Mi, magyarok azt hisszük, hogy csak nekünk vannak évszázadok óta húzódó nemzeti problémáink. Pedig dehogy, minden nép küzd a sajátosan rá jellemző össznépi traumával. A németek is, és most nem a holokauszt miatti vezeklésekre gondolok, az csak következmény. Ha megnézzük a németek történelmét, az utóbbi százötven évben jól megfigyelhető ciklusos rituálé szerint gördültek a németek dolgai. Először kialakul bennük a félelem, amely nagyobb teljesítményre ösztönözi őket meghozván a sikereket. Majd elkezdenek még jobban félni attól, hogy elveszítik, amit elértek és emiatt egyre nagyobb hatalmat adnak vezetőiknek, akik viszont a félelemtől és a nagyobb hatalomtól egyre rögeszmésebbé válnak. A ciklus harmadik periódusában a nagyhatalmú vezető rögeszméivel bedönti az egész cugehört, kezdhetnek elölről mindent a romok eltakarításával. Úgy látszik, ettől a szép nemzeti hagyományuktól a huszonegyedik században sem tudnak elszakadni.

Az újkori német történelem egy alapvető problémával kezdődött. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békeszerződések részben idegen megszállás (francia, svéd) alá kényszerítettek német területeket, részben 300 életképtelen államocskát (királyságok, hercegségek, grófságok, városállamok stb.) hoztak létre. Ha Hansinak kedve támadt egy röpke gyömöszre a szöszke Juttával a szomszéd faluból, már más államba kellett átlopóznia. Ezzel a helyzettel a németek elvoltak százötven évig, aztán azt vették észre, hogy mindenkinek lehet nemzetállama Európában, csak nekik nem. Az 1848-as forradalmak németföldön arról szóltak, hogy miképpen lehet egyesíteni Németországot köztársasági államforma útján. Kiderült, hogy sehogy, mert egy-két dinasztia érthető módon ragaszkodott az Isten kegyelméből betöltött pozíciójához. Ezért gyorsan kiverték a forradalmárok fejéből népboldogító gondolatokat. Az egyesítés elképzelése viszont megmaradt, mert a kibontakozó gazdasági helyzetben mégis csak nonszensz volt, hogy egy húsz kilométeres vasútvonal három országon keresztül - három jogrend, határ, macera stb. - menjen át. A kérdés csak az volt, hogy melyik dinasztia vezetésével valósuljon meg a német egység. Ezen elméláztak húsz évet, végül a Hohenzollernek a Königgrätz melletti csatában lepofozták a Habsburgokat, ezzel a mélázás időszaka lezárult. Európa nevében még III. Napóleon jelentett be különvéleményt, de őt és csapatait Sedan mellett megalázó módon verték meg a németek, akik valami eszement okból az egységes Német Császárság létrejöttét a versailles-i kastély tükörtermében deklarálták. És innen indult a modernkori német néplélek félelme attól, hogy mindez elveszíthető, Németország szétrobbantható, visszavethető Európa jogfosztott, törpe népei közé.

Ezért mindent beleadtak, a Német Császárság impozánsan fejlődött, vasutak, ipar, kereskedelem, szociális állam. Még itt-ott gyarmatosítani is tudtak. A németek szorgalma, innovációja, kereskedelmi ügyessége, "humora" etalon lett a nagyvilágban. A sikerekkel azonban nem tudtak élni, mert elkezdtek félni attól, hogy mindez elveszíthető. II. Vilmos jól rá is játszott erre a félelemre és rögeszméjévé vált, hogy az addigi eredmények úgy biztosíthatók, ha katonailag lenyomja a sikerekre irigykedő vetélytársakat. Ez önmagában még nem volt rossz gondolat, mert a vetélytársak meg éppen Németország lenyomásán fondorkodtak, a rögeszme rész onnan jött, hogy egyszerre akart keleten, nyugaton és délen is háborút folytatni. A Nagy Háborút furcsa körülmények között, de elveszítették a németek. Az addig sikeres ország megalázva, terület veszteséggel, iszonyatos jóvátétellel került ki a "békeszerződésekből". II. Vilmos utolsó rögeszméje még az volt, hogy egy nemzetközi felforgatót átcsempészett Oroszországba, hadd fájjon az unokatesó Miklós cár feje. Aztán a felforgató migráns eszméi három év múlva anarchiába taszították Németországot is.

Tizenöt év megalázottság és sok demokratikus töketlenkedés után a német elit és a német nép - komoly alternatíva híján - ügy döntött, hogy egy osztrák bevándorló kezébe adja sorsát. A bevándorló mesterien érezte meg a németek félelmét, amit ugyanilyen mesteri módon fogott be az ország fejlesztésébe. Németország pár év alatt hihetetlen fejlődésen ment keresztül: autópályák, tévéadás, filmek, korszerű ipar, nemzetközi elismertség. A Berlini Olimpia megrendezésének nagyszerűsége lenyűgözte a világot. A bevándorló ígérete szerint békés eszközökkel elkezdte Németország területét is növelni, puskalövés nélkül elzavarták a franciákat a Ruhr-vidékről, csatlakozott Ausztria, a Szudéta-vidék. Csak a babakocsigyárban dolgozó Hansi csodálkozott erősen, hogy a hazacsórt alkatrészeket akárhogy rakta össze otthon, abból mindig tank jött ki. Ha 1939 nyarán elüti a villamos ezt az osztrák bevándorlót, a németség legnagyobb vezetőjeként kerül a történelemkönyvekbe. De az állami vezetők nem járnak villamossal, így esélyt sem adnak ennek a szimpatikus járműnek arra, hogy a história aranylapjaira repítsék a nagyembereket. A németekbe paradox módon egyre inkább beköltözött a félelem attól, hogy minden elveszíthető, bevándorlójukba pedig az a rögeszme kezdett elburjánzani, hogy legyőzi a világot. A kétféle érzelemből kialakult elegy egy elpusztított, megalázott országot eredményezett.

Ez a szétszakított ország mégis talpra állt. A nyugati rész a kapitalizmus mintaállama lett, a keleti kommunista spicliállam. A nyugati rész iszonyatos belső energiák felhasználásával a '60-as évekre rendbe jött gazdaságilag. Társadalmilag megpróbálta elfelejteni múltját, de nem a holokauszt miatt, hanem azért, mert féltek. Immár maguktól féltek. Féltek attól, hogy ha kiderül sikerük, akkor megint katasztrófa lesz a vége. Belekapaszkodtak hát az európai egység gondolatába. Felvették a mimikrit, haladóak lettek, multikulturálisak, befogadók, polkorrektek, emlékezetpolitikusok, meg minden franc, csak hagyják őket békén. Bődületes szerencséjükre lett egy Kohl nevű kancellárjuk, aki megragadva a történelmi pillanatot egyesíteni tudta Németországot. Az egyesítés engedélyezésének ki nem mondott hátsó gondolata az volt, hogy a lerohadt keleti részek fejlesztése ötven évre leköti a németeket, aztán meg majd lesz valami. Csakhogy a németek tíz év alatt megcsinálták a produkciót. Az egyesítés karizmatikus kancellárját - mielőtt nagy német rögeszméje kialakult volna - jó érzékkel egy mondva csinált okkal kiiktatták a közéletből. És most új helyzet van.

A németek a 2008-as gazdasági válságból is jól jöttek ki. Ezzel megerősítették európai pozícióikat, a félelmük viszont érzékelhetően felerősödött. Merkel kancellár Európa erős embere lett, aki választott vezetőket rúg ki, ha politikájuk nem tetszik neki. A tökélyre vitt mimikri okán azonban nem németként, hanem európai politikusként. Így európai politikusi álcában ekézhette a görögöket, léphetett fel az orosz-ukrán konfliktusban. Merkelnek a látszólagos európaiság vált a rögeszméjévé, miközben az amerikaiaknak elég látványosan hódol be. (Lehallgatási botrány, orosz embargó stb.) De ez is a mimikri része.

A gond akkor van, ha németsége és álcaként használt európaisága érdekkonfliktusba kerül egymással, mert ekkor - éppen az európaiság érdekében kifejtett alakoskodás leplezésére - a német érdekeknek kellene hátrányba kerülniük. Ezért amikor a német érdekek és az európai érdekek szembe kerülnek egymással, Merkel lebénul, döntésképtelen lesz, csak annyi telik tőle, hogy szőnyeg alá söpörje a problémákat. A görög helyzet a német érdekek szerint úgy oldható meg, ha a görögöket kidobják az euróövezetből, európai szempontból viszont bent kell őket tartani. Merkel megoldása: húzni az időt megoldás nélkül. Az orosz-ukrán helyzetben a német érdek az oroszok támogatása, mert az a felvevő piac és nyersanyagszállító. Európai érdek Ukrajna támogatása, mert ezzel is gyengíthető Oroszország. Merkel megoldása: időhúzás döntés nélkül.

Az embercsempész tömegáru kezelésében azonban átmenetileg nem működött a képmutató halogatás taktikája, mert özönvízszerűen jöttek. Merkelnek csak arra futotta, hogy Magyarországot - szokás szerint - puffer országként használja ezzel is időt nyerve. Viktor jól érzett rá a németek képmutatására, melyet Merkel még az "európai értékek" nevű vudú szöveggel tetézett kijelentve: Németország minden szírt befogad. Csakhogy nem fog. A játék az lesz, hogy októberre a rossz idő beálltával csökken a nyomás, és talán ennek érdekében a német titkosszolgálat is tesz apróbb lépéseket. Szépen elmagyarázzák az embercsempészet irányítóinak, hogy nem olyan jó üzlet ez már. A hozzájuk érkezetteket meg jól pofára ejtik. Hosszú, bürokratikus eljárással kiválogatják azokat, akikre szükségük van, a többit szétosztják Európában vagy hazapaterolják. Mindezt persze médiafigyelem nélkül, hiszen a tizenöt perc hírnevet megkapták az embercsempész tömegáruk, a dicsőséget pedig learatták a németek.

A németek félelme egyre erősebb lesz, ahogy a képmutatásra használt európaiság egyre jobban fenyegeti saját magukat. Még a végén rajtuk is számon kérik azt a sok süket dumát, amit ők szoktak másokon érdekeik érvényesítése céljából. Ezért elkezdték a rugalmas elszakadást Merkeltől, aki azonban egyre rögeszmésebben nyomja az "európai értékek" rizsáját. Az érdekes kérdés perspektivikusan az lesz, hogy a rögeszmés kancellár ismét taccsra vágja-e Németországot mint elődei. Nem tudjuk, ma még fut a szekér. De ki merte volna megkérdőjelezni a német vezetés nagyszerűségét 1916-ban, vagy 1941 tavaszán. Mégis, ha a németek nem tudnak korrigálni, könnyen eljöhet 1918 novembere vagy 1945 áprilisa.

