Egy régi anekdota szerint összeül a nemzetközi konferencia. Az egyik tábor álláspontja az, hogy a macska nyávog, a másiké, hogy a kutya ugat. Gyűrik egymást cefetül hónapokig. A konferenciának vége, a diplomáciai szokásoknak megfelelően megállítják az órát, ideges futkosás, utolsó egyeztetések után megszületik az eredmény, melyet diadalmasan bejelentenek: "Az állat hangot ad". Valahogy ez jutott eszembe erről a Párizsi klímacsúcsról.

Azt hiszem ennek az egésznek semmi értelme. A lényeget úgysem meri kimondani senki, amely nagyjából kettős. Az első, hogy nem biztos a tudomány azon állítása, mely szerint az emberi tevékenységnek köze van a bolygó felmelegedéséhez. Vagy így van vagy nem. Tévedtek már az adott kor színvonalán álló tudósok jó nagyokat, ami ebben az esetben sincs kizárva. Mert a magyar paraszti megfigyelés szerint: Olyan, mint az időjárás. Egyszer ilyen, másszor olyan: változó. A Föld állandó változásban van, ha érzékelhető is a felmelegedés, annak számtalan oka lehet. Ezekből az okokból mi, emberek keveset ismerünk, ezért az egyikre - melyről éppen vannak fogalmaink - ráfogjuk, hogy az a felelős az egész folyamatért. Aztán ha nem, hát majd jól kinevetnek minket a későbbi kor tudósai, amiképp mi is kinevetjük például a flogisztonelméletet és az abban hívőket, pedig a XVIII. század jelentős részében megfellebbezhetetlen alapvetésként működött.

Ha azonban igazuk van a felmelegedés folyamatát az emberi tevékenységben keresőknek, akkor jön a második, ki nem mondható gondolat: ritkítani kell az emberiséget. Mivel ez amolyan környezetvédelmi nácizmus lenne, avagy a nácizmus alátámasztása környezetvédelmi érvvel, senki sem meri kimondani. Pedig akkor nincs kecmec, ez van. A Föld nem bír el ennyi embert. Mert a kb. 7.3 milliárd ember enni akar, ruházkodni, fogyasztani. Az ennivalóval való ellátás magával hozza az esőerdők kiirtását, a GMO-növényeket, a nagyüzemi állattenyésztést, stb. A ruházat megteremtése iszonyú energiák igénybevételével történik sokszor rabszolgamunkát felhasználva. A fogyasztási cikkek előretörése is megállíthatatlan. Ázsia, Dél-Amerika, Afrika egyre bővülő középosztálya is úgy akar részesülni a fogyasztás örömeiből, mint észak-amerikai, európai embertársaik. Nekik is jár - és meg tudják fizetni - a jó autó, a külföldi nyaralás, az okostelcsi, a lapostévé, a számítógép és minden tárgyi eszköz, amely jólétinek nevezett társadalom relikviája. Persze ezek előállítása és használata megint csak hatalmas energiák elhasználása árán lehetséges. Nos, akkor kimondja meg körülbelül 4.5-5 milliárd embernek, hogy feleslegesek a Földön. És mivel felszívódni nem tudnak, mint egy vakbél tünet, ki fogja kilőni őket a Holdra, esetleg lemészárolni a felesleget. Senki.

A helyzet tehát olyan - ha igazuk van a tudósoknak - mint amikor egy hermetikusan lezárt helyiségbe összezárunk két embert, akik puszta lélegzésükkel egymást fogják megölni. Lehet két egymást nagyon szerető ember, akkor is. Mert előbb-utóbb az elhasznált levegőt tudják csak belélegezni, amely viszont már a halálukat jelenti. Ha az egyik meghal, a másiknak talán van esélye a túlélésre, ha időben kijut vagy együtt halnak meg. Ilyen egyszerű ez, de ki akarna Istent játszani, eldöntve ki élhet és ki nem? Maradnak a klímacsúcsok azzal a szerény javaslattal, hogy lélegezzünk kevesebbszer.

Azt hiszem egy picit ferdítettem, amikor azt állítottam, hogy ezeknek a találkozóknak nincs értelme. Van. Sok semmire se jó politikus fontosnak hazudhatja magát, például. Lehet fotózkodni híres színésznek valami párizsi indiánnal, népviseletbe öltözött egzotikus népek bámulhatják tátott szájjal a Fény városát, eldöntve, hogy összepakolják a törzset, mert itt jobb élni, mint odahaza. Ilyenkor kinyílik a Hiúság vására, tudósok, szakértők kapnak tizenöt percet a médiától tudományuk felvillantására, aztán úgy is megy minden tovább nélkülük.

Mi, magyarok is érintve vagyunk ebben a világcirkuszban. Az egyik legjobb és leggyávább politikusunk - aki történetesen a köztársasági elnöki pozícióban alibizik - inkább elmenekül ebbe a nemzetközi bullshit generátor világba, minthogy a magyar valósággal szembe nézve a hazájáért cselekedne. Nekem is van egy visszatérő álmom. Egyszer a még meg nem született unokám azt kérdi Áder Jánostól, hogy miért hagyta, hogy ez az ország Habony "Koko" Árpádok, bérfideszes kommancsok, kleptokrata politikusok országa legyen? Mert ha Áder János időben cselekszik, akkor: "Magyarország államfőjeként és négygyermekes apaként nekem az a célom - és remélem, hogy Önöknek is -, hogy 25 év múlva se az én unokáimnak, se az Önök unokáinak ne kelljen feltenniük ezeket a kérdéseket."

Munka ugyanis lenne itthon dögivel. Ha Áder víziója igaz, akkor a jövendő pusztító természeti katasztrófákra, éhínségre, migrációra, háborúra fel kellene készülni. Bizony, újra meg kellene teremteni a Kárpát-medence politikai egységét, ha már a földrajzi-és vízrajzi egységét a Jóisten megteremtette. Ehhez korszerű - az egyéni-és közösségi jogokat maximálisan elismerő - közösségi tudatra van szükség, erős gazdaságra, hadseregre, gyepűre, víztározókra és így tovább. De nem, inkább a nemzetközi léggömb-hámozás egy vacak King parafrázissal, hátha annak farvizén el lehet evezni a magyar nyomor - és Viktor erőszakossága - elől valami egzisztenciácskát biztosító ENSZ poziba.

A Párizsi klímacsúcs tehát semmit sem old meg, üres konferencia turizmusnál nem több, azt sem érdemli meg, hogy elegem legyen belőle.

A döbbent hidegsége fogta körül szívemet, mikor a kárörvendő média gúnyosan világgá kürtölte, hogy tíz év magas színvonalú működés után megszűnik a Kívánságkosár című műsor. Pedig a Kívánságkosár hungarikum. (Na, ennyit a hungarikumok védelméről.) Ha lesz a médiatörténelemnek aranyoldala, ez a műsor feltétlen odakívánkozik. Tíz évig soha sehol sem volt képes képernyőn maradni ennyire semmitmondó, unalmas produkció.

 Mert miből is áll a Kívánságkosár? Leginkább kívánságok teljesítéséből. És mikor kívánunk valamit a hozzánk közel állóknak? Születésnap, névnap, házassági évforduló alkalmából. És mit kívánunk? Egészséget, Isten áldását, hosszú életet, minden elképzelhető szépet és jót. És kik kívánják ezeket? Általában javakorabeli emberek. Kiknek kívánják? Másik javakorabeli embereknek, esetleg gyerekeiknek, kisunokáiknak. Ebből a szituációból aztán létre is jön egy végtelenül unalmas műsor. Mert nagyjából pár száz magyarnóta, operett, táncdal a témába vágó kínálat kb. 60-70 előadóval. Mindezt a hét minden munkanapján. Csoda, hogy mindenki elunta?

Kezdjük a műsorvezetőkkel! Szegény Asbóth József annyira unalmas, hogy parodizálni sem lehetett. Az embernek az az érzése, hogy a szép orgánumú Unalmas Jóska valami cyborg, aki egyforma arckifejezéssel, okosan nézve, megértően a kamerába bámulva olvasta fel az egyforma kívánságokat. A műsor feszültségeinek oldására kitalált Asbóth-riportokat a sok kiváló unalmas emberrel a körzeti orvos szokta felírni álmatlanság ellen, mert meglehetősen nagy hatásfokkal alkalmazható mellékhatás nélkül. A műsorvezető hölgyek esetében nagyobb a fluktuáció, sokszor látszott rajtuk, hogy alig bírják röhögés nélkül a sok kívánót.

Mert hát a kívánók voltak ennek a műsornak a legszórakoztatóbb elemei. Amikor Demencia néni vagy Kretén bácsi belekezdett, az valami elemi röhögéssel járt az értő nézők körében. Lelőhetetlenül nyomták saját kis senkit sem érdeklő életük részleteit küldve a soron következő dalt a rokonság, a falu, az utca, a kórház azon szerencsétlenjeinek, akik hosszabb vagy rövidebb ideig kapcsolatba kerültek velük. A műsorvezetők ilyenkor először néznek biztatóan, kedvesen, majd bambán, aztán egy-egy levegővételnél próbálnak közbevágni, végül lekeverik a lendületbe jött ingyenes frekvenciahasználót. A kívánók arisztokráciája rutinosan papírról olvassa fel a kívánságlistát valóságos esszébe foglalva vágyait. Kár tehát, hogy a jövőben nem láthatjuk/hallhatjuk ezt a sok szórakoztató, kedves imbecillist, mert végülis nem ártottak senkinek. Hiányozni fognak a szociológusoknak is, akik közül sokan bazíroztak a nagydoktorira ebből az önkéntesen kutatható emberanyagból.

A kért művek előadóit is magával ragadta a fékezhetetlen unalom. Az utóbbi időben az volt a módi, hogy egy-egy gyakran kért dalt a stúdióban énekelt fel egy pacsirta. Aki nem tudván fékezni unalmát, szépen tátogott a pléhbekkre, aztán elfáradván az egyhangúságtól, élénken elvánszorgott a pénztárhoz. Kedvencem egy Tamás Gábor nevű Svédországban élő vendéglátós, akinek édes-bús hangjára hetente többször is el lehetett látogatni a Hargitára.

Itt van tehát egy érdektelenségével szórakoztató, ám senkit sem zavaró műsor, melyet az MTVA megszüntet. Ebből is látszik, hogy ez az ország menthetetlen, és csak Ibizán élhető túl valahogy, miként Habony "Koko" Árpád szép példája mutatja. Mert ha lenne tehetség ezekben a bérfideszesekben, akkor a jól bevezetett márkanév alatt megújították volna az adást valóságos showt hozva ki belőle.

Az Uncsi Józsit át kellett volna képezni valami coach segítségével. A sikeresen elvégzett tanfolyam után a mi Jóskánk így köszönthette volna a telefonálót: Mi újság vén szatyor? Vagy: A temető üres, maga meg csak telefonálgat? Esetleg a kormánypropaganda érdekében: Látja, milyen jó dolga van? Orbán Viktor teljesíti kívánságát! Megvédjük a nyugdíjasok álmát! Bényi Ildikónak sem kellene visszafognia magát, keményen röhöghetne a kamerába, ha Kretén bácsi belemelegszik a lamentálásba.

De a legforradalmibb változás a kívánságokban rejlene. A Kívánságkosár teljesítene rossz kívánságokat is. Iszonyat népszerűség-növekedést érnének el, ha például Demencia néni beleordíthatná az éterbe, hogy: Dögöljön meg a Böske, az a mocskos kurva, aki hatvan éve elszerette tőlem a Palkót. És mindenki, aki ott volt az esküvőjükön, név szerint. És következne a felsorolás, ilyen apróbb kitérőkkel: Ja, az már megdöglött! Ennek is lerágta a rák a máját! Ótvar néni pedig a szocotthon személyzetére kérné Isten átkát, mert kevesebb tejbegrízt kapott reggelire, mint az rohadt, szemét szobatársa, akinek lánya az önkormányzatnál dolgozik. Kretén bácsi a szomszédjának kívánna hosszú, méltósággal viselt betegséget, amiért mindig bömbölteti a magnóját. Hörcsög apó a postásnak küldene egy falka kiéheztetett kutyát, mert egy nappal később hozta a nyugdíjat. A távlatok beláthatatlanok, lássák be. A koncepcióváltással talán Asbóth urat is ki lehetne billenteni szürke hétköznapjaiból, lelkesen teljesítené a megújult kívánságokat.

Hiába azonban a produkció megújításának fent vázolt lehetősége, az MTVA inkább meghunyászkodva, opportunus módon, ötlettelenül megszünteti. És nekünk magyaroknak ne legyen ebből elegünk?

Most, mikor a krisztusi szeretetet megtagadó keresztények, az araboktól alaptalanul rettegő zsidók, a jólétüket irigyen féltő európai ateisták mereven visszautasítják az iszlám világ befogadását, mi bizonyítsuk be, hogy az iszlám által igenis ment előrébb a világ. Vegyük számba, mi mindent köszönhet az emberiség ennek a csodálatos, békés vallásnak. Először nézzük azokat a híres festményeket, melyeket nagyszerű muszlim festők vittek vászonra/falra az elmúlt közel másfél évezredben, és amelyeket világhíres múzeumaikban őriznek.

1. Botticelli Ali: Fatima születése

A csodás alkotás Mohamed legkedvesebb feleségének születését ábrázolja, amint kiemelkedik a Vörös tengerből. A kép a Mekkai Hivatal Képtárban található, évente sok millió iszlámhívő tekinti meg.  

2. Wagner Ahmed: Dugovics Titusz lerántása

A történelmi kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor az önfeláldozó török harcos - a hit terjesztése közben - lerántja a gőgös gyaurt a nándorfehérvári vár bástyájáról. A történet a muszlim önfeláldozás szép példája, amelyet minden igazhitű ismer. A mű Isztambulban, a Török Nemzeti Galériában tekinthető meg.

3. Kabuli Leonardo: Egy muszlim hölgy mosolya

A kép sok találgatásra ad okot mind a mai napig.  A tudományosan elfogadott magyarázat a modell személyére az, hogy egy iszlamabadi kereskedő második feleségét ábrázolja. A találgatás másik oka a hölgy mosolya, amely a kutatások szerint a háremben diadalt arató nő örömét fejezi ki. A kitűnő festmények százainak helyt adó híres teheráni Központi Múzeumban található a muszlim hívők millióinak gyönyörűségére.

4. Angelo Dzsamil: Ádám teremtése

A festmény rendhagyó módon a Mekkai Nagymecset falán található. Azért is különleges, mert az iszlám vallási szokásainak határát feszegetve Ádám ruhátlanul látható. A toleráns muszlim közösség azonban tiszteletben tartva a művész szabadságát, engedélyezte ezt az - abban a korban még szokatlan - önkifejezést.

5. Kabuli Leonardo: Az utolsó vacsora

Ez a mű is freskó, mely Jézus próféta utolsó, tanítványai körében elfogyasztott étkezését ábrázolja. A vallásos tárgyú alkotás fennmaradása szinte csoda, mert Moszulban - ahol található - sokszor folytak harcok. A képet minden igazhívő áhítattal tekinti meg erőt merítve látásából.

6. Munch Juszuf: A sikoly

A kép Mohamed próféta életének azt a pillanatát kapja el, midőn Allah tanítását megértve örömében felsikolt. Az alkotás a kabuli Modern Iszlám Múzeumban látogatható.

7. Rembrandt Hafeez: Éjjeli őrjárat

A kép Mohamed próféta Medinába való menekülését ábrázolja, hű embereinek összegyűjtése közben. Különösen érdekes a mester ecsetkezelése, amely korszakos az iszlám festészetben. Az Iszlám Birodalmi Múzeumban található Rijádban.

8. Vermeer van Delft Abdul: Leány gyöngy fülbevalóval (Turbános nő)

A kép eredetéről keveset tudnak az iszlám festészet művészettörténészei. Valószínű, hogy egy felszabadított rabszolgalányt ábrázol, amely kifejezőerővel mutatja meg a muszlim nők emancipációjának folyamatát a kezdetektől.

9. Renoir Aziz: Bál a Moulin de la Galette-ben

A kicsattanó muszlim életöröm képe. Külön érdekessége, hogy abból a visszafogott Párizsról ad némi információt, amely az iszlámhódítás előtt jellemezte a várost. Mióta az igazhitűek kormányozzák, még jobban kiteljesedett Párizs élveteg hajlama, mert Párizs mindig a szerelem városa marad. A kép egyébként egy befolyásos sejk magángyűjteményében van.

10. Székely Mohamed: II. Lajos holttestének megtalálása

A kép jól fejezi ki, mi vár a hitetlenekre, ha ellen mernek szegülni a Próféta híveinek. Székely Mohamed drámaian irányítja a figyelmet az elhunyt keresztény királyra, az ő és országuk vesztén búsongó gyaur kutyákra. A diadalmas iszlám jövőjét előre látó módon ábrázoló festmény a budai vilajet Muszlim Múzeumában tekinthető meg.

Látható tehát, hogy az iszlám kultúra milyen mélyen beleivódott az emberiség közös nagy kultúrájába, így alkalmas a kissé legyengült Európa görög-római-zsidó-germán-szláv-keresztény kultúrájának felváltására.

Blogunk későbbi bejegyzéseiben szeretnénk bemutatni más területeken is az iszlám kultúra nagyszerűségét. Ráirányítjuk a figyelmet a 10 legszebb iszlám szoborra, a 10 legkiválóbb iszlám operára, a 10 legjobb iszlám operettre. Nem hagyva ki a gasztronómiai élvezeteket a 10 legízletesebb iszlám módra pácolt sonkát is bemutatjuk, megosztjuk olvasóinkkal továbbá a 10 legfinomabb muszlim kolbász receptjét, valamint virtuálisan megízlelhetjük a 10 legzamatosabb iszlám bort, sört, pálinkát.

Célul tűzzük ki, hogy megismertessük polgártársainkat azzal a jövővel, melynek varázslatos világa már itt van a kapunk előtt, csak hagyni kell belépni. Elegem van viszont azokból retardáltakból, akik ezek után sem értik a világ folyását, és az árral szembe akarnak szállni.

Valamikor réges régen - 2010-ben - a Fidesz elkötelezett táborát két csoport alkotta. Az egyik nem fideszes volt hanem, ahogy Cseh Tamás zseniálisan megfogalmazta: orbánista. Mi tagadás jelen sorok szerzője is e kategóriába tartozott, aztán úgy járt, mint a viccbeli öt napos kiskutya, kinyílt a szeme. Pedig akkor szerettük Viktort, mert tehetségesen, polgári erények szerint kormányzott az 1998-2002-es időszakban, megérdemelte volna a folytatást. Kitartottunk mellette az illegalitás éveiben is sokat téve ahhoz, hogy vissza tudjon térni. A második országlása azonban óriási csalódás, a harmadik pedig katasztrófa. A napokban elfogadott lex Tiborc után szomorúan kérdezhetjük: Viktor, lesz még lejjebb? Nem lenne becsületesebb, ha beírnád a költségvetési törvénybe, hogy az adott évben hány százmilliárdból tud saját lábán állni az Orbán szemja, oszt jó napot? Szóval az orbánisták lehajtott fejjel, csalódottan hagyták ott ezt a kriptokádárt, amely a 2014-es választásokon ötszázezer elveszített szavazatban is megmutatkozott. Maradtak a fideszesek.

A fideszesek is két táborra oszlottak, a vérfideszesekre és a bérfideszesekre. A vérfideszes tábor is elkezdett oszlani, a veszprémi és a tapolcai zakóban üzenve meg Viktornak: Na, ugye. Van ugribugri. A vereségekre adott pánikreakcióban először a keményen drogozó kisembereket akarták megvédeni, aztán majdnem visszaállították a halálbüntetést. Éppen jókor jött az embercsempész-tömegáru európai megjelenése, nélkülük a Fidesz már a padlón fetrengene.

Viktor szép lassan elkezdte belátni, hogy a vérfideszesek is elpártolnak tőle, ezért felerősítette a bérfideszesek hozzá áramlását mint hatalma megtartásának eszközét. Velük szemben Viktor mesterien alkalmazza a korbács és a cukorka adagolását. Ha valamelyik korábbi politikai ellenfél nem szeretné, hogy egy hónapig a Híradó azzal legyen tele, amint vezetőszáron sétáltatják a bírósági folyosón, beáll bérfideszesnek. Persze az ellenzékieknek is van egy sereg aktájuk a Fideszes potentátok viselt dolgairól, csak éppen Polt Péterük nincs, így kissé hátrányban vannak a karaktergyilkosság embert próbáló mindennapjaiban. A volt ellenfelek nagy részénél azonban a korbácsra sincs szükség, Viktor dobja a cukorkát, ők meg ügyesen már a levegőben elkapják. Utána következik a hálás szemmel pitizés.

Ha időrendben próbálunk haladni, akkor észrevehető, hogy egyes MSZP-s politikusok már 2010-ben elkezdték a dörgölőzködést. Horváth Csaba, Molnár Zsolt, Steiner Pál viszonylag gyorsan bérfideszessé vált, mert "a kerület lakosai, a fővárosiak érdeke" stb. blabla mellett megkapták a baksist. Az egyházügyi törvény vitája során a legnagyobb kisegyház teológiai ügyekben zavaros vezetőjének tisztult ki feje azonnal, megkérdezve Mammont: Csenget, Mylord? Azóta nincs fanatikusabb bérfideszes mint a gyülis. A volt szoci nagyágyúk - Szűrös, Pozsgay, Szili - leigazolása is könnyen ment a vérfideszesek döbbenetére, de őket még meg lehetett győzni azzal, hogy ezek jó kommunisták ám, mert ezek nemzetiek, nem zsid internacionalisták. Az üzleti életben is egyre többen fedezték fel magukban a fideszes vénát, Leisztinger például megszerette a focit. Csányi úr bonyolult kapcsolatban van Viktorral, ám biztos, ami biztos alapon azért fejébe csapta az MLSZ-es bohócsipkát.

A választások előtt derült ki, hogy Kóka János, az SZDSZ volt elnöke Viktor állami delegációjának állandó tagja diplomata útlevéllel. És az ilyen utakon Gyurcsánnyal közös cégét képviseli. A vérfideszeseknek orcájukba tolult a vér, és Bayer is szentelt az ügynek egy cikkecskét, a külügy portását téve felelőssé a helyzetért. Aztán a vérfideszes Bayer, a legendás ötös számú párttagkönyv büszke tulajdonosa kölcsöneire gondolva bérfideszessé változott, és nem bolygatta a nyilvánvalót: Kóka bérfideszesnek állt. Így most egy gyékényen árulnak ők ketten: például hazát.

A Jobbik esetében is működik a bérfideszes rendszer, csak ők annyira foglyai saját butaságuknak, hogy olcsón, kevés nemzeti lózunggal, csipet szalon-antiszemitizmussal kifizethetők.

A társadalmi problémákra többévezredes tapasztalata miatt különösen érzékeny zsidóság egy része Zoltain keresztül lett bérfideszes. A vérfideszesek dobtak egy hátast a munkásőr múltú Guszti bácsitól, de hatalmi szempontból megérte, mert fillérre megmondta, kit mivel és mennyiért lehet megvenni. Azóta szordínón megy az ajvékolás - szigorú keretek között - az üzletmenet fenntartása érdekében. A civil szféra sem maradt ki a bérfideszessé válásból, ma már minden társadalmi szervezet vagy bérfideszes vagy nincs. (Elnézést az elenyésző kivételtől.) Az internetadó ellen összegyűlt tiltakozók vezetője is hirtelen felfedezte, hogy dolga van Németországban, a mennyiért kérdésre a választ csak a szél ismeri.  

A kevéssé szem előtt lévő közigazgatásban is lement ez a folyamat, melyből csak egy példa: a Fidesz által látványosan rühellt SZDSZ-es Király Júlia volt MNB alelnök emlőin nevelkedett Nagy Márton ma bérfideszesként az MNB alelnöke.

Viktor bérfideszes programja azonban nem áll meg a határnál, számtalan magyarkodó határon túli szervezet egzisztenciális fennmaradása függ attól, hogy szépen bégessék a nemzeti lózungot, miközben egyre gyorsabban fogy a magyar szállásterület. Ott, ahol kiömlött annyi drága pénz, bérfideszes nemzetről mesél. Úgy hírlik Ámerikában is erősödik a bérfideszes lobbi, mert ismeretlen képviselők néhány milliárdért hajlandók beszédet mondani az üres teremben Viktor mellett. Hatékonyságuk vetekszik Lord Rothermerével, akit itthon sztároltak, majdnem királlyá tettek, Angliában viszont csak egy volt a hóbortos nácibarát lordocskák közül.

A közelmúlt hírei azt mutatják, hogy a bérfideszessé laposító úthenger tovább gördült. Először Hiller Pifti, volt MSZP-elnök fedezte fel magában a nyilvánosság előtt fideszes elkötelezettségét, de hogy mennyiért, az csak találgatások tárgya lehet, mert a bankszámlája nem nyilvános. Másodszor Medgyessy Péter, volt szoci miniszterelnök, aki 2002-ben nagy bánatunkra úgy verte meg Viktort, mint a lovat, kapott Loppert Dániel-díjat Viktor sameszától. Péterkém mindig is szerette a finom koktélokat, a nyugdíjából talán nem tellett rá, bérfideszesként úszkálhat is benne.

Viktor szép lassan lecseréli korábbi harcostársait, az őt hatalomba emelő orbánistákat és vérfideszeseket erre a bérfideszes zsoldos bandára. Ha pedig a vérfideszeseknek ebből elegük van, hát így jártak.

Pár éve egy forró nyári napon Kispolgár úgy döntött, hogy házának kapuja előtti járdájára felhúzódik gépjárműjével azon egyszerű oknál fogva, hogy könnyebb legyen a nagybevásárlás utáni cipekedés. Midőn végzett az embert próbáló feladattal, nyugodtan csukta le a csomagtartót, és behúzódott a házába anélkül, hogy beállt volna a garázsba. Erre a lusta tettre több oka is volt. Egyrészt pár óra múlva ismét használnia kellett autóját, másrészt ott volt árnyékban a kocsi, harmadrészt nem zavart senkit. Az utca zsákutca jellegű, leginkább az ott élők használják, forgalom alig, és a járda is belefut az úttestbe pár ház után. A közterület-felügyelő azonban nem senki, őt zavarta. Így aztán Kispolgár döbbenten meredt a bírságos csomagra, mikor újra autójába akart ülni. Nemcsak a levegő, de Kispolgár vére is felforrt ekkora impertinencia láttán. Indulatosan berongyolt a Hivatalba, megpróbálván átgondolásra bírni a bürokratákat. Na, azt ugyan hiába! Kispolgárnak beleverték az orrát mindenféle tanácsi rendeletbe, akkurátusan rámutatva azon passzusaira, melyek szerint ő csak ne használja a Köz területét magán célra. Fizessen hát vagy irgum-burgum. Kispolgár felszerelkezett tanácsadókkal - köztük jogászokkal – mondanák már meg neki mit csináljon. Azok nyugalomra intve azt javasolták a mi Kispolgárunknak, hogy perkálja ki azt a pár ezer forintot, oszt hagyja a fenébe az egészet, nem éri meg az idegeskedés. Kispolgár fogcsikorgatva tejelt. Hanem a tanácsadók között volt a Harag is, melyről józan ember tudja, hogy rossz tanácsadó, de zaklatott, lehúzott Kispolgár mégis hallgatott rá.

Így aztán, midőn leesett az első hó, Kispolgár régi jó szokását hanyagolva, nem takarította el. Pedig régebben jókedvvel hajigálta mintegy harminc méteren a havat, csúszásgátolt sok pénzért vett, környezetkímélő anyagokkal. Kispolgár valójában szerette a hódobálást. De a Harag azt mondta neki, hogy ne tegye, hát csak a kapu és a garázs bejáró előtt tisztította meg a járdát. Az akkurátus közterület-felügyelő becsengetett, és kérdőre vonta Kispolgárt, hogy akkor mikor tervezi eltakarítani a háza előtti járdáról a havat. Kispolgár jókedvűen közölte, hogy akciórádiusza ebben az évszakban nem terjed ki a járda egész hosszára, a kapu és garázs előtt takarít, a többit takarítsa el a Köz. Ha ugyanis - okfejtett Kispolgár - a Köz érdekében nem használhatja a kapuja előtti járdát parkolásra, akkor lesz szíves a Köz takarítani azt. Egyébként meg: csókol anyád Julis, jóccakát, tessék a közterület-felügyelő úrnak tovább haladni, nincs itt semmi látnivaló. Közterület-felügyelő felhorgadt a Kispolgár engedetlenségi mozgalmán, és brutálisan leverte a Köz elleni lázadást egy szép bírságos papír kiállításával. Kispolgár igazával felszerelkezve indult a Hivatalba, jobb belátásra téríteni közterület-felügyelő főnökeit. Azok meg kikacagták Kispolgárt lobogtatva neki a tanácsi rendelet passzusait, melyen egyértelműen az állt, hogy a háztulajdonosnak a dolga az előtte húzódó járda tisztán tartása. Kispolgár hiába érvelt, hogy na nehogy már. Ha élvezni akarja a háza előtti terület előnyeit, akkor azt nem lehet, a kötelezettségek viszont őt terhelik. De nagyon helyes ez így, mert ezt mondja a jogszabály, kockáskodott a Hivatal dolgozója, a bírság maradt. Kispolgár - megutálva a jog uralmát - befizette.

Szívében a józan ész megcsúfolása feletti dohogással, passzív rezisztenciaként ravasz tervet eszelt ki. Vett leárazáskor több mázsa vacak sót, amelyet az első hópihék lehullásakor kiszórt a járdára kilószám. A járda mentesítettnek volt tekinthető, a rengeteg környezetet károsító ipari sót meg lemosták a tavaszi esők. Közterület-felügyelő nem pampoghatott, mert a síkosításmentesítés megtörtént, a Köz meg jól beszopta a környezetkárosító sót. Hát nem egy win-win szituáció, de Hülyeországban így megy ez. Jól kitolunk egymással, és közben egyre rosszabb helyzetbe kerülünk a sok jól sikerült kitolás miatt.

Most egy kissé féltem Kispolgárt, mert az a hír járja, hogy közterület-felügyelőink azt is vizsgálják, hogy a síkosításmentesítésre használt anyag nem környezetkárosító-e. És itt megint az állami szemétkedés érhető tetten. Korábban még szokásban volt, hogy nyilvános lerakatokban elhelyeztek környezetkímélő anyagokat, melyből a lakosok vihettek. Most már ez nincs, helyette előírják a jó drága - öt kilónként több ezer forintba kerülő - állítólag környezetkímélő zúzalékokkal való szórást. A közterület éber felügyelői meg majd jól bírságolnak, ha környezetre ártalmasnak ítélik a terített cuccot. Persze nem féltem én a Kispolgárok közösségét, majd kitalálnak valamit.

Olyan nagy kérés lenne, ha egyszer ebben az országban normálisan viselkednénk? Ha a háztulajdonosok munkáját, pénzét, a rend érdekében kifejtett energiáját esetleg elismerné valamilyen formában a legendás Köz? Ha nem csak kötelezettségeket kapna a nyakába a Kispolgár, hanem jogokkal is megtisztelnék? Lehet, hogy nagy kérés ez, de amíg nincs elegünk ebből a szemléletből, itt fog maradni a nyakunkon - jelképével, a közterület-felügyelővel - együtt.

A magyar emberek jó okkal utálják a gazdag embereket. Az elutasítást felszínesen szokás az SI-faktorral magyarázni, azt hiszem azonban, hogy a valós érzés ennél mélyebb. A magyar ugyanis általában a politikai hatalomtól kapja gazdag emberét - ezért oligarcha -, míg az elavult demokráciákban kitermelődik. Persze nincsenek illúzióink, ez a kitermelődés sem mindig patyolattiszta úton történik, az esetek egy részében bűnözői múlt áll mögötte. Az első millió ugyebár. Mégis, Donald Trump lehet akkora tajt bunkó, mint a One World Trade Center, de azt senki sem vetheti a szemére, hogy azért lett milliárdos, mert törvényben megkapta az USA ingatlanpiacának nyolcvan százalékát.

Azért gyűlöli a magyar a gazdagot, mert Magyarországon a közösségi vagyonból való kihasítás a gazdagodás bevett útja, amelyhez nem egyéni tehetség, hanem a politikai hatalomhoz való tartozás szükségeltetik. Hunniában mindig így volt e világi élet, melynek torz - állami megrendelésekre bazírozó, nyugdíjas állásra, trafikra ácsingózó -, de mégis sajátosan szervesnek tekinthető fejlődését szakította meg drasztikusan a kollektivizálás, amely a '60-as évek elejére fejeződött be. Aztán várták a népek az emberi társadalmi fejlődés csúcsát jelentő kommunista jó világot. Várhatták. A rezsim gazdaságilag szinte azonnal becsókolt, és ha nem akart visszatérni a kőkemény diktatúrához, engedményeket kellett tennie. És innen kettévált a gazdagodás lehetősége. A pártvonalon futóknak tényleg kitört a kommunizmus. Kádár Jánosnak hiába volt százezer forint a fizetése, övé volt az ország, nem költött semmit. De még egy megyei pártbizottsági ember sem tudott úgy elmenni valamelyik üzemhez, tsz-hez, hogy mire visszaért a kocsijához ne lett volna telepakolva a csomagtartó. A kisembereknek a gazdasági krach elkerülése érdekében tett engedményeket a rezsim: lehetett háztájit művelni, melléküzemágban dolgozni, kisipart kiváltani, fusizni, butikot nyitni, géemkázni és - a kor szimbólumaként - lángossütőt üzemeltetni. Ám, hogy ki részesülhetett az önálló egzisztencia látszatában, azt a politika mondta meg. A tsz-elnök kényétől függött még az is, hogy a háztájit mikor szántotta fel a tsz traktora a tsz traktoristájával, a tsz gázolajából. Az ország jelentősnek mondható része hozzászokott, hogy a közösből lehet csak boldogulni, de ehhez a politika kegyére van szükség. "Megengedte Kádár János, bajnok lett a Ferencváros!" - foglalhatjuk össze annak az időnek a mottóját. A mostanié csak annyiban változott, hogy: "Szereti az Orbán Viktor, bajnok lesz a Videoton!" (Bocs Fr(Ad(d)y) Endre.)

A rendszerváltoztatásnak nevezett valami legnagyobb kérdése az volt, hogy ki viheti haza a közösségi vagyont. A ballibek szerint a külföldieknek kell adni, mert nekik van tőkéjük, munkakultúrájuk stb., így ők tudják leghatékonyabban működtetni. Doktrinérségükben szokás szerint észre sem vették, hogy a régi gyarmattartó tapasztalatokkal rendelkezők milyen könnyen vágták át őket, és szereztek olcsó munkaerőt jól bejáratott piacokkal. (Azért annyira nem voltak égben járók, hogy a baksist visszautasították volna.) Az önmagukat nemzetieknek nevezők a magyaroknak adták a közösségi vagyont, de ezzel sem lehetett menni semmire, mert nincs szemetebb tulajdonos a politika által kinevezett magyarnál, aki a "kaparj kurta" elvnek megfelelően üres ideológiával, kemény fenyegetéssel tartja fenn uradalmát. Ma már egyre több ember ismeri fel, hogy a nemzeti pántlikával átkötött oligarchikus modell tönkreteszi az országot. Aki valóban hisz saját magában, tehetségében, az megpucol, mert ezekkel a tulajdonságokkal nem lehet menni semmire a politika által felkent talpnyalók világában. És Viktor már arra sem ad, hogy legalább ne egy alig több mint nyolc elemis Mészáros Lőrincet toljon be milliárdos cégvezetőnek, akiről süt a sunyi paraszt évezredes butasága. Ez ma a magyar jövő. Siralmas.

Persze az oligarchának is szüksége van ideológiára, mert nem lehet minden reggel azzal kelni, hogy kesztyűbábként tengeti napjait. Az édes ostya hiábavaló életének csomagolására a család jövőjének megalapozása. Szegény ostoba barmok!

Csak a komcsi történelemoktatáson felnőttek képzelik azt, hogy azok utódait zavarták el a moszkoviták ’45-ben, akiknek boldog ősei Árpád apánkkal pacigoltak be Vereckénél. A valóság az, hogy a kor magyar oligarchája - éppen a személyfüggőség okán - békeidőben alig két-három generációra tudta megtartani pozícióját, kiélezett időszakokban még ennyi ideig sem. A liberálisok félreértelmezett idolja, István, brutális kegyetlenséggel irtotta a dinasztia új uralkodási rendjét elfogadni nem tudókat, és váltotta le őket germánokra. Később is jellemző volt, hogy az öreg király híveit az új kidobta a palotából és ezzel együtt a hatalomból. II. Béla kifejezetten zabos volt amiatt, mert őt és papáját Kálmán megvakíttatta, így volt szíves lemészároltatni nagybácsija embereit. Fiai zavaros időket hoztak, pár év alatt lett egy rakás király, meg ellenkirály, akiknek vazallusai forgószínpadszerűen váltották egymást. Nyugalmat csak III. Béla uralkodása hozott, de az ő fiai újra kezdték az egymással való kekeckedést. A későbbi II. András nem tudta elfogadni, hogy ő a másodszülött, ezért felkelt Imre nevű bátyja ellen, aki nemes egyszerűséggel átlovagolt András haditáborába, és felképelte öccsét. De IV. Béla sem volt túl toleráns anyja gyilkosaival, hamár András nevű atyja pipogyáskodott. Ám IV. Béla elkövette azt a hibát, hogy sokáig uralkodott, fia, a türelmetlen V. István olyan gyakorisággal lázadt fel ellene, ahogy más beveszi a kanalas orvosságot. Aztán mire király lett, épp csak annyi ideje maradt, hogy apja embereit kirakja a jóból, oszt már meg is halt. Az ő fiának, IV. Lászlónak, az utolsó igazi Árpád-házinak csak arra futotta, hogy igyon és keféljen, vele szállt sírba a nagy múltú dinasztia. Az Anjouknak beletelt húsz évbe, míg kialakították saját oligarchiáikat, de közülük nem sok érte meg Zsigmond uralkodását. Akinek trónra lépése döcögve indult, és akik döcögtették, pár év múlva megnézhették magukat. A Zsigmond alatt felemelkedettek - Garaiak, Cilleiek - két generációt tudtak felmutatni. A királyságig emelkedő Hunyadiak is csak eddig bírták, Corvin János már nímand. A legendás Mátyás kedvenc oligarchájának számító Kinizsi egy lobbanás. A Mátyás alatt felemelkedettek - Országh, Szapolyai családok - sem maradtak fenn három generációnál több ideig, ha János Zsigmond egyáltalán Szapolyai volt. A mohácsi síkon elesett és az azt követő mulatságon kivégzett foglyokkal a magyar nemesség színe virága halt ki, akik inkább adták életüket, mint sem három forintot az ország veszedelemből való kimentésére. Az utolsó nagy leosztás a Habsburgok oligarcháinak kialakításával az 1700-as évek elején-közepén volt, ekkor erősödtek meg vagy emelkedtek fel egyes családok. Kedvencem a Grassalkovich família. Az első generációs Antal Mária Terézia ölebe, aki annyit lopott, amennyi Garancsinak is lehet életcél. Nagy húzása a királynő szánkáztatása Pest és Gödöllő között nyáron sóval fehérré varázsolt úton. Alig került egy vagyonba. A második generáció már eladósodott, a harmadik cifra nyomorúságban tengődve kihalt. Az adott kor oligarchái hiába harácsoltak össze akármekkora vagyont, a hálás utódok nem tudtak élni vele. Kár tehát a család jövőjének megalapozásával nyugtatni magukat a ma közpénz tolvajainak.

Ezen szabály alól csak azok a családok tudtak kivételt képezni - és ezzel nyerni pár száz évet -, akik tenyésztették magukat. Ebben a Habsburgok jártak az élen, így most rengeteg Habsburg van, de nincs ország, amelyben uralkodhatnak. (Rá is fanyalodnak a vatikáni követségre.) Ha sikerül a családi tenyészet létrehozása, akkor a különböző ágak időnként közel tudnak kerülni a hatalomhoz, így az a látszat, hogy a család mindig spiccen van, valójában nem. Azt hiszem Luther utolsó szavait lenne érdemes megfontolni: "Koldusok vagyunk. Ez az igazság."

A tanulság tehát az, hogy rossz az országnak és rossz az oligarcháknak ez a politikai hűség szerint kijelölt emberekre alapozott rendszer, melyben az oligarchák sem élhetnek nyugodtan, mert vagyonukat az Úr adta és az Úr fogja ezerféle - sokszor nagyon fájdalmas - módon elvenni, ha elege lesz.