Akik megtisztelnek azzal, hogy írásnak alig tekinthető zsengéimbe beleolvasnak, tudják, hogy Viktor nagyszerűségét a Cinege köz és a Hold viszonylatban Békemenettel hirdető CÖF rendezvényről hiányozni fogok. Mindazonáltal mélységesen megdöbbentett, hogy egy politikai formáció elég szélesnek tekinthető belső nyilvánosságában Viktor fizikai megsemmisítéséről fantáziálgatnak. És ezt a politikai formációt nem ám a nyavalyás náczikok gyülekezete, hanem a nyugatos polgárosodás elkötelezett hívei alkotják.

A gyilkosságos felvetést először is emberi okból kell elutasítania minden ép lelkű polgártársnak. Viktor fiú, egy kedves, szép asszony férje, és öt gyermek édesapja. Mennyire kell aberráltnak lenni ahhoz, valaki fájdalmat akarjon okozni a családtagoknak? Természetesen áll ez fordítva is. Fletó szintén fiú, férj és apa, az ő családtagjainak se akarjon fájdalmat okozni senki. (Na, jó 2006-ban, amikor a mi jó Ferencünk eszkalálta az erőszakot, azt még elnéztem volna, ha egy szerencsés hókon találja egy tojással, mert a lecsorgó lé vicces lett volna, de a halálát akkor sem kívántam.)

Ha ellépünk a dolog emberi vonatkozásától, Viktor politikusként sem érdemeli meg, hogy ilyen vágyak tárgya legyen. Például azért mert Viktor zsigerileg elutasítja a fizikai erőszakot. Se a Fidesz székház ostroma alatt, sem más feszült helyzetben nem élt ezzel a módszerrel. Viktor nagy barátja és példaképe, Putyin úr már rég szervíroztatott volna egy kis polóniumos csáját annak a haverjának, aki nagy nyilvánosság előtt legecizi, a Viktor viszont nem. Persze egzisztenciálisan írtja Legokosabb Lajost, ahol éri, de fizikai erőszakra nem került sor. Aki nem ragad kardot, az kard által nem is veszhet el.

A frusztrált DK-s kompánia felvetése szélesebb politikai értelemben sem tréfás. Batthyány Lajos, Tisza István, Bárdossy László, Nagy Imre országában társadalmi konszenzus van abban, hogy nem ölünk miniszterelnököket. Ezt az alkotmányos közmegegyezést rúgja fel a DK hóhérfrakciója. Történelmi kitekintésben nem veszélytelen a párás tekintettel Viktor kivégzéséről való álmodozás. Egy évszázaddal ezelőtt a beilleszkedni nem tudó, ún. polgári radikálisok és szélsőbalosok addig ábrándoztak Tisza István megöléséről, amíg egy kiélezett pillanatban végre nem hajtották. Már csak ezért sem lehet szó nélkül elmenni a jelenség mellett, mert ami most ittas fotelhuszárok hőbörgésének tűnik, abból könnyen lehet valóság.  Érzi a pártvezetés is, hogy az ügy komoly, mert próbálják elhallgatni, bagatellizálni az ügyet, Fletó pedig terelés gyanánt az átlagnál is több hülyeséget hord össze.

Ha Viktor valóban olyan vérszomjas lenne, mint amilyennek lefestik, akár fel is oszlathatná a gyilkos ösztönöknek engedő pártot. Ám Viktor nem szokta magának megengedni hebrencsség luxusát. A saját tábora összetartására úgy kell neki a rózsadombi kretén és frusztrált kompániája, mint egy falat kenyér. Ezért még ezt az inzultust is elnézi. A miniszteriális szintre emelt Habony-művek bérkommentelői és egyéb propagandistái azonban nap mint nap bele fogják dörgölni a DK-s orcákat a maguk gyártotta kakiba. Patikamérlegen fogják kimérni azt a dózist, amely 6-8%-on fogja tartani ezt a pártocskát.

Van azonban itt két rendszerszintű probléma, amelynek megoldására nem tudom a választ, inkább csak érzékelhető. Az egyik nem magyar specialitás. Az európai politikai rendszerekben megfigyelhető az alternatívanélküliség. Amíg egy politikus kinövi magát, különös gondot fordít pártbéli vetélytársai taccsra vágására. Így mire nyeregbe kerül, már elkövethet bármekkora politikai hibát, nem tudják meneszteni, mert nincs aki a helyére álljon. A rögeszmés Merkel ostobaságával romba dönti fél Európát, de nem tudják kirúgni, mert az egész konzervatívnak nevezett oldalon sehol egy kvalitás.

