Hétről hétre olvashattuk a különböző vállveregető vagy szemöldökráncoló kritikákat a faktorokról, megákról és csillagokról, én kicsit máshogy állok be ebbe a sorba. Sokkal szívesebben írom le, lelki szemeim hogyan látják egy soha adásba nem került tehetségkutató tv-közvetítését:

Színpadra lépett a két műsorvezető, akiket visszafogottan, mégis elegánsan öltöztettek fel a mai estére. Végig a háttérben maradtak, ezzel együtt hibátlan és érthető beszédük, könnyed humoruk és gördülékeny fogalmazásuk észrevétlenül kötötte át a műsorszámok közötti pár másodperces szüneteket.

A nézők köszöntését követően a két konferanszié bemutatta a zsűri tagjait, akik valamennyien zenei végzettséggel – de legalábbis komoly zenei előképzettséggel – és évtizedes szakmai múlttal rendelkeznek. A műsor készítői alapos munkát végeztek, amikor a zsűritagokat felkérték: ügyeltek arra, hogy

- "komolytalanító" tényezőkkel ne higítsák az ítészek sorát, így nem követték el azt a hibát, hogy pár éve még versenyzőként fellépő, "tojáshéjas" emberek kerüljenek a zsűriasztalhoz,

- kizárólag olyanok kerüljenek a zsűri tagjai közé, akik legalább három, nyelvtanilag kifogástalan, tartalmilag összeillő mondatot tudnak rögtönözni,

- szolid, józan gondolkodású és a versenyzőkkel maximálisan a tisztelet hangján beszélő emberek alkossák a zsűrit.

A két műsorvezető röviden ismertette a verseny szabályait, és tájékoztatta a nézőket arról, hogy a jelentkezők előválogatáson estek át, és csak a színvonalasnak ígérkezők jutottak adásba, akikről persze még nem tudható, hogy kamera előtt hogyan is fognak szerepelni.

Én elégedetten dőltem hátra a karosszékben, és vártam, hogy elinduljon a műsor, hiszen minden adott: szimpatikus műsorvezetők, felkészült zsűri és az előszűrésen átesett énekesek.

Nem is csalódtam. Színpadra lépett az első versenyző, Jolán. Szerencsére nem kellett megismernünk szülőfalujának a történelmét az 1200-as évekre visszamenőleg, illetve hogy ő tavaly miért költözött oda, sőt az érdektelen szomszéd / sógor / rokon / koma / gyerekkorijóbarát buzdító szavait is kivágták a szerkesztők. Jolán röviden bemutatkozott, megtudtuk, hogy régen zeneiskolába járt, aztán abbahagyta, de a zenehallgatás és éneklés mindig is kedvenc időtöltése volt, ezért jelentkezett a műsorba. A produkciót a zsűri röviden értékelte, mely szerint bár a színpadi megjelenésen még lehet javítani, azért az énekprodukciót kellett elsősorban figyelembe venni, és tovább is juttatták Jolánt.

A következő előadó Zoltán volt. Ő a fővárosból érkezett, nincs zenei előképzettsége, ennek ellenére az előválogatón simán átjutott, mert őstehetség. Ezt a színpadon is bizonyította, mely azt jelentette, hogy lazán, mégis maximálisan odafigyelve énekelt, nem ugrándozott és nem rohant a zsűriasztalhoz, nem csinált magából bazári majmot. Ezért vastagon megérdemelte a továbbjutást. Szépen és értelmesen meg tudta köszönni a zsűri dicséretét.

Júlia következett, aki annak ellenére, hogy szintén nem rendelkezett zenei előképzettséggel, abszolút a földön járt. Elmondta, hogy számára a legfontosabb a tiszta éneklés, és az egész verseny során ezt szeretné érvényesíteni, ezért nem is engedte, hogy lenge öltözetben küldjék a színpadra. A zsűri az értékelés során felhívta Júlia figyelmét arra, hogy a kromatikus részeknél és az átvezetőben hallható szekvenciánál miért volt eltúlzott a vibrátó, ami nekem mint laikusnak talán nehezen érthető, mégis elhittem, hogy a zsűri ért ahhoz, amit csinál, és nem a megrendelt bullshittel dicséri az egekig Júliát. Aki egyébként továbbjutott.

Józsi, a mocsárból következett ezután, aki egy egész zenekarral lépett föl.

A zsűri szerint nagy bátorságra vallott, hogy Józsi csehül mert énekelni, és az előválogatón nyújtott szerepléshez képest ez nagy visszaesés volt, ezért Józsi és a zenekara nem jutott tovább. Tiltakozom!

Egy fiúegyüttes következett. Már előre féltem, hogy pohármosókefe-frizurával lép majd fel néhány mutálni elfelejtett fiú, akik öt számmal kisebb nadrágot vesznek fel és ugyanennyi számmal nagyobb cipőt, esetleg valamelyikük fülében egy cintányér méretű fülbevaló lóg majd, amit ha kivesz, át lehet köpni rajta. A térdig letrottyantott szűk gatyóban meg hasraesnek majd... Nem így lett. Ez a fiúegyüttes jól szabott nadrágban, bájos egyenruhában jelent meg.

később állítólag "Tengerparti fiúk" néven befutottak

A zsűri megjegyezte, hogy igazán jól egymásra találtak, hiszen a basszus, a két bariton és a két tenor fantasztikusan jó hangzást produkált. A fiúk egyébként két rövidebb dalt adtak elő – erre a szabályok szerint lehetőség volt –, amelyek stílusukban nagyon eltértek. Egy érdekes reneszánsz-feldolgozást és egy XX. század közepén komponált sanzont énekeltek el. A zsűrinek – ahogy a nézőknek is – feltűnt a fiúk széleskörű zenei ízlése. A két remekül előadott dal azt is alátámasztja, amit a fiúk állítottak: nagy a repertoárjuk.

