig Orbán mondatát.
A gyurcsányi állam azt üzente a választóknak, hogy dehogy éltek rosszabbul, mint az Orbán alatt, dehogy vagytok ti vesztesek, menjetek be a bankba, kaptok hitelt, bármit meg tudtok venni. Az alku másik fele viszont az volt, hogy ha a választó kap hitelt - a bankok nem osztják ám csak úgy - akkor Orbán zöldséget beszél, nem élnek rosszabbul, tehát szavazzanak Gyurcsányra. A maga nemében Gyurcsány válasza Orbán mondatára szintén remek volt, mert az államnak nem került semmibe a tömegember kilóra való megvétele, sőt még azok adósították el múltban megszerzett vagyonkájukat és a jövőjüket Gyurcsány Ferenc érdekében.
Az alku második pillére a választók és a bankok közötti szerződésen nyugodott. A bankok valóban adtak hitelt, de forintban nem tudták volna kedvező feltételekkel nyújtani, mert az ország olyan rossz gazdasági helyzetben volt, hogy az MNB-nek magasan kellett tartania a jegybanki alapkamatot, amely mellett Gyurcsány választója egyszerűen nem volt hitelképes. A banki innováció abban rejlett, hogy a világgazdaság pénzbőségének egy szeletkéjét - mely jórészt az anyabankokon keresztül csatornázható volt Magyarországra - kihasználva devizában határozták meg a hitelnyújtás feltételeit. Aki most azt gondolja, hogy a bankok előre láttak itt bármit is, az téved. Amiért támogatták ezt a folyamatot, az egyfelől a növekedés hamis illúziója, amely azonban a banki bónuszokban a vezetőség felé nagyon is tudott materializálódni, azaz a bank növekedéséből a vezetők többszázmillió forintot tudtak keresni, és ez rövidtávú személyes érdek mindent felülírt. A másik a csordaszellem, ha egyik bank benne van egy növekvő üzletben, a többi sem maradhat ki, ez egyébként a kapitalizmus egyik alapszabálya, ezért kár haragudni a bankokra. Az pedig, hogy az üzlet kockázatait simán ráverték a hitel elnyerésén örömködő, a kockázatokkal nem is foglalkozó adósokra, szintén nem valami ember feletti előrelátást takar, hanem így szokták meg, ilyen a banküzem, aki a pénzt kéri, azé a kockázat nagyobb része is.
A gyurcsányi állam alkujának harmadik pillére a bankokkal kötetett. Ennek lényege, hogy a bankok adnak hitelt a nem igazán hitelképes ügyfeleknek is - ezzel segítik Gyurcsányt hatalomban maradni - cserébe az állami szervezetek (Pénzügyminisztérium, PSZÁF, MNB) nem sürgölődnek a banki innovációk és a fogyasztói jogok körül. (Csupán itt, zárójelben jegyzem meg azt a kis magyar abszurdot, hogy a PSZÁF akkori vezetőjének, Farkas Istvánnak szakmai, emberi felelősségét nem vetette fel senki, nyugdíjba vonulása alkalmából megkapta az adható magyar kitüntetések talán második legnagyobbikát, míg a devizahitelesek százezreinek effektív segítséget nyújtó, a devizahitelezés gondjainak megoldásában jelentős részsikereket elérő Szász Károlyt lapátra tette a Fidesz.) A gyurcsányi államtól a bankok megkapták ezt a garanciát, így Orbán "Rosszabbul élünk, mint ..." mondata körül bezárult a gyűrű, a választáson Gyurcsánynak alig kellett érvelni ellene, hiszen a valójában hitelképtelen választók tömegei költöztek boldogan nagyobb lakásba/házba, vettek új autót, csomagolták ki reszkető kézzel a nagyképernyős tv-t. És a szavazás napján tudták, hogy Gyurcsány hozta el nekik a földi boldogságot, Orbán veszített, a lúzerek legitimálták Gyurcsányt.
Csakhogy az élet nem habostorta még Gyurcsány Ferencnek sem. A választások megnyerése után nem sokkal kiderült (a nagyközönség számára az őszödi beszédből), hogy formális demokrata csak, tartalmilag elveszítette a választásokat. Ebből újra legitimációs vákuum keletkezett utcai harcokkal. A devizahitelezés felfutásának ekkor jött el a második korszaka, amely furcsa kettősséget mutatott. A hatalom részéről azért támogatták (nem állította le az akkori PSZÁF), mert mégis csak jobb, ha a nép a bankban áll sorba hitelért, mintha az utcán töri a kirakatot. A nép részéről pedig jól érzékelhetően kialakult egy sajátos fogyasztási danse macabre minden mindegy alapon. A 2008. év őszi összeomlása így érte a magyar devizahiteleseket.
Most pedig a választások közeledtével ismét a devizahitelesek megmentése a varázsszó. Mintha Orbán Viktor nem tudná, hogy azokat mentené, akik annak idején szavazataikkal akarva-akaratlanul, de az ő politikai megsemmisítését támogatták. A második megoldás, hogy Orbán Viktor tisztában van a helyzettel, de a mentőprogrammal át akarja venni Gyurcsány elárvult választóit. A dolog pici szépséghibája, hogy ez a társadalmi csoport inkább fog a Jobbik délibábjának felülni, mint igénybe vegye a Fidesz mentőcsomagját (az eddigiekkel sem élt ugyanis). Orbán Viktor tehát Gyurcsány útjára lép, ha feladja a polgári értékrendet és megpróbálja magához édesgetni a devizahitelesek csodaváró frakcióját, nem kap tőlük semmit, és elveszít mindent. Egyik változat rosszabb, mint a másik és ebből azt hiszem, egyre több embernek elege van.
Ha jól emlékszem az eredményesebb focit játszó országok, klubcsapatok edzőire, szövetségi kapitányaira, azok nem (voltak) kifejezett pocak tónik. Sem Beckenbauer, sem Klinsmann, sem Löw a német válogatott élén. De a mai sztáredzők (van Gaal, Guardiola, Mourinho, Ferguson, Wenger, Moyes stb.) 
Utolsó kommentek