Vannak ezek az izék, a bevásárlókocsik. A Tesconál viszonylag egyértelmű a helyzet, százast kell bedobni oszt' jó van. Régebben voltak tantuszok is, őrzök belőle néhányat az utókornak, de mostanság már nem igen lehet pótolni őket. A madaras Tescoba azóta nem járok, mióta valami Jelinek - milyen név ez már? valami cseh artistaé, aki rendszeresen fellép Ruszcsukban? - mondaná Rejtő - nevű nem stróman zülleszti. Annyit tudok, hogy korábban kísérleteztek bedobálás nélküli kocsikkal. Valószínűleg eredményesen, mert nem látok a kiskertekben Ósanos bevásárlókocsikat.

A szörnyű problémát a Lidl okozza. Ez a cég vásárlóbarát technikát alkalmaz. Minden pénzérme nyitja a zárat százasig. Ha pedig nincs valakinél apró, a pénztáros készséggel ad egy kék színű zsetont. Korrekt hozzáállás. De ami máshol müxik, az Magyarhonban kevés.

A bevásárlókocsi-rekesz felé andalogva egy anyukát vettem észre, aki - miután a cuccait elrendezte - két pici gyermekét tuszkolta az ülésekbe. Próbálta nyugtatni őket, hogy mingyá visszajön, csak a kocsit még el kell tolnia. Megszántam. Kérdem tőle, hogy milyen pénz van a perselyben? Azt mondja élőszóval, hogy százas. Oké, adom. Hálálkodik a gyerekeknek, hogy milyen rendes emberek vannak. Pirul a hátam. Végzek a bevásárlással, a pénzes zár viszont rejtélyes okból csak egy húszast dob ki. Elgondolkodom a nagy eszemmel. Lehet, hogy engem átvertek? Mindegy, nyolcvan forinttal támogattam a kisgyermekes családokat.

Másik Lidl, szembe jön egy nyugdíjas anyóka. Jelenet: mint fent. Azzal az aprósággal, hogy nyugger lady egy erkölcsi prédikációt is lenyom azokról a megátalkodottakról, akik ilyenkor nagyobb összeget mondanak be. Ő mélyen elítéli az ilyet - szól intőn égre emelve ujját, mint korunk erkölcsi vátesze. Aztán egy tízes van a dobozkában nyitáskor. Tök átvettem a kormány szerepét. Én támogatom a gyermekeseket, a nyuggereket. Azt sajnálom csupán, hogy ilyen piti összegekkel. Ezzel sajnos rajtuk nem segítek. Mondanák be, hogy egy húszezres van a perselyben, mindjárt jobban hangzana.

Mert amúgy nem tudom, mit akarnak ezzel elérni. Pár tíz forint ide-oda nem számít. Ennyiért hazudozni, számomra értelmezhetetlen kategória. De ez a magyar hétköznapi valóság. Pitiáner hazudozók országa lettünk, akik örülnek, ha átverhetnek valakit. Aztán csodálkozva sivalkodnak pitiék, ha őket is átverik. Sokkal nagyobb összegekkel. Pedig innen indul a nagy átverés só. A néhány tíz forinttól a néhány százmilliárdig. Ezért van elegem a pitiánerségből.

Valamikor április végén-május elején kürtölte világgá az Index, hogy egy gombóc fagyi az új szezonban négyszázötven forint lehet. Ez a fránya Index nem bontotta ki az igazság minden részletét. Személyesen inspiciáltam az akkor nyíló balatoni strand rablósorán, és bizony egy gombolc fallajt nem lehetne négyötven, hanem annyi volt. Pont. A prémiumnak kinevezett egy cseppet több, öccá. Oszt' ha már ott lézengtem, rápillantottam lángossütőkre is. A sajtos-tejfölöst ezer és ezerkettőszáz között adták lángosostól függően. Nem teccett.

De akkor ment el a kedvem az egész balatoni idénytől, mikor a szokásos vendéglőbe tértünk be. Legalább másfél évtizede látogatjuk amolyan nyári kajákért. A dögmelegben egyszerű étkek elégségesek és eddig ezzel nem is volt gond. Aztán idénre lecserélték a személyzetet és az étlapot, az előbbieket fiatalokra, utóbbit puccosnak látszó menüre. A megszokás vitt oda, de nem jött be az új kínálat. A számla pláne nem. A tavaly megszokott összegnek majdnem a duplájára sikeredett kiállítani, pedig már az is combos volt az az előtti évhez képest. Ahogy böngésztem, feltűnt egy tíz százalékos felszolgálási díj, amelyet szerényen rejtettek el a végére. Szóval már nem bízták a vendégre a borravalót. Az asztalra kitett pénzt visszavettem, amit a pincér valamiért - testtartásából kivehetően - nehezményezett. Én viszont kerekedett szemmel néztem az italfogyasztás árát. A félliteres limonádét ezerötszáz forintért számították meg nekem. Biztos jó üzletet csinált a tulaj, mert ezzel a lehúzós technikával nem csupán minket veszített el, de a régi vendégkör nagy részét is. (Újak meg nem nagyon jöttek, mert délidőben és vacsoraidőben is volt üres asztal.)