A következő előadó egy kifejezetten kis termetű lány volt, ruhája alig takart valamit. A műsorvezetők röviden bemutatták Jázmint, és megtudtuk róla, hogy sanyarú élete volt. Jelentsen ez bármit is, szégyellős nem volt, ha ilyen ruhában kiállt, akár még az is feltételezhető volt, hogy nemi szervének rejtett zugait a nőgyógyászánál csak az ország lakossága ismeri jobban. Rettentő rosszul énekelt, a zsűri nem is kímélte a sok hamis hang miatt. A zsűri egyben értetlenkedett is, hiszen az előválogatón olyan szolid ruhában jelent meg, és akkor nagyon jól is énekelt. Ezek szerint ennyire rossz hatással van rá a lámpaláz? Vagy egyéb előnyöket megvillantva szeretne előbbre jutni? Hát ebből bizony nem kért a zsűri, és udvariasan megköszönve Jázmin eddigi szereplését, érvényesülni vágyását egyéb útra javasolták.

Így telt-múlt az adás, miközben sok szám elhangzott, de egyik sem volt telefon. Sőt annyira pörgősen haladtak az események, hogy még egy rövid reklámblokk sem fért bele. A műsor készítői jól gondolták: minek is szakítsanak meg egy érdekfeszítő, színvonalas műsort reklámokkal?! Hát ki látott már ilyet? Én magam furcsálltam is, hiszen manapság már a reklámokat is megszakítják egy rövid reklámblokkal, hogy aztán visszatérjünk a reklámhoz, amely egyébként két reklámot köt össze a hosszú reklámdélutánon. Végre egy reklámmentes műsor!

Befejező showelemként (már ha szabad egy minőségi tehetségkutatót „show"-ként aposztrofálni) egy meghívott sztárzenekar lépett fel. A műsor egyik legnagyobb erőssége az, hogy minden élőben szól, ezért kellett pár percet várni a zenekar beállására, de addig is a műsorvezetők néhány szavas összefoglalást kértek a zsűritől. A zsűri világos, érthető, abszolút szakmai és őszinte értékelést adott. Ezután a zenekar olyan dalt adott elő, amelyet tényleg évek óta játszanak a rádiók, fülbemászó dallama és szellemes dalszövege miatt pedig mindenki szereti.

A fenti leírás a képzelet szüleménye, bármilyen egyezés a valósággal a véletlen műve, egyébként meg kizártnak tartom az egyezést. Egy ilyen műsor licensze úgysem kellene egy TV-adónak sem, az elmúlt években látottakból pedig elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a parkolási cégekből
Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából
Elegem van a kamu tisztségekből, hivatalokból

Közeleg karácsony és ilyenkor mindenki a szeretet fontosságáról beszél, ír hozván a szokásos sztereotíp megközelítéseket. Pedig van egy másik nagyon fontos érzés, amely olyan, mint a levegővétel, a só vagy az egészség, melyek olyan természetesek, hogy csak hiányuk tűnik fel. Ez a bizalom.

Persze nem a vulgáris - a személyzetisek által használatos - bizalomról beszélek, melyet együttérzőnek látszóan szoktak a kirúgott számára előadni: "Ön iránt elfogyott a bizalom." És ilyenkor "Ön" visszakérdez: "Biztos, a kabátzsebet kiforgatták, a spájzba megnézték, hátha maradt még ott?" De nem: a személyzetis összeráncolt szeme egyértelmű, keresték ők mindenhol azt a fránya bizalmat, de mit csináljanak, ha egyszer nem találják, mert elfogyott? Nem, én nem erről a lebutított, süketelést helyettesítő bizalomról szeretnék írni, hanem a valódiról.

Összetett világunkban kénytelenek vagyunk megbízni egymásban, a bizalom az, mely valójában alapja az emberi együttműködésen alapuló civilizációnknak. Aki ezt nem hiszi, gondoljon bele abba, ha leszel egy szelet kenyeret, ki mindenkiben kell megbíznia. Először is a többi vásárlóban, hogy a kenyerét nem tapogatták össze piszkos kezeikkel, aztán az árufeltöltőben, aki ha tüsszentett, azt nem a kenyér irányában tette, hadd legyen egy kis íze annak a vekninek. Bízni kell az árukihordóban, hogy nem ejtette ki a kenyeret a kosárból, majd rugdosta a boltajtóig, mert a kezei foglaltak voltak felvenni. Bízni kell a pékben, hogy a kenyér valódi alapanyagokból készült, nem pedig valami vegyigyár melléktermékeként. Bízni kell a molnárban, hogy rendesen őrölt, és esetleg nem kevert némi feljavító adalékot a liszthez. Bízni kell a gazdában, hogy nem műtrágyázta agyon a búzát a nagyobb termés elérése és a költségesebb munka elbliccelése érdekében. Bízni kell a vetőmag előállítójában, eladójában, hogy nem ócska vetőmagot - netán GMO kategóriásat - termelt, adott el. Ennek a sok embernek a tisztességében, becsületességében, szakmai kvalitásában kell tehát megbíznunk, ha leszelünk egy szelet kenyeret, pedig az csak egy szelet kenyér. Bonyolultabb rendszerekben - tömegközlekedés, egészségügyi-, oktatási rendszer, hivatali ügyintézés stb. - többezer ember együttműködése iránt kell bizalommal lennünk.

A bizalom kenyere

A bizalommal sok féleképpen vissza lehet élni: szándékosan, hanyagságból, lelkiismeretlenségből, az odafigyelés hiányából stb., de közös jellemzője a visszaéléseknek, hogy a becsapott embernek mindig fájdalmat okoz. A magánszféra becsapatásai legfájdalmasabbak, mert azok élnek vissza bizalmunkkal, akikre legféltettebb titkainkat bíztuk vagy akik a legjobban ismernek minket.

A közösségi, társadalmi bizalommal való visszaélés azért fájdalmas, mert többé nem bízhatunk azokban az intézményekben, amelyek elvileg a mi érdekünkben működnek. Az interneten kommentelők hozzászólásaiból is látszik, hogy ezek az ügyek verik ki legjobban a biztosítékot az olvasóknál, hiszen a történetek velük is megtörténtek már vagy könnyen megtörténhetnek. Ha közösségi szinten csalatkoznunk kell bizalmunkban, védtelenekké és kiszolgáltatottakká válunk. Védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk a lelketlen orvosnál, ahol csak munkadarab az ember, a "megoldjuk okosba mentalitású" mester kontár munkájával szemben, a fáradt tanárok unalmas óráin, a pénzéhes vállalkozók (taxisofőrtől az építési vállalkozóig) nulla teljesítményéért kikövetelt ár megfizetésekor, a közjavának képviselete helyett inkább a saját zsebét tömő - a köz bizalmával visszaélő - hazug politikussal szemben. A bűncselekmény kategóriába eső bizalommal való visszaélést már ne is említsük... A védtelen és kiszolgáltatott polgár pedig dühöng, és dühében maga is a saját területén visszaél a rábízottak bizalmával. Ördögi kör ez, a fájdalomtól sújtott ember fájdalmat okoz annak, akinek ő tud fájdalmat okozni. Ráadásul ideológiát is talál hozzá, hiszen őt is becsapták, következmény nincs, ő miért ne csapjon be másokat? A más szemében fellelt szálka felment minket a saját szemünkben meglévő gerenda eltávolításának kötelezettsége alól.

Ha Illyés Gyula nem oly korban élt volna e földön, mikor az ember elaljasult, inkább írt volna verset a bizalomról, mint a zsarnokságról. Mert a bizalom korunkban éppúgy átsző minden emberi és közösségi viszonyt, mint a rettegés korának zsarnoksága, de azzal ellentétben pozitív, jó emberi érzés. Ezért hol bizalom van, ott bizalom van. Hol bizalom van: mindenki szem a láncban. De minden lánc olyan erős, mint leggyengébb szeme.

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." - írta József Attila. A magunk kis szférájának tisztessége adja a láncszem erejét. A tapasztalat pedig az, hogy azok a közösségek tudnak jól működni, melyet erős láncszemekből álló bizalmi lánc tart össze.

Mert ha a közösséget a bizalom tartja össze, nincs szükség a "két hét alatt rend lesz" hazugságára, egyszerűen kint lehet hagyni a biciklit az udvaron, nem kell a hipermarket számláit böngészni ellenőrizve a pénztárgép átállítását, nem kell bizonygatni a parkolóőrnek a rendkívüli helyzet miatti megállást, az orvos gyógyít, nem célozgat saját megélhetési nehézségeire, a hivatalban emberségesen intézik az ügyeket nem tologatva az aktát, sunyítva várva a baksist, és nem saját célra használják a rákos gyermekek segítésére szánt adófizetői forintokat...

Az Elegem van! blog a bizalommal való visszaéléseket is igyekszik bemutatni, de nem gondoljuk, hogy változni fog tőle a világ, mert nálunk nagyobb szellemi és fizikai hatalommal rendelkezőknek sem sikerült a világmegváltás. De ha csalatkoznunk kell ebbéli várakozásunkban, nem bánjuk.

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk minden Kedves Olvasónknak!

A minap úgy hozta a sors, hogy a Moszkva térről kellett néhány megállót utaznom, így felkaptam egy Combinora oly' szerencsével, hogy még a púpos négyesben szabad ülőhely is volt. Kisszerű boldogsággal huppantam le, amikor kényelembe helyezkedés édes, apró örömét az az üröm zavarta szét, hogy a mellettem ülő hölgy hangosan telefonált. A hölgy virtigli budai úriasszony volt, jól karbantartott negyvenes, ízlésesen öltözött, a kívülállókat kétségbeesésig idegesítő éneklő, trendi hanghordozással beszélt: "Tudooood!" És olyan szavakat használt, melyek kizárólag budai úriasszonyok körében használatosak, sütött belőle a "csak megszületni volt nehéz" öntudata. Ebben is igaza volt Márainak: Budán lakni világnézet. A fene se tudja mit keresett a világ egyik legdemokratikusabb helyén, a villamoson, ahol sosem tudod ki ült előtted azon a helyen, amelyet most te foglalsz el: király vagy koldus. (Persze az utóbbira nagyobb az esély, ezért aki nem akar úgy járni, mint aki halkan belelépett/ült, jobban teszi, ha leülés előtt egy kicsit körbeszagol.) A budai úriasszony harsányan beszélt - ő beszélt, a másik oldalon legfeljebb egy-egy ühümre futhatta - éppen édesanyja CT-eredményeiről. Innen üzenem az általam ismeretlen kedves mamának, hogy a veséjével minden rendben, a húgyhólyagján és a húgyvezetéken talált ugyan valami tovább vizsgálandót az orvos, de az sem látszik komolynak.

Mivel nem volt nagy kedvem tovább hallgatni számomra ismeretlen ember viviszekcióját, elhatároztam, hogy robot üzemmódba helyezem magam, és elindultam az alfa állapot felé. Ennek a gondolatnak megágyazott az is, hogy a Nagy Sárga Kígyó - gyomrában 100-120 emberrel - méltóságteljesen elkezdett kitekeredni a Moszkva térről.

Ekkor a velem szemben ülő 25-30 közötti, "mások által csinosnak mondott", szép arcú hölgy rajtaütésszerűen bemutatkozott. (A nevét megjegyeztem, de a személyiségi jogok, ugye.) Döbbenten néztem rá, mert már majdnem megláttam az alfa állapot lila foltját, melyből hirtelen felzavart. Döbbenetem másik oka az volt, hogy bár tudom, életemben hivatásos hazudozók vesznek körül (család, barátok, munkatársak), de még egy sem merészkedett odáig, hogy külsőmet a fiatalkori (de akár a középkorú) Alain Delonhoz hasonlítsa, a bankszámlámon terpeszkedő összeg meg nincs a homlokomra írva, így nem értettem, hogy jövök én ahhoz, hogy bemutatkozzék nekem egy ilyen csinos hölgy. Zavarom gyorsan illant tova, midőn a füléhez tartott telefonjából megállapíthattam, hogy szép arcú sajnos nem nekem mutatkozott be. Amely egyébként hiba volt részéről, mert én bizonyára nem pattintottam volna le olyan hamar, mint beszélgetőtársa, akivel az egész beszélgetés alig tartott tovább 20-25 másodpercnél. A szép arcon tűnékeny bánat futott végig, de az ölében heverő jegyzetfüzetből máris egy másik számot hívott.

A sztereó másik oldalán beerősített a budai úriasszony, aki már a családja ünnepekre való felkészüléséről osztotta meg terveit a tőle tízméteres körzetben álló, ülő szerencsétlenekkel. Így megtudtuk pontosan, Lacika hadd menjen, az az ő fel van mentve részvétel alól, de a többiek jönnek, és akkora a ház, hogy ott is tudja őket altatni. Az ünnepi menüsor részleteinek ismertetésekor egy hajléktalan kunyeráló majdnem nekiment, de a külvilág reakciója nem igazán zavarta.

A nyilvános gyóntatószék másik kalitkájában a szép arcú hölgy hangulatos kis irodát rendezett be, már csak a fikuszok hiányoztak, és jegyzetfüzetéből rendületlenül hívogatta a következő számot. Sok sikert nem ért el vele, az egyik nem vette fel, a másik rekordidő alatt hajtotta el. A kudarc egészen rövid ideig törte le, és máris újult lelkierővel fogott a következő szám pötyögtetésének.

A budai úriasszony eközben visszalépett az időben, és a mikulásnapi programról áradozott azon belül is nagy teret szentelve a bérmikulás problémának. Sok hó esett le a budai hegyekben, míg megtalálta az ideális Mikulásfiút, akit - nem fogják elhinni - pontozott is a szentem, igen magas pontszámot adva teljesítményére. Mivel le kellett szállnom, örök rejtély marad számomra, hogy a pontozás milyen szempontrendszer összeállítása alapján történt, de a budai úriasszonyok kreatívak e tárgyban. Sajnos nem tudtam meg azt sem, szép arcúnak sikerült-e a Combino-casting.

Leszállás után első reakcióként azon puffogtam, hogy miért nem írják ki a villamosra - mint 100 éve a "Padlóra köpni tilos!" mintájára -, hogy "Telefonálásával másokat zavarni tilos!". De aztán inkább a szórakoztató oldalát láttam meg a helyzetnek, végülis az unalmas utazásból érdekeset varázsoltak utastársaim életük apró rezdüléseinek ismertetésével. S ez továbbgondolásra késztetett. Mi lenne, ha a BKV - vagy hívják ma bárminek - álutasokkal szórakoztatná valódi utasait, akik előadhatnának improvizált vagy előre megírt történeteket. Ha az utasok megszeretnék ezt a szolgáltatást, a villamosok akár tematikussá is válhatnának, egyik járaton gasztronómiai beszélgetéseket, a másikon sport tárgyúakat stb. hallgathatna a kedves utazóközönség. De időben is meg lehetne osztani a témákat, így egy járaton mondjuk egy órán keresztül horgásztörténeteket hallhatnánk, a következő órában pedig celebpletykákat, azt követően szülési problémáikat beszélnék meg hölgyek. Korhatáros karikával közlekedő járatokon szexuális tartalmú beszélgetésekkel szórakoztatnák a nagyérdeműt. Az utasok alkalmazkodva az igényes szórakoztatáshoz, már nemcsak azért szállnának fel a járatokra, mert úticéljukhoz akarnak eljutni, hanem a történetek miatt is.

Sőt lehet, hogy nem is akarnak utazni, csak más emberek életébe szeretnének bepillantást nyerni. Így emberi szóra vágyó utasunk felkap a 2-es villamosra, mert abban az órában épp a kutyatartásról folyik a purparlé, majd átszáll a 47-esre, mert ott a halászlé készítésének apró fortélyait osztja meg egy utastárs, a Gellért téren felszáll a 18-asra, ahol a lábgomba elleni védekezés fontosságát boncolgatja saját példa alapján valaki. A Móricz Zsigmond körtéren válaszút elé kerül, mert a 6-oson egy amatőr történész tart előadást arról, hogy Attila, hun király megnyerte-e a catalaunumi csatát, vagy frissebb témát választva a tinédzserek internetezési szokásainak veszélyeit hallgatva a 61-essel kizötykölődik Hűvösvölgybe.

A fejlődés előtt, kérem, nincsenek korlátok! A BKV/BKK külön műsorújságot adhatna ki - természetesen okostelefonra is letölthetően -, hogy melyik járatán mikor, milyen témákkal találkozhatnak kedves utasai.

A BKV/BKK  tehát alaposan el van maradva a népszórakoztatás terén, és ebből elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából
Elegem van a parkolási cégekből
Elegem van a kamu tisztségekből, hivatalokból

A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) vizsgálata alapján a Célpont című műsor tárta a nyilvánosság elé - színvonalasan feldolgozva a témát -, hogy kettő, személyi összetételében egymással átfedést mutató, gyermekrák ellen létrehozott alapítvány az adózók által felajánlott 1% eredményeként hozzájuk befolyt 950 millió forint körüli összeg nagy részét nem az alapítványi célokra használta fel. Magyarul eltapsolták. A riportból kiderült, hogy trükkösek ezek ott, azoknál az alapítványoknál, telt luxusfizetésekre, kocsikra, nagyüzemben ment a dolce vita, habzsi-dőzsi, csak a rászoruló beteg gyerekek és családjaik maradtak ki valahogy a szórásból. Persze a fedősztori miatt néha kaptak kórházak eszközöket, melyet nagy felhajtás, csinnadratta és médiacirkusz keretében adtak át, csak éppen duplájába került az eszköz mint rendesen, és a különbözet vajon hova vándorolt? Sose találja ki az egyszeri magyar ember: hát persze, hogy az alapítványt működtetők rokonaihoz. A riport után a nézők - látva az alapítvány nevében nyilatkozók mimikáját, testbeszédét, hallgatva süketelésüket - az egészséges népi érzület nevében valószínűleg meghozták döntésüket: ezeket talpig vasban kellene 10 év kőtörésre ítélni. Talán ezek nem is tudják - fel sem fogják -, hogy négyszeresen lopták meg annak a közösségnek a bizalmát, melynek tagjai.

Jövőre így kell már kitölteni, pontosan célba fog érni az 1%

Először is meglopták a súlyosan beteg gyerekeket és családjukat. Egy ilyen súlyú betegség érzelmileg alig feldolgozható, minden segítség jól jön. Az adózók szándéka szerint összegyűlt 950 millió forintból bizonyára sok család kaphatott volna kézzel fogható segítséget a mindennapokhoz, mert bizony a folyamatos ápolás miatt egy családtag szükségképpen kiesik a kétkeresetű családmodellből. De ezek miatt a rászorulókhoz nem jutott el az adózók nekik szánt pénze. Másodszor meglopták az adózók bizalmát is. Ki fog az 1%-ról rendelkezni, és ki fogja vállalni az ezzel járó macerát, ha azt látja a tévében, hogy egyesek az ő pénzéből dőzsölnek? Meglopták a többi rendesen működő alapítványt, mert a botrányok hatására nem kizárt, hogy ők is kevesebb pénzt fognak jövőre kapni az adózóktól. Meglopták továbbá az államot - ezért a KEHI vizsgálat -, így az is előfordulhat, hogy erre hivatkozva akár megszüntetik ezt a rendszert, vagy addig szigorítják, amíg senki sem fog élni az 1% felajánlásának lehetőségével. Gratulálhatunk tehát a - a törzsfejlődés állomásait kihagyó, ezért a kistestű rágcsálóból egyből látszatra homo sapienssé váló - soha ki nem haló fajtának. Szép volt fiúk-lányok!

