Nagy bajban van a Fidesz, hát elővezették egyik ősbölényét, hogy rázná gatyába az elkódorgó híveket. Már az is jellemző, hogy a nagyszerű totemállat fantasztikus gondolatait a 30 IQ-s rajongók lapjában és a kormánypárti revolver portálon tette közzé. Mivel ezt a cikkecskét többen olvassák mint e két médiumot összesen, így hálát adhatnak a Mandinernek, mert nélküle finoman szólva visszhangtalan lett volna a sok hülyeség. Bár lehet, hogy a Mandi szemlézése az úri módon való kiszúrás kategória, mert a széles közönségnek mutatja be, mennyit haladt előre Házelnök úr a kreténség grádicsán. Ha tehát van még fideszes, aki abban reménykedett, hogy a kormányzóképtelen, ám kleptokrata Viktornak a jó Laca ellensúlya lehet, az most nyugodtan verje a fejét a betonba, és hagyjon fel minden reménnyel. Laca észbeli képességeiben olyan mértékű a retardáció, hogy már-már Kádár utolsó interjúját előzi.

Laca nagyjából a következőket mondta. Szegény Viktort - aki nem volt ügynök - báncsák. De Viktor ezt jól tűri. Hozsánna néked, Viktor! A Kormány jól dolgozik. Aki ezt kétségbe vonja az komcsi. De - emelte fel intőn mutatóujját a vátesz - a kommunikáció nem jó elvtársak, azon javítani kell. A Magyar Nemzet és a Hír TV ellenség. (Ebben van valami elszólás jellegű, a Fidesznek ma már a magyar nemzet tényleg ellenség.) Tapolcán zakó várható, hajóvonták találkozása tilos. És hát barátaim - közölte végül megtörten mindannyiunk Lacája - a Fidesz első vonala megfáradt. Értsd: Mögöttünk ég a tarló, az új fiúk nem olyan stramm gyerekek, mint mi voltunk.

Hát, Kövér úr, nincs mit tenni: uraságod tényleg komoly szellemi kihívással küzd. Szóval nem gond, hogy sorra csődölnek be gyakorlatban azok az elképzelések, melyekre a kormányzás egy-egy szegmensét alapították. A hazai bankrendszer megteremtődött, és az eredmény drága Kövér úr: a keményen dolgozó kisemberek sora várja remegve, hogy pénzéhez jusson a nagyszerű magyar bankok, brókercégek előtt. Mert ellopták tőle. De nem ám az idegen szívű, háttérhatalom bankjai, nem Kövér úr, a nemzeti pántlikával átkötött Fidesz által sztárolt bankárok, brókerek. A két évvel ezelőtt megnövelt hatalmú MNB pedig csak arra képes, hogy luxusingatlan befektetőként szájtátva nézze a műsort. Csakhogy a legfrissebb botrányt ajánljam becses figyelmedbe, szép Laca. De hát - szerinted Lacám - a kormányzás jó, a választók a hülyék, hogy nem fogják fel annak nagyszerűségét.

Szinte hallani a fogaskerekek kattogását, Laca. Valamit ki kell találni, mi?

A kormányzati hazudozások is rendben vannak, ugye Laca? Külföldről kell megtudnunk, hogy mi újság a paksi atomerőmű-beruházással. A közszolgálatinak gúnyolt tévé hazudik reggel, délben meg este. A Matúz Józsefné által szerkesztett pártállami híradó jobb volt mint a mostani, pedig azt nagyon utáltam. E téren egyetlen fejlődés van csupán, a tévé fideszes polgármesterek kifizetőhelye lett. Hát ez naccerű. Most komolyan, Laca, Te mit szóltál volna, ha ezt a vörösök valamelyik kormánya követi el? Tükör van, Laca?

Az úgynevezett második vonalról inkább szót se ejtsünk, haszonleső tolvajok mind, akiknek a polgári Magyarország csak egy politikai termék. Nekünk nem az volt, Laca. Mi vittünk magunkkal még egy embert, amikor kértétek, és sírtunk, amikor sokan voltunk, de nem voltunk elegen. Most elegen vagytok a lopáshoz, de nem vagytok sokan, és egyre kevesebben lesztek. És nem fogunk sírni, ha elfogytok.

Ami a Magyar Nemzetet meg a Hír TV-t illeti, eszembe jut egy idevágó példázat: Egy kismadár délre repült, amikor beköszöntött a tél. Annyira hideg volt, hogy repülés közben a madár megdermedt, és a földre zuhant egy mezőn. Ahogy ott feküdt, arra jött egy tehén, és rápottyantott némi ürüléket. A dermedt madár ott feküdt a meleg ürülékben, és kezdett felmelegedni tőle. Csak feküdt a melegben és olyan boldog volt, hogy énekelni kezdett. Arra jött egy macska, aki meghallotta a madáréneket. Követte a hangot, és eljutott a madárhoz, aki a tehéntrágyában feküdt. A macska azonnal kiásta a madarat, és megette.

A történet tanulságai:
1. Nem mindenki az ellenséged, aki szarik rád.
2. Nem mindenki a barátod, aki kiránt a szarból.
3. És ha nyakig ülsz a szarban, akkor a legjobb, ha befogod a szád!

Jó Laca, kérlek, fogadd meg a tanácsot, mert a nagyképű, kioktató dumádból elegünk van.

