Mi, Magaskultúrájúak, a szánk szélét kissé lebiggyesztve - ám a polkorrektség értelmében mégsem lenézően -, mosolyogva tekintünk az Alacsonykultúrájúakra, akik hosszú sorokban ácsorognak a mozijegypénztárak előtt James Bond látása érdekében. Mi, Magaskultúrájúak, természetesen nem a léha szórakozás érdekében nézünk filmet, hanem lelkünk épülésének céljából. Ha például észrevesszük, hogy náculnánk, azonnal megtekintjük a Sorstalanság című örökbecsűt, újabban pedig a Saul fiát. Homofób hajlamainkat sem hagyjuk eluralkodni, amint erre a legapróbb jel mutatkozik, máris rohanunk megnézni a Veszetteket. Ha azonban a fenti kihívásokkal nem kell szembenéznünk - önkritikusan bevalljuk - mi is hajlamosak vagyunk némi szórakoztató jelleggel mozizni. Ebben az esetben a Sátántangó című alkotáson műélvezünk. Alacsonykultúrájúaknak készült ún. közönség filmet - éppen közönségessége miatt - kizárólag kritikai szempontból nézünk, hadd lássuk mivel eteti Hálivúd a plebset.

Nem értjük Alacsonykultúrájú polgártársainkat, akik képesek önfeledten szórakozni olyan bugyuta történeteken, mint a James Bond. Rajongásuk ezért 007-es ügynökért alapvetően gyermeki jól megvilágítva a mindennapokból való elvágyódás érzését. Melyik Alacsonykultúrájú nem akarna egy szép szőke nővel henteregni pláne, ha a hozzá vezető út egy gyönyörű fekete nővel való hempergéssel abszolválható. Nekünk, Magaskultúrájúaknak, ez a szituáció értelmezhetetlen, mert mi már meghaladtuk a különneműek közötti testiség primitív ábrázolásával járó közönséghajhász megközelítéseket. Alacsonykultúrájúék azonban élvetegen dagonyáznak ezekben a szexista jelenetekben.

És persze melyik Alacsonykultúrájú ne akarná kihajítani valamelyik ellenségét - mondjuk a főnökét - egy robogó vonatból, engedve alantas ösztöneinek? Mi, Magaskultúrájúak, azonban fejlett realitásérzékünkkel jól tudjuk, hogy Magyarországon ez lehetetlen. Nincs robogó vonat. Az a meséket készpénznek vevő Alacsonykultúrájú, aki a csilliárdokért felújított Esztergom-Budapest viszonylaton próbálkozna az utált főnök kihajításával, azt kockáztatná, hogy a dühös góré a vonat mellett baktatva töltené ki az azonnali hatályú felmondásról szóló papírokat.

Alacsonykultúrájúék meredten bámulják a vásznon, ahogy kedvenc ügynökük felrobbant egy házat - kb. ötszáz halott - és mi a szankció? A főnöke, valami M beléfecskendeztet pár milliliter okosvért. Bezzeg a való világ Magyarországán! Ha egy gazda fagyállóval szereti inni a borát - egyesek szódával szokták -, és a tolvaj gyomra nem bírja a szokatlan ízesítést, a gazda kap hét év szigorítottat, három, farsang alkalmából bírónak öltözött talárostól úgy, hogy még az ügyész fellebbez enyhébb ítéletért. Csoda, hogy a mindennapi élet kihívásai elől Alacsonykultúrájúak a mesékbe menekülnek?

Alacsonykultúrájúék akkor is hitetlenül meresztik szemeiket, mikor Bondon tíz perc alatt - egy rövid erkölcsinek tekinthető, ám altató jellegű magyarázat mellett - két agyműtétet is végrehajt a piszkos, szemét gonosz ember. A műtét olyan jól sikerül - még érzéstelenítés és aneszteziológus nélkül is -, hogy Bond azonnal fel is robbantja a klinikát. Alacsonykultúrájú is szeretne magának ilyen színvonalú orvosi ellátást, mert hiába fizeti a tb-járulékot, egy szimpla szalagműtétre is éveket kell várnia. Nem beszélve arról, hogy ennyi várakozás után már jogos lenne a kórház eldurrantása is.

Alacsonykultúrájúék mesének tartják a mindenkiről mindent látó információs bázisokat. Szerintük amit a faszbukra tesznek, azt csak az látja, akinek ők megengedik. Mi, Magaskultúrájúak tudjuk, hogy vannak ilyen rendszerek, életünk nyitott könyv olyanok előtt is, akikről nem is tudunk, de mi nem hiszünk a primitív összeesküvés-elméletekben.