Sokszor nagyon, másszor kevésbé kedvelem a németeket (és van úgy is, hogy utálom őket), a félelmeikből, képmutatásukból és rögeszmés kancellárjukból viszont elegem van.

Kedves vidéki olvasóim a címet látva már el is kezdik formázni a klaviatúrán az olyan jellegű hozzászólásokat, hogy: "Pesti hülyék, hülye pestiek, nálunk itten Balatonmánducon, meg Rőttekeresen nincsen is ilyen gond! Mink nem sietünk a munkába! Munka sincs." Aláírom, igazuk van az esetek nagy százalékában. Ám fogadjuk meg Fülig James srófhúzóján díszelgő felirat tanulságát: "MINDNYÁJUNKAT ÉRHET BALESET!" A gyorsan véleményt formálók gondoljanak egy percre arra, ha rossz sorsuk mégis a fővárosba vetné őket vagy azokra a szerencsétlen közeli hozzátartozóikra, akik ebben a városban tanulnak, dolgoznak. Na, ugye, így mindjárt más!

Ha példának okáért egy, a pesti viszonyok tekintetében felkészületlen rőttekeresi lakos vonatja befut a Keleti pályaudvarra, azt hiheti, hogy a felgyorsult MÁV-nak hála valamelyik észak-afrikai, közel-keleti városba érkezett, mert elfelejtett leszállni Pesten. Pedig csak arról van szó, hogy Viktor nemzetvezető hiába harcolt az utolsó plakátig a magyar-szerb gyepűben, az embercsempész tömegárukkal való harcot elveszítette. (Vagy a magyar-szerb határ már a Keleti pályaudvaron húzódik.) Látjátok vidéki barátaim, nem is olyan egyszerű a pesti emberek élete!

Amennyiben Balatonmánduc felől közeledik egy meggondolatlan vidéki Budapest felé, annak is fel kell kötnie az alsóneműt. Valamelyik nagyon hülye például az M7-es végének támfalazási munkáit az augusztusi idegenforgalmi szezon kellős közepére időzítette, így a Balatonról özönlők álldogálhattak volna még egy órácskát a dugóban. A magyarok szégyene, hogy Rogán pasának kellett szőnyeg szélére állítania azt az ökröt, aki ezt kitalálta.

Még Rogán pasa varázsa sem elég azonban ahhoz, hogy az autópályák bevezető részeinél folyó munkálatokat megakadályozza, - horribile dictu - ésszerű mederbe terelje. Talán a varázs kopása és a lakópark bővülése között van valami rejtett összefüggés. Szegény balatonmánduci duci ott szembesül azzal, hogy annyi idejébe kerül megtennie azt a néhány kilométert a Tescotól a Hegyalja útig, mint amennyi a Balatonmánduc-Budapest viszonylat ideje. Akkor pedig tessék szolidalítani azzal a budapestivel, akinek ezt a horror utat naponta kétszer kell abszolválnia!

A legnagyobb szégyen azonban a Széll Kálmán tér. Gyakorlatilag egy építési területre engedik rá Buda forgalmát. Ez életveszélyes, ha baleset lesz, remélem, Tarlós úr bevonul a kaptárba. Kismamák tolják a babakocsikat, idős emberek botorkálnak, munkába sietők egyensúlyoznak, az árusok kántálnak a teherautók, munkagépek között. Ezt sehol a világon nem engednék meg, a munkaterületet le szokás zárni, ahol a melósok munkájukra figyelve dolgoznak. Ha kész a munka és műszakilag átveszik, akkor - és csak akkor - lehet ráengedni a forgalmat. Tarlós úr birodalmában ez nem így van, itt emberkísérlet zajlik. "Hány ember hal meg a Széll Kálmán tér felújítása alatt?" - elnevezéssel. Lehet kötni a fogadásokat.

forrás: napikalef.tumblr.com

Nézzük, hogy van-e értelme ennek a másfél éves felfordulásnak, idegeskedésnek? Valamelyik portál már lelkendezik, hogy látszanak az első eredményei a felújításnak. Bár ne látszanának! Egy rakás szar. Nem történik más mint letérkövezik az egész teret. Semmi valódi megoldás a budai forgalom korszerű átvezetésére. Hol vannak a föld alá vitt utak? A villamoshálózat föld alá vitele? Sehol. Ugyanaz marad a tér szerkezete a másfél éves őrület után is, a meglévő problémákat nem orvosolták. Kétségtelen, hogy az EU-s pénzeket sikerült a szokásos ostoba módon elkölteni. Láthattuk a vidéki városok főtereinél vagy a Kossuth téren. Térkövezés és más semmi.

Ugyanakkor óriási respect a névtelen hősöknek, akiknek szorgalmas, lelkiismeretes munkájával élnek vissza ezek a senkiházi, tolvaj politikusok. A kánikulában dolgozó munkásoknak, mérnököknek, villamosvezetőknek és kedvenceimnek, a buszvezetőknek. Azt hiszem ez utóbbiak vezetési tudása előtt Vettel is elbújhat. Türelemmel, profin, okosan, az utasok indokolt rossz kedvét kezelve végzik nap mint nap munkájukat. Nem tudom megköszöni-e nekik valaki, részemről: köszönöm.