A limcsi számlán merengve eszembe jutott a kiváló kabarétréfa, és Márkus László hangján kérdeztem magamtól, hogy: Mi kerül egy limonádén ezerötszáz forintba? A víz pár forint, a citromlé lehet vagy tizenöt, a két kanál cukor legyen harminc, tehát cakli-pakli nincs egy ötvenes. A személyzet bérét nem kell számolni, hiszen az a felszolgálási díjban már külön nevesített. Marad a bérleti díj, ha bérlemény, ha saját tulajdon, akkor még az sem. De jó számoljunk, arra is öt forintot. A helyi maffiának (választókerületi elnök, polgármester) fizetett védelmi pénz (alkotmányos költség) legyen kétszáz forint. Ha még hozzá veszünk minden adót, közterhet akkor sem lehet több egy limonádé, mint háromszáz forint. Vastagon számolva.

Ugyanezt a kérdést tegyük fel a lángosos esetében is. Mennyibe lehet egy sajtos-tejfölös? Három marék liszt, csipet élesztő, víz, tej, kevés cukor, só, a kisütéshez étolaj. Zusammen száz forint. A feltétek egy picit megdobják. Ámbár az egyik lángossütővel összefutottam a helyi áruházláncban. Bevásárlókocsija tele volt a legócskább, saját márkás tizenkét százalékos tejföllel, és növényi anyagból készült valamivel, amelyre nem lehetett ráírni, hogy sajt. Nem tudom, hogy ezek a gyenge minőségű termékek egy lángosra lebontva mennyit tesznek ki, mérjünk itt is bőkezűen, legyen harminc forint. Adjuk hozzá a védelmi pénzt, a bérleti díjat, az alkalmazotti bért, és máris elértük a bűvös háromszáz forintot.

Ha tehát a szubjektíven belőtt árak stimmelnek, akkor ezek a derék vállalkozók négy-ötszörös haszonnal pörgették az idényt. Úgy, hogy igazából a kapzsiságon kívül semmi sem indokolta. (Most csak a szem előtt lévő vállalkozások a példák, ám a tendencia a többinél is kézzelfogható.) Lehet tehát dumálni inflációról, de valójában annak jelentős része közgazdász mese. (Beépülnek az árakba az inflációs várakozások.) Lószart, mama! Sima árdrágításokról van szó, amelyek aztán pörgetik az inflációt is.

Hogy mi lehet az szűklátókörű árfelhajtás oka? A kormány a választások megnyeréséhez vásárolt pár millió szavazatot azzal, hogy kiszórt egy valag fedezetlen pénzt, ráadásul a covid alatt elhalasztott vásárlások miatt az embereknél még volt zsé dögivel. A jövőt viszont a vállalkozások ködbe veszőnek találták. Az áremelésekben tehát volt egy: "Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége!"- jelleg. A vállalkozók megérezték, hogy most utoljára még le lehet húzni a népet és megtették. Kegyetlenül. (Hiába, elismerem, ez a piac logikája.) Pénz a zsebben, a jövő nem érdekes. Rövidtávú gondolkodás ugyan, de az események egyfelől őket igazolták.

Másfelől viszont... Elindult a picsogás a jó Viktor elbukott rezsiharca miatt bekövetkező energia-áremelések miatt. A vállalkozók elkezdték a sírást a kényszerű bezárások elkerülése érdekében kompenzációt igényelve. Tehát társadalmi szolidaritásra apellálnak. Azok, akik szemrebbenés nélkül adták négy-ötszörös áron cuccaikat, most az adófizetők kegyére és pénzére ácsingóznak. Összetett persze a dolog - munkahelyek megtartása, gazdasági összeomlás elkerülése stb. - de átvert, lehúzott vendégként, fogyasztóként kevés bennem a szolidaritás irántuk. Kicsit úgy vagyok ezzel, kedves vállalkozók, mint a szikszai gyűlés: "Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!"