Az internet hajlamos felrobbanni, ha Simicska úr röviden jellemzi régi haverját, vagy sejteti, hogy Viktor Mihály trónörökös korában aláírt az ördögnek. Találgatások, megmondások, vágyak mindkét oldalon. Lehet, nincs igazam, de engem elsősorban a dolog emberi oldala érdekel.

Jókai írja A lélekidomár című regényében: "A hála egy neme a gyűlöletnek". Bizony, a hála érzése a pszichológia számára is az egyik legbonyolultabb kérdés. A hétköznapi ember pozitív hatásúnak gondolja a hálát, pedig nem feltétlen az. A hálálkodó valahol mélyen nem szereti, hogy neki hálásnak kell lennie, és ha a folyamat kellően hosszú, az érzés átcsap gyűlöletbe. Azt hiszem valami hasonló történt Orbánnal is.

Orbán és Simicska jóban-rosszban együtt voltak 35 éve, a hosszúra nyúlt rosszban pedig az egész Orbán családot Simicska pénzelte. Józan ésszel senki sem hiheti, hogy Orbán nyolc évig pár százezer forintos pártelnöki és képviselői fizetéséből tartotta el héttagú családját a Cinege közi dácsában. Ugyan... Orbánék valódi családfenntartója Simicska Lajos volt. Ő biztosította az anyagi hátteret, míg Orbán Rasi saját lábára nem tudott állni. (Kedves Rasi, légy erős, mint Luke Skywalker: gazdasági értelemben Simicska Lajos az apád.) Orbán hálás volt neki ezért, de elkezdte gyűlölni is, hiszen Lajos nap mint nap eszébe juttatta, hogy nélküle sehol sem lenne. A második kormányzása alatt még nyögvenyelősen, de kitartott a hála, a harmadikra azonban már nem tudott parancsolni ellenérzésének, meg akarta mutatni ki az úr a házban. Ő, aki másodszor verte tönkre a vörösöket kétharmaddal - jó, tudjuk, hogyan - ki legyen szolgáltatva Legokosabb Lajosnak? Akinek emberei a Kormányban is megmondták a tutit? Na, azt már nem! - gondolta Orbán és borított.

A győzelemmel ugyanis Orbánnak már nem volt szüksége Simicskára. Politikailag megerősödött, a Fideszben mindenki tőle függ, abszolút hatalommal rendelkező vezetőként csípte a szemét Simicska, a rossz idők tanúja. Nem szeretem ez ilyen a párhuzamot, de amikor Hitler bevonult Ausztriába, akkor nem a zsidókat vagy a kommunistákat szedte össze először a Gestapo, hanem a vezér ifjúkori barátait. Mert azok tudása nem illett bele a vezérről kialakított képbe. Gazdaságilag szintén nem volt szükség Lajosra, mert Orbán rájött, hogy a közpénzeket már el tudják lopni strómanjai, nem kell ehhez az autonóm Simicska. Legokosabb Lajos pedig nem tud mit kezdeni azzal, hogy a 35 éve barát ilyen aljas - ha tetszik g..ci - módon járt el vele szemben.

A másik emberi tényező az előrelátás képessége, amely a két ember között a politikai jövőhöz kapcsolódik. Lajos óvatos, alkuk, szívességek hálóját építette ki az elmúlt 25 évben, amely nélkül Orbán és a Fidesz ma már csak egy bekezdés lenne a rendszerváltoztatás utáni politikatörténetben. A 2010-es választás után bizonyára megfordult a legendás 70-30%-os arány, talán eltolódások is voltak, de a kialakult rendszer fennmaradt. Orbán autokrata, doktrinér gondolkodása a 2014-es választási győzelem után megerősödött, totálisan le akart számolni az ellenzékkel (centrális erőtér). Lajos azon kapta magát, hogy Orbán az ő alkukból, üzleti gesztusokból álló, gondosan ápolt kertecskéjét neki áll ledózerolni. A jövőre nézve ez egyébként komoly kockázatot jelent minden fideszesre, mert ha fordul kocka, az Isten irgalmazzon nekik, a folyamatosan megalázott ellenzék ugyanis nem fog. Az értelmesebb fideszes belátja, hogy a jövőre nézve a Lajosnak van nagyobb igaza, a végletekben gondolkodó Orbán viszont elmegy a falig (neki is képes menni eszetlenségében). Már pedig Veszprém alatt megfordult a szél, Tapolca pedig Orbán Sztálingrádja lehet. Ezért szükség lesz Lajos konszenzusos praktikáira.

Az előjelek a körültekintőbb Lajos igazát erősítik. Orbán külpolitikailag döntő vereséget szenvedett. Magyarország nem erős bástya, hanem rés az atlanti szövetség frontján. A tavaszig jegelt ukrán fegyveres konfliktusban ilyen "szövetségesre" nincs szükség. Belföldön Orbán kormányzóképtelensége szemet szúró. Az internetadó körüli fiaskó, az útdíj bohózat és a vasárnapi zárva tartás miatti zúgolódás jól jelzik az orbáni politika kudarcát. A fideszes brókerbotrányok kapcsán a PSZÁF jogosítványainak megerősítéséről lamentáló Orbán annyira hülye, hogy arra nincsenek szavak, mert másfél éve nincs PSZÁF. Ő szüntette meg és vonta össze az MNB-vel. A magyar központi közigazgatás szétesett, olyan, mint az az italautomata, amelybe hiába dob pénzt az ember: a kóla gombját megnyomva ropi jön ki. Esetleg Balaton szelet, de kóla soha. A rohadt sok államtitkár egymást irtja, káosz mindenhol, kormányzás semmi. A nagy garral megteremtett magyar bankrendszer egy csődtömeg, a luxus palotákat vásárolgató MNB nem tudja sem megelőzni, sem kezelni a 100 milliárdos krachokat.

Orbán erkölcsileg is megbukott. Magyarország az Orbán szemja malacperselye lett, amelyből csak ez a família és udvaroncaik veszik ki a pénzt. Az egészségügy, oktatás, közigazgatás romokban, de legalább Vajnáné megkapta a gyémántgyűrűjét. A Rogán-Kósa-Lázár-Szijjártó-Habony-Vajna nevekkel fémjelzett Fidesz tolvaj frakciója már nem erodálja a pártot, hanem lavinaszerűen maga alá temeti.

És itt jön a képbe a Lajos. Ősszel még meg lehetett volna csinálni, hogy a Fidesz meneszti Orbánt, és egy vállalható emberrel folytatja a kormányzást, ma már ennek az esélye csekély. A tolvaj frakció - élén Orbánnal - ezt a váltást meg tudta akadályozni, de ezzel emelte is a tétet. Most már csak végletes hatalomváltás lehet. Megjegyzem, érzik ezt a fideszesek is. Egy fideszes államtitkár ismerősöm az utóbbi hetekben elkezdett előre köszönni, az "elmúlt öt évben" ez nem volt rá jellemző.

Az ellenzék pedig dühös, "azelmúltötév" alatt annyiszor alázták meg őket, hogy ha fideszest kapnak a kezükbe, abból nem sok marad. Ők elkezdték komolyan gondolni az elszámoltatást. És készülnek is rá. A bukás után pedig a fideszeseknek egy mentsváruk lehet: a Lajos. Aki képes szót érteni a vörösökkel és a Jobbikkal is. Könnyen lehet, hogy a Fideszben az Orbán utáni időkre készülők Lajos felé kezdenek orientálódni. Ezért nem vagyok biztos abban, hogy Lajos eleve vereségre van ítélve az egyre szélsőségesebb hatalomkoncentrációt végrehajtó Orbánnal szemben.

Mert úgy néz ki, hogy a keményen dolgozó embereknek nagyon elegük van a kormányzóképtelen, ám tolvaj fideszesekből, és Lajos nem azért a legokosabb közöttük, hogy ezt a hangulatváltozást érzékelve ne készüljön fel akár a legrosszabbra.

Pár éve egy gyönyörű márciusi hétvégén adtunk a kispolgári élvezeteknek, és a család egy részével visegrádi kirándulásra indultunk. Visegrád kellemes hely, a kötelező programok (séta a Duna parton, vár, bobozás) után jólesett az ebéd, mely után még ejtőztünk egy csöppet, és elindultunk hazafelé. A kirándulásra szándékosan a kis szappanosdobozra hajazó kocsinkkal mentünk, és a sofőr is tisztában volt azzal, hogy vezetési képességei nem hasonlíthatók Vetteléhez, ezért némi gyakorló jelleg is megjelent a kirándulás céljai között.

Tahitótfalu térségében belebotlottunk egy nagyjából 15 fős, vasárnapi biciklisekből álló csordába. A vasárnapi biciklis mivoltjuk lesírt róluk, szép biciklis ruhában feszítettek, könyök- és térdvédőik rendben voltak, kezükön kesztyű, fejükön sisak, gyönyörűek voltak, na. A tehéncsorda magatartást sem volt nehéz felismerni, mert pont úgy közlekedtek, mint a kérődzők hazafelé a mezőről. Egymással beszélgetve, 30-40 méterre elnyúlóan, az út közepén kerekeztek úgy 15-20-szal. Nem zavarta őket, hogy más is haladna esetleg. Előzésükhöz kellett némi bátorság, mert folyamatos volt a szembe jövő forgalom. Egy komolyabb autó kockáztatott és elsöpört mellettük. Mi gyáván kocogtunk utánuk várva a tiszta előzés lehetőségét. Mögöttünk feltűnt egy fehér autó, akinek vezetője kissé idegesen konstatálta a helyzetet. Talán az ebédnek is köszönhetően mi kevéssé voltunk zabosak, inkább nevetve néztük a vasárnapi biciklisek felvonulását. Különösen egy 55-60 közötti hölgy tűnt ki közülük, akit alig tudott összefogni a biciklis gatyó, a bicikli nyerge pedig mélyen eltűnt egyenként harminc kilós farpofái között. Az is lehet, hogy annak a nyeregnek más örömszerző funkciója is lehetett mint az egészségőrzésben való szerény részvétel.

Ez a szituáció pár kilométerig fennállt, aztán a vasárnapi biciklisek sportágat váltottak, átalakultak kuglibábbá. A csorda pufók üdvöskéje valami megmagyarázhatatlan okból balra rántotta a kormányt, melynek következtében hatan, heten landoltak a flaszteren. Ketten átborultak a másik sávba is. Gyors fékezés és a lassú tempó mentett meg minket attól, hogy szert tegyünk a híradók által biztosított tizenöt perces hírnévre. A mögöttünk idegeskedő autó vezetőjének orcája elkezdett harmonizálni járgánya színével, amint felfogta a lehetséges következményeket. Mert ha a csorda mögül valaki éppen előzésbe kezd, akkor élete végéig nyomta volna néhány halott a lelkiismeretét szerencsétlennek. A kuglik elkezdtek feltápászkodni, lehúzódtak az útról, bárgyú mosollyal bocsánatkérőn integettek, mi pedig fejcsóválva elcsorogtunk.

Egy amerikai kolléga kipróbálta a kuglizást a biciklisek legnagyobb fájdalmára...

Az események hatása alatt szidalmaztuk a felelőtlen biciklis bagázst, amikor Szentendre előterében találkoztunk egy helyi érdekű Lance Armstronggal. Természetesen ő is a sáv közepén tekert gondosan ügyelve arra, hogy ne lehessen megelőzni. Nagy nehezen sikerült a művelet, de csak időleges sikert könyvelhettünk el. Mi ugyanis tényleg rabjai vagyunk avult kispolgári szokásainknak, ezért például megállunk a piros lámpánál. Ez az Armstrong-imitátor azonban abban is hasonlított nagy nevű elődjére, hogy tett a szabályokra, és fittyet hányva a kispolgári elvekre áttekert a piroson. A vasárnap délutáni gyér forgalom és a Jóisten kegyelme segítette abban, hogy további útját nem fehér vagy fekete autóban folytatta. Szentendre végén némi nehézség árán tudtuk végleg magunk mögött hagyni.

Ahogy kijön a jó idő előbújnak ezek a felelőtlen, másokat is veszélyeztető biciklisek. Sokszor van bennük valami kifejezetten irritáló, mert érződik rajtuk, hogy kicseszésből szórakoznak az autósokkal. Nehezen érthető például, hogy miért tekernek az autók között, ha van bicikliút is. Mi a francnak tartanak fel százméteres sort, ha emelkedőn próbálnak felkapaszkodni, miközben lóg a nyelvük az erőlködéstől. A kisördög néha incselkedik velem ilyenkor, egyszer utas pozícióban lehet, hogy kinyitom az ajtót megérdeklődve, hogy nem kell-e segíteni. Bár az árokból lehet, nem értik majd a kérdést. A biciklis-gyalogos relációban kifejezetten a bicajosok szokták elvinni a bunkóknak kijáró pálmát, sokszor járdán száguldoznak elütéssel fenyegetve a rájuk nem számító cipőtalpkoptatókat.

Természetesen bizonyára vannak - és remélem többségben vannak - a normális, szabályokat betartó biciklisek, a különböző komplexusaikat a közutakra transzformáló, balesetveszélyes helyzeteket kialakító drótszamárlovagokból viszont elegem van.

A legendák ködébe vesző első Orbán-kormánynak még egy szóvivője volt az egész ciklus alatt, a nyugodt, felkészült Borókai Gábor. Akkoriban még a polgári Magyarország nem egy okoskodó gnóm politikai termékeként fungált, és a Jóisten által mongolidióta vonásokkal megáldott ösztönös zseni is azt csinálta, amire képesítése volt: takarított a Parlamentben. Aztán változott a világ, a választási vereségeit idegileg nehezen feldolgozó Viktor Mihály mellett először feltűntek a testi és szellemi fogyatékosok, őket követték a haszonleső tolvajok. A polgári Magyarország pedig a második és harmadik Orbán-kormány idején már nem számít, hívószóként a nosztalgiázók hülyítésére szolgál csupán.

Ebben a szép új világban a kormányszóvivői poszt csak a kormányzóképtelenség leplezését hazudozással helyettesítő tisztség. Ezért a kormányszóvivők fogyóeszközzé váltak. Nagy Anna és Kurucz Éva gyomra nem sokáig bírta a hazudozást, ők néhány hónap után pánikszerűen megpucoltak a hazugsággyárból. Kovács Zoltán a hazugságipar államtitkára, ezért esetenként kénytelen előbújni és személyesen hazudni. Giro-Szász András érdekes eset. Jól emlékezhetünk még, ahogy az UD Zrt. ügyben egzisztenciáját féltőn megalázkodva könyörgött az MDF elnökének és Somogyi nevű kollégájának. Megérte, mert a hernyóból pillangó lett, és a kormányszóvivőséggel ma egymilliárd forintnyi vagyon büszke tulajdonosa. És lehet is büszke, a kormányzati hazudozás jól fizet. De ezekről az alakokról legalább tudjuk, hogy bűneik zsoldjából élnek.

Sok szót nem kell vesztegetni a kormányzati hazudozás másik terepén dolgozó miniszterekre, államtitkárokra, helyettes-államtitkárokra, nekik munkaköri kötelességük tájékoztatás címszó alatt hazudozni. Ezeknél az a szórakoztató, amikor valahogy kiszivárog, hogy inog a székük, erre rohannak be a médiába barna nyelvvel hűségesküt tenni.

Az igazán felháborító azonban, hogy cégek alkalmazottait és tekintélyesnek tűnő magánembereket kényszerítenek a kormányzati hazudozások alátámasztására. Ők a "kormányszóvivő-helyettesek". A CBA kommunikációs hallja-kendjét például napestig hallgatnám a CBA ügyeiről. Például, hogy a CBA-ban miért árulnak rohadt almát, lejárt szavatosságú élelmiszert, penészes epret stb. Esetleg annak is szentelhetne az ipse egy kis figyelmet, hogy a nagy magyar CBA-ban miért fizetnek kevesebbet a kis magyar dolgozóknak mint a gonosz multi cégeknél. Ám ilyen információkat a CBA kommunikációs mit-tudom-én-kije nem oszt meg velünk. Helyette hallgathatjuk a kormányzat fényezését, az intézkedések nagyszerű hatását a kereskedelemre. Csekély nézetem szerint egy magáncégnek nem dolga a kormányzati kommunikációban (értsd: hazudozásban) részt venni. Mostanában új személyt találtak a gazdasági eredmények nagyszerűségének "független" személy részéről való megerősítésére, az exMIÉP-es Lentner Csabát. Szerencsétlen mókus azt hitte, hogy békésen zsebre vághat egy rakat pénzt, mint gazdasági háttérember, erre kitolták a nyilvánosság elé. Mert, ahogy Pelikán elvtárstól, úgy tőle is kértek valamit. A nyomorult citromba harapott módjára nyilatkozgat, próbálja megőrizni szakmai hitelének látszatát, de hát érzi, hogy nem puszira kapja a stexet.

A közszolgálatinak csúfolt Híradó random kiválasztott emberekkel bizonyítja, hogy mindenki tarisznyájában hordja a kormányszóvivő-helyettesség marsallbotját. Az "utca embere" a kisember perspektívájából igazolja vissza a kormányzati döntések sikerét. Időnként sajnos lebuknak, mert kiderül róluk, hogy színészek vagy a tv alkalmazottai. A lakástámogatási rendszer állandó kedvezményezettje például Székely Ond. Ó, milyen szép neve van!  

A kormányszóvivő-helyettesség azonban veszélyeket is rejt a kormányra nézve, mert az emberek azonosítják a céget a kormánnyal, így az ott bekövetkező negatív események a kormányra is rászállnak. Képzeljük, mi lenne, ha például kiderülne, hogy a CBA áfát csal. Hogy Lentner prof. csinos hölgyek vizsgáztatása esetén a tananyaghoz közvetlenül nem kapcsolódó elemek elsajátítását is számon kéri. Ciki.

Pontosan így járt a kormányzat a Buda-Crash nevű céggel. Ennek a kócerájnak a vezető elemzőjét láthattuk évekig, mint "független" örömködőt, ha valami pénzügyi döntést kellett indokolni. (Valószínűleg ennek a pasasnak a helyére lépett Lentner.) Mondjuk kellemesebb arcot is választhattak volna, mert a véreres szemű, puffadt arcú muksó látványa kissé riasztóan hatott. De hát a céggondok, ugye. Most pedig a cég bedőlésével a kormány is és a Fidesz is benne ül a slamasztikában. A gülü szemmel, rángó fejjel, éneklő hangon való hazudozás világbajnoka, Rogán Antal kármentő jelleggel meg is próbálta a cégbukást a vörösök nyakába varrni. A kísérlet elég szánalmas, mert ha a Buda-Crash vezető elemzője hetente 50 alkalommal magyarázza a Híradóban a kormánydöntések világra szóló sikerét, akkor a "zemberek" a bebukott céget a Fideszhez kötik. Nem baj Tóni, egy próbálkozást azért megért!

Talán vissza kellene térni az elavultnak hitt polgári sémához. A Kormány dolgozik, a kormányszóvivő tájékoztat, a cégek meg vállalkoznak. Tudom én persze, hogy ez egyesek szerint elavult termék, de legalább mindenki tudja, mit vesz. Ennek következtében pedig a politikai fogyasztók (választók) nem fogják a kaszákat egyenesíteni, ha elegük lesz a hazudozásból.

És még egyszer az Aristo-Bakó Bea vitáról. A két szerző közötti purlparlé a bírói kar munkájának megítélésében bontakozik ki igazán. Aristo bírálja a "középkorú háziasszony bírók ítéletei"-t, Bakó Bea védelmébe veszi őket. Aristonak "nagyobb" igaza van, Bakó Bea empátiája viszont szimpatikus számomra. Döntsünk hát egy kis tabut olyasmikkel alant, melyet nyilvánosan nem szokás taglalni, a bírák viszont nagyon is tisztában vannak a gondokkal, és a bírói értekezleteket követő banketteken maguk is beszélnek róla - a negyedik pohár után.

De előbb egy általános problémáról: "a jogszolgáltatás-igazságszolgáltatás" vitáról. Megjegyzem, ez a polémia egzisztenciális okból került a magyar jogi gondolkodásba a '90-es évek elején. Egyik egyetemi oktató importálta a "jogszolgáltatási" elméletet Németországból ottani kutatása alkalmából. Nem belebonyolódva a részletekbe, a teória nyilvánvaló szamárság, a meghasonlott német életszemlélet pozitivista jogi mellékterméke. Mivel Nyugatról jött, azt hitték korszerű is. Nem is lett volna vele semmi gond, ha megmarad az egyetemi tanszék nagy ívű, ám senkit sem érdeklő lufihámozásai között. Csakhogy kiszabadult a jogtudományi közegből, mert az új világot nem értő komcsi bírói kar ideológiát talált benne ahhoz, hogy ne kelljen alapos munkát végeznie. Legfőképpen döntenie, mert eltűntek számukra a korábban jól megszokott igazodási pontok, új meg nem volt. Ha lehántjuk a maszlagot, ennyi csupán a "jogszolgáltatási" elmélet lényege, de kétségkívül jó mentsvár a lusta, döntésképtelen bírónak: tehát sokáig fennmarad, az igazság meg úgy is odaát van.

A bírói függetlenség kérdése a másik, alaposan félreértett kategória. Egy ügyvéd ismerősöm szerint a bírói függetlenség csak arra jó, hogy ne rúgják ki a bírót akkor se, ha más állásból már rég röpült volna. Szándékosan összetévesztik ugyanis a szakmai függetlenséget az igazgatási függetlenséggel. A bírói függetlenség szakmai függetlenség, a bírónak legjobb tudása szerint kell eljárnia, de a gyenge, színvonaltalan munkavégzés következményei alól nem mentesíthet. A gyakorlatban mégis ez történik. Ugyanakkor a bírói függetlenség a bírák számára is csapda, nincs előrelépés, nincs karrier. A fizetésük sem függ valójában sem az elvégzett munkától, sem annak minőségétől, így nincs motivációs erő. Csak akkor rúgják ki, ha halálra ítél valakit egy apasági perben, fizetését - ha esik, ha fúj - megkapja, karrierlehetőség alig: szomorú világ.

Mert a bírói pálya addig érdekes, amíg valakit ki nem neveznek bíróvá. A folyamat egy sajátos képzéssel kezdődik, amelynek egyediségébe még a résztvevők sem gondolnak bele. A jogi képzés ugyanis az egyetlen, amelynek nincs semmilyen előképe az addigi oktatásban. (Büfé-ruhatár szakokat természetesen nem számolom ide.) Aki például orvosnak tanul, az nem tesz mást, mint magasabb szintre emeli, elmélyíti az oktatási rendszerben már megszerzett ismereteit biológiából, kémiából, fizikából. Jogászoknál az egész addigi képzés nem számít, nincs mire építkezni. A jogtörténetet leszámítva egyik tárgy sem következik a gimnáziumban megtanultakból, a jogi egyetemen megtanulandó anyag nagyon eltér mindentől. Ez egy más tanulási módszert igényel, sok ismeretet kell elsajátítani rövid idő alatt. A külső szemlélő csak a magolásra gondol, és sokan vannak - első sorban hölgyekre jellemző -, akik ezt a módszert választják. Belőlük lesznek a jogi diplomával rendelkezők. Jogász viszont az lesz, aki gondolkodva, lényegre koncentrálva, tartalmilag érti meg az összefüggéseket. A másik sajátosság, hogy mindenki jogi egyetemről beszél, pedig annak teljes neve állam- és jogtudományi egyetem (kar). Ez az egyetlen képzési hely, ahol egyetemi szinten államtudományokat, államvezetést, államelméletet stb. oktatnak. Amikor tehát a nép egyszerű fiai sokallják a parlamenti képviselők, miniszteriális emberek között a jogászok arányát, az nagyjából arra a tényre vezethető vissza, hogy az állam leendő vezetőit ezeken az egyetemeken képzik. Szintén kevesen tudják, hogy a jogi stúdium tud kellően bohém is lenni, nagy költőink, íróink közül sokan hallgattak jogot vagy végeztek jogi egyetemet. Ráadásul a jogi diplomában alapfokon elég sok (kb. 10-11) egyéb ismeret is beletartozik a statisztikától a filozófián át a közgazdaságig. Csekély nézetem szerint a jogászképzés alapvetően nem rossz, persze egyetemenként eltérő színvonalú.

Aki az egyetem elvégzése után bírói ambíciókat dédelget, nincs könnyű helyzetben. Három évig fogalmazóként, kevés pénzért vegetál, aztán egy évig szakvizsgázik, és jönnek még a titkári pozícióban eltöltött agyzsugorító évek. Összesen már tanult és dolgozott 10-12 évet és akkor, talán kinevezik "átmeneti" bírónak. Ha szépen paríroz, véglegesítik. Mire bíró lesz 35-37 éves, és már kiégett. Aztán slussz, alig van szakmai továbblépés, kihalásos alapon esetleg lehet tanácsvezető bíró, vagy óriási szerencsével magasabb szinten (megyei törvényszék, ítélőtábla, Kúria) lehet bíró, de ennyi. Akiben van egy kis spiritusz, az igazgatási vonalon próbál meg magának karriert építeni, ám ez esetben van egy apró bibi: nem biztos, hogy a legjobb bíróból lesz a legjobb bírósági vezető. A bíróként eltöltött évek nem képesítenek vezetőként semmire. A vezetői pozícióra kandidáló semmit sem tud például költségvetés tervezésről, vezetői motiváció lehetőségeiről, humánpolitikai döntések meghozatalának fontosságáról, és az is lehet, hogy vezetői képességei sincsenek. Egyet tud csak: utálja már az ítélkezést, hát próbálkozik. De a többség ambíció nélkül, frusztráltan marad bíró, és birkózik 30-35 évig a soha véget nem érő kásaheggyel.

A bírói kar elnőiesedése szemet szúróan negatív tendencia. Handó Tünde pedig erre a folyamatra rátesz még egy lapáttal, mert elköveti azt az alapvető hibát, amelyet a női vezetők többsége: nőkkel veszi körül magát. Cinikusan azt mondhatjuk, hogyha egy tamponárus kaszálni akar, menjen be bármelyik bíróságra. És bizony, kedves Bakó Bea, bírónő nincsen, valaki vagy bíró vagy nő. Ki várja el egy a családi gondoktól gyötört hölgytől, akinek esetleg éppen a beteg gyermeke mellett lenne a helye - nem valamiféle férfi sovinizmusból, hanem, mert a gyermek érdeke úgy kívánja -, hogy felkészülten levezessen 3-4 tárgyalást? Ugyan. Csak a laikus nem veszi észre, ahogy a tárgyalásra való beszólítás közben lapozgatja át az aktát, különben azt sem tudná hol van. Persze az életkor előrehaladtával - ha nem csömörlenek meg - válhatnak belőlük igazi bírák is, de akkora már nem lesznek nők.

A bírói munka minőségének különösen nagy rombolója egy munkaszervezés szempontjából technikai lehetőség, az otthondolgozás. Eredetileg nem lenne ördögtől való, mert a felkészülés, a döntések írásba foglalása nem feltétlen igényli, hogy ez a munkafolyamat a bíróságon végződjék. Ezért kérelemre engedélyezni volt szokás egészen a közelmúltig, hogy a bíró csak az ún. bírói napján jelenjen meg munkahelyén a tárgyalás idején, a hét többi napján otthon végezhette munkáját. Csakhogy ez a lehetőség a rossz értelemben vett bírói függetlenséggel halálos mutációt hozott a munka minőségére nézve. Senki sem ellenőrizte, hogy valóban elvégzi-e a bíró otthon a feladatát, így az esetek döntő többségében maradt a tárgyalás előtti iratlapozgatásból való vegetálás. E téren van előre lépés, az otthondolgozás engedélyezése már nem automatikus.

A minőségi ítélkezés akadálya továbbá az informatikai lehetőségek kihasználatlansága. Egy ifjú bíró döbbenten mesélte, hogy idősebb bíráknál nincs számítógép, ha kapnak, akkor sem kapcsolják be, sőt van ahol a bíró letakarta. A 45 év feletti bíráknál sajnos általános jelenség e téren is a világtól való elmaradás, pedig az információkhoz való hozzáférés ismerete nagyban segítené munkájukat.

Különösen a vidéki bíróságokra jellemző még egy negatívum: a belterjesség. Férj-feleség-gyermek kombók özöne, amelynek megvannak a jól indokolható szociológiai okai, összességében mégsem tesz jót az igazságszolgáltatás rendszerének. Ez a helyzet férfi bírák számára viszont különösen kedvező, mert mire az egyetemi évek alatt elvett feleség "öregecskedővé" válik - és ezzel esetleg bíróvá érik - máris ott a második alom lehetőségére a huszonéves "fogi", aki csak úgy issza az érett kolléga bölcsességét.

Ez a magasan képzett, fáradt, önmagába fordult társaság küszködik évente sok százezer üggyel. Nincsenek könnyű helyzetben, ezért a negatívumok sorolása mellett igaza van Bakó Beának, megértéssel kell hozzájuk viszonyulni, egyszerűen azért, mert megérdemlik. Aki látni akarja őket, megteheti, a tárgyalások nyilvánosak, bárki beülhet. Higgyék el, rendkívül szórakoztató nézni a sok - vélt vagy valós igazába hülyült - perlekedőt, az "én ott se’ vóutam" vádlottat, a pénzéért való megdolgozást manírokkal helyettesítő ügyvédet, a kakofóniából alig valamit megértő bírót. És olcsóbb mint a mozi.

A Handó-féle reform azzal kecsegtetett, hogy lesz változás ebben a punnyadt világban, de a kezdeti lendület kifújt.

Kedves Aristo és Bakó Bea, Önöknek nagyon nagy az igazsága a jog világának megítéléséről szóló írásaikban, elegük is lehet, de sajnos az az érzésem, nem mennek vele semmire.

Néhány hete bontakozott ki egy színvonalas és kulturált vita a Mandineren egyfelől a mindig szellemesen író, irigylésreméltóan jó tollú Aristo, másfelől az okosan érvelő Bakó Bea között a jogalkotás/igazságszolgáltatás állapotáról. Némi kiegészítésként pár gondolatocska a témához.

Először is a "Summum ius, summa iniuria" kérdéskör. Nem kell beleesni a jogászi sovinizmus csapdájába, a kifejezés arra mutat rá csupán, hogy a "Legnagyobb jog a legnagyobb jogtalanság." Ezt a gondolatot fogalmazza meg az orvostudomány számára Hippokratész: "Ami sok, megárt." A közgazdaságtudományban ismert határhaszon-elmélet is hasonló elvet rögzít: az első pohár víz a szomjazónak megváltás, a tizediket csak az inkvizíció tudja lenyomatni. A delphoi szentély homlokzatának felirata is - "Semmit sem túlságosan." - mértékletességre int. A lényeg, hogy az élet egyetlen területén - így a jogban sem - szabad túlzásokba esni, és pont.

A jogalkotás vonatkozásában mégis beleesik a jogalkotó a jog "túltolásának" csapdájába, melynek alapvetően kulturális oka van. A magyar emberek ugyanis nem érzik magukénak saját államukat, mert történelmileg úgy alakult ki, hogy a folyamatos megszállások miatt az állam - mint olyan - idegen érdekeket képviselt, melyet kijátszani hazafias kötelesség volt. Így aztán aki bármit szabályozni akar, az már előre azon töri a fejét, hogy fogják vérei megkerülni a szabályt, ezért ki akarja zárni a kikerülés lehetőségét. Igen ám, de az is kikerülhető, ezért arra is reagálni kell. Létrejönnek hát a tök értelmetlen jogszabályok, mert a kacifántos mondatok egészen csekély része szól a valódi jogalkotói szándékról, a nagyobb rész a kiskapuk bezárását célozza.

A második oka a felesleges törvénykezésnek az Országgyűlés lustasága. A parlamentnek mindenhol a világon két funkciója van. Az egyik a törvényhozási, a másik a kormányzati ellenőrzési funkció. A magyar parlament ez utóbbit egyszerűen nem látja el, helyette kompenzálásként felesleges törvényeket alkot, mert valamit a látszat kedvéért csinálnia kell.

A harmadik sajátosan magyar problémája a feleslegesen burjánzó törvényeknek a "megélhetési jogalkotásból" fakad. Abból ugyanis, hogy a törvények egy részére semmi szükség társadalmi szempontból, még nem következik, hogy nincs rájuk szükség egyéni okból. Ez a "megélhetési jogalkotás".

A "megélhetési jogalkotásnak" több terepe van. Nem tudom feltűnt-e valakinek, hogy jelentősebb törvényeink között alig van tíz évnél régebbi. Könnyű persze a rendszerváltozáshoz igazított jogalkotással indokolni a jelenséget - a politikusok be is kajálják -, valójában másról van szó. Az elhúzódó jogalkotás remek pénzügyi forrás az abban résztvevőknek, amely Magyarhonban nem történeti előzmények nélkül való. Az Országbírói Értekezlet például 1861-ben látta szükségét, hogy Magyarország is rendelkezzen olyan korszerű polgári törvénykönyvvel, mint Ausztria. Beindult a munka, és hipp-hopp már 1928-ra el is készült a Magánjogi Törvényjavaslat. Aztán a szocialista érában megunták a vacakolást, és Eörsi Gyulát néhány kollégájával bezárták egy üdülőbe, akik a Magánjogi Törvényjavaslatot pár hét alatt hozzábutították a létező szocializmus viszonyaihoz. Így lett Magyarországnak 1959-ben - röpke 98 év alatt - Polgári Törvénykönyve. Nos, ez a módi ma is. Törvényeink alapvetően korszerűek, a társadalmi viszonyok változásaihoz kellene csak igazítgatni őket. Igen ám, de abból nincs pénz. Ezért a nagy ötlet: legyenek új törvények! Megalakulnak a kodifikációs bizottságok, amelyek évtizedes szinekúrát jelentenek a résztvevőknek, plusz pénzzel, konferenciázgatással, publikálási lehetőségekkel stb. A valódi munkát meg a háttérben elvégzi a közigazgatási apparátus. Ha pedig végre elkészül a nagy mű, utána még évekig lehet pénzelni a kommentárokból, előadásokból. Most éppen a polgári perrendtartásról szóló törvény esetében csodálhatjuk meg ezt a jelenséget.

A "megélhetési jogalkotás" másik nagy területe az egzisztenciális okból gründolt hivataloké. A rendszerváltás környékén ment ez a folyamat cefetül, aki amerre kóválygott a nagyvilágban, hozott egy jogintézményt, amelynek ő lett a letéteményese. Így jött létre a tök felesleges külön Alkotmánybíróság, ombudsmanok garmadája ahelyett, hogy a már meglévő intézményrendszerünket korszerűsítettük volna.

A harmadik terep a szándékosan kialakított joghézagok rendszere. Igaz Bismarck mondása: "A törvények olyanok, mint a kolbász. Jobb, ha nincs ott az ember, amikor készülnek." A legjobb szándékkal is előfordul, hogy valamilyen élethelyzetre nem gondolnak a szabályozók. Esetenként azonban a joghézag jól fizet. Az egyik kodifikációs bizottságot vezető nagyon ismert professzornak a stábja felhívta a figyelmét arra, hogy kihagytak egy fontos területet a szabályozásból, bele kellene írni a tervezetbe. "Hülyék vagytok?" - jött a válasz - "Legalább két fejezet a kommentárba!"

A "megélhetési jogalkotás" negyedik - kissé áttételes - része az EU-s joganyag átvétele, amely folyamat részben írható a magyar jogalkotók számlájára. Akit a rossz sorsa arra vitt, hogy irányelveket olvasson, az azt tapasztalja, hogy átrágta magát negyven oldalon, de még sehol egy jogi normává transzformálható mondat. A rostán fennmaradó néhány gondolat a már meglévő törvényekbe könnyen beilleszthető lenne, de ebben a brüsszeli bürokrácia ellenérdekelt. Nemes egyszerűséggel azért, mert buták, mint a tök és lusták, mint a lajhár. Ezért aztán a lefordított szövegből kell új törvényt fabrikálni, mert a jó bürokrata a kies Brüsszelben így tudja egymás mellé téve kipipálni a jogharmonizáció eredményét. Egy már meglévő törvény egyszerű kiegészítését - ne adj Isten! - több törvény kiegészítését nem látnák át a gyagyások. Így lesz tehát rengeteg felesleges törvény Hunniában.

A politikai kormányzásnak nevezett jogalkotási bohóckodásról inkább nem szólnék, röhejes eredményeit mindenki látja. A személyre szóló jogalkotás elharapózása pedig egyenesen tragikus a jogbiztonságra, és ezen keresztül a jogállamra nézve. De ha a plebsnek ez kell, ám legyen.

Azt hiszem, itt lenne az ideje egy normálisabb jogalkotási rend kialakításának, mert ebből a maiból még annak is elege van, aki az egész folyamatot nem látja át, de eredményeit szenvedi.