Az emberkísérlet másik része a tájékozódási képességekre vonatkozik. Mert a Széll Kálmán téri munkaterület csak egy része a műsornak, aki el akarja kerülni, azt is megszívatja a csodás polgári termék rezsim. A Gábor Áron utca egy részét is lezárták valami ép elmével nem indokolható okból, így aztán aki a hegyen akar átmenni, az is pórul jár. De a Margit körút fonódó villamos miatti felbontását egy elmeháborodott szintén a Széll téri munkák idejére tervezte. A rakpartot is most kellett feldúlni, mikor máskor. A Lajos utca környéke is zárt osztály. Sorolhatnánk még az apróbb kellemetlenséggel járó kisebb lezárásokat, forgalomeltereléseket, amelyek durva kihívások elé állítják a budapesti embereket.

A mindennapi munkába járás szándékos megnehezítésének csak egy oka van: az EU-ból kapott pénzek elköltése. A rohadékokat az sem érdekli, ha ehhez egy közel kétmilliós várost tesznek élhetetlenné. A lényeg a lopás. A budapestiek tűrik még ezt az aljasságot egy darabig, de ha egyszer elegük lesz, felidézhetik Ady versét: "Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk végleg leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar Igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet."

Az egyik legnagyobb és legbölcsebb magyar író, Rejtő Jenő 1943. január elsején halt meg. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: "Na, ez az év is jól kezdődik!" Így vagyok én ezzel az előttünk álló ősszel: még el sem kezdődött, de már olyan komoly veszélyek látszanak, amelyek bekövetkezése a magyarnak nevezett közösség számára végzetesek lehetnek.

Itt van először is Kína és az ő gazdasági krízise, amelynek eszkalálódása könnyen elsüllyesztheti a pöttyös fenekű gyorsnaszádot. Kína 7%-os gazdasági fejlődése látszatra impozáns, valójában kb. 2-3%-os visszaesést takar. Ennek az óriási országnak ugyanis évente 9-10%-ot kell növekednie ahhoz, hogy valós növekedésről lehessen beszélni, ez alatt minden visszaesés. Ha pedig a deklarált 7%-ból levesszük a statisztikai "Mennyit fialjon a disznó?" effektust, az a 7% inkább 3-4% a valóságban. A tőzsdések kiszámított hisztijét persze helyén kell kezelni, ám a világgazdaság összetettsége folytán átalakíthatjuk a korábbi szólást: "Ha Peking (Sanghaj) megfázik, New York ágynak esik." New York ágynak esése esetén pedig Budapest beköltözik az intenzívre. A kínai és a nemzetközi pénz- és tőkepiac döntéshozói mindent megtesznek a krach elkerülése érdekében, a helyzet azonban az, hogy rengeteg pénz kell a túlfűtött - és sok szélhámosságot takaró - gazdaság rendezett landoltatásához. A torz piaci viszonyok pedig a beavatkozásokat is torzíthatják, amely a végén fejreálláshoz vezethet. Meglátjuk, a puskaport érdemes szárazon tartani.

A görög válság a második veszélyt jelentő problémakör. Borítékolható volt, hogy az idegenforgalmi szezon végével és az euróval fizető országoknak tett gesztusok után a görögök borítják a bilit, hiszen mit csináljanak, ha elmennek a turisták. Kell valami szórakozás, meg hát régi kereskedő nép, miután pénz zsebben, lehet Molotov-koktélokat hajigálni. Ciprasz le is mondott, a választásokkal el lehet húzni az időt jövő tavaszig, addig sem kell a vállalt megszorításokat végrehajtani. A balfék EU az összes ostoba vezetőjével, bürokratájával pedig majd ismét rácsodálkozik a görög mozira, amelyben már 5 éve vetítik ugyanazt a filmet. A "lesz megszorítás, nem lesz megszorítás"- játék sajnos kihat a forint árfolyamára, ha senki sem borít, hozzá lehet szokni, még keresnie is lehet annak, aki eltalálja az ütemet. Ha azonban elcseszik a játékot, megnézhetjük magunkat.

A harmadik gondot a FED kamatemelési eltökéltsége jelenti, amelynek eredményeként a világban bolyongó pénz az USA felé veszi az irányt. Az EU-pénzek valamit tompítanak majd Magyarország számára, de az egyre növekvő államadósság finanszírozása drágább lesz. A kamatemelés azonban nem biztos, jelentős pénzügyi erők halasztanák, mert az ingyen pénzzel el lehet vigéckedni a börzén. A kínai problémák felnagyítása sem feltétlen független a kamatemelési félelmektől. Meglehet, hogy csak arról van szó, hogy befolyásos pénzügyi csoportok érdekeltek a világgazdaság problémáinak túldimenzionálásában, különben ugrik a FED által kidobált pénzből való seftelés saját zsebre.