A másik magyar specialitás, a centrális erőtér. Ez a hatalomgyakorlási mód - mint azt egy éve megírtuk - veszélyes az egyénre és az országra is. Tegyük fel, hogy Viktor nem egy elborult agyú DK-s járókeretének csapása alatt adja vissza lelkét a Teremtőnek, hanem maga az Úr gondolja úgy, hogy e korszakos gondolkodóra van szükség a Mindenség irányításához, ezért egy izgalmakkal teli Vidi meccs során szívinfarktus útján magához szólítja. Akkor mi lesz elvtársak? Minden hatalom egy emberre van kihegyezve. A régi fideszes vezetők már nem akarnak dolgozni, jól elvannak a Viktortól kapott rangokkal, és svarc pénzekkel. A legtehetségesebb Áder Janó inkább a nemzetközi környezetvédelem bullshit-gyűjteményét bővítgeti, semhogy a magyar helyzettel foglalkozzon. A kegyencek - Palácsik Endi, Habony - nem számítanak, mennek vissza a balettba ugrálni. Az ún. alkotmányos szervek élén egyre több a feladatával megbirkózni nem tudó orvosilag igazolható idegbeteg (pl. Matolcsy, Domonkos, Handó). A miniszterek, államtitkárok ötlettelen kretének, akiket csak Viktor kegye tart pozíciójukban, WC-re sem mennek Viktor engedélye nélkül. Maradnak a cárevicsek, így Magyarország ismét három részre szakad Hódmezővásárhely, Pasa park és Dunakeszi központokkal. Szép jövendő.

Viktor iszonyatos energiák és pénzek felhasználásával egyszerűen "túlnyerte" magát. Ez részéről racionális érvekkel akár magyarázható is. Előállt azonban egy alternatíva, és valós kontroll nélküli egyszemélyi döntéshozói pozícióra épülő hatalmi struktúra. Ez egy ön- és közveszélyes rendszer, mert bármelyik nemzetközi hatalmi centrumban dönthetnek úgy bármikor - esetleg a magyar politikai elit által sem sejtett okból -, hogy egy jól fizetett vadkan megoldhatja a magyar problémát.

Erről lehetne és talán kellene értelmes, higgadt politikai vitát folytatni, a gyűlölködő gyilkosságról fantáziálókból viszont nemcsak elegem van, de meg is vetem őket.

Amikor a lányom egyetemre felvételizett, csodálkozva és hitetlenkedve hallgatta, hogy mennyire nem volt egyszerű a Kádár rendszerben egyetemre kerülni. Persze nem mindenkinek volt nehéz. Annak könnyen ment, akinek volt annyi gógyija, hogy a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség iskolai titkáraként megtanuljon ultizni, később pedig társadalmi kapcsolatként erősítse Kádár diktatúráját. Az ilyenekből akár miniszterelnök is lehet, a többiek viszont tudnak tükörbe nézni. Például az, aki  - polgári családból származván - erősen rühellte az orosz szuronyra támaszkodó hazaáruló komcsikat, és ifjúi hévvel ennek időnként hangot is adott. Na, az ilyeneknek az iskolai párttitkár szépen ráírta a felvételi lapjára, hogy: "Továbbtanulását nem javaslom." És hiába a tanárok tiltakozása, az egyébként komcsi iskolaigazgató kérlelése az egyetemi felvételi pillanatnyilag nem volt aktuális. De hát milyen az élet, az első munkahely tele van '56-osokkal. Kész röhej.

Ezek az '56-osok óriási figurák, természetesen az éppen megtűrt kategóriában vegetálnak, és maguk sem ambicionálják a karriert. Ha van is elképzelésük, inkább megtartják maguknak. Mivel teljes foglalkoztatás van, kirúgni nem lehet őket, marad az elfekvő. Titokzatos betegség járja át testüket: reggel mindig remeg a kezük. Ez a betegség csak akkor csitul átmenetileg, ha a munkahelyre jövet benéznek a Marika presszóba. Ezután nem remeg a kezük, de dől belőlük a piaszag. Mert előttük két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

A továbbtanulásra nem javasolt viszont ezektől az emberektől többet tanul, mint bármilyen egyetemen, így amikor végre bejut, röhögve vesz minden akadályt. Hála és köszönet az azóta már megboldogult öregfiúknak!

Laci bátyó például minden reggel felolvassa a Népszabadság cikkeit és elmondja, hogy a pártzsargon milyen a valóságot takar. Dől mindenki a röhögéstől. A sorok között való olvasni tudás mindig jól jön az életben, most majd újra lehet gyakorolni Rogán propagandaminiszter ökörségein.

Gábor bá' szerint a komcsik mindig megírják a történeti valóságot, csak tudni kell olvasni belőlük. Kedvence valami párttörténeti kiadvány, amelyből szépen felolvassa, hogy nyírta ki Sztálin elvtárs az egész magyar kommunista pártvezetést. Így harmincöt év távlatából már lehet, hogy nem pontosak az emlékek, de olyasmi rémlik, hogy egy távoli szovjet városka tehenészeti szovhozának kultúrházába hívták az elvtársakat. A heves ideológiai vita eredményeként a százharminc körüli tagból alig húsz távozott a saját lábán. Emiatt kellett kiváltani Rákosit Magyarországról az 1849-es honvédzászlókért. Egyszerűen nem maradt magyarországi kommunista a Szovjetunióban, így a "fasiszta" Horthy rendszer elnyomott kommunistái közül kellett importálni. Ne bántsátok Sztálin elvtársat - emelte fel figyelmeztetően Gábor bá' ujját Torgyán József bonmotját majdnem tíz évvel megelőzve -, mert senki sem irtott ki annyi komcsit mint ő.

És az '50-es évek hatalmi játszmáiról szóló történetek titkos tudással vértezik fel az ifjú vitézlőt. A zseniális Bacsó Péter indexen lévő Tanú című filmjének megnézése, és a megfejtéséhez szükséges kulcsok átadása korszakos élmény, a Rajk-per hatalmi játszmáinak és az emberi hitványságnak görbe tükre. Mert az ötvenes évek az emberi hitványság rendszeréről szóltak, amelytől még azok is féltek, akik létrehozták. Kádár például rábeszéli Rajkot, hogy valljon be mindent a pártért, úgyis kegyelmet kap. Rajk csak az akasztófa alatt jön rá, hogy Kádár átverte, ezért üvölti: "Nem ebben egyeztünk meg, János!" Bár Rajkért sem volt nagy kár, mert a legvéreskezűbb komcsiként emlékeztek rá. Újratemetésén hangzott el állítólag: "Ha ezt most látná a Laci, de belénk lövetne!" Amikor Kádárra kerül a sor, fél a kínzástól, ezért mindent aláír, amit elé tesznek. De így sem ússza meg: körmét letépik, és szájába vizelnek. (Ilyet persze nem szabadott tudni a '80-as évek elején hatalma csúcsán lévő első titkár elvtársról.)

Maga Rákosi is retteg. Nagy sztori, amikor Litván György 1956 márciusában egy nyilvános pártértekezleten lemondásra szólítja fel Rákosit. Mindenki döbbenetére Rákosi elkezd izzadni, remeg, és Litván sem érti, miért nem tartóztatják le őt helyben. Laci bátyó tudja a tutit, hát el is mondja. Igazi helyzetkomikum alakult ki. A teremben ült két szovjet tanácsadónak álcázott NKVD tiszt és Rákosi attól tartott, hogy Litván az ő utasításukra jár el. Nemhogy Litvánt nem merte lefogatni, örült, hogy őt nem tartóztatták le.

És milyen buta tökök voltak a rettegett komcsi vezetők! Mind dolgozni nem akaró lakatossegéd, péklegény, kovácssegéd, a szabó már maga az intellektuel. A szabónak Demény Pál adta a még nevét is. Az illegalitáshoz szükséges hamis papírokat gyártva megkérdezte a szabót, hogy milyen nevet írjon be az igazolványba. Hát a nevemet, hogy Eisenberger Benjámin - válaszolta a szabó. Te hülye - mondta Demény -, ha igazoltatnak, a gatyádat sem tolatják le veled, egyből tudják, hogy zsidó vagy. Megkérdezte hát az udvaron játszó két kisfiút, hogy mi a nevük. Egyiket Péternek, a másikat Gábornak hívták. Így született meg Péter Gábor, a későbbi ÁVO, majd ÁVH rettegett vezetője. (Aki hálából Deményt tartóztatta le először, még a fegyverek sem hallgattak el Budán, Demény már saját elvtársai foglya volt.)

Ez ellen a kisszerű, buta, dologtalan, mindenkit rettegésben tartó, hitvány hazaárulók által vezetett rezsim ellen kelt fel a magyar nép. Az azt követő lehazudás éveiben a még élő és beszélni merő emberek történetein keresztül lehetett megismerni a történelmi tényeket. Ezen tények tudása a '80-as évek elején veszélyt jelentett, manapság alig érdekelnek valakit.

Az '56-osok csak akkor vetették le pajzsként használt cinizmusukat, ha azokról a napokról beszéltek. Ilyenkor bepárásodott szemmel gondoltak arra, hogy az a néhány szabadságban töltött nap mennyire megváltoztatta életüket. Nem tudom, hogy megbánták-e. Ha visszamehettek volna az időben maradnak inkább a seggükön a kényelmesebb életért? Azt hiszem nem. Van az úgy, hogy Luther szavaival: "Itt állok, másként nem tehetek. Isten segítsen meg. Ámen."

kép forrása: 444.hu

A ma emberének keveset mondanak az akkori idők. Az iskolákban lenyomják a kötelező ünnepségeket, amelyet a diákok végigunatkoznak. A politikusokat nem érdekli a dolog, frázisaikat elpuffogtatták az elmúlt huszonhat évben. Mostanában pedig a pénzügyileg nyomuló szovjet elvtársakat orosz barátainkat nem illik sértegetni a "Ruszkik haza!" jelszó felelevenítésével. Október 23-ának ma már csak annyi haszna van, hogy nem kell dolgozni. Tisztelet a hősöknek, akik életük árán is biztosították nekünk a hosszú hétvégét!

Elegem van, de mit tehetek, így múlik el a dicső világ emléke.

Elképesztő az a felelőtlenség, amellyel a rögeszmés német vezetés meg a hülye svédek Európára húzzák az embercsempészeknek extraprofitot termelő tömegárut azzal áltatva magukat, hogy majd be tudják építeni őket saját társadalmukba. Merkel részéről érthető a hazudozás, mert számára csak ez az illúzió maradt, különben be kellene ismernie végzetes hibáját annak minden konzekvenciájával együtt. A svédek pedig nem tesznek mást, mint hozzák a tőlük megszokott hülyeséget. De lehet-e igazuk? Az európai népek története azt mutatja, hogy ha sikeres lenne is egy ilyen mértékű társadalmi integrációs elképzelés, az sem lenne konfliktusmentes, tartama pedig minimum 120-150 évre tehető.  

A társadalmi integrációs modellek két csoportra oszthatók, az elsőbe az egyéni, a másodikba egész közösségek integrációja tartozik. Az egyéni az egyszerűbb, gyorsabb: egy-két generáció és a bevándorolt felveszi a helyi szokásokat, kultúrát cserél és kész. Nekünk, magyaroknak ez a veszélyesebb, mert a több százezer kivándoroltunk nagy része nem fog visszatérni. Viktor szerencséjére Merkel orbitális hibája elfedi az ő kormányzóképtelen, ám korrupt kormányzásának következményeit, mellyel jó eséllyel pályázhat az ún. nemzeti oldal Károlyi Mihálya címére. 

A közösségi integráció nehezebb és sokszor véres konfliktusokkal jár. Először azt kell tisztázni, hogy mihez is kell integrálódnia a befogadásra váró közösségek? A nyugati kultúrkörben az ókori görög városállamok és Róma esetében a polgárjog elnyerése jelentette a teljes társadalmi integrációt. Ha Rómát nézzük, a közösségi integráció szempontjából - természetesen az egyéni beolvadás is gyakori volt - akkor az látszik, hogy a Rómában élő plebejusok több évszázadot átölelő társadalmi harcokkal tudták megszerezni a teljes jogú római polgár státuszát, melyet később a szövetséges, majd az összes itáliai városra, végül Caracalla alatt a Birodalom minden polgárára kiterjesztettek. Lezavarták tehát az egész integrációsdid röpke hatszáz év alatt. A római polgárjog előnyét élvezhette tarsusi Saul, aki Szent Pállá válását nem a rabszolgáknak fenntartott keresztnek, hanem a római polgároknak járó hóhérbárdnak köszönhette. Aztán eljött az idő és a polgárjoggal járó előnyök semmit sem értek a Birodalomban fel-alá grasszáló germán, hun vezérek csapataival szemben.

A középkori Európában a keresztény vallás volt az integráló erő. Ekkor kevésbé számított a népcsoporthoz tartozás, az volt a kérdés, hogy valaki keresztény, muszlim, zsidó vagy pogány. Ezért a keresztények kedélyesen mészárolták a pogányokat, muszlimokat és - időnként atrocitásokkal - elvoltak a zsidókkal. A muszlimok szintén voltak szívesek mészárolni a keresztényeket, pogányokat és ők is elvoltak a zsidókkal. Egyes pogánynak tartottakat sikerült is kiirtani mint például a poroszokat, akiknek csak a nevük maradt fenn, de immár germánokat jelöltek vele. Ez a sors várt volna a nem integrálódó nyugati szlávokra (lengyelekre, csehekre), az Európában később megjelenő magyarokra, és a litvánok is éppen csak megúszták a kihalt néppé válást. Európa keresztényi alapokon való integrációja is eltartott 6-700 évig, de oda se neki. Aztán a keresztények egymásnak estek azon az identitásképző alapon, hogy ki pápista, lutheránus, kálvinista stb. Az utolsó nagy keresztény nekibuzdulás a törökök magyarországi kiűzése volt aztán a kereszténység mint közös integrációs pont megszűnt, némi agónia után átadta helyét a nemzeti identitásnak.

A nacionalizmusban az volt a vicc, hogy olyan nemzetekbe kellett integrálódni, amelyek nem léteztek. Provokatívan teszik fel a ballibek a kérdést: Mi a magyar? Válaszoljunk kérdéssel. Mi a francia, német, angol, spanyol, horribile dictu: mi a zsidó? Nem voltak franciák, csak burgundok, provanszálok, elszásziak, oxitánok, bretonok stb., de a guillotine teremtett franciákat. A németek is új találmányok, korábban alsó és felső svábok, szászok, poroszok, bajorok stb. voltak. Nem beszélve az olyan mesterséges tákolmányokról mint Belgium, ahol csak a dinasztia és Kohn bácsi belga, mindenki más flamand vagy vallon. A könyv népe is belement ebbe a csapdába, Herzl Tivadar álma és a ráépülő mozgalom éppen azt vette el a zsidóságtól, amely a legnagyobb előnye volt, a kulturális egységet és felváltotta a szükségképpen megosztó nemzeti alapú egységgel. A nacionalizmusnak ezek a "faji" alapú változatai úgy 170 év alatt alakultak ki, és rengeteg szenvedést okoztak Európának.

A második világháború után a "faji" alapú nacionalizmus már nem volt vállalható identitásképző, ezért ki kellett helyette találni valami mást. Az '50-es évek végétől, a '60-as évek elejétől a jóléti állam ideája lett a szerencsés Nyugaton az integráció alapja, Kelet-Európában pedig a szocialista embertípus. Ez utóbbi elenyészett a '90-es évek elején, az előbbi mostanában tűnik el a szemünk előtt. A jóléti állam egy sajátos szocialista és liberális keverék, amely arra a konzervatív gondolatra épül, hogy a társadalom minden tagjának teljesítenie kell a kötelességét - munkavégzés, adófizetés stb. - cserébe szociális és politikai jogok illetik meg. Nem nagy dolog az egész: dolgozz normálisan, ezért kapsz szociális ellátást, és kiélheted politikai vágyaidat, ha nem akarsz visszalépni a "faji" alapú nacionalista eszmékhez. Napjainkban ehhez a jóléti állam ideához kellene integrálódnia annak, aki erre képes. Az embercsempész tömegáruk azonban nem képesek a jóléti állam ezen minimalista elvárásaihoz sem igazodni, mert ők még a vallási alapú identitás fázisában vannak. Náluk még az identitásképzés alapja a muszlim-keresztény viszonyulás, ha maguk között vannak, akkor az iszlámon belüli elhelyezkedés (pl. szunita-siíta). Tehát nagyjából háromszáz évet kellene átlépniük a jóléti állam identitásának elfogadásáig, és akkor még ott van a munkavégzéshez való hozzáállás kulturális eltérése. Persze ez nem jelenti azt, hogy féloldalasan nem tudnak integrálódni a jóléti államhoz, mert annak előnyeit tudják élvezni, de a jogokkal járó kötelezettségekre már elutasítóan reagálnak. A jóléti államban van akkora puffer, hogy bizonyos számú potyautast még el tud viselni, ám saját szerkezeti problémái miatt is - demográfiai helyzet - ez a kör szűkül. Magyarán az embercsempész tömegáru növekvő számban vesz ki abból a közösből, amelybe a jóléti államot létrehozó lakosság betesz. Az idő pedig nem az integrálás pártiakkal van, mert ha még sikerülne is távlatosan a nagy dobás, a jóléti állam rendszerei nem bírják ki a milliónyi integrációra váró pénzelését.

Nem fog menni, mert előbb fogy el a pénz, mint amíg az embercsempész tömegárunak sikerülne átugrania azt a csekély háromszáz évet. De nem is akarja, mert minek? A pénzét megkapja, amíg jut. Ha elapad az apanázs vagy többre vágyik, majd bűnözik egy kicsit. Maroktartás közben pedig radikalizálódik, egyre inkább elutasító lesz az integráció gondolatára is. Kódolva van a kudarc. És ezt látja minden normálisan gondolkodó európai. Valószínűleg Merkel is, de rövid távú politikai túléléséért hazudik választóinak és fenyegeti Európa aggódó népeit.

Ezekből a magukat az integráció előmozdítóinak hazudó, felelőtlen politikusokból van elege Európa egyre több polgárának.

A parizer vagy más néven párizsi az egyik legnépszerűbb felvágott. Készítésének módja, tartalma városi legendák sorát ihlette. Én persze nem hiszek bennük, mert nekem van egy saját használatú. Egyik gyermekkori haveromnak a papája szocialista összeköttetéssel - a fiataloknak: protekcióval, a még fiatalabbaknak: a csókosán keresztül, a legfiatalabbaknak: a spanjától - nyári munkát szerzett a fiának a helyi húsüzemben. A srác röhögve mesélte, hogy a céges sapkája beleesett a parizer alapanyagokat összekeverő böhöm nagy gépbe. Megszeppenve sunnyogott az öreg szakikhoz, hogy milyen bűnt követett el, és le kellene állítani a gépet. Szinte már látta maga előtt, hogy a kárt vele fizettetik ki, az apja meg nadrágszíjjal hajkurássza a gangon némi szórakozást nyújtva a fülledt nyári estén unatkozó szomszédoknak. A szakik üres tekintettel néztek rá, nem is értették a problémát. A lelkiismeretes kiscsávó erőlködött még, mire az egyik szaki megszólalt emígyen: "Parizerbe az is jó." A srác a következő hetekben mindenhol parizert vett, hátha megtalálja valamelyikben a sapkája maradékát. Valaki más lehetett a szerencsés nyertes. Tehát a parizert lenézőknek nincs igazuk, csak el kell fogadni, hogy a parizer ilyen termék.

kép forrása: nol.hu

A parizernek két barátja és két ellensége van. A két barát a fiatalság és a szegénység. Ezek egy ideig párban járnak, de sajnos egy idő után a fiatalság lemarad az úton, így már csupán a szegénység kíséri a parizert vagy a parizer a szegénységet. Fiatalon az ember gyereke nem foglalkozik a városi legendákkal, tömi magába a kaját, amely sokszor parizer. És milyen jólesik! Már a bölcsibe jön az első dózis, hogy később végig velünk legyen a befizetett tízóraik és uzsonnák óvodai, iskolai világában. Aztán egy-egy edzés vagy meccs után friss zsemlével mennyei eledel. A zsebpénzből talán kijönne két téliszalámis szendvics, de az kevés, a parizeresből akár ötöt is ki lehet hozni. A fiatalság és a csóróság miatt a parizer a mentsvár az egyetemi évek alatt reggelire, vacsorára dögivel. Aztán az életkezdésnek nevezett spórolós, részletekkel terhelt időszakban sokszor ez az egyetlen megfizethető kaja. Igaz ekkor tudatosabban jelenik meg a házi konyhaművészetben, a fiatal asszonyka már cifrázza, panírozza, tölti stb., ezzel hozván egy kis változatosságot a kellemesen megszokott unalmas ízbe. Ha ezen az életszakaszon túl van a szerencsés, és valamiféle egzisztenciát tudott teremteni, akkor mászik elő a parizer két ellensége, az egészséges életmód és az önhittség.

Az életkor előrehaladtával a különböző életmód magazinokra hallgatók mint jövendő gyilkosukat kezelik a parizert. Kirekesztődik ez a megszokott étel a mindennapokból, lenézett, szegény rokon lesz, akiről sajnálkozva állapítják meg, hogy káros. Helyette jönnek a saláták, koleszterinszegény eledelek. A másik ellenség az önhittség. Akinek sikerült némi életszínvonalat gründolni magának, az már nem akar emlékezni a csóró időszakra. A kézműves sonkák, kolbászok, lazacok kiszorítják a szegénységi szimbólumot. Néha esetleg, mint száraz alkesz a pohárért, úgy nyúl az önhitt ember a parizer után. Ez történhet titokban vagy direkt látványosan a: "Mélyre kell süllyednünk elvtársak, hogy felemelkedhessünk!"- jegyében. Ám hiába, a parizer mint száműzött kivándorol az önhitt ember konyhájából.

De a száműzöttek is visszatérnek egyszer. Leginkább az emberélet útjának vége felé, amikor a rágás gondot okoz. A pempős parizer könnyen csócsálható, ezért az öregotthonok sztárjává válik újra az addig lenézett, olcsó felvágott. Mert már azzal is fel lehet vágni, ha lecsúszik.

Nem tudom, hogy belegondolt-e bárki is, hogy a parizer az egyetlen ételünk, amely végigkíséri életünk. Ehhez képest lenézzük, megvetjük, unjuk, csúf városi legendákat terjesztünk róla. Több tiszteletet a parizernek!

Szeressük hát a parizert, akkor is, ha elegünk van belőle, mert benne van múltunk és sajnos a jövőnk is.

Talán először arra az apró kérdésre kell válaszolnom, hogy ki az a Merkel Petra? Merkel Petra valójában két ember, egy dolog köti össze őket, a felelőtlenség.

Kezdjük a mi leányunkkal. A Petra a László Petra nevű kameramankánk, aki bizonyítható módon belerúgott két kislányba és bizonyítható módon nem rúgott bele egy derék szír terroristába. A kislányok rugdosása emberiességi szempontból elítélendő, László Petra maga is megbánta, bocsánatot kért, és meg is bűnhődött munkahelyének elveszítésével. A történetben nincs ennél több, le is lehetne zárni, de valahogy nem záródik le. Pontosabban a kislányok rugdosása már nem annyira érdekes mellékszállá töpörödött, míg a fel nem rúgott terrorista kamu storyja még mindig nem került nyugvópontra. Szerencsétlen nőt állítólag fenyegetik, a máskor más irányokban oly megbocsátó ballib média talibán szélsőségesei a vérét követelik.

Persze a normálisak már sejtik mire megy ki a játék, messze nem László Petráról és az ő cselekedeteiről van szó, hanem a magyarok megbélyegzéséről. Amiért még az sem nagy ár, hogy a fel nem rúgott hazug terroristát sztárolják. Aljas játék ez, László Petra - minden felelőtlenségével együtt - csak egy áldozat. Az igazi nagy dobás az lett volna, ha valamelyik magyar rendőr feledkezik meg magáról, és azzal lehet házalni a nagyvilágban a brutális, barbár magyarok mintájaként. (Meg is próbálták a sínek közé sajátja által lökött kisgyerekes asszonyon segíteni akaró rendőrök képével, de annyira jól dokumentált volt a helyzet, hogy lekoptak róla.) Van tehát nekünk egy Petránk, aki helytelenül cselekedett egy élethelyzetben, amiért vállalta a felelősséget és megbűnhődött.

De itt van nekünk egy Merkelünk is, nézzük mit tett ő, Európa nagyasszonya. Augusztus elején még hallani nem akart az embercsempész tömegáruk problémájáról, pedig már a balkáni útvonalra léptek azok, akik nem sokára elérték a magyar határt. Sőt, az ostobája augusztus 25-én egész Szíriának meghívót küldött azzal, amikor kijelentette, hogy Németország minden szírt befogad. Csoda, hogy Aszad nem ült repülőre. Aztán szeptember elején elkezdte kárhoztatni a magyarokat a befogadás-ellenességért, melyhez éppen jókor jött a László Petra-hazugság. Ezzel nagyjából egy időben azzal hülyítette a németeket, hogy majd kiválogatják a használhatókat, akik a német gazdaságot erősíthetik, a többit meg egy zavaros kvóta szerint szétszórja Európában. A német nagytőke képviseletében a Mercedes fel is takart ennek a hülyeségnek. Amikor az embercsempész tömegáru első csoportjai megérkezetek Németországba elkezdték sztárolni őket a Willkommenkultur elnevezésű bullshit mögé bújva. A probléma mélységeit még nem érzékelő átlag fritz pedig büszkén és némi faji felsőbbséggel húzta ki magát, hogy ő mennyire európaibb, mint a menekülteket rugdosó magyarok. Merkel szelfizgetett is egy némely szerencséssel, a németeknek dagadt a keblük, és mert ők simogatták legszebben az embercsempész tömegáru egyedeit, be is gyűjthették az elismeréseket. Az öreglány szinte már látta maga előtt, amint meghatottan átveszi a Nobel-békedíjat, és ezzel végleg lekerül a németekről a "világ bajkeverői" kétes dicsősége. Csak még pár százezer menekült, és megvan az áhított cél!

Aztán jött a krach. Az embercsempész tömegáru feltartóztathatatlanul özönlik tovább, és a már megérkezettekről is kiderült, hogy kevés közöttük az akadémikus, a munkaerőpiac szempontjából semmire se jó analfabéta viszont túlreprezentált. A német menekültügyi, belügyi rendszer összeomlott. Az embercsempész tömegáru pedig még meg sem melegedett, máris elkezdett balhézni a jogaiért, a nekik "járó" juttatásokért, egymást érik a menekültszállásokon a nemi erőszakok, meg a törzsi háborúk. A németek színjátéka pedig hiábavaló lett, nem hozta meg az áhított elismerést, a Nobel-békedíj ugrott Merkelnek. (Valami embercsempész tömegáru-ügyben érdekelt tunéziai kóceráj kapta meg.) Az egyetlen dolog, amely legitimálhatta volna ezt az egész öngyilkos akciót, leúszott a klotyón. Mi maradt? Továbbra is özönlő, segélyre váró, integrálhatatlan tömegek, Németországot feszítő problémahegyek, amelyekhez most már jópofát kell vágni.

Ja, és maradt - egyelőre - egy a döntéseiért felelősséget nem vállaló szánalmas vénasszony. Aki képes volt azt mondani az ő pártjának frakcióülésén: "Nekem mindegy, hogy felelős vagyok-e a menekültáradatért, most már itt vannak." Sokan sokszor kérték számon az általam egyébiránt nem túlságosan kedvelt Viktoron az európai politikusi normákat. Nos, ez lenne az? Ez a Horn Gyulás: Na, és? Ez a vállrándítós: Nekem ganz egal. Erre a rögeszmés, ostoba némberre már a kutya sem fog emlékezni, mikor a németek - ha lesznek még egyáltalán - még mindig nyögni fogják döntéseinek következményeit. Melyekért semmilyen felelősséget nem vállal. Milyen ostoba is volt egy másik rögeszmében szenvedő gazember elődje, amiért öngyilkos lett! Elég lett volna csak azt mondania: "Nekem mindegy felelős vagyok-e Európa romba döntéséért, a sok tízmillió halottért, a gázkamrákban elpusztultakért, most már ez van." Még Nürnbergbe se került volna.

Idejutott hát a nagyszerű Európa az ő nagyszerű "értékeivel"! Egy felelőtlen kisembert hónapokig képesek meghurcolni politikai okból, míg egy európai vezető korszakos politikai felelőtlenségét elintézheti egy nyegle mondattal. Talán nem vagyok egyedül, amikor azt mondom: nekem ebből elegem van.

Nagyon-nagyon rég előfordult, hogy valamelyik iskolai szünet egy napját nem sikerült nagymamákkal megoldani, ezért kényszerből el kellett töltenem egy-egy napot a zanyu munkahelyén. Kínos volt mindenkinek, én eluntam magam, a zanyu egyszerre próbált meg dolgozni és valahogy kordában tartani, a kollégái pedig hol túláradó lelkesedéssel, hol unalomból kérdezgettek, ha már ott evett a fene. Négy tanulságot azonban levontam ezekből a kínos napokból, és jól-rosszul hasznosítom azóta is.

Az első, hogy minden munkahelyen dolgozik egy Margó, aki valójában élet-halál ura. Egyes szervezetszociológusok, okos tojás jogászok azt hiszik, hogy a vezérigazgató, polgármester, miniszter a legfontosabb személy a szervezetirányítás szempontjából. Kis kezdők! Margó a legfontosabb. Margó általában a személyzetis - oh, pardon! - humánpolitikai vezető, esetleg gazdaságis, és betéve tudja a munkajogi szabályokat, a bérszámfejtés rejtelmeit, továbbá a tb átláthatatlan dzsungelét is uralja. Aki Margóval jóban van - én minden körülmények között -, az akár fél évet is lehet szabadságon, akkor is csak öt napot mutat a hiper-szuper jelenléti nyilvántartás. A közszférában dolgozó pedig már négy év munkaviszony után is megkaphatja a 30 éves jubileumi jutalmat, ha Margó úgy akarja, ellenkező esetben negyven év munkaviszony is kevés. Rendszert válthattunk (állítólag), Margó maradt.

A második tanulság, hogy a munkatársak gyermekei csupa zsenik voltak. "A Bélus/Ági szííínjeles ám!" - ujjongtak a konkurens anyukák, akik szintén kényszerből vitték be gyermekeiket. Az én anyukám sajnos ezt nem tehette, mert rajtam a szép ruhám, lenyalt hajam, illedelmes nézésem ellenére annyira látszott a vásottság, hogy a színjeles duma átlátszó lett volna. Bélus/Ági esetében a valóság és az anyai büszkeségből tódított "szííínjelesség" annyira nem volt ordító, bár a rutintalan Bélus/Ági döbbenten nézte a mamáját, a többség gyakorlott hazudozóként szerényen tűrte megdicsőülését.

A harmadik tanulság, hogy - ezeknek az élményeknek hála - a gimnáziumban mindenkinél gyorsabban fogtam fel Kosztolányi: A kulcs című novelláját. Az otthon megfellebbezhetetlen tekintélyű szülő bizony mennyire kiszolgáltatott a munkahelyén, és a családfenntartás kényszere mennyi kompromisszumot takar. Ezért sem kellett nekem kiplakátolni, hogy tiszteljem a szüleimet.

A negyedik tanulság, hogy én a gyerekeimet be nem viszem a munkahelyemre, és nem is untatok senkit a családi dolgaimmal. Pechemre viszont a kollégák egy jelentős részének vagy gyermekkorában nem kellett a zanyukájuk munkahelyén dekkolnia vagy nem vonták le a tanulságot, én nem tudom, de állandóan a családi képeikkel, videóikkal szórakoztatnak. Persze az sem kizárt, hogy én vagyok egy antiszociális kretén - mely tényre kedves kommentelők sietnek majd rámutatni -, aki nem érdeklődik munkatársai családi helyzete iránt. Hiába, nem érdekelnek. Sőt tolakodásuk zavar. Esetenként azonban roppant szórakoztató, amikor a személyes ügyeivel tolakodó észre sem veszi, hogy a kritikus szeműek előtt a jópofának szánt képek mennyire mást mutatnak mint amit ő láttatni szeretne.

A szingli csajok például előszeretettel mutogatják pasijaikkal közös kirándulós, bulizós képeiket, bizonygatván, hogy kellenek ám ők valakinek, mi több boldogok. Aztán a képen unott csávó, magának boldogságot hazudó nő látszik. De mi közöm nekem ehhez. A frissen férjezett nők az esküvőjükről, nászútjukról készült alig háromezer fotóval képesek támadni, részletesen elmesélve, hogy kinek kijét láthatom a képen, meg hogy mi milyen drága volt. Nem érdekel. Aztán a kisgyerekes anyukák! Jézus Úristen! Aranyos, de számomra tök érdektelen gyerekről tudhatok meg számtalan érdektelen információt a születése körülményeitől kezdve a bilire szoktatáson át az óvodai, iskolai ügyekről. Nem is próbálok érdeklődve kinézni a fejemből. Egyszer az egyik gyesen lévő kolléganő odáig merészkedett, hogy beüzent, mikor sétáltatja a picit a környéken, várja az érdeklődők hódolását. Szerencséjére lusta voltam kimenni. A férfi emancipáció diadalaként megjelentek a "nagyon kispapák", akik ötvözik a kisgyermekes anyukák elfogultságát a férfias technikai felkészültséggel, így gyermekük egyetlen pillanata sem marad dokumentálás nélkül. Csak legyen, aki megnézze ezeket a Warhol Empire filmjéhez hasonlatos hosszúságú és cselekményű alkotásokat. Én kihagyom. Titkárnők szokták elkövetni azt a hibát, hogy párás szemmel mutogatják a boldog családról készült fotót, melyen a harmadik gyerek inkább korábbi főnökére hasonlít, mint a férjként bazsalygó alakra. Szabad ezt nekem észrevennem? Akkor meg minek mutogatja? És így megy ez végestelen végig a munkatársak egy jelentős részénél. Később a már felnőtt lány esküvője - inkluzive a tök érdektelen rokonsággal - az unoka megszületése: az idő soha soha meg nem áll.

De egyesek még tovább mennek és a belső levelezési rendszereknek hála, már csak úgy random küldözgetik családi eseményeik dokumentációit. A tahóbb még rám is telefonál félóra múlva, hogy láttam-e és mit szólok hozzá, és ugye milyen cuki a Barnika/Boróka. A végleg kontrollját veszített meg be akar vonni a lánya/fia valamilyen versenyébe, mint szavazót. Hát nem, rám ne számítson!

Természetesen a rokonság vagy a barátok családi eseményeiben örömmel veszek részt, mert azokhoz van közöm, de a vadidegen emberek önigazolására való reagálási kényszerből elegem van.