Alacsonykultúrájú barátaink szörnyülködve nézik, hogy lehet egy mostohatesó ilyen megátalkodottan gonosz. Csak azért, mert Bond kissrác korában úgy benyalta magát a mostohafaterhoz, mint cuki Nermál Jon Arbucklehoz, kész kiirtani a világot. Akkurátus szisztematikussággal időt, pénzt nem kímélve létrehoz egy világot behálózó, titkosszolgálatokkal ujjat húzó bűnszervezetet ahelyett, hogy a megfelelő időben háztartási balesetnek álcázva beleejtett volna egy hajszárítót a kis James fürdőkádjába. Az eredmény biztosabb és kevesebb felhajtással jár, igaz filmet sem lehetne belőle forgatni. Mi, Magaskultúrájúak, csalódunk abban, hogy a szerzők szimpla családon belüli erőszakkal magyarázzák meg a világok harcát, ugyanakkor kacagunk az ezt tágra nyílt szemmel bámuló Alacsonykultúrájúak gyermeki rácsodálkozásán. (Kontrasztként érdekes, hogy saját papájával nem bíbelődött ennyit, őt lavinaomlásnak álcázva, hétköznapi módon tette el láb alól.)

Nekünk, Magaskultúrájúaknak vicces nézni azt is, ahogy Alacsonykultúrájúak küzdenek a film két és fél órás idejével, valamint az elfogyasztott vödör kóla és lavór pattogatott kukorica élettani hatásaival. Mi, Magaskultúrájúak a világról alkotott bölcsességet csekély hét és fél órában összefoglaló Sátántangó gyakori nézésével hozzáedződtünk az ilyen jellegű kihívásokhoz. Alacsonykultúrájúak esetében viszont lehetett tippelgetni, hogy húgyhólyagjuk vagy Bond fegyvere sül-e el előbb. Nos, Bond stukkere a végén nem sült el, Alacsonykultúrájúak pedig a mozi végén egymást taposva rohantak elintézni a naggyá terebélyesedett kisdolgot megfosztva magukat a sekélyes erkölcsi tanulság levonásától.

Mi, Magaskultúrájúak, hazaérve azonnal megtekintjük a Taxidermia című művészeti alkotást megelőzve a James Bond által ütött lelki sérülések kibontakozását. Alacsonykultúrájúak pedig jobban teszik, ha a Disney-féle Hófehérke és a hét törpét nézik meg, mert az olyan jó mese, amelyből senkinek sincs elege.

Rossz kedvem tele. Van néhány százmillió európai polgár, akiknek igaza van. Van néhány ezer komplett hülye, akik viszont elvben irányítják Európát. Ez a keverék aztán kiad egy olyan helyzetet, amely nem ismeretlen a civilizációk bukásának történelemében. Ha hasonlattal próbáljuk bemutatni, akkor olyan ez, mint az öngyilkos szekták kollektív megőrülésének folyamata. A szektavezér egyre elborultabb agyú lesz, egyre nagyobb állatságokat csinál. Aki ez ellen tiltakozik, azt a szektavezér a rendelkezésére álló erőszakijaival megdögleszti. De lehet, hogy ők járnak jobban, mert a teljesen agymosott illetve terrorizált rajongók sem ússzák meg, a folyamat végén rituálisan kinyírják magukat vagy kinyírják őket. A szektavezér vagy követi híveit vagy megvilágosodva megpucol. Mintha Európa az iszlámdédelgetéssel ezt az utat járná.

Nekünk, magyaroknak nincs szerencsénk, mi vagyunk Európa Kasszandrája. E kétes hírnévhez történelmünk megélése kellett, megszerzett tapasztalataink sok vér és gyötrelem árán születtek. Nekünk nem kell bemutatni milyen az, ha egy ország élén könnyen kihasználható, saját rögeszméjüktől megrészegedett barmok/gazemberek állnak. Ez vezetett Trianonhoz. Nekünk nem kell bemutatni milyen az, ha az országot megszállók rideg precizitással vagonírozzák honfitársainkat faji vagy osztály alapon. Ez vezetett Auschwitzhoz és a gulaghoz. Nekünk nem kell bemutatni milyen a hétköznapi kommunizmus, sajnos pontosan tudjuk. Nekünk nem kell bemutatni milyen az iszlám. Leölt, rabszolgának elhurcolt százezrek, kipusztított országrészek, százötven év rabság, majdnem megszűnt ország. De hiába vázoljuk a megélt múltból előre látható jövőt, a nálunk szerencsésebb történelmű európai országoknak, azok kifejezetten ellenségesek, ha megpróbáljuk őket szembesíteni a történelmi tapasztalattal, hiszen náluk megszűnt a történelem. Már a komcsi rezsimek valóságára sem voltak kíváncsiak, mert ők részben nem élték meg, részben ifjan szimpatizáltak olyan tömeggyilkos gazemberekkel, mint Sztálin vagy Mao.

Készülj, Európa, hamarosan mindenhol az isis zászlaja lobog majd

Mit tehetünk hát? Nem hallgatnak ránk, sőt még mi leszünk a náci homofóbok, ha megpróbáljuk szembesíteni őket a valósággal. Ha pedig a valóság merészeli szembesíti őket a saját ostobaságukkal, hát megszüntetik a valóságot. Csak azt tehetjük, mint Arany János szőlős gazdája amikor a jég elveri szőlejét, ő is karót ragadva verni kezdi azzal, hogy: "No hát, no!" így kiált, "én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!"

Most, hogy Párizsban az iszlám aljasságának bizonyítékaként alig hűlnek ki a tetemek, már megszólalnak a "józanságot" követelők, a jogvédők, az iszlámot mentegetők. És terelnek, hazudoznak, rémüldöznek a kialakult helyzetért felelős politikusok. Tegyünk hát rá egy lapáttal, a valóságos megoldásokat úgysem tudnák felfogni.

Minden idők egyik leghülyébb pápája kezdje el kötelezni a katkó közösségeket arra, hogy ezentúl ne csak befogadják az embercsempész tömegárut, hanem a keresztényi szeretet jegyében adják át nekik házukat, rabszolgának gyermeküket, ágyasnak feleségüket. Nehogy megsértődjenek szegény mohamedánok, aztán ezért ne lehessen keresztény templomot építeni Mekkában. Ja, hogy akkor sem lehet? Nem baj, a katkók legalább megpróbálták. Az európai átlagnál hülyébb svédek közül is kimagaslóan hülye - Luther tanait életével megcsúfoló - leszbikus püspöknő kezdje el hamarjában a keresztény templomokat átalakítani iszlám imahelyekké. És a komfortfokozat növelése érdekében külön töltse fel ezeket robbanószerekkel, géppisztolyokkal, nehogy a következő terrorcselekmény elkövetéséhez ki legyenek szolgáltatva a fegyverkereskedők profitéhségének. A dilinyós Merkel minden terrortámadás előtt pár órával jelentse ki, hogy kézben tartja az eseményeket. Ezenkívül minden jöttmentet fogadjon be Németország a menekültkultúra jegyében, az őslakos germánok meg menjenek, amerre látnak. Csak az adójukat fizessék ám rendesen, mert a szegény bevándoroltaktól ugyebár ilyesmi nem várható el, amíg nem integrálódtak. Juncker külön sajtótájékoztatón fogadja meg, hogy nem sértegeti Európa iszlám közösségét alkoholfogyasztásával, ezért a brüsszeli karácsonyfák mellett az alkohol tartalmú italokat is betiltatja az Unióban. Mindent a kedves vendégért. Hollande hantoltassa ki Martell Károlyt sírjából, mert megosztó személyisége sértheti az újfranciák társadalmi integrációját.

A jogvédőket se hagyjuk ki. A múlt héten a Helsinki Bizottság gyémántfokozatú kreténe örömködött, hogy a Magyarországon elítélt és kiutasított embercsempész tömegárut nem lehet kitoloncolni, mert a szerbek nem veszik vissza. Tehát - nyilatkoztatta ki minden jogvédők anyja - el kell engedni a kedves potenciális terroristát, nehogy egy életre szóló lelki sérülést szenvedjen, meg a jog ugye. Én is elengedném. Egy szakadék szélén. Mindkettőt. Akkor talán megmenthető lenne kétszáz ember, akik csak az életüket élve szórakozni, vacsorázni akartak. Esetleg éppen arról beszélgettek Párizs tavaszias éjszakájában gyönyörködve, hogy az élet szép. Az embercsempészekkel és a terroristákat finanszírozókkal - tudva vagy tudatlanul - összejátszó jogvédők persze sosem fogják belátni saját korlátoltságukból előállt helyzetért való felelősségüket.

Hazánk helyzete ebben a komplett őrültek házában nem egyszerű. A történelmi tapasztalatok birtokában Viktor nagyon helyesen nem engedte be az országba az embercsempész tömegárut. Ezért respect. A terrortámadás pedig komoly ütőkártya a bolondok menekültkvótája ellen. A Fidesz aláíróíve előtt százméteres sorok fognak kanyarogni. Ebben eddig tehát jók vagyunk. (Csak a közpénzlopást, csak azt tudnám feledni.)  

A nehéz feladat az, hogy Európa millióinak összefogásával meneszteni kell a bolondokat Európa éléről, aztán hozzáfogni az önvédelem megszervezéséhez. Mert Európa gyenge kezekben gyenge, erős kezekben erős. Igaza van viszont azoknak, akik az érzelmi túlreagálástól óvnak. Hideg fejjel kell képviselni Európa népeinek történelmileg távlatos érdekeit.

Ha azonban hagyjuk magunkat megvezetni - miként a Charlie Hebdo-ügy után - Európának befellegzett. Ebből viszont ötszázmillió európainak lesz elege.

Ülök a fodrásznál búsan, egyedül, és a fájó múltra gondolok. Először a közelmúltra. Alig másfél hónapja voltam utoljára. Kérdeztem mikor kell jönnöm legközelebb, azt mondta ez a vágás karácsonyig kitart. Hát a frászt! Megen itt vagyok. Mert lenőtt, megnőtt. Ezek a fodrászok kóklerek. Levágják az ember haját, aztán visszanő. Miért nem tudnak rendes munkát végezni? Egyszer levágják, 'oszt jó napot. De nem, direkt úgy vágják, hogy újra menni kelljen. Valami tervezett avulás ez a haj visszanövés, melyet a fodrászok titkos világméretű háttérhatalma talált ki. Kérdem én, ilyenkor hol vannak a fogyasztóvédők? Az ember kifizeti a rengeteg pénzt, aztán amikor újra vágat, akkor is kell fizetnie. Nem lehetne garanciában? Egyszer kell fizetni, ha újra kinő annak a vágása már ingyenes. Egyből nem kellene ennyiszer fodrászhoz rohangálni.

A Viktor is hibás! Ott van a kétharmada - na, jó majdnem kétharmada - és nem tesz semmit. Törvénybe foglalhatná két mutyizás között, hogy a fodrászoknak úgy kell levágni a hajat, hogy az ne nőjön vissza. Sőt a hajnak is előírhatná, hogy nem nőhet, ha a fodrász levágta. Tóni agitprop miniszter meg teleplakátolhatná az országot, hogy: "Az emberek döntöttek: Megvédjük a lenyírt fejet!" Citromba harapott orcával mégis el kell ismerni, hogy egy apró lépést tett a kormányzat a felesleges fodrászhoz járás elkerülése érdekében, mert a fodrászok közé telepített szt-tisztek erős megfontolásra késztetik a csak egy kis igazításra beugrókat.

Mivel a nemzeti politika nem védi meg a zembereket, így egyéni kiutakat kell keresni. Egyik barátom például pár éve vett egy hajvágót, beállította két centisre és a felesége megnyírja. Ha azonban fasírtban van az asszonnyal a nyírás elmarad. Három centinél még nincs vész, négy centinél viszont már jólmenő válóperes ügyvéd barátunk a teniszmeccs után látványosan elkezdi lapozgatni a határidőnaplóját keresve a még szabad fogadóórákat. Kissé csalódott, amikor újra két centis hajjal érkezik a cimbora. Ez is a fodrászok miatt van! Ha először rendesen levágták volna azt a nyüves hajat, nem lenne a haver kiszolgáltatva a feleség szeszélyeinek.

Az itthon kevéssé ismert, illetve elterjedt ún. "használat előtti koton"-frizura

A távolabbi múlt emlékei sem rózsásak. A gimnázium párttitkára rendszeresen macerálta az ember gyerekét, hogy fodrászhoz kell menni, mert nagy a haja. Hiába dúdolgattuk: "az ész a fontos, nem a haj." Aztán amit a politikába csomagolt rosszindulat nem intézett el, azt megtette a katonaságnál kötelezően viselt Bocskai sapka, szépen elkezdett ritkulni a hajzat. Nagyjából tíz éve meredtem rá a fodrász tükörben kedélyesen mélázó tejbetökre azzal, hogy na, ennek sem fog már a szemébe lógni a haja ebben az életben. Azóta státuszszimbólumból járok fodrászhoz, mert itt-ott növöget, és a pernahajderek nem képesek a rendes munkára.

Aztán ha kialakul a seggig érő homlok, már nem fogom zavarni ezeket a zsebmetszőket. És miközben a parizert nyammogom a szoc. otthonban, arra gondolok, hogy az Úristen a legnagyobb fodrász, mert ha egyszer ő nyír meg az nem nő vissza. Ma még elegem van a fodrászokból, de járok hozzájuk. Akkor nem lesz elegem belőlük, amikor már azt sem tudom majd, mi az a fodrász.

Hát, Magyarország valóban jobban teljesít, már van nemzetközi mércével mérhető milliárdosunk is. Nagy megnyugvás ez a mindennapok rohanó világában. Nem is aludtunk az urammal, annyira izgultunk, vártuk a percet, hogy mikor. Egész népünk imádkozott: legyen magyar dollármilliárdos! És lett magyar dollármilliárdos. Üzenem Gyur-csányi úrnak: Mária még sem vette le kezét az országról.  Itt van ez a π-csányi ország, és mégis ki tudott termelni egy dollármilliárdost. És mi büszkék vagyunk erre a nemzetközi mércével is mérhető sikerre? Sajnos nem, zavarban vagyunk, levett kalapunkat gyűrögetve toporgunk.

A keresztények álságos szemforgatással azt várják, hogy nemzeti büszkeségünk ossza szét nehezen összekuporgatott egymilliárd dollárocskáját a szegények között, öltsön szőrcsuhát és vonuljon kolostorba. A jakobinusok nem bíznák a döntést a sikeremberre, simán elvennék tőle a stexet, és örülhetne, ha életét menthetné. Egyesek csúf pletykákat terjesztenek a pénz eredetéről. A házmester lelkületűek már készítik a névtelen feljelentést a NAV-hoz a szingapúri vagyon forrásának kivizsgálása érdekében. Lázár János trafikügyet intéző tehetséges politikusként szomorúan vette tudomásul, hogy ötévnyi Fidesz kormányzás eredményeként az ország első számú uzsorása addig páváskodott a devizahitelesektől szerzett milliárdjaival, míg dollármilliárdos nem lett. Sehol egy elismerő szó a teljesítményről. Hiába, a turáni átok máig hat. Egyszerűen nem tudunk örülni a másik magyar sikerének. Nem ismerjük fel, hogy hiába dollármilliárdos, ő is csak egy közülünk.

Egymilliárd :). De dollár ám:)!

És ha most egy kicsit komolyabbra váltunk, lássuk be, hogy tényleg nincs mire irigykedni. Nézzék meg a képet, ez egy hatvankét éves ember? Inkább hetvenkettő. Két és fél éve életmentő szívműtéten esett át. Persze a cégcsoport rabszolgabéren tartottjai nem sok könnyet hullattak volna érte, ha ott marad azon a németországi műtőasztalon. Érdemes úgy élni, hogy a tízezer ember utálja főnökként? A sajátjai.

A másik irigylésre kevéssé méltó helyzet a félelem, amelyben él. Nem a fizikai atrocitástól való félelmére gondolok, azt megoldják a kiszuperált rendőreiből álló biztonsági emberei: annyi van belőle neki, mint nyúlszar a réten. A cégbirodalom elvesztésétől való félelem a valódi métely. Mert "Félteni kell, Néha a biztosat is félteni kell." A 2008-as válság tetőzése idején valósággal rettegtek, hogy az oroszok öt forintért megveszik a bankot. És ez a félelem érthető. Aki életének huszonhárom évét belepakolta egy ügybe, az szeretné nem meglátni, ahogy elenyészik minden. Nem a pénz a fontos, az csak mérője a rengeteg energiának, munkának. Az ügy, a megvalósult magyar álom a fontos. A Szingapúrban tartott összeg mértéke azonban azt mutatja, hogy Csányi úr már nem bízik a magyar álomban, mi több, abban sem, hogy az elért eredményeit meg tudja tartani, ezért - üzleti célú befektetésnek álcázva - menekíti vagyonát. Felrémlik Virág elvtárs örökbecsű gondolata: "Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló."  Mint lakmuszpapír mutatja a magyar valóságot és a jövőt a nagyon előre látó, okos Csányi-féle gondolkodás. Az országban nem lát perspektívát, személyes helyzetét pedig ingatagnak tartja, mert csak egyszer vétse el a kötelező táncok valamelyik lépését a csudás illiberális demokráciában, aztán úgy jár mint Legokosabb Lajos vagy Hodorkovszkij. A legendás bank - amelybe tényleg beletette az életét - ma már csak pajzs a hatalom ellen. Mezőgazdasági, élelmiszeripari nagyvállalkozóként bármikor taccsra tehető, nemzetközi bankárként kicsit neccesebb. A hitét vesztő vezető kezében csupán védőernyőként használt bank viszont elindult a lejtőn. Nem fejlődik, a szétesés apró jelei látszanak már így messziről nézve is. Csányi úr dollármilliárdjának megoszlása elég ijesztő a még jobb híján ebben az országban egzisztálók számára.

Egy okból azonban magam is irigykedem rá. Mennyit szórakozhat a sok hülye, "Mutassanak nekem olyan segget, amit én nem nyalok ki!" udvaroncán, a remek üzletekkel házalókon, a vezérigazgatóin és egyéb - egzisztenciálisan tőle függő - hajbókoló vezetőin, a csoda megoldásokat kínálókon, a bennfenteskedő hírharangokon, a szimpla tarhálókon. Ha reggel a kocsijában eldönti, hogy ma szigorú arccal megy be, akkor az egész házban végig fut, hogy: "Ma Elnök urat ne zavarjátok a zűrös ügyekkel." Ha azonban mosolyogva lép be a kapun, még a nap is kisüt a Nádor utcában. Irigylésre méltó naponta hülyére venni ennyi léhűtő seggfejet.

Hát lássák kérem, elegem van az egymilliárd dollárnyi vagyont irigylőkből, oszt én is irigykedem.

Gyakorlatilag két hónap alatt összeomlott a nagy integrációs handabanda, viszont maradt az embercsempész tömegáru banda. És jönnek még megállíthatatlanul. A saját rögeszmés ostobaságát Merkel tartja a bunkerig, ám a rugalmas elszakadás érdekében azzal ámítja az egyre idegesebb német polgárokat, hogy az idegenrendészeti eljárás után a gazdasági menekülteket hazaküldik. A hazugság nyilvánvaló, csak az idióták hihetnek benne. Először nézzük a szereplőket.

Itt vannak mindjárt az embercsempészek. Ők ezt a játékot lejátszották a koszovóiak Németországba vitelével még januárban. Bár komplett kisvárosok ürültek ki, akkor még behunyta szemét a célállomások közössége, mert a média sem propagálta annyira, és a vonulás sem volt látványos. Főpróbaként viszont sikeresen működött. A mostani akadémikusok vándorlása az embercsempészeknek óriási üzlet, amelyet nem hagynak elrontani. Amíg van jelentkező, nyomni fogják. Márpedig addig lesz jelentkező, amíg az álmot el lehet adni. A hazatoloncolós képek kissé rontanák a menekülttáborokban osztogatott álomkatalógusok tartalmát, ezért nem fognak konfrontáció nélkül lemondani  extraprofitjukról. Ráadásul aki nem tudott előre fizetni, az egyéb szolgáltatásokkal törleszt. Ki tudja mennyi kábítószer, fegyver lapult/lapul a senki által sem ellenőrzött motyókban. A jövő munkaerőpiacán is tárt karokkal várják a fizetni nem tudó tömegárut. No nem az informatika, csirkebontó és egyéb legális területeken, hanem a prostitúcióra használt placcokon, a kábítószerdílerkedésben, szociálissegély-fosztogatásban stb. Ha az európai titkosszolgálatoknak lenne esze, először az irányítókat kapnák el, mert a háttérből ők fogják hergelni a szerencsétleneket.

Akiket nem lesz nehéz hergelni. Gondoljunk bele, őket felültették rendesen. Ha volt megtakarításuk, hazájukban otthonuk, azokat mind rátették erre a kalandra. Amíg tart a pénz, költik, de amikor elfogy, ott fognak állni egy idegen, velük ellenséges országban nincstelenül. Mit veszíthetnek? Több százezer fiatal, becsapott, kifosztott, katonaviselt  férfi. Ezek majd hagyják, hogy a mázsanegyven Brünhilde packázzon velük valami kiutasítási papirost az orruk alá dugva? Akkora balhé lenne, amilyet a II. világháború óta nem látott Európa.

A harmadik szereplői ennek komédiának az "európai politikusok". Tudják már, hogy nagy a baj, de annak beismerése saját alkalmatlanságuk beismerése lenne, azt meg ugye még sem lehet. Hazudnak rendületlenül, majd csak lesz valami alapon. "Mert növeli, ki elfödi a bajt." - írta Illyés Gyula, és ők elfödik a saját kis egzisztenciális érdekükből.

...aztán ha baj lesz, majd menekülnek ők is (de hova?)

A második nagy probléma a technikai megvalósítás. Mégis hogyan lehet visszanyomni közel egymillió, reményét veszített, az ellenállással semmit sem kockáztató embert? Akinek már minden mindegy. Repülőn? Iszonyat drága a biztonsági kockázatról nem is szólva. Melyik pilóta vállalná, hogy mögötte ül 3-400 mindenre elszánt dzsihadista, akik alig várnák, hogy belevezethessék a gépet a Bundestagba, esetleg valamelyik atomerőműbe? Vonaton? Milyen hosszú lenne az új Orient-Expressz? Nem beszélve a pályaudvari képekről, a síró gyerekekről, asszonyokról. Ilyet a fritzek nem mernének megcselekedni az ismert történelmi okból. Hajón? Biztonsági kockázat ugyanúgy fennállna, a kitoloncoltak melletti szimpátiaképek a médiában garantálva. A teleportálás meg még egészen gyerekcipőben jár. Akkor mégis hogyan?

És melyik országba menne a trupp? A kérelmek alapján mindenki szír. A valóságban nagyon sok az afgán, afrikai. Őket is Szíriába vinnék? Legalább Szíria amúgy is vegyes lakossága kiegészülne pastukkal, bantukkal, ez bizonyára gyorsítaná a polgárháború befejezését.

És az európai országokon keresztül való visszatoloncolás hogy nézne ki? Az egyik nagyon európai értékek mellett politizáló ország rátolná a számára felesleges embercsempész tömegáruját a másik európai értékek mellett elkötelezett országra? Aki ezért - szigorúan az európai értékek szem előtt tartásával - cseszne átvenni őket. Így aztán a két nagyon európai ország hadat üzenne egymásnak pár százezer Ali és N'bele miatt. A határokon pedig zokognának, zendülnének, randalíroznának a senkinek sem kellő a szerencsétlenek.

A helyzet az, hogy nem lehet az embercsempész tömegárut hazaküldeni, a befogadó országok ezt - hála a degenerált Merkelnek és társaságának -  jól beszopták. Nem lehet őket integrálni sem, mert maguk sem akarják, és ha akarnák is, egy társadalmilag jelentős csoport sikeres integrációjához  másfél - konfliktusokkal járó - évszázad kell legalább.

Nagyon úgy néz ki, hogy a meccset hazai pályán kell lejátszania a németeknek és a svédeknek. Kemény meccs lesz sok halottal mindkét oldalon. (Ennek vannak is előjelei a gyújtogatások révén.) A régi szép időkben három egyenruhába öltözött német postás - esetleg kiegészülve két kéményseprővel - jégre tette volna az embercsempész tömegárukat. Ma már nem vagyok benne olyan biztos. Mert ma már az ellenállás gondolata is bűnnek számít.

A rideg valóságot a saját alkalmatlanságuk csapdájában vergődő politikusok - a demokrácia legnagyobb dicsőségére - nem merik megmondani választóiknak. Pedig kemény, nagyon kemény világra kell készülnie Európa népeinek, olyanra, amellyel legalább három generáció óta nem találkozott, és amelyből mindenkinek elege lesz.

Az évnek ez az időszaka nem csak hangulatában hordozza magában az elmúlásra emlékezést, hanem erre a borongásra ráültettük a halottakról való megemlékezés ünnepét is. Ilyenkor lépni sem lehet a temetőkben, kaszálnak a krizantémárusok, akik közül az alkalmiaknak egy nap többször is sikerül eladni ugyanazt a csokrot ezzel cáfolva az anyagmegmaradás törvényét.

Temetkezési szokásaink meglepően sokszínűek. Alapvetően két iskola létezik, a hamvasztásos és a koporsós. A hamvasztásos temetkezés ideológiája is változatos. A leggyakoribb ok persze az anyagi, mert míg egy koporsós temetés százezreket kóstál, addig a hamvasztásos néhány tízezer forintból kijöhet. Vannak olyanok, akik kevésbé anyagi, mint inkább spirituális okból döntenek a hamvasztás mellett. Új jelenség figyelhető meg a kivándoroltak miatt: a távolság miatt már nehezen oldható meg a sír gondozása, látogatása, ezért egyszerűbb hamvasztani. Az ő szeretteiknek sírjai már nem Magyarországon domborulnak.

A koporsós temetés sokszor kizárólag a gyászolókról szól. Az elhunytnak mindegy. A szertartás, az ahhoz használt kellékek mennyisége és minősége a család hiúságának szimbóluma csupán, amelyen a temetkezési vállalkozók szépen keresnek. A búcsúbeszédekben általában eltorzítják Kosztolányit: "Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,…" szöveget: "Ismertük őt. Nagy volt és kiváló,…"-ra szokták módosítani különösen a protokolláris temetéseken. Pedig a lényeg nem a kiválóságon van, hanem a következő sorban: "csak szív, a mi szívünkhöz közel álló."

Én nem szeretem a temetéseket, nem is járok temetésre, cserébe viszont azt sem várom el, hogy az enyémre bárki is eljöjjön. Legszívesebben én sem mennék el. Ám vannak profi temetésre járók! Egyik korábbi munkahelyemen a takarítónő állandóan elkéredzkedett azzal az indokkal, hogy temetésre kell mennie. Már azt hittem csapás csapásra éri szerencsétlent, mikor a kollégák elmondták, hogy vadidegeneket kísér utolsó útjára. Meghallgatja a papot, a tanácstól kirendelt hivatásos búcsúztatót, énekel, sírdogál, megtárgyalja a családtagokkal az elhunyt személyes dolgait, sóhajtozik, hogy: "Élhetett volna még szegény!", részvétet nyilvánít, aztán haza totyog. Másnap pedig lelkendezik, hogy milyen szép temetés volt. Szép temetés: Hogy lehet szép egy temetés?

A temetőknek mégis van egy sajátos hangulata, amely számomra - aki szinte kényszeresen ironikusan szemléli a világot - nem az elmúlásról, hanem az emberi hiúságról szól. Ott fekszik a sok "pótolhatatlan" ember, és még ott is, haló poraikban is versenyeznek egymással, kinek van nagyobb, szebb, drágább síremléke.

Nem tudom megfigyelték-e, hogy a temetőkben van a legtöbb: "Szerető férj", "Legjobb apa." Van tehát remény a sok családját terrorizáló, iszákos, kurvázó férjnek! Ha meghalnak, elnyerhetik a magasztos címeket, alig kerül néhány tízezer forintba a kőfaragónál. Bizonyára van közöttük sok olyan, aki megérdemli, hogy így emlékezzenek rá, de egyfelől ez miért tartozik másra, másfelől a mennyiségből ítélve ezek a kitételek önigazolásra jók csupán. Hátborzongató, amikor a még életben lévő házastárs (általában a feleség) már magát is rávéseti a síremlékre, csak az elhalálozás időpontját hagyja üresen. Milyen lehet úgy kilátogatni a sírhoz, hogy saját magát is meglátogatja? És persze a sok böhöm nagy síremlék márványból, arany betűkkel, betongalambokkal... A temetők hercegei a kriptába temetkezők, ők úgy gondolják, hogy nemcsak az idővel, de kukacokkal is dacolva lebomlásukat lassabb biológiai folyamatnak teszik ki. Persze ezért alaposan kell a pénztárcába nyúlni, a sírok fosztogatóitól viszont a kripta sem véd. Az meg mennyire vonzó, hogy esetleg évszázadok múlva valami régész-orvosszakértő tanulmányozgassa az ember gyerekét. Bodzagyűjtő és csatornafedél-újraallokáló körökben dívik, hogy a kriptában komplett szobácskát rendeznek be az elhunyt kedvenc lapos tévéjével, hogy le ne maradjon az Éjjel-Nappal Budapest legújabb részeiről.

Azt hiszem, hogy szeretteinkre való emlékezés nem kötődik a temetőhöz, ők a szívünkben élnek, és addig élnek, amíg van szív, amelyben élhetnek. A temetők csicsás síremlékeit nem a halottaknak állítjuk, hanem saját butaságunknak, hiúságunknak, amiből elegem van.