A gazdasági kockázatok mellett érdemes számolni a politikai kockázatokkal is. Az orosz-ukrán konfliktus nincs megoldva, a háború kitörhet, és az sincs kizárva, hogy maguknak az ukránoknak lesz elegük a politikai vezetőikből. Az orbáni Magyarországnak egy ilyen helyzet feloldhatatlan dilemmát fog jelenteni, mert az erősödő orosz gazdasági-politikai befolyás ellentétes az atlanti elkötelezettséggel. Viktornak valamelyik ujját le kell harapnia. Egész bátorsággal, közelről nézhetjük a mutatványt, csak az a baj, hogy Viktor téves helyzetértékelésének árát az ország népe fogja megfizetni.

A valamiért menekültválságnak - valójában embercsempész üzlet - nevezett helyzet őszre-télre durvulhat. Megoldás egyelőre nincs. Európa látványos töketlensége, a magyar politikai vezetés bizonytalankodása miatt bármi lehet. Úgy látszik, hogy a liberálisnak gondolt megoldás idejét múlt, nem alkalmazható ekkora embertömegnél. Az úgy nevezett fősodratú média is tanácstalan. Elvi szinten migráns párti, az iszlám országok mindennapjairól szóló beszámolók - Palmüra felrobbantása, a békés idős régész bestiális legyilkolása, kiscsávó maci fejezése, melegek látványos kivégzése - mégis arról árulkodnak, hogy náluk is fordul a szél, lassú átértékelődés bontakozik ki. Nem lennék meglepve, ha ősz derekára európai és nemzeti egység kovácsolódna össze a menekülteknek nevezettek kizsuppolására Európából.

A felsorolt kockázatok bármelyikének bekövetkezése teljesen magával ránthatja az országot, halmozottan való bekövetkezésük pedig beláthatatlan katasztrófát okoz. Sajnos az elmúlt években a kétharmados politikai vezetés hatalmi pozícióját erősítette, az ország gazdaságilag harmat gyenge. Az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy a fenti problémák kezelése nem könnyű. Viktor 2010-től tartó országlásának arról kellett volna szólnia, hogy amennyire lehet, erős országot alakítsunk ki. Ez - a plakátokon hangoztatottak ellenére - jól láthatóan nem sikerült. A gyenge ország korrupt vezetői saját zsebük megtömésén kívül semmilyen eredményt nem tudnak felmutatni.

Az ősz sajnos megmutathatja a virtuális plakátvalóság és a realitás közötti ordító különbséget. Távol álljon tőlem a nemzethalál víziójával való riogatás, ám borzasztóan elegem lenne, ha Rejtő szavait kellene idézni az Úr 2016. esztendejének első napján. "Na, ez az év is jól kezdődik!"

A magyar nép vidámságáért felelős miniszter - ama Lázár nevű - bejelentette, hogy rendőri ezredeket fognak vezényelni a déli határra a radikalizálódó embercsempész bevételi források ellen. Ezek lesznek a hatásvadász századok.

A hatásvadász századoknak egy feladatuk lesz, vadásszák a hatást. A Viktor kormány nem lesz veszélyben, mert az embercsempész bevételi források elleni kormányzati fellépés eddig nem volt hatásos, így Viktor kormánya nem is kerülhet a rettegett hatásvadászok célkeresztjébe. Jól fejlett kremlinológusoknak ugyanakkor egyből feltűnik, hogy a hatásvadász századok ezentúl nem Habony Árpádhoz fognak tartozni, hanem Pintér úrhoz, a helyzet tehát forrósodik.

A hatásvadászok még éles bevetésen nem vettek részt, valódi hatásvadász tapasztalatuk nincs: majd belejönnek, gondolja a Lázár. Hatásvadászaink eddig sajnos csak a magyar viszonyok között szerezték tapasztalataikat az amúgy agyatlan plakáttépkedők ellen, de most nekidurálhatják magukat. Nem lennék N’bele, meg Ahmed helyében, ha a délceg magyar hatásvadászok egyszer megindulnak!

A magyar nép már alig várja, hogy megmentsék az embercsempész bevételi forrásoktól, és ebben igazuk van, hiába a széplelkek finomkodása. A Viktor kormány - menekülve az időközi képviselő választásokon elszenvedett kudarcok elől - jól érzett rá az egészséges népi érzületre. A ballibek meg szokásuk szerint voltak/vannak olyan ostobák, hogy érezni sem mernek. Csakhogy Viktorunk magasra tette a mércét, mert megígérte az ő népének, hogy N’bele, meg Ahmed kívül fog maradni szeretett hazánk határain. A magas mérce fenn maradt, Viktor meg megpróbál átbújni alatta. Ezzel pompásan alá támasztja a közkeletű találós kérdés bölcsességét: - Miért nem tud a szamár énekelni? - Mert túl magasan kezdi.

A közszolgálatinak csúfolt híradó - igazolva a nincs rosszabb a hülye, de szorgalmas munkaerőnél tételét - tervszámokkal rettegteti csekély nézőit az embercsempész bevételi források érkezésének napi számait ismertetve. A butácska Németh Balázs még szem- és homlok ráncolva hüledezik is. Észre sem veszik az ostobák, hogy ezzel a cselekvőképtelen, rossz kormányról állítják ki a szegénységi bizonyítványt. Mert az emberek hónapok óta hallgatják azt, hogy mennyi embercsempész bevételi forrás érkezik az országba, és mennyi van úton. De ezt már senki sem akarja hallani. A veszélyt érző emberek megoldásokat akarnak. Azt akarják látni, hogy mennyi embercsempész bevételi forrást vágtak ki a magyar hatóságok úgy, hogy a lábuk nem érte a földet. Énekelnie kellene a szamárnak. (Talán Balog miniszter úr kezdhetné.)

