Gyermekkori barátokkal borozgattunk, beszélgettünk élvezve a nyári esték szépségét. Valahogy arra terelődött a szó, hogy egyetemista nagyfiuk mennyire igényes, csak a legújabb Nike és Adidas cuccokat hajlandó hordani. Mr. Igényesre nézve éreztem, hogy szememben gonosz mosoly táncol, mert ültettem már fel őt a látszatigényesség körhintájára. Nagyjából tíz évvel ezelőtt december elején megkérdeztem az akkor még bimbózó Igényes Úrfit, mit hozzon a Jézuska. Már akkor is Nike és Adidas pólót kért! Jézuska azonban skót kedvében volt, és feleslegesnek tartotta, hogy egy 12 éves gyerkőc - a márkaboltok árai szerint egyenként - 12500 forintos pólókban grasszáljon, ezért kibumlizott a józsefvárosi kínai piacra, ahol ugyanazt megkapta összesen 2000-ért. Az ajándékbontásnál volt egy kis para, de Igényes Úrfi szeme csillogott, és az osztályában is boldogan parádézott a "márkás" cuccokkal. Édesanyja mesélte, hogy alig tudta mosásba elkönyörögni a pólókat, amelyek jól kiszolgálták azt a fél évet, amíg ki nem nőtte. Júniusban aztán már szerencsére a szülőket nyaggatta igényességével az új kollekcióért.
Ezt a kép a tetováltakról szóló írásunkhoz is tökéletesen passzolna
A barátság megőrzése érdekében ezt a történetet azóta sem mondtam el nekik, viszont egy másikkal szerettem volna megfontolásra késztetni Mr. Igényest. Egyik barátom a 2000-es évek legelején Bangkokban látott egy árust, aki discmaneket árult pár dollárért. Akkor a discman nagy dolog volt, ma már - utódjával, az MP3-mal együtt - múzeumban van a rokka mellett. A kis thai embernél mindenféle márkájú discman volt: Sony, Samsung, JVC stb., de a barátom által szeretett márka - Grundig - nem. Lépett is volna tovább, ám az árus kedves mosollyal maradásra invitálta, majd kivett egy "felségjel nélküli" discmant egy dobozból, matatott rajta keveset és átnyújtotta: Tessék Grundig. A cimbinek leesett az álla, tényleg Grundig volt éppúgy, ahogy a többi Sony, Samsung stb. Akkor értette meg, hogy a márkajelzések semmit sem érnek. A bangkoki utcán Grundiggá lett discmanje egyébként ugyanolyan jól szuperált évekig mintha valamelyik puccos márkaboltban vásárolta volna.
Az én igényes ifjú barátom nem igyekezett megérteni a történet tanulságát, ezért ő is elmondott egyet. A papája valamelyik ismerősét kinevezték egy osztrák cég magyarországi kócerájának vezetőjévé. Gyakran kellett Bécsbe mennie a cég vezetői értekezleteire. Az egyik ilyen szeánsz előtt az osztrák vezérigazgató kinézett a parkolóba, és elcsodálkozott a magyar káder kocsijának gyenge minőségén. A vezetői értekezlet első napirendi pontjaként részletesen kivesézte azt a kérdést, hogy lehet-e egy olyan remek cégnél mint az övék ilyen autóval közlekedni nyomatékkal felhívva magyar beosztottja figyelmét a jármű csere aktualitására. Igényes cég vezetőjének igényes autót kell tartania - zárta le történetét önmagát megerősítendő a fiatalember.
Nos - válaszoltam - éppen az autóknál látszik a talmi igényesség. Hiszen egy közepes kategóriájú autó sebességben, kényelemben, fogyasztásban körülbelül azt tudja, mint egy felső kategóriás, ha van is különbség, az sem mérhető tízmilliókban. A márkát fizettetik meg csupán, de a márka nem visz el sehova.
De akkor se nincs igazam - jött a replika, mert most olvasta az egyik legfelkapottabb norvég kortárs krimiírónál, hogy a norvég üzletemberek öltözködési igénytelensége mennyire visszaveti őket az üzleti világban. Az öltönyeik minőségiek, de a cipőjük olyan rettenetes, hogy nem veszik őket komolyan. Az író úr szerint kézzel varrt olasz cipő kell a nemzetközi üzleti életben való sikerekhez, az alatt vizesnyolcas az összes norvég businessman. (Szolgálati közleményként ezúton kérem Lázár János miniszter urat, hogy a norvégokba való színvonalas belerúgásért csekély - ám családi bevételünkben érzékelhető mértékű - tiszteletdíjat kiutalni méltóztassék.) Ebből az írói véleményből egyértelmű - így a fiatalúr -, hogy aki azt akarja, hogy odafigyeljenek rá és komolyan vegyék, annak minden részletre kiterjedő igényességgel kell megválogatnia ruhatárát. Persze brúder - helyeseltem látszólag - azt azonban tudod-e, hogy a kézzel varrott "olasz" cipő egy marék rizsért dolgozó bangladesi rabszolgák kezei között alakul luxuscikké?
Nem jutottunk dűlőre, az estét meg kár lett volna elrontani, végül is mindenki úgy költi el a pénzét, ahogy akarja. Belekortyoltunk hát borunkba és beszélgettünk másról.
Látszólag generációs volt a purparlé, valójában a törésvonal máshol húzódott. Aki eléri életében amit szeretett volna, hivatásában neve van, annak mindegy mit visel, a kitérdelt mackójában is az, aki. Annak azonban, akinek ez nem sikerült, az sznobként kompenzál, és a ruha általi emberré tevés állapotában leledzik. Az ifjak pedig ravaszkodnak, szépen kiöltözve akarják lépre csalni az életet remélve, hogy egyszer - a nem olyan távoli jövőben - már ők is mackóban, kényelmesen élhetik azt tovább.
A sznobizmusból elkövetett márkamániából azonban - mint az emberi ostobaság egyik jól fejlett formájából - elegem van.
Utolsó kommentek