A teljesen indokolatlan árdrágításokból már a nyár elején elegem lett, ezért a magam egyszerű módján védekeztem ellenük. (Elkerültem ezeket a helyeket, spóroltam, házilag állítottam elő, amit lehetett, külföldön dekkoltam stb.) Abból viszont még jobban elegem lenne, ha a kiváló árdrágítókat elkezdenék megmenteni, mert ez ellen nem tudnék védekezni. Túlélnének azoknak a kontójára, akiket simán lehúztak a jobb időkben, hogy később visszatérve újból kopasszák azokat, akiknek a pénzéből megmentették őket. Hát nem tudom polgártársak, Önöknek ebből nem lenne elege?

A világraszólóan dicsőséges magyar gazdaságnak szüksége van a Brüsszelből különböző jogcímeken érkező pénzekre. Nem nagyon, csak mint egy falat kenyérre. De azok meg nem igazán akarják adni. Nehezül a világ a dán, német, holland, svéd stb. adófizetők számára is, ezért alapból sincsenek adakozó kedvükben. Azért külön képesek durcásak lenni, ha az ő pénzüket a magyarok ilyen-olyan álcázással ellopják. A nagy lopás fáradtságos munkája közben pedig időnként megállnak, és saját jól idomított söpredéküket hergelve szidják és kiröhögik azokat, akiktől a pénz érkezik. Valamiért az utóbbi időben ezt a tapló magatartást nem tolerálják. Ők tudják, miért, de nem. Viszont a pénzecske kellene.

Minden idők legcsudálatosabb Viktora, hatvan darab puszta ura erre kitalálta a nagy stratégiát. Átkaroló hadmozdulattal legyőzi a brüsszeli vonakodókat. Kinevezi az emberarcú fideszesnek maszkírozott Navracsicsot tárgyalgatni, közben a háttérben alázatosan könyörög, stabilitásról, kereszténységről, konzervativizmusról hadovál, lefizet mindenkit, akit kell (pénzzel, ha muszáj, de inkább ígéretekkel az olcsó magyar munkaerő biztosításával). A körülzárt Brüsszel ekkora hadművelet nyomását nem bírva, zokogva megadja magát a modern Hadiknak. Rutin ez egy harmincöt éve a politikában forgolódó, mindent látott géniusznak!

A magyar ugaron zseniális stratégia azonban nem jön be. Brüsszel és az európai polgárok átlátnak a szitán, vonakodnak pénzelni saját kifosztásukat.  Viktor érzi - esetleg meg is súgták neki -, hogy amíg ő országol, a zsé felejtős. Sajnos túlhaladt azon a ponton, hogy szépen lenyalva haját, ártatlanul pislogva eljátsza a jó fiút. Ez a hajó elment. Ezért tovább hergeli parasztjait, és ingerli a donorokat. Először a posványosi beszédében elmélkedett az európai emberek kevert fajúságának hátrányairól, szemben a fajmagyarság nagyszerűségével. Kissé odapörkölve egy összekacsintós poénnal a fritzeknek a gázok felhasználása ügyében kifejtett kiemelkedő tudásról. Ezt a szöveget a saját tanácsadója minősítette náci beszédnek, amely miatt Viktor félig-meddig bocsánatot kérve visszakozni kényszerült. Azért annyira nem, hogy az amcsi idióták dzsemboriján ne borzolja tovább a kedélyeket, a magyarság nagy ünnepét kihasználva pedig ne maxolja ki a kekeckedést egy orosz lobbista és egy holland náci kitüntetésével. Szóval a nagyszerű tervek bedőltek, a helyi érdekű zseninktől már csak pofátlankodásra telik.

És ha ez nem lenne elég, jön a hazai stand up másik üdvöskéje a Jani. Van ez a Tranzit nevű csődület, ahol fideszes karrieristák és felszopók összegyűlnek karriert építeni és felszopni (a kettő között van némi átfedés). Itt fejtette ki gondolatát a mi Janink eképpen: "Navracsics Tibornak 6 ezer milliárd forintot kell megszereznie az EU-tól, ez a pénz "jár" az országnak." Jani szerint "Navracsics gazemberekkel tárgyal Brüsszelben: a lengyel példa is ezt mutatja, tőlük azt kérték, köpjék le a magyarokat, és kapnak pénzt - mégse kaptak". Magyarországtól "azt kérik brüsszeli, kokainon élő úriemberek, köpjünk fel, álljunk alá, és akkor kapunk pénzt".

Na, most akkor állítsuk meg, vagy indítsuk el, vagy már elindult, de megállítjuk, vagy most mégse állítsuk meg, vagy mi van?

Hát akkor elemezzük mire is gondolt a költő. Tehát nekünk jár a hatezer milliárd. Áldott emlékű nagyapám szokta erre mondani: Járni, jár, csak nem jut. Lopásra nem adnak pénzt az európai polgárok és az őket képviselő tisztviselők. Értelmes dolgokra adnának, lopásra nem. Ezen mi nem érthető, Janikám? Ahhoz pedig, hogy ne legyen ellopva az ottani adófizetők pénze, átlátható felhasználást biztosító garanciarendszer kellene. De ez nincs és szándék se a létrehozására. (Amit a magyar embereknek tizenhárom milliárdjába kerülő Elios-ügy éceszgébere pontosan tud.) Marad a köpködés. Szerencse továbbá, hogy Szájer úr eljött Brüsszelből, így csökkentve a "brüsszeli, kokainon élő úriemberek" számát. (Igaz Tompi még maradt.) Legdurvább azonban a brüsszeli tárgyalófelek legazemberezése. Kiváló tárgyalási taktika, Janikám. Kiváló. Maradj rajta, Jani! Nem kell más, mint szépen lefordítva a brüsszeli döntéshozók asztalára tenni, hogy a magyar kormány minisztere miként vélekedik azokról az emberekről, akiktől a kormány szívességet kér. Szóval gazemberek. Aha. Azok a gazemberek, akik nem engedik ellopni azt a pénzt, amiért a saját adófizetőik dolgoztak meg. Szeretnék én magyar honban a döntéshozók között ilyen "gazembereket" látni.

Szép továbbá Jani okoskodásában Navracsics hátba szúrása. Mert a jó Tiborral ezek után a portás sem áll szóba, nemhogy tárgyalófél. Ki szereti, ha partnere gazembernek tartja? A kölcsönös tisztelet jegyében bizonyára. Navracsics akár le is mondhat. Teljesen feleslegesen koptatják a srácot. (Persze van az a pénz, amiért Tibi kopik.) Tiborunk ezek után akkor tud pénzt hozni Brüsszelből, ha talál egy kéteuróst a reptéren, vagy végső kétségbe esésében neki áll fosztogatni az ottani parkolóautomatákat. Egyébként nem.

Jani tehát nem adhatott mást, mi lényege. Ő nem kifelé pisál a sátorból, nem is befelé, hanem a sátorban hugyozik le mindent. Ezzel bizonyítva, hogy tévedhetetlenül zseniális Viktor milyen jó döntést hozott midőn Janit reaktiválta.

Nos hát, jó magyarjaim, álljunk ki a határra, és miközben hozsannát rebegünk csodás Viktornak, köpködjünk Brüsszel felé, szidjuk, mocskoljuk őket eltelve önnön nagyszerűségünkkel. Közben ne felejtsünk el kicsi kacsónkkal integetni egy könnyed pá-t az onnan várt pénznek, mert sajnos nekik elegük van belőlünk.

Nyár közepén valami Kurvatáj nevű szeánszon összejönnek a svábok, tótok, oláhok, rácok és jól megünneplik ősmagyarságukat. Nevetséges hülyeség az egész, melynek fénypontja a fővédnök (agya lá) gyula - Kövér elvtárs - menetrendszerű baromságainak meghallgatása a hanyatló Nyugatról. Hanem ezek a svábok, tótok, oláhok, rácok elmulasztják a nagy hagyományőrzés közben modernizálni az ősi magyar rítusokat. Pedig ideje lenne, véreim!

Ezeknek az ősmagyaroknak - akiket akkor még nem is hívtak magyarnak, hiszen a névadó Megyeri törzs felemelkedése csak későbbre datálható - volt egy kedves szokásuk, melyet a kazároktól vettek át. (Ekkor még talán ugoroknak hívták őket, és a Megyeri törzs hatalomra kerülésével alakult ki a Magyar Ugar.) Pontosabban a kazárok erőltették rájuk. Ezért zavaros is lett az ad hoc jelleggel összeverődött ugorok hatalmi rendszere. (Álmos hadat vezet, amit szakrális uralkodó nem tehet, de lenyilazzák, mert a szakralitás képviselőjeként nem léphet be az újhazába, Kurszán elvileg kündü, de portyázik, Árpád elvileg hadvezér, akit lehet, hogy kinyírnak a pozsonyi csata első napjának vereségéért. Tiszta Rejtő az egész.)

A kazár módi ugyanis az volt, hogy a kagán szakrális uralkodó, aki az Égiekkel tartja a kapcsolatot, az operatív irányítást egy alatta lévő muksó végezte, sok féleképpen hívták krónikákban. (A magyaroknál például gyulának.) A jó kagán tehát hatalomra kerülésekor nyilatkozott, hogy meddig óhajt uralkodni. Apró szépség hiba, hogy nyilatkozata közben fojtogatással halál közeli élményben volt része. A maximum szám, amit mondhatott negyven vala. Ezután gyöngyen beiktatták a kagánt, aki a rituális kötelezettségei mellett azt csinált, amit akart. Ha teszem azt százmilliárdba kerülő palotát építetett magának Hatvanpusztán: hát Istenem, jár neki, hiszen az Égiek, ugye. Ha saját lábára állította a famíliáját a kazárok pénzéből: hát kinek mi köze hozzá. Ha analfabéta pásztor haverjából csinált ezermilliárdos strómant: irigylik a kazár tehetséget. Ha magángéppel repkedett topmeccsekre: na és, harminc éve is ezt csinálta, ezután is ezt fogja. Dőzsölhetett tehát a kagán kedvére a maga plebejus módján, mert a kazárok nem szóltak, hogy hát itten kérem szépen az nem vagyon jól, hogy közpénzük jellegét vesztve kagáni pénz lett. Ki mert volna szólni, hiszen a kagán jóban van az Égiekkel! Meg ne sértődjön az az áldott kagán, mert bedurciztatja az Égieket és akkor vége csirke farhát leveskének!

Csakhogy egyszer a leggyönyörűségesebb kagán ideje is lejárt. Ha szerencséje volt, ágyban, párnák között. Ha letelt saját maga által szabott mandátum, hát szépen, a rituális szabályokra gondosan ügyelve megfojtották, így csatlakozhatott az Ég uraihoz. Baj akkor volt, amikor beütött valami krach. Például katonai vereség, aszály, marhavész, árvíz, járvány stb. Ilyenkor a derék kazárok fejében megfordult a gondolat, hogy a kagán már nem akkora cimbi az Égiekkel, ideje lenne új haver után nézni. A régi meg útban volt. Mint homok a gépezetben, bot a küllők között, tüske a köröm alatt. Nem sokáig, mert a kazárok megvetése mellett megfojtották. Jöhetett az új fiú, aki csupa boldogságot hozott a kazároknak.

Nos, kedves ősmagyar ruciban grasszáló svábjaim, tótjaim, oláhjaim, rácaim, ideje lenne ezt a szép elfeledett hagyományt leporolni. Vissza kellene hozni a felelősséget a rendszerbe, nem? Ha például Viktor kagán kijelenti, hogy: "Mindenki megnyugodhat, ha elkapja ezt a betegséget, meg fogjuk gyógyítani.", osztán van lassan negyvennyolcezer halott, akkor ideje összeülni a Rituális Megfojtást Előkészítő Operatív Törzsnek. Ha Viktor kagán elárulja hazáját, szövetségeseit és beáll Putyinszopó háborús bűnösnek, akkor a Rituális Megfojtást Előkészítő Operatív Törzs elfogadhatja saját ügyrendjét, és kezdi megszervezni az ünnepségsorozatot Európa legnagyobb tűzijátékával. Ha Viktor kagán elbukja a rezsiharcot, melynek következményeként milliók fognak éhezni és fázni, Rituális Megfojtást Előkészítő Operatív Törzs kijelöli az Egzekúció Bizottságot. Az Egzekúció Bizottság - Viktor kagán együttműködése mellett - pedig elvégzi dolgát. Ezzel az Égiek ismét kegyeikbe fogadják a pompás magyarokat, kitör a boldogság. A magyarok pedig megjegyzik egy életre, hogy nekik nem kagán kell, hanem egy elszámoltatható vezető. Mert ebben az esetben nincs szükség erre a rituális hacacáréra, időben lehet korrigálni.

De most még inkább a kagánfeláldozás idejét éljük. Apró jeleket láthatunk erre. Például itt van az aszály. A derék parasztok - Viktor kagán hívei - nem kérik számon az ő szeretett kagánjukat, hogy mi a bánatos Égiek faszáért stadionokat épített, miért nem víztározókat, meg csatornákat, amelyekből öntözni lehetne, nem. Inkább összetörik a jégkármentesítő rendszereket, és fenyegetik az azokat működtetőket. Meg imádkoznak esőért. A ráció helyett a spiritualitásba menekülnek. Pont oda, ahol Viktor kagán kudarcot vallott. Érik a feláldozása.

Drága jó Viktor, nem kellene megvárni, míg a régi szép ősmagyar hagyomány feléled, hozd meg te az áldozatot. Menj a francba, mert a magyaroknak elege van belőled.

Onnan lehet tudni, hogy a mocskos ruszkik szarban vannak, hogy elkezdenek atomhajigálással riogatni. Sajnálatos, hogy az utolsó csatlós címre hajtó Kipcsákföld Putyinszopó gazemberei is felzárkóznak ehhez a szemétséghez. (Köpni kell ezektől a nemzethyektől, de tényleg.) Könnyű beleesni a magyar emberek vérével seftelgető bárisnya férjének hibájába, ezért kockázatos dolog kijelenteni, hogy: "A hülye is tudja. hogy nem lesz atomháború", mert mire leírom, villanás jobbról. Ám logikusan végiggondolva az emberi konfliktuskezelés fejlődését, nem lehet.

Mielőtt viszont a logikára térnénk, pengessünk érzelmi húrokat. Ahhoz, hogy itt lehetünk e Földön évmilliárdok szerencsés együttállása kellett. Földünk, emberi létünk, egyéni életünk csoda. Csillagrendszerek milliárdjaiból - ma még úgy tudjuk - mi vagyunk az egyetlenek, ahol kialakult az értelmes élet az arra épülő civilizációval. Ahhoz pedig, hogy az egyén szintjén éppen mi élhessünk itt, óriási mázli kellett. Mindenki, aki ezt veszélyezteti, a Föld és az emberiség ellensége, aki statáriális kivégzést érdemel. És az is, aki pedzegeti ennek lehetőségét. Ebben nincs alku. (Nektek se, aljas nemzethyek.)

Mivel erre az érzelmi alapra épül fel az egész atomprotokoll, valójában szájkarate az atomfenyegetés, de annak kicsit erős. Nézzük hát az atommal rendelkező országokat. Vannak ugye a feltörekvők. Ebben a vágott szemű zsírdisznó bohóc viszi a prímet. (Nem tévesztendő össze a nem vágott szemű zsírdisznó bohóccal.) Mivel ott az utóbbi száz év legjobb tíz év kormányzásának eredményeként uszkve háromévente éhhalál szélén az ország, a zsírdisznó elkezd fenyegetőzni, az ő - egyébként nem létező - atomjaival. A nyomaték kedvéért belelő egy-két csotrogány rakétát a tengerbe. A világ ebből tudja meg, hogy kb. hárommillióan éppen éhen haltak és felkészül még húsz millió. Ennek elkerülése érdekében megszánják a dagadtat, és küldenek pár marék rizst. A másik feltörekvő kompánia a perzsák. Ezek az Allah-károsultak azt hiszik, hogy ha atomjuk lehet, akkor csesztethetik a gaz szunnitákat, és odapörkölhetnek Izraelnek. Az ilyenre az izraeliek kicsit zabosak szoktak lenni, ebből az alkalomból néhány vírus szétcseszi a rendszerüket és kiderül, hogy a perzsa atomtudósok nem golyóállók. Most viszont élesedik a helyzet, mert a harctéren nagyot szopó ruszkik iráni drón vásárlásában utaznak. És biztos, hogy nem matrjoska babát kérnek érte a perzsák, hanem mosógépet (vagy centrifugát). Vagy mindjárt pár kiló dúsított uránt. Ha túllép a dolog a szokásos pofázáson, és a ruszkik képesek valóban lendíteni az iráni atomprogramon, akkor Vologyáról is kiderül, hogy nem golyóálló, a lavrovi beszólás után már úgyis sok van a rovásukon.

A következő feltörekvő állam maga Izrael. Hivatalosan tagadják, hogy lenne atomjuk, nem hivatalosan nehezen hihető, hogy ne lenne. Ugyanakkor a zsidókultúrából eredően nem vetik be sosem. Akkor sem, ha - erre semmi esély - magát Izrael állam fennmaradását fenyegetné veszély. Választanának más megoldást, mert az Örökkévaló nem azzal bízta meg a Könyv népét, hogy kiirtsa az emberiséget. A diaszpóra védelme pedig más eszközökkel biztosítható.

Aztán vannak, akik hobbiból akartak atomhatalommá válni, de letettek róla, mert rájöttek, hogy semmi értelme. A brazilok például közel jártak hozzá, ám jobb szórakozás legyőzni az argentinokat a focipályán, amúgy meg azok háromévente legyőzik saját magukat a szokásos államcsőddel, akkor meg minek. A dél-afrikaiak sem érezték egy idő után szükségét, hogy az izmos botswanai hadsereget atommal kergessék vissza a rezervátumba. Japán és Németország bármikor összedobhat atomfegyvert, de hát ugye van, amit lehet és van, amit nem.

A valós atommal rendelkező országok közül kettő - Pakisztán és India - regionális szinten mozog. Egymást bármikor szívesen, de a világot nem. (Az indaiak esetén adná magát még Kína, de legutóbb is botokkal verték egymást.) A fansziák sem pusztítanák el a Földet, a fritzek ellen meg nem véd. A gloárba jól illik, divatos is, oszt annyi. A hülye angolok, angol hülyék kupec nemzet, ha kinyírnak mindenkit, nem tudnak bótolni, úgyhogy ők sem. (A fansziákra sem dobtak atomot, most midőn összerúgták velük a port valami halászati afféron.) A kínaiak sem a hajigálós fajta. Először is, a konfucionárius gondolkodás nem pusztító, van nekik idejük. Másodszor a kínai hadsereget eddig csak az nem verte szarrá, aki nem akarta (mongolok, angolok, oroszok, németek, japánok) egymás között jól elmészárolgatnak, azon túl semmi.

Az amcsik már keményebb dió. Ők azok, akik élesben alkalmaztak taktikai atomot részben kipróbálás, részben a japcsik megtörése, részben a ruszkik elrettentése céljából. Tudják mire képes a nukleáris fegyverzet, éppen ezért nem vetik be elsőként. Kérdés, hogy másodikként bevetnék-e? (Spoiler: nem, mert nem lesz első sem.) Aztán az oroszok. Ezek handabandáznak össze-vissza, de nem, ők sem. Ha az illetékes pártfőtitkár elvtárs vodkától mámorosan ráfeküdne a piros gombra azzal azt érné el, hogy bejönne a pincér és hozna még egy üveggel. Egyebet nem. Ha pedig komolyan gondolná, random kapna egy golyót a fejébe. Mert az atommal nem lehet viccelni.

Tudja ezt Vologya is. Ő maga nem is ugat erről, a hülyéi meg valójában nem számítanak. Sunyiban esetleg eldurranthatják a Zaporizzsjai erőművet, "ha már nem lehet a miénk a Krím, az ukránoké se legyen" alapon. Aztán megpróbálják ráhazudni az ukránokra, mint Katyint a németekre, a dél-koreai gépet az amcsikra stb. Ezzel ki is maxolják az atomfenyegetést.

Nem tudom, hogy a kőbunkó kormányzati megmondó embereknek miért kell felmondaniuk a ruszki vágyálmokat. (Tudom, szervilis barmok, azért.) Minden magyar ember és minden ember érdeke az, hogy minden fórumon figyelmeztessen az atomfegyver bevetésének óriási felelősségére. Van veszítenivalónk. Mindnyájunknak. A nukleáris fegyverek idejétmúlta, de roppant veszélyes eszközök. A jövő az emberek együttműködéséé, és ha az nem megy, akkor a különböző soft eszközök (pénzügyi, gazdasági stb.) bevetéséé, végső esetben a precíziós fegyvereké. De nukleáris fegyvereké sosem. Ezt nem értik a rohadt ruszki felszopók, és magyar (magyar?) csicskáik. Elegem is van belőlük.

Késő gyermekkorom és kora ifjúságom állandó programja volt a kaposvári színház látogatása. A '70-es évek végétől a '80-as évek közepéig zseniális színészek játszottak ott nagyon jó darabokat újszerű rendezésben. Szüleim cipelték a kölyköket egy kis kultúrára, mert: "Ha jó színházat akarok látni, akkor Kaposvárra megyek." – mondta Mária Terézia.

Általában kocsival mentünk, de előfordult, hogy vonattal. Ez utóbbi esetben nem volt térkép a táj, messziről lehetett tudni, hol alkotott Csokonai Vitéz Mihály. Mert Kaposvárnak bukéja van, kérem. Amint a vonat tíz kilométerre ért a várostól, erős ammónia, szarszag és egyéb bűz csapta meg az utazó orrát. Ott vannak ugyanis a város szennyvíztelepének derítői. Ez az első élmény picit fokozható a Húskombinát által árasztott moslék- és állatszaggal, hogy az egészre feltegye a koronát a cukorgyárból áradó tömény melasz mindent átható, édeskésen orrfacsaró aromája.  (Kampányidőben a szennyvíztelep és a cukorgyár szaga egyesülve fedte le a város keleti részét és a belvárost.) Ha azonban valaki elbizonytalanodott volna abban a kérdésben, hogy hol jár, az állomás bemondója készséggel felvilágosította emígyen: "Kabozsvár, Kabozsvár, köszöntjük ketvezs utazsainkat!" Ezekből a jellegzetességektől megnyugodhattunk, jó helyen vagyunk. Mindezek mellett kedves emberekkel ismerkedhettünk meg, így amint Auguszt Gabi összefoglalta: Szeretem Kaposvárt! Ez az oka annak, ha van valahol kaposvári hír, azt meg szoktam nézni, ellenben a taktaharkányi hírekkel, amelyek kevéssé képesek lázba - és kattintásba - hozni.

Most azzal a remekbeszabott információval látta el Kaposvár a világot, hogy polgármestere, Szita úr rendszeresen a helyi kórház mozgáskorlátozottak részére fenntartott parkolójában teszi le kocsiját. És mivel nagy ember ez a Szita úr, hát egyszerre két helyet is képes elfoglalni. Osztán néhány nap sunnyogás után jön a meglepi. Szita Károly a következőket nyilatkozta: "Az autót én vezettem. Hibáztam. Elnézést kérek!" Mi van itt, kérem? Mi ez a gyávaság? Mi ez a pártszerűtlen viselkedés? Szita úr, ez helytelen. Mit szól a Főnök? Szita úr nem ez a fidesz tempó! Szépen ki kellett volna állni a Városháza erkélyére és azt mondani: Harminc éve mozgáskorlátozott parkolóban parkolok, ez után is ott fogok parkolni! Vagy: Ha támadnak, meghosszabbítom a parkolásomat Taszárig! Ezen igaz fajmagyar kijelentés után pedig Szita úr megfordul ott az erkélyen, letolja nadrágját, előrehajol, és aranyerekkel díszített ánuszrózsájára mutatva megüzeni a kabozsváriaknak: Egyébként meg kinyalhatjátok!  (Biztos lenne pár ezer, aki tülekedne a megtiszteltetés érdekében.) Ez lenne egy igaz fajmagyar reakciója. Erre ez a tutyimutyi bocsánatkérés. Viktor nem fog örülni.

Mi lehet az oka ennek a már-már európai gesztusnak, az amúgy pökhendiségre minden körülmények között hajlamos krakusvári polgármestertől? Adja magát a megváltozott politikai környezet. Ott a végeken érzik, hogy a sulyok el van vetve, nem kellene tovább élezni a helyzetet, ha a polgi nem szeretne a városházi erkélyen lógva gyönyörködni a főtér panorámájában még utoljára. Buzoid Gergő a fővárosban ezt még nem érzi, ezért hazudozik a maga megszokott fennhéjazó módján a kormányinfónak nevezett hazugságcunami szeánszon. A helyieknél viszont kezd teli lenni a gatya.

A másik ok valószínűleg személyes. Mert azt a kérdést nem tette fel senki, hogy miért is kell a jó Szita úrnak rendszeresen kórház előtt parkolnia. Mármost két válasz lehet. Egy, hogy Szita úrnak ez a hobbija. Szeret mozgássérült parkolóban dekkolni. Ha lát egy mozgássérülteknek fenntartott parkolót - legyen az Tesco, posta, kormányhivatal -, ő odaáll. Időnként direkt kilopózik hivatalából csak, hogy mozgássérült parkolóba tudja letenni autóját. A másik magyarázat szerint viszont Szita úrnak dolga van a kórházban. És nem kis dolga. Nagy dolga, ha rendszeresen meg kell jelennie. Szita úr tehát komoly betegséggel küzd. A bocsánatkérés nem a korábbi magabiztos, gőgös polgármesterre utal, hanem egy beteg emberre, aki érzi emberi korlátait. Meglehet hát, hogy arra az erkélyre nem sokára egy zászló fog kikerülni.

Lenne ok, hogy drukkoljunk a zászló kihelyezésnek, hiszen Szita úr harmincéves uralkodása alatt Kaposvár egy kihaló, élhetetlen szarkupac maradt, amely a vonattal érkezőt ma is bűzével fogadja. De ő is emberből van. Így bármennyire is elegünk van belőle, kívánunk neki gyógyulást.