Ez a Viktor kormány által a népnek eladott helyzet azonban valamiért hónapok óta nem következik be. Éppen fordítva! A nagyon nemzeti Viktor kormány magyar falvakat erőszakol meg azzal, hogy rájuk telepítse N’belét, meg Ahmedet. Befogadó állomásokat, tranzitvárókat létesít, ingyenes buszjáratokkal furikázza őket, egészségügyi ellátást kapnak, ingyen kaja, pia, dolce vita a köbön. A derék rettegtetett magyaroknak nem ezt ígérte a Viktor. Azt ígérte, hogy Dublin III-at felmondja, az embercsempész bevételi források pedig repülnek, amerre a szél fúj.

Ám az embercsempész bevételi források valamiért nem repülnek, ezért kellenek a hatásvadász századok, akik majd jól elterelik a figyelmet a valós folyamatokról. Szigorú orcával fognak a kamerák előtt pózolni, aztán annyi. Másra úgysem jók, hiszen kiképezve sincsenek. Politikai akarat hiányában arra sem lesz felhatalmazásuk, hogy kizavarják az embercsempész bevételi forrásokat az országból. Ezért nem lesznek ők többek, mint szánalmas hatásvadászok.

A magyar alvilág számára azonban ez a politikai döntés a Kánaánhoz vezető út. Miközben a rendőri erők a határon alakítják a hatásvadászt, a bűnözők kényelmesen grasszálhatnak, fosztogathatnak. A rendőri állomány alapból leterhelt, gondolom másra sem vágynak mint a családtól száz kilométerekre való hatásvadászkodásra. A magyar polgár közbiztonsága tovább fog romlani, és e könnyen kimondott mondat mögött egyéni tragédiák húzódnak majd meg.

Nem tudom ez a Viktor kormány mikor kezdi el megérteni a világot. A hatásvadász századokkal való vigéckedés helyett a titkosszolgálatnak kellene elkapnia a szervezőket. Csendben. Egy-két könnyed, a nyilvánosság számára véletlenszerűnek látszó adminisztratív intézkedés megtenné hatását. Ha nincs aki szervezné ezeket a szerencsétlen bevételi forrásokat, azt sem tudnák hol van Magyarország.

Dobbal nem lehet verebet fogni, ezért a hatásvadász századokból - miközben a benne parancsra résztvevőket sajnálom - elegem van.

Ennek a Kormánynak lételeme a médiahack. Különösen nyáron. Most éppen Balog Zoltán közölte a kánikulában tikkadozó néppel, hogy ő bevezetné a mindennapos énekórát. Szokás szerint senki sem figyel a szóhasználatra, és komolyan veszik az óhajtást teret adva a mi tiszteletesünk hackelésének. Mert hát, drága barátaim, hogy ki mit szeretne, és minek van realitása az két különböző dolog. Én meg speciel azt szeretném, ha az aranyhal, a dzsin, akárki teljesítené minden kívánságomat, csak valahogy ez a jámbor szándék nem találkozik a valósággal. (Pech.) Ahogy Balog lelkész úré sem. És még azt is isteni szerencsének tarthatjuk, hogy Balog nagytiszteletű úr ilyen szerény óhajtásaiban, mert esetleg óhajthatna kollektív megváltást mindenkinek vagy világbékét vagy mit tudom én, mi jár Viktor igazhitű barátjának a fejében. De ő csak szerényen iskolai nótázást szeretne. Hát nem cuki?

Magam részéről nem is vesztegetnék sok szót erre nemes és szerény óhajra. Még akkor sem, ha készülődik valami kétéves apanázst biztosító kifizetőhely a rezsim lakájainak Balog páter vágyainak igazolására.

Nézzük inkább, mit lehetne énekelni? Szegény, szegény papocska azt hiszi, hogy majd népdalok szállnak szellők szárnyán az égig, a boldog magyar fiatalság ajkairól. Buta, életidegen vágyak ezek a népboldogító minisztertől. Erős a gyanúm, hogy a Bulibáró és hasonló mély értelmű mulatós szongoktól fognak zengeni az iskolák, ha egyáltalán. Milyen szép is lesz amidőn Balog mösziő áldozatos munkájának eredményeként egyszerre csendül fel iskoláinkban: "Én a bulibáró legyen buli bárhol Sálom dilomálom". Ha ez bekövetkezik, Balog úr már nem élt hiába. Az ökörség új mértékegységeként évszázadokig fenn marad neve.

Ne legyünk azonban szemérmesek, nézzük meg alaposan legendás népdalainkat is. Gyermekként sokukat nem értettem, és azt hittem az én hibám, de jórészüknek tényleg semmi értelme, illetve tele vannak erős szexuális tartalommal, amely nem kifejezetten gyerekeknek való.

Itt van mindjárt a Cickom cickom kezdetű népdal. Egy furcsa kérdéssel kezdődik: "Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod?"  Először is ki az a Cickom? Valami mellszépségverseny győztes? Rejtély. Cickomot arról kérdezik, hogy vagyon-e szép lánya. Erre Cickom azt feleli, hogy: "Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon?" Ezt az utóbbit nem kérdezte senki, kit érdekel, hogy Cickom leány gyermeke mennyi haszonnal bír a családra nézve. A kérdező azonban meglepő ajánlatot tesz: "Add nekem azt, elkapom azt,". Na, most úgy képileg: Az erőszakos mellszépségverseny győztes Cickom kivágja megunt lányát az ajtón egy vadidegennek, aki megpróbálja elkapni, nehogy összetörje magát szegény lány. Aztán jön valami összefüggéstelen refrén. A második strófa még zavarosabb. Kezdődik a legények regimentjével, amely igen cifra. Oké. De mit keres a legények cifra regimentjében a Sándor Panka, aki ugyebár nő. Feltűnik a sztoriban Rebeka is, akinek ékes a dereka. Új szereplőként bekapcsolódik a barna legény is, aki szereti. Csakhogy kit? Sándor Pankát vagy Rebekát, vagy mindkettőt? Hát miniszter úr ezt az ellen-Conchita Wursttal vegyített swinger klub kultúrás Pride vonulást akarja nyomatni a kölyköknek? Pap létére? Maga normális?

Legendás népdalunkként vagyon számon tartva a Csillagok, csillagok kezdetű. Miniszter úr drága, tudja miről szól? A mondanivalója az, hogy a közvilágítással elégedetlen kanos fickó rimánkodik a csillagoknak némi fényért, mert különben nem a csajához mászik be dugni, hanem valami rusnya némberhez. Hát ez kell a fiatalságnak lelkész úr?

És ott van a Csitári hegyek alatt című hungarian song, melyet oly kedvesen nótázott el a Parlamentben a mi dalos miniszterünk. Ez sem szól másról mint egy kis közös gyönyör megéléséről. Bár az első versszak szerint merülnek fel apró problémák.  Kezdődik egy időjárás-jelentéssel, amely arról tudósít, hogy: "A csitári hegyek alatt régen leesett a hó." Eddig megvagyunk, bár hol van már a tavalyi hó... Aztán kisangyal - rácáfolva a büszke magyarság lovas nemzeti létére – leperecelt a paciról. Ciki. Ebből az alkalomból kitörte a kezét. Überciki. Gondoljunk bele, ez azzal jár, hogy kisangyal klotyóra sem tud elmenni segítség nélkül, kitört kézzel ugyanis egyes műveletek elvégzése nehézségbe ütközik. Ám a szerelmes aggódik ezen? Egy fenét! Felajánlja segítségét? Nem! Egy dolog miatt bánkódik: a szexuális aktus előjáték részében zavarok támadnak, mert kisangyal nem tudja ölelni. Így aztán dobja kisangyalt, sajnálkozva bár, de nem lehet az övé. A legócskább szakítós duma. Bajban vagy szerelmem? Na, én léptem. Hol van ez a keresztény értékrend jóban-rosszban elvárásától, pap úr kérem? Ezt kell tanulniuk a gyerekeknek már kisiskolásként?

Sorolhatnánk még a többi példát is, de minek. Látszik, hogy Balog miniszter olyasmit propagál, amelytől Balog tiszteletes intené híveit. Bár az is lehet, hogy az óhajtás ezen szexuális tartalmú dalocskák után azt jelenti, hogy  az öreg kecske Balog még egyszer szívesen megnyalná a só(s)t. Balog úr tehát miniszterként és lelki vezetőként egyaránt nevetségessé tette magát kapuzárási pánikja miatt elkövetett közéleti óhajtásával.

Ez a nyár megmutatta a kabaré kormányzás határait, ezért kérem Viktort, hagyják már abba, mert a folyamatos röhögő görcsből már elegem van.

A dinnye számos jó tulajdonsága miatt az egyik legnépszerűbb gyümölcs. Hűsít, szomjat olt, vízhajtó hatású, a fogyókúrázók nagy barátja, és benne van a nyár, amelyet alig várunk a hideg, sötét téli estéken. Számomra van még egy jó tulajdonsága: mértékletességre tanít.

Sok évtizeddel ezelőtt egy messzi-messzi galaxisban - az átkos Kádár-korban - a nyár ugyanolyan gondot jelentett a szülőknek mint ma. A kulcsos gyerekek társadalmi problémaként voltak a kor okosainak kedvenc uborkaszezonra való témái. Csak ez a komoly társadalmi kihívás éppen a gyerekeket nem érdekelte. Én legalábbis nem emlékszem rá. A szülők reggel elindultak munkahelyükre, mi pedig már lent is voltunk az udvaron, és ment a közös játék (foci, lábtengó, fejelés, bújócska, kártyázás) estig.

Egyszer a galeri kalandvágyó frakciója úgy döntött, hogy a város környéki tóhoz mennek másnap pecázni. Holmi engedélyeket firtató kérdésekre persze nem tudtak volna jól felelni, ám edzettségük megfelelő alapot biztosított számukra ahhoz, hogy már a kérdést se tudja nekik feltenni a kíváncsiskodó halőr. A Blaireau-kezdemények egész napos szorgos ücsörgésük eredményeként fogtak néhány kisebb pontyot, keszeget, kárászt: a horgászegylet meg sem érezte hiányukat. Estefelé fáradtan, éhesen, szomjasan vánszorogtak hazafelé, midőn deus ex machina elébük toppant egy dinnyeföld. Ha már ott kínálgatta kincseit kalandorainknak, hát éltek vele. Csak éppen mértéktelenül. Feltörték a kiszemelt dinnyét és zabálták, aztán a következőt és így tovább. Ment volna a dinnyeföldi dínom-dánom a végtelenségig, ha a mulatozást meg nem zavarja a csősz. Vénséges vénember volt a csősz, manapság - a "kéthét alatt rend van" országában - biztosan nem merné megzavarni 4-5 tizenéves dáridóját, mert vagy szeretett dinnyeföldjén végezné vagy benne.  De mint mondottam, az egy másik galaxis volt, melyben a sihederek, ha tilosba tévedtek is, kispolgári neveltetésük okán pontosan tudták, hogy csínyt követnek el. Ezért elkezdtek futni. Innentől pedig burleszkbe hajlott a jelenet. A srácok futottak volna, a dinnye élettani hatásai ellenben kicsit maradásra bírták őket. Az idős csősz viszont nem tudott futni, botjára támaszkodva araszolgatott közben szórva átkait. A "Nagy dinnyeföldi menekülés" anno úgy nézett ki, hogy a fiúk szaladtak száz métert, aztán gatya le, trágyázás, csősz közelbe ér, gatya fel, futás újból száz métert. Ez így ment, amíg egy kukoricaföld menedékébe el nem tűntek az öregember szeme elől. Nem kellett volna ahhoz párizsi helyszínelőnek lenni, hogy felderítsék az elkövetőket, mert gyakorlatilag házuk kapujáig húzták a barna csíkot. A mohóbbak még másnap is küzdöttek a dinnye katzenjammer hatásaival. Mi, gyáva, retrográd otthonmaradók röhögve hallgattuk a megpróbáltatásról szóló beszámolókat, és egy életre megjegyeztük magunknak, hogy a dinnye mértékletesen fogyasztva jó.

Manapság nemcsak a tapasztalat és az életkor miatt vagyok mértékletes dinnyefogyasztó, hanem a kereskedelem rossz gyakorlata miatt is. Nem lékelik a dinnyéket már egy jó ideje, így tiszta lutri a dinnyevásárlás. És ezen a lutrin én sokszor veszítek. Többször vettem már úgy dinnyét, hogy felvágása után ki kellett dobnom az egészet. Mintha a ráfordított pénzt egyből a szemetesbe dobtam volna. Bosszantó. Ebből a szempontból mindegy, hogy multiban, magyarságára büszke bolthálózatban vagy út mellett veszi az ember gyereke a dinnyét, az eredmény sokszor ugyanaz: kuka. Mert a termelők, kereskedők könnyen hárítják a fogyasztóra vacak portékájuk kockázatát. Ők köszönik szépen, eladták az ehetetlen dinnyéjüket, Te meg fizess a semmiért. Pedig lenne mód e téren is fogyasztóvédelemre, a lékelés ismételt bevezetésével.

A messzi-messzi galaxisban még lékelték a dinnyét. A derék fogyasztó elszántan kopogtatva játszotta meg a hozzáértőt, miközben kinézte magának az ő szeretett dinnyécskéjét. A kiszemelt példányt átadta az árusnak, aki nagykésével, háromszög vagy négyszög alakú darabot vágott ki belőle. Persze a rutinos árus tudta, hogy melyik részén kell lékelni a dinnyét, hogy az a legszebb formáját mutassa, ám a rutinos vevő ezt megelőzendő megmutatta, hol kell lékelni. A vacak, színtelen, vizes, kásás, éretlen dinnye egyből megmutatta magát, jöhetett egy másik. Ha állagra, színre jónak mutatkozott a kiszemelt dinnye, következő lépés a kóstolás volt. Itt alakulhatott ki kisebb vita a felek között, mert ízlések és pofonok ugyebár, de az árusok egy dinnyénél még nem szoktak vitatkozni, a vevő választott másikat. Ha pedig a vevő élt vissza a lékelés lehetőségével, az árus egyszerűen elzavarta. Karikaturisták szerint az akadékoskodó vevő maga is lékelés áldozatául eshetett.

Legfeljebb ilyen szerény művészi alkotások készíthetők az ehetetlen dinnyéből kifejezve az árussal kapcsolatban érzett gondolatainkat

Ezt a jól működő ősi rendszert verték szét jól kitolva a fogyasztókkal. Állítólag egészségügyi okból. Hiszi a piszi! Majd pont a dinnyelékelés okoz egészségügyi problémát. A csudát! A dinnyelobbi hisztizte ki magának, mert lékelés nélkül egyszerűbb és olcsóbb eladni a dinnyét. A döntéshozók pedig - hülyeségből vagy jó pénzért - benyalták. Mi, fogyasztók ennek a döntésnek az árát fizetjük meg a rossz minőségű, ehetetlen dinnyék kényszervásárlásával. Mert ebben a rendszerben sem a termelő, sem a kereskedő nem érdekelt a jó minőségű dinnye termesztésében, hiszen a kiszolgáltatott fogyasztó úgyis megveszi, amit elébe raknak. Lőrinc nap után különösen nem árt óvatosnak lenni, hiszen barátunk már - a dinnyébe pisilés milliárdos közbeszerzésének győzteseként - elvégezte a műveletet.

Azt hiszem, sokaknak elege van abból a kiszolgáltatott helyzetből, amely a lékelés betiltása miatt a vevőkre hárítja az ehetetlen dinnye megvásárlásának kockázatát.