Miért tehették meg ezek ezt a csúf tettet? Mert ez az ország - Fricz Tamás szavaival élve - következmények nélküli ország. Ezeknek ugyanis már kitaposta az utat az. Rövid az emberi emlékezet, de talán sokan emlékeznek még a '90-es évek közepén egy apára, kinek a kisfia rákos volt, és mivel a társadalombiztosítás a kezelést nem tudta teljesen finanszírozni, közadakozásból sikerült a szükséges kezelést megadni a gyereknek, aki - hála Istennek! - felépült. (A későbbiek ismeretében, lehet, hogy már ez a történet sem volt igaz.) Az atya ekkor jöhetett rá, hogy az emberi jóságból meg is lehet élni, ezért létrehozott egy alapítványt a sorstársai megsegítésére. Aztán - Budapest már csak ilyen: egy nagy falu - elkezdtek arról pletykálni a népek, hogy ez az alapítvány jószerivel csak egy ember jóléte érdekében működik. Nekem úgy tíz éve mutatta meg egy barátom az alapítványi ember addigra legendássá vált budai dácsáját azzal a gúnykacajjal, hogy: "Legalább látod mire ment a felajánlásod!". Az alapítvány ügyében már többször borult a bili, de sok következménye nem lehetett a dolognak, mert ez évben is láttam a szomorú szemű kopasz gyereket 1%-ot tarhálni a plakátokon. A visszaélésekről akkor nyilvánosságra került információk kísértetiesen hasonlóak a mostaniakhoz. De az igazságszolgáltatás részéről Hamlet szavaival: "A többi, néma csend."

A Célpont amúgy remek riportjának is ez volt a gyenge pontja. Az előzményt nem mutatták be, helyette a jövőre koncentráltan megkérdeztek egy 28 év körüli államtitkárocskát arról, mi a teendő. A széleskörű államigazgatási tapasztalatokkal rendelkező fiatalember megérezte, hogy választópolgárok milliói hánykolódnak párnájukon álmatlanul az ügy miatt, akiket itt és most meg kell nyugtatnia. Ezért felvonta szemöldökét, mint Frigyes mester a Zsebtévében, és azt válaszolta, hogy ő személyesen fog törvénymódosítási javaslatot tenni a visszaélések elkerülése érdekében. A riporter ebben megnyugodott, pedig ha ismerné a közigazgatási szakzsargont, akkor tudná, hogy ez a mondat csak annyit jelentett: hagyjon békén jóember, nem látja, hogy nekem is megvan a magam baja.

És itt a probléma valódi gyökere. Nem törvénymódosítás nevű pótcselekvést kellene végezni, hanem működtetni kellene az igazságszolgáltatás rendszerét. A következménynélküliséget erősíti, ha van az a pénz, kapcsolati háló, médiatámogatás, amely miatt a rendőrség nem nyomoz, az ügyész autóját véletlenül akkor törik fel, amikor tele van a nyomozati dokumentációval, a bírósági folyosók rejtelmeiről pedig ne is essék szó. Ha akkor az megkapja méltó büntetését, ezeknek eszükbe sem jut visszaélni a közbizalommal.

Nem szeretek Amerikával példálózni - nagy ország, mindenre van példa, meg az ellenkezőjére - de nemrég olvashattuk, láthattuk mindenhol a hírt: "A nagyon beteg gyerekek - lehet, hogy utolsó - kívánságainak teljesítésére létrejött Make-A-Wish alapítvány fantasztikus akciót szervezett pénteken. Az ötéves, leukémiás Miles kívánságára a San Franciscó-öböl környéke Gotham Cityvé változott át, ahol 13.500 önkéntes(!) statisztálásával végrehajthatta hőstetteit." Az akció híre bejárta a világot, Obama elnök úr pedig büszkén méltatta az amerikai polgárok összefogásának nagyszerűségét. Nálunk Áder elnök úr miről adjon ki közleményt? Arról, hogy Moslékországban már megint elsíbolták a rákos gyerekek érdekében összegyűjtött adófizetői forintokat?

Közeleg karácsony, most az adventi elcsendesedés, a lelki készülődés, a gondolkodás időszaka van, talán ha az és ezek kapnának egy kis helyiséget erre a célra, a becsapottak nem gondolnák úgy: elegem van!

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Az "elegem van" életérzés
Elegem az IMF újabb ostobaságából
Elegem van a kamu tisztségekből, hivatalokból

Az alábbi történetre mondják, hogy ha látom, sem hiszem el, mivel azonban a történetet alátámasztó dokumentum birtokomban van, megosztható a nyilvánossággal.

A Tesco Globál Áruházak Zrt. egy vásárlójának - nevezzük Tudatos Vásárlónak - egy nap alaposan végiggondolva a beszerezni kívánt árucikkeket shoppingolni támadt kedve. (Persze hogy a vásárolni vágyás célpontjaként miért a Tesco Globál Áruházak Zrt.-t választja valaki, az az emberi elme olyan rejtélye, melynek megfejtése azonnali akadémiai tagságot és a vele járó farkasréti ingyen sírhelyet biztosítana, ezért erre nem vállalkozhatunk.) Tudatos Vásárlónk bevásárlókocsijába gyűjtötte vágyai tárgyait, és besorolt a pénztárhoz. A pénztáros egykedvűen húzogatta a futószalagon heverő portékát, a gép szépen pittyegett. Idilli kép ez a XXI. századi ember hétköznapjaiból. De ekkor - szakadj meg ég, nyílj meg föld! - Tudatos Vásárlónk szembesült azzal a ténnyel, hogy az otthon kikalkulált háromezernéhányszáz forint helyett több mint négyezer forintot kért a pénztáros. A differencia több mint hétszáz forint vala. Tudatos Vásárló elméjében cikáztak a gondolatok, egyik rémes variáció követte a másikat: mégis megvett volna valamit, mellyel otthon nem számolt, esetleg elnézte az akciókat?! Iszonyat! De - mert Tudatos Vásárlóról van szó - saját tévedés kizárva, így ezzel a hozzáállással felvértezve magát, a pénztárossal csiszárjenői hanghordozással közölte, hogy tévedés esete forog fenn, az általa vásároltak összege kevesebb a gép által megállapítottnál. A pénztáros a délelőtti unalomból némileg kiesve viszontválaszában meg jól megmondotta, hogy a számítógép nem hibázik, ez az összeg helyes tessék perkálni, de izibe. No, de a mi Tudatos Vásárlónk fekete öves Tudatos Vásárló volt, akit ilyen álságos érveléssel nem lehetett megingatni az ő igazában, így továbbra is erősen vitatta a pénztáros pénzbehajtós szövegét. A szó elkezdte a szót követni és a pénztáros feladta. Kihívta hát a vita eldöntéséhez a helyi tescós kisistent, aki majd jól megmondja az igazságot ennek az okvetetlenkedőnek itten. Helyi kisisten kiviharzott, és ő is elkezdte a mantrát arról, hogy tévedhetetlenség tekintetében két intézményt szokás emlegetni a világegyetemben, a pápát teológiai kérdésekben, azontúl pedig a Tesco Globál Áruházak Zrt.-t. Te, kedves olvasóm ekkor már füled-farkad behúzva retiráltál volna, de nem így a Tudatos Vásárló! Helyi kisistent karon fogta, majd szépen végigvezette azon árukhoz, melyeket kosarába tett, és mindenhol feljegyeztette a kiírt árakat, melyet azután közösen összeadtak. A számolás eredménye Tudatos Vásárlót igazolta, melyet csudálkozva vettek tudomásul a multi kizsigerelt dolgozói. Ellenőrizték még egyszer, aztán még egyszer és ekkor a legokosabb kizsigerelt a fejéhez kapott: nincs átállítva a pénztárgép! Innen viszont már Tudatos Vásárlón volt a csodálkozás sora, mert a helyi kisisten előkapott egy blanketta bocsánatkérő lapot, azt aláírta, és átnyújtotta Tudatos Vásárlónak.

Végül is a Tesco Globál Áruházak Zrt. eljárása akár korrektnek is tekinthető, hibáztak, belátták, bocsánatot kértek. Ám vajon hány nem tudatos vásárló nem vette észre a többletfizetést, mennyivel gazdagodott a Tesco Globál Áruházak Zrt. összességében e hiba miatt, visszafizették-e hibából befolyt pénzt? Csupa kérdés. Egyáltalán: "Kié lesz az így talált pénz?" - kérdezhetjük álnaivan. Mert itt bizony lopás esetének gyanúja forog fenn.

Játsszunk el a gondolattal, mi lett volna fordítva. Képzeljük el, hogy Ábrándos Vásárló besétál a Tesco Globál Áruházak Zrt. egyik üzletébe, és "egy a párna - egy a stempli" alapon hol a kosárba teszi a szalámit, hol a kabátja zsebébe. A pénztárnál kifizeti a kosárba tett szalámit, majd a szajréval a zsebében megpróbál kislisszolni. De a Tesco Globál Áruházak Zrt.-vel szerződésben álló őrző-védő szolgálat éber őre ebben a tevékenységében megakadályozza őt foganatosítva a feltartóztatás szabályait. Ezután a szokásos közjáték következik: a van-ám-önnél-valami,-amiért-nem-teccett-fizetni,-pakolja-ki-a-zsebeit felszólítással. Ábrándos Vásárló erre élőszóval kifejti, hogy nála ugyan semmi sincs, és kikéri magának. A népi folklór közösségteremtő kifejezéseinek alkalmazása következik ezek után a többi vásárló szeme láttára és füle hallatára. A gyülekező biztonságiak erőfölénye okán Ábrándos Vásárló kipakolja zsebeit és lám előkerül némi szalámi, mely nincs a blokkon.

A szokásos kötelező tánc jól kidolgozott koreográfiájába ezen a ponton lép be a Tesco Globál Áruházak Zrt. újítása. Ábrándos Vásárló - meglepve a zord biztonságiakat - elmosolyodik, és közli, hogy ő ilyen feledékeny teremtménye Istennek, nem akart ő rosszat és belső zsebéből előhúz egy előre legyártott bocsánatkérő levelet, azt aláírja, átnyújtja, majd lippiti-klippiti távozik. E történelmi pillanatban Budapest új idegenforgalmi nevezetességgel gazdagszik, ahova külföldi csoportokat fognak vezetni, mert sehol a világon nem látható kővé vált biztonsági őrök csoportja.

Furcsa ez az élet, nem? A kisembernél lopás, a nagy cégnél bocsánatos hiba. Csoda, hogy ebből elegem van?

Emberek! Számolt már valaki? Legalább egy kicsit? Sehol nem láttam semmilyen levezetést arra vonatkozóan, hogy a csapból is folyó, mindenki által mindenhol puffogtatott árfolyamrés összegszerűen ténylegesen mit is jelent. Mivel ebből kezdett elegem lenni, ezért én utánaszámoltam, és még inkább meggyőződtem arról, mennyire elegem van a "devizahitelesek megmentéséből" (is). Hasonlóan azokból a különböző emberekből, szervezetekből, akik a devizahitelesek megmentése érdekében a létező összes médiában és az utcán sátrak alatt, pultok mögött állva nyomatják a féligazságokból vagy szimplán hótökörségekből álló közhelygyűjteményt. Na, ők is megérdemelnek egy külön bejegyzést.

Az árfolyamrés problematikájának megértéséhez a THM-nél kezdjük a magyarázatot. Ehhez némi háttérismeretre is szükség van, nem mindenre térünk ki részletesen, mert arra koncentrálunk, amit eddig még nem írtak le sehol. A többinek meg mindenki járjon utána, ha nem hiszi. Tehát a THM igenis tartalmazza a devizaeladási és -vételi árfolyamot a kölcsönszerződés "nulladik" hónapjára vonatkozóan. Erről bárki megbizonyosodhat, aki elolvassa a deviza alapú hitelszerződésének megkötésének időpontjában hatályban volt rendeletet. Ebben van egy csodálatos képlet, amelybe be kell helyettesíteni a szerződéses adatokat, és az egyenlet egyik oldalán a vételi, másik oldalon az eladási árfolyamot kell alkalmazni, így ki fog jönni a szerződésben szereplő THM. Aki már ezt vitatja, az valószínű, a csodaígérő devizasámánok hipnózisában szenved, és zsigerből tagad úgyis mindent, ami nem arról szól, hogy az ő szerződése bizony semmis. (Őket röviden a "menthetetlen" kategóriába sorolandók.)

Nézzük, a kúriai ítéletnek a bizonyos 1%-os okosságát elfogadnánk, az hogyan érvényesülne a gyakorlatban, azaz ha ezzel tömik be a szájukat a siránkozóknak, mit is kapnak valójában. Készítettem egy borzasztó egyszerű Excel-táblát:

Egy elképzelt szerződéshez valódi árfolyamadatokat használtunk. Véletlenszerűen kiválasztottunk 2006-ból, 2008-ból és 2009-ből három-három hónapot. Az elképzelt szerződés szerint a havi fizetendő törlesztőrészlet 300,- CHF, amit forintban kell visszafizetni devizaeladási árfolyamon, a THM-et pedig a 2006. április 15-én hatályos eladási és vételi árfolyam segítségével határozták meg (az árfolyamrés számításához nem kell magát THM-et kiszámítanunk), ezért nekünk a 2006. április 15-i árfolyamok alapulvételével kell kiszámítanunk az árfolyamrés százalékos értékét. Ez a fenti példánkban éppen 0,5%. Azt feltételezzük, hogy a fordulónap minden hónap 15. napja (nem számítva az esetleges hétvégi napot stb.). Megvizsgáltuk, hogy adott fordulónapokon az árfolyamrés százalékos értéke eltér-e a THM-ben foglalt árfolyamréstől (F oszlop). 2006-ban ez szinte a nullával egyenlő (sőt van, ahol kevesebb), 2008-ban és 2009-ben viszont már kézzel fogható, vagyis szemmel látható az eltérés. Ezután kiszámítottuk, mennyi kellett volna, hogy legyen a devizaeladási árfolyam, ha a THM szerinti százalékos árfolyamrést alkalmazzuk. A tényleges devizaeladási árfolyam alapján fizetett (G oszlop) és a THM szerinti százalékos árfolyamréssel számított árfolyam alapján megkapott összeg (J oszlop) különbsége az a pénz, amit a Kúria szerint a bankok jogtalanul számítottak föl. Ezt a különbséget mutatja a K oszlop, látható, hogy az aljas bankok 2008-tól havonta három zsíroskenyér árával rövidítették meg az embereket.

Mit is jelent ez? A K oszlop 2008-as és 2009-es értékeiből számítsunk átlagot, szorozzuk meg 12-vel (hogy megkapjuk az éves többletet), azt pedig héttel, hogy a 2006-tól máig eltelt idő alatt "pluszban" fizetett nagyjából megkapjuk:

Miután a kedves deviza alapú hitellel rendelkező olvasók megtalálták az állkapcsukat a földön, jusson eszükbe, hogy ennyi pénzért egy ügyvéd levegőt sem hajlandó venni, nemhogy a tollát fölemelni. Jusson az is eszükbe, hogy a félművelt, közhelyeket harsogó, magukat devizahitelesek messiásának tartó kóklerek is sokkal többet elkérnek ennél.

Az itt leírt példa elméleti, ugyanakkor bárki által könnyen alkalmazható saját szerződésére. Mi a számításunknál nem vettünk figyelembe olyan esetleges szerződési konstrukciókat mint pl. a türelmi idős szerződés, de ettől függetlenül az árfolyamrés számítása ugyanúgy elvégezhető.

Rajta hát, az "árfolyamrés így, az árfolyamrés úgy" nyivákolás helyett - amiből szerintem sokaknak elege van - egész bátran mindenki vegye kézbe a szerződését, az elmúlt évek számlakivonatait, értesítőit, és mindenki maga kiszámíthatja a saját "rését".

És végezetül egy ideillő videó: