Pár éve egy gyönyörű márciusi hétvégén adtunk a kispolgári élvezeteknek, és a család egy részével visegrádi kirándulásra indultunk. Visegrád kellemes hely, a kötelező programok (séta a Duna parton, vár, bobozás) után jólesett az ebéd, mely után még ejtőztünk egy csöppet, és elindultunk hazafelé. A kirándulásra szándékosan a kis szappanosdobozra hajazó kocsinkkal mentünk, és a sofőr is tisztában volt azzal, hogy vezetési képességei nem hasonlíthatók Vetteléhez, ezért némi gyakorló jelleg is megjelent a kirándulás céljai között.
Tahitótfalu térségében belebotlottunk egy nagyjából 15 fős, vasárnapi biciklisekből álló csordába. A vasárnapi biciklis mivoltjuk lesírt róluk, szép biciklis ruhában feszítettek, könyök- és térdvédőik rendben voltak, kezükön kesztyű, fejükön sisak, gyönyörűek voltak, na. A tehéncsorda magatartást sem volt nehéz felismerni, mert pont úgy közlekedtek, mint a kérődzők hazafelé a mezőről. Egymással beszélgetve, 30-40 méterre elnyúlóan, az út közepén kerekeztek úgy 15-20-szal. Nem zavarta őket, hogy más is haladna esetleg. Előzésükhöz kellett némi bátorság, mert folyamatos volt a szembe jövő forgalom. Egy komolyabb autó kockáztatott és elsöpört mellettük. Mi gyáván kocogtunk utánuk várva a tiszta előzés lehetőségét. Mögöttünk feltűnt egy fehér autó, akinek vezetője kissé idegesen konstatálta a helyzetet. Talán az ebédnek is köszönhetően mi kevéssé voltunk zabosak, inkább nevetve néztük a vasárnapi biciklisek felvonulását. Különösen egy 55-60 közötti hölgy tűnt ki közülük, akit alig tudott összefogni a biciklis gatyó, a bicikli nyerge pedig mélyen eltűnt egyenként harminc kilós farpofái között. Az is lehet, hogy annak a nyeregnek más örömszerző funkciója is lehetett mint az egészségőrzésben való szerény részvétel.
Ez a szituáció pár kilométerig fennállt, aztán a vasárnapi biciklisek sportágat váltottak, átalakultak kuglibábbá. A csorda pufók üdvöskéje valami megmagyarázhatatlan okból balra rántotta a kormányt, melynek következtében hatan, heten landoltak a flaszteren. Ketten átborultak a másik sávba is. Gyors fékezés és a lassú tempó mentett meg minket attól, hogy szert tegyünk a híradók által biztosított tizenöt perces hírnévre. A mögöttünk idegeskedő autó vezetőjének orcája elkezdett harmonizálni járgánya színével, amint felfogta a lehetséges következményeket. Mert ha a csorda mögül valaki éppen előzésbe kezd, akkor élete végéig nyomta volna néhány halott a lelkiismeretét szerencsétlennek. A kuglik elkezdtek feltápászkodni, lehúzódtak az útról, bárgyú mosollyal bocsánatkérőn integettek, mi pedig fejcsóválva elcsorogtunk.
Egy amerikai kolléga kipróbálta a kuglizást a biciklisek legnagyobb fájdalmára...
Az események hatása alatt szidalmaztuk a felelőtlen biciklis bagázst, amikor Szentendre előterében találkoztunk egy helyi érdekű Lance Armstronggal. Természetesen ő is a sáv közepén tekert gondosan ügyelve arra, hogy ne lehessen megelőzni. Nagy nehezen sikerült a művelet, de csak időleges sikert könyvelhettünk el. Mi ugyanis tényleg rabjai vagyunk avult kispolgári szokásainknak, ezért például megállunk a piros lámpánál. Ez az Armstrong-imitátor azonban abban is hasonlított nagy nevű elődjére, hogy tett a szabályokra, és fittyet hányva a kispolgári elvekre áttekert a piroson. A vasárnap délutáni gyér forgalom és a Jóisten kegyelme segítette abban, hogy további útját nem fehér vagy fekete autóban folytatta. Szentendre végén némi nehézség árán tudtuk végleg magunk mögött hagyni.
Ahogy kijön a jó idő előbújnak ezek a felelőtlen, másokat is veszélyeztető biciklisek. Sokszor van bennük valami kifejezetten irritáló, mert érződik rajtuk, hogy kicseszésből szórakoznak az autósokkal. Nehezen érthető például, hogy miért tekernek az autók között, ha van bicikliút is. Mi a francnak tartanak fel százméteres sort, ha emelkedőn próbálnak felkapaszkodni, miközben lóg a nyelvük az erőlködéstől. A kisördög néha incselkedik velem ilyenkor, egyszer utas pozícióban lehet, hogy kinyitom az ajtót megérdeklődve, hogy nem kell-e segíteni. Bár az árokból lehet, nem értik majd a kérdést. A biciklis-gyalogos relációban kifejezetten a bicajosok szokták elvinni a bunkóknak kijáró pálmát, sokszor járdán száguldoznak elütéssel fenyegetve a rájuk nem számító cipőtalpkoptatókat.
Természetesen bizonyára vannak - és remélem többségben vannak - a normális, szabályokat betartó biciklisek, a különböző komplexusaikat a közutakra transzformáló, balesetveszélyes helyzeteket kialakító drótszamárlovagokból viszont elegem van.
Az utolsó 100 komment: