Valamikor réges régen - 2010-ben - a Fidesz elkötelezett táborát két csoport alkotta. Az egyik nem fideszes volt hanem, ahogy Cseh Tamás zseniálisan megfogalmazta: orbánista. Mi tagadás jelen sorok szerzője is e kategóriába tartozott, aztán úgy járt, mint a viccbeli öt napos kiskutya, kinyílt a szeme. Pedig akkor szerettük Viktort, mert tehetségesen, polgári erények szerint kormányzott az 1998-2002-es időszakban, megérdemelte volna a folytatást. Kitartottunk mellette az illegalitás éveiben is sokat téve ahhoz, hogy vissza tudjon térni. A második országlása azonban óriási csalódás, a harmadik pedig katasztrófa. A napokban elfogadott lex Tiborc után szomorúan kérdezhetjük: Viktor, lesz még lejjebb? Nem lenne becsületesebb, ha beírnád a költségvetési törvénybe, hogy az adott évben hány százmilliárdból tud saját lábán állni az Orbán szemja, oszt jó napot? Szóval az orbánisták lehajtott fejjel, csalódottan hagyták ott ezt a kriptokádárt, amely a 2014-es választásokon ötszázezer elveszített szavazatban is megmutatkozott. Maradtak a fideszesek.

A fideszesek is két táborra oszlottak, a vérfideszesekre és a bérfideszesekre. A vérfideszes tábor is elkezdett oszlani, a veszprémi és a tapolcai zakóban üzenve meg Viktornak: Na, ugye. Van ugribugri. A vereségekre adott pánikreakcióban először a keményen drogozó kisembereket akarták megvédeni, aztán majdnem visszaállították a halálbüntetést. Éppen jókor jött az embercsempész-tömegáru európai megjelenése, nélkülük a Fidesz már a padlón fetrengene.

Viktor szép lassan elkezdte belátni, hogy a vérfideszesek is elpártolnak tőle, ezért felerősítette a bérfideszesek hozzá áramlását mint hatalma megtartásának eszközét. Velük szemben Viktor mesterien alkalmazza a korbács és a cukorka adagolását. Ha valamelyik korábbi politikai ellenfél nem szeretné, hogy egy hónapig a Híradó azzal legyen tele, amint vezetőszáron sétáltatják a bírósági folyosón, beáll bérfideszesnek. Persze az ellenzékieknek is van egy sereg aktájuk a Fideszes potentátok viselt dolgairól, csak éppen Polt Péterük nincs, így kissé hátrányban vannak a karaktergyilkosság embert próbáló mindennapjaiban. A volt ellenfelek nagy részénél azonban a korbácsra sincs szükség, Viktor dobja a cukorkát, ők meg ügyesen már a levegőben elkapják. Utána következik a hálás szemmel pitizés.

Ha időrendben próbálunk haladni, akkor észrevehető, hogy egyes MSZP-s politikusok már 2010-ben elkezdték a dörgölőzködést. Horváth Csaba, Molnár Zsolt, Steiner Pál viszonylag gyorsan bérfideszessé vált, mert "a kerület lakosai, a fővárosiak érdeke" stb. blabla mellett megkapták a baksist. Az egyházügyi törvény vitája során a legnagyobb kisegyház teológiai ügyekben zavaros vezetőjének tisztult ki feje azonnal, megkérdezve Mammont: Csenget, Mylord? Azóta nincs fanatikusabb bérfideszes mint a gyülis. A volt szoci nagyágyúk - Szűrös, Pozsgay, Szili - leigazolása is könnyen ment a vérfideszesek döbbenetére, de őket még meg lehetett győzni azzal, hogy ezek jó kommunisták ám, mert ezek nemzetiek, nem zsid internacionalisták. Az üzleti életben is egyre többen fedezték fel magukban a fideszes vénát, Leisztinger például megszerette a focit. Csányi úr bonyolult kapcsolatban van Viktorral, ám biztos, ami biztos alapon azért fejébe csapta az MLSZ-es bohócsipkát.

A választások előtt derült ki, hogy Kóka János, az SZDSZ volt elnöke Viktor állami delegációjának állandó tagja diplomata útlevéllel. És az ilyen utakon Gyurcsánnyal közös cégét képviseli. A vérfideszeseknek orcájukba tolult a vér, és Bayer is szentelt az ügynek egy cikkecskét, a külügy portását téve felelőssé a helyzetért. Aztán a vérfideszes Bayer, a legendás ötös számú párttagkönyv büszke tulajdonosa kölcsöneire gondolva bérfideszessé változott, és nem bolygatta a nyilvánvalót: Kóka bérfideszesnek állt. Így most egy gyékényen árulnak ők ketten: például hazát.

A Jobbik esetében is működik a bérfideszes rendszer, csak ők annyira foglyai saját butaságuknak, hogy olcsón, kevés nemzeti lózunggal, csipet szalon-antiszemitizmussal kifizethetők.

A társadalmi problémákra többévezredes tapasztalata miatt különösen érzékeny zsidóság egy része Zoltain keresztül lett bérfideszes. A vérfideszesek dobtak egy hátast a munkásőr múltú Guszti bácsitól, de hatalmi szempontból megérte, mert fillérre megmondta, kit mivel és mennyiért lehet megvenni. Azóta szordínón megy az ajvékolás - szigorú keretek között - az üzletmenet fenntartása érdekében. A civil szféra sem maradt ki a bérfideszessé válásból, ma már minden társadalmi szervezet vagy bérfideszes vagy nincs. (Elnézést az elenyésző kivételtől.) Az internetadó ellen összegyűlt tiltakozók vezetője is hirtelen felfedezte, hogy dolga van Németországban, a mennyiért kérdésre a választ csak a szél ismeri.  

A kevéssé szem előtt lévő közigazgatásban is lement ez a folyamat, melyből csak egy példa: a Fidesz által látványosan rühellt SZDSZ-es Király Júlia volt MNB alelnök emlőin nevelkedett Nagy Márton ma bérfideszesként az MNB alelnöke.

Viktor bérfideszes programja azonban nem áll meg a határnál, számtalan magyarkodó határon túli szervezet egzisztenciális fennmaradása függ attól, hogy szépen bégessék a nemzeti lózungot, miközben egyre gyorsabban fogy a magyar szállásterület. Ott, ahol kiömlött annyi drága pénz, bérfideszes nemzetről mesél. Úgy hírlik Ámerikában is erősödik a bérfideszes lobbi, mert ismeretlen képviselők néhány milliárdért hajlandók beszédet mondani az üres teremben Viktor mellett. Hatékonyságuk vetekszik Lord Rothermerével, akit itthon sztároltak, majdnem királlyá tettek, Angliában viszont csak egy volt a hóbortos nácibarát lordocskák közül.

A közelmúlt hírei azt mutatják, hogy a bérfideszessé laposító úthenger tovább gördült. Először Hiller Pifti, volt MSZP-elnök fedezte fel magában a nyilvánosság előtt fideszes elkötelezettségét, de hogy mennyiért, az csak találgatások tárgya lehet, mert a bankszámlája nem nyilvános. Másodszor Medgyessy Péter, volt szoci miniszterelnök, aki 2002-ben nagy bánatunkra úgy verte meg Viktort, mint a lovat, kapott Loppert Dániel-díjat Viktor sameszától. Péterkém mindig is szerette a finom koktélokat, a nyugdíjából talán nem tellett rá, bérfideszesként úszkálhat is benne.

Viktor szép lassan lecseréli korábbi harcostársait, az őt hatalomba emelő orbánistákat és vérfideszeseket erre a bérfideszes zsoldos bandára. Ha pedig a vérfideszeseknek ebből elegük van, hát így jártak.

Pár éve egy forró nyári napon Kispolgár úgy döntött, hogy házának kapuja előtti járdájára felhúzódik gépjárműjével azon egyszerű oknál fogva, hogy könnyebb legyen a nagybevásárlás utáni cipekedés. Midőn végzett az embert próbáló feladattal, nyugodtan csukta le a csomagtartót, és behúzódott a házába anélkül, hogy beállt volna a garázsba. Erre a lusta tettre több oka is volt. Egyrészt pár óra múlva ismét használnia kellett autóját, másrészt ott volt árnyékban a kocsi, harmadrészt nem zavart senkit. Az utca zsákutca jellegű, leginkább az ott élők használják, forgalom alig, és a járda is belefut az úttestbe pár ház után. A közterület-felügyelő azonban nem senki, őt zavarta. Így aztán Kispolgár döbbenten meredt a bírságos csomagra, mikor újra autójába akart ülni. Nemcsak a levegő, de Kispolgár vére is felforrt ekkora impertinencia láttán. Indulatosan berongyolt a Hivatalba, megpróbálván átgondolásra bírni a bürokratákat. Na, azt ugyan hiába! Kispolgárnak beleverték az orrát mindenféle tanácsi rendeletbe, akkurátusan rámutatva azon passzusaira, melyek szerint ő csak ne használja a Köz területét magán célra. Fizessen hát vagy irgum-burgum. Kispolgár felszerelkezett tanácsadókkal - köztük jogászokkal – mondanák már meg neki mit csináljon. Azok nyugalomra intve azt javasolták a mi Kispolgárunknak, hogy perkálja ki azt a pár ezer forintot, oszt hagyja a fenébe az egészet, nem éri meg az idegeskedés. Kispolgár fogcsikorgatva tejelt. Hanem a tanácsadók között volt a Harag is, melyről józan ember tudja, hogy rossz tanácsadó, de zaklatott, lehúzott Kispolgár mégis hallgatott rá.

Így aztán, midőn leesett az első hó, Kispolgár régi jó szokását hanyagolva, nem takarította el. Pedig régebben jókedvvel hajigálta mintegy harminc méteren a havat, csúszásgátolt sok pénzért vett, környezetkímélő anyagokkal. Kispolgár valójában szerette a hódobálást. De a Harag azt mondta neki, hogy ne tegye, hát csak a kapu és a garázs bejáró előtt tisztította meg a járdát. Az akkurátus közterület-felügyelő becsengetett, és kérdőre vonta Kispolgárt, hogy akkor mikor tervezi eltakarítani a háza előtti járdáról a havat. Kispolgár jókedvűen közölte, hogy akciórádiusza ebben az évszakban nem terjed ki a járda egész hosszára, a kapu és garázs előtt takarít, a többit takarítsa el a Köz. Ha ugyanis - okfejtett Kispolgár - a Köz érdekében nem használhatja a kapuja előtti járdát parkolásra, akkor lesz szíves a Köz takarítani azt. Egyébként meg: csókol anyád Julis, jóccakát, tessék a közterület-felügyelő úrnak tovább haladni, nincs itt semmi látnivaló. Közterület-felügyelő felhorgadt a Kispolgár engedetlenségi mozgalmán, és brutálisan leverte a Köz elleni lázadást egy szép bírságos papír kiállításával. Kispolgár igazával felszerelkezve indult a Hivatalba, jobb belátásra téríteni közterület-felügyelő főnökeit. Azok meg kikacagták Kispolgárt lobogtatva neki a tanácsi rendelet passzusait, melyen egyértelműen az állt, hogy a háztulajdonosnak a dolga az előtte húzódó járda tisztán tartása. Kispolgár hiába érvelt, hogy na nehogy már. Ha élvezni akarja a háza előtti terület előnyeit, akkor azt nem lehet, a kötelezettségek viszont őt terhelik. De nagyon helyes ez így, mert ezt mondja a jogszabály, kockáskodott a Hivatal dolgozója, a bírság maradt. Kispolgár - megutálva a jog uralmát - befizette.

Szívében a józan ész megcsúfolása feletti dohogással, passzív rezisztenciaként ravasz tervet eszelt ki. Vett leárazáskor több mázsa vacak sót, amelyet az első hópihék lehullásakor kiszórt a járdára kilószám. A járda mentesítettnek volt tekinthető, a rengeteg környezetet károsító ipari sót meg lemosták a tavaszi esők. Közterület-felügyelő nem pampoghatott, mert a síkosításmentesítés megtörtént, a Köz meg jól beszopta a környezetkárosító sót. Hát nem egy win-win szituáció, de Hülyeországban így megy ez. Jól kitolunk egymással, és közben egyre rosszabb helyzetbe kerülünk a sok jól sikerült kitolás miatt.

Most egy kissé féltem Kispolgárt, mert az a hír járja, hogy közterület-felügyelőink azt is vizsgálják, hogy a síkosításmentesítésre használt anyag nem környezetkárosító-e. És itt megint az állami szemétkedés érhető tetten. Korábban még szokásban volt, hogy nyilvános lerakatokban elhelyeztek környezetkímélő anyagokat, melyből a lakosok vihettek. Most már ez nincs, helyette előírják a jó drága - öt kilónként több ezer forintba kerülő - állítólag környezetkímélő zúzalékokkal való szórást. A közterület éber felügyelői meg majd jól bírságolnak, ha környezetre ártalmasnak ítélik a terített cuccot. Persze nem féltem én a Kispolgárok közösségét, majd kitalálnak valamit.

Olyan nagy kérés lenne, ha egyszer ebben az országban normálisan viselkednénk? Ha a háztulajdonosok munkáját, pénzét, a rend érdekében kifejtett energiáját esetleg elismerné valamilyen formában a legendás Köz? Ha nem csak kötelezettségeket kapna a nyakába a Kispolgár, hanem jogokkal is megtisztelnék? Lehet, hogy nagy kérés ez, de amíg nincs elegünk ebből a szemléletből, itt fog maradni a nyakunkon - jelképével, a közterület-felügyelővel - együtt.

A magyar emberek jó okkal utálják a gazdag embereket. Az elutasítást felszínesen szokás az SI-faktorral magyarázni, azt hiszem azonban, hogy a valós érzés ennél mélyebb. A magyar ugyanis általában a politikai hatalomtól kapja gazdag emberét - ezért oligarcha -, míg az elavult demokráciákban kitermelődik. Persze nincsenek illúzióink, ez a kitermelődés sem mindig patyolattiszta úton történik, az esetek egy részében bűnözői múlt áll mögötte. Az első millió ugyebár. Mégis, Donald Trump lehet akkora tajt bunkó, mint a One World Trade Center, de azt senki sem vetheti a szemére, hogy azért lett milliárdos, mert törvényben megkapta az USA ingatlanpiacának nyolcvan százalékát.

Azért gyűlöli a magyar a gazdagot, mert Magyarországon a közösségi vagyonból való kihasítás a gazdagodás bevett útja, amelyhez nem egyéni tehetség, hanem a politikai hatalomhoz való tartozás szükségeltetik. Hunniában mindig így volt e világi élet, melynek torz - állami megrendelésekre bazírozó, nyugdíjas állásra, trafikra ácsingózó -, de mégis sajátosan szervesnek tekinthető fejlődését szakította meg drasztikusan a kollektivizálás, amely a '60-as évek elejére fejeződött be. Aztán várták a népek az emberi társadalmi fejlődés csúcsát jelentő kommunista jó világot. Várhatták. A rezsim gazdaságilag szinte azonnal becsókolt, és ha nem akart visszatérni a kőkemény diktatúrához, engedményeket kellett tennie. És innen kettévált a gazdagodás lehetősége. A pártvonalon futóknak tényleg kitört a kommunizmus. Kádár Jánosnak hiába volt százezer forint a fizetése, övé volt az ország, nem költött semmit. De még egy megyei pártbizottsági ember sem tudott úgy elmenni valamelyik üzemhez, tsz-hez, hogy mire visszaért a kocsijához ne lett volna telepakolva a csomagtartó. A kisembereknek a gazdasági krach elkerülése érdekében tett engedményeket a rezsim: lehetett háztájit művelni, melléküzemágban dolgozni, kisipart kiváltani, fusizni, butikot nyitni, géemkázni és - a kor szimbólumaként - lángossütőt üzemeltetni. Ám, hogy ki részesülhetett az önálló egzisztencia látszatában, azt a politika mondta meg. A tsz-elnök kényétől függött még az is, hogy a háztájit mikor szántotta fel a tsz traktora a tsz traktoristájával, a tsz gázolajából. Az ország jelentősnek mondható része hozzászokott, hogy a közösből lehet csak boldogulni, de ehhez a politika kegyére van szükség. "Megengedte Kádár János, bajnok lett a Ferencváros!" - foglalhatjuk össze annak az időnek a mottóját. A mostanié csak annyiban változott, hogy: "Szereti az Orbán Viktor, bajnok lesz a Videoton!" (Bocs Fr(Ad(d)y) Endre.)

A rendszerváltoztatásnak nevezett valami legnagyobb kérdése az volt, hogy ki viheti haza a közösségi vagyont. A ballibek szerint a külföldieknek kell adni, mert nekik van tőkéjük, munkakultúrájuk stb., így ők tudják leghatékonyabban működtetni. Doktrinérségükben szokás szerint észre sem vették, hogy a régi gyarmattartó tapasztalatokkal rendelkezők milyen könnyen vágták át őket, és szereztek olcsó munkaerőt jól bejáratott piacokkal. (Azért annyira nem voltak égben járók, hogy a baksist visszautasították volna.) Az önmagukat nemzetieknek nevezők a magyaroknak adták a közösségi vagyont, de ezzel sem lehetett menni semmire, mert nincs szemetebb tulajdonos a politika által kinevezett magyarnál, aki a "kaparj kurta" elvnek megfelelően üres ideológiával, kemény fenyegetéssel tartja fenn uradalmát. Ma már egyre több ember ismeri fel, hogy a nemzeti pántlikával átkötött oligarchikus modell tönkreteszi az országot. Aki valóban hisz saját magában, tehetségében, az megpucol, mert ezekkel a tulajdonságokkal nem lehet menni semmire a politika által felkent talpnyalók világában. És Viktor már arra sem ad, hogy legalább ne egy alig több mint nyolc elemis Mészáros Lőrincet toljon be milliárdos cégvezetőnek, akiről süt a sunyi paraszt évezredes butasága. Ez ma a magyar jövő. Siralmas.

Persze az oligarchának is szüksége van ideológiára, mert nem lehet minden reggel azzal kelni, hogy kesztyűbábként tengeti napjait. Az édes ostya hiábavaló életének csomagolására a család jövőjének megalapozása. Szegény ostoba barmok!

Csak a komcsi történelemoktatáson felnőttek képzelik azt, hogy azok utódait zavarták el a moszkoviták ’45-ben, akiknek boldog ősei Árpád apánkkal pacigoltak be Vereckénél. A valóság az, hogy a kor magyar oligarchája - éppen a személyfüggőség okán - békeidőben alig két-három generációra tudta megtartani pozícióját, kiélezett időszakokban még ennyi ideig sem. A liberálisok félreértelmezett idolja, István, brutális kegyetlenséggel irtotta a dinasztia új uralkodási rendjét elfogadni nem tudókat, és váltotta le őket germánokra. Később is jellemző volt, hogy az öreg király híveit az új kidobta a palotából és ezzel együtt a hatalomból. II. Béla kifejezetten zabos volt amiatt, mert őt és papáját Kálmán megvakíttatta, így volt szíves lemészároltatni nagybácsija embereit. Fiai zavaros időket hoztak, pár év alatt lett egy rakás király, meg ellenkirály, akiknek vazallusai forgószínpadszerűen váltották egymást. Nyugalmat csak III. Béla uralkodása hozott, de az ő fiai újra kezdték az egymással való kekeckedést. A későbbi II. András nem tudta elfogadni, hogy ő a másodszülött, ezért felkelt Imre nevű bátyja ellen, aki nemes egyszerűséggel átlovagolt András haditáborába, és felképelte öccsét. De IV. Béla sem volt túl toleráns anyja gyilkosaival, hamár András nevű atyja pipogyáskodott. Ám IV. Béla elkövette azt a hibát, hogy sokáig uralkodott, fia, a türelmetlen V. István olyan gyakorisággal lázadt fel ellene, ahogy más beveszi a kanalas orvosságot. Aztán mire király lett, épp csak annyi ideje maradt, hogy apja embereit kirakja a jóból, oszt már meg is halt. Az ő fiának, IV. Lászlónak, az utolsó igazi Árpád-házinak csak arra futotta, hogy igyon és keféljen, vele szállt sírba a nagy múltú dinasztia. Az Anjouknak beletelt húsz évbe, míg kialakították saját oligarchiáikat, de közülük nem sok érte meg Zsigmond uralkodását. Akinek trónra lépése döcögve indult, és akik döcögtették, pár év múlva megnézhették magukat. A Zsigmond alatt felemelkedettek - Garaiak, Cilleiek - két generációt tudtak felmutatni. A királyságig emelkedő Hunyadiak is csak eddig bírták, Corvin János már nímand. A legendás Mátyás kedvenc oligarchájának számító Kinizsi egy lobbanás. A Mátyás alatt felemelkedettek - Országh, Szapolyai családok - sem maradtak fenn három generációnál több ideig, ha János Zsigmond egyáltalán Szapolyai volt. A mohácsi síkon elesett és az azt követő mulatságon kivégzett foglyokkal a magyar nemesség színe virága halt ki, akik inkább adták életüket, mint sem három forintot az ország veszedelemből való kimentésére. Az utolsó nagy leosztás a Habsburgok oligarcháinak kialakításával az 1700-as évek elején-közepén volt, ekkor erősödtek meg vagy emelkedtek fel egyes családok. Kedvencem a Grassalkovich família. Az első generációs Antal Mária Terézia ölebe, aki annyit lopott, amennyi Garancsinak is lehet életcél. Nagy húzása a királynő szánkáztatása Pest és Gödöllő között nyáron sóval fehérré varázsolt úton. Alig került egy vagyonba. A második generáció már eladósodott, a harmadik cifra nyomorúságban tengődve kihalt. Az adott kor oligarchái hiába harácsoltak össze akármekkora vagyont, a hálás utódok nem tudtak élni vele. Kár tehát a család jövőjének megalapozásával nyugtatni magukat a ma közpénz tolvajainak.

Ezen szabály alól csak azok a családok tudtak kivételt képezni - és ezzel nyerni pár száz évet -, akik tenyésztették magukat. Ebben a Habsburgok jártak az élen, így most rengeteg Habsburg van, de nincs ország, amelyben uralkodhatnak. (Rá is fanyalodnak a vatikáni követségre.) Ha sikerül a családi tenyészet létrehozása, akkor a különböző ágak időnként közel tudnak kerülni a hatalomhoz, így az a látszat, hogy a család mindig spiccen van, valójában nem. Azt hiszem Luther utolsó szavait lenne érdemes megfontolni: "Koldusok vagyunk. Ez az igazság."

A tanulság tehát az, hogy rossz az országnak és rossz az oligarcháknak ez a politikai hűség szerint kijelölt emberekre alapozott rendszer, melyben az oligarchák sem élhetnek nyugodtan, mert vagyonukat az Úr adta és az Úr fogja ezerféle - sokszor nagyon fájdalmas - módon elvenni, ha elege lesz.

Mi, Magaskultúrájúak, a szánk szélét kissé lebiggyesztve - ám a polkorrektség értelmében mégsem lenézően -, mosolyogva tekintünk az Alacsonykultúrájúakra, akik hosszú sorokban ácsorognak a mozijegypénztárak előtt James Bond látása érdekében. Mi, Magaskultúrájúak, természetesen nem a léha szórakozás érdekében nézünk filmet, hanem lelkünk épülésének céljából. Ha például észrevesszük, hogy náculnánk, azonnal megtekintjük a Sorstalanság című örökbecsűt, újabban pedig a Saul fiát. Homofób hajlamainkat sem hagyjuk eluralkodni, amint erre a legapróbb jel mutatkozik, máris rohanunk megnézni a Veszetteket. Ha azonban a fenti kihívásokkal nem kell szembenéznünk - önkritikusan bevalljuk - mi is hajlamosak vagyunk némi szórakoztató jelleggel mozizni. Ebben az esetben a Sátántangó című alkotáson műélvezünk. Alacsonykultúrájúaknak készült ún. közönség filmet - éppen közönségessége miatt - kizárólag kritikai szempontból nézünk, hadd lássuk mivel eteti Hálivúd a plebset.

Nem értjük Alacsonykultúrájú polgártársainkat, akik képesek önfeledten szórakozni olyan bugyuta történeteken, mint a James Bond. Rajongásuk ezért 007-es ügynökért alapvetően gyermeki jól megvilágítva a mindennapokból való elvágyódás érzését. Melyik Alacsonykultúrájú nem akarna egy szép szőke nővel henteregni pláne, ha a hozzá vezető út egy gyönyörű fekete nővel való hempergéssel abszolválható. Nekünk, Magaskultúrájúaknak, ez a szituáció értelmezhetetlen, mert mi már meghaladtuk a különneműek közötti testiség primitív ábrázolásával járó közönséghajhász megközelítéseket. Alacsonykultúrájúék azonban élvetegen dagonyáznak ezekben a szexista jelenetekben.

És persze melyik Alacsonykultúrájú ne akarná kihajítani valamelyik ellenségét - mondjuk a főnökét - egy robogó vonatból, engedve alantas ösztöneinek? Mi, Magaskultúrájúak, azonban fejlett realitásérzékünkkel jól tudjuk, hogy Magyarországon ez lehetetlen. Nincs robogó vonat. Az a meséket készpénznek vevő Alacsonykultúrájú, aki a csilliárdokért felújított Esztergom-Budapest viszonylaton próbálkozna az utált főnök kihajításával, azt kockáztatná, hogy a dühös góré a vonat mellett baktatva töltené ki az azonnali hatályú felmondásról szóló papírokat.

Alacsonykultúrájúék meredten bámulják a vásznon, ahogy kedvenc ügynökük felrobbant egy házat - kb. ötszáz halott - és mi a szankció? A főnöke, valami M beléfecskendeztet pár milliliter okosvért. Bezzeg a való világ Magyarországán! Ha egy gazda fagyállóval szereti inni a borát - egyesek szódával szokták -, és a tolvaj gyomra nem bírja a szokatlan ízesítést, a gazda kap hét év szigorítottat, három, farsang alkalmából bírónak öltözött talárostól úgy, hogy még az ügyész fellebbez enyhébb ítéletért. Csoda, hogy a mindennapi élet kihívásai elől Alacsonykultúrájúak a mesékbe menekülnek?

Alacsonykultúrájúék akkor is hitetlenül meresztik szemeiket, mikor Bondon tíz perc alatt - egy rövid erkölcsinek tekinthető, ám altató jellegű magyarázat mellett - két agyműtétet is végrehajt a piszkos, szemét gonosz ember. A műtét olyan jól sikerül - még érzéstelenítés és aneszteziológus nélkül is -, hogy Bond azonnal fel is robbantja a klinikát. Alacsonykultúrájú is szeretne magának ilyen színvonalú orvosi ellátást, mert hiába fizeti a tb-járulékot, egy szimpla szalagműtétre is éveket kell várnia. Nem beszélve arról, hogy ennyi várakozás után már jogos lenne a kórház eldurrantása is.

Alacsonykultúrájúék mesének tartják a mindenkiről mindent látó információs bázisokat. Szerintük amit a faszbukra tesznek, azt csak az látja, akinek ők megengedik. Mi, Magaskultúrájúak tudjuk, hogy vannak ilyen rendszerek, életünk nyitott könyv olyanok előtt is, akikről nem is tudunk, de mi nem hiszünk a primitív összeesküvés-elméletekben.

Alacsonykultúrájú barátaink szörnyülködve nézik, hogy lehet egy mostohatesó ilyen megátalkodottan gonosz. Csak azért, mert Bond kissrác korában úgy benyalta magát a mostohafaterhoz, mint cuki Nermál Jon Arbucklehoz, kész kiirtani a világot. Akkurátus szisztematikussággal időt, pénzt nem kímélve létrehoz egy világot behálózó, titkosszolgálatokkal ujjat húzó bűnszervezetet ahelyett, hogy a megfelelő időben háztartási balesetnek álcázva beleejtett volna egy hajszárítót a kis James fürdőkádjába. Az eredmény biztosabb és kevesebb felhajtással jár, igaz filmet sem lehetne belőle forgatni. Mi, Magaskultúrájúak, csalódunk abban, hogy a szerzők szimpla családon belüli erőszakkal magyarázzák meg a világok harcát, ugyanakkor kacagunk az ezt tágra nyílt szemmel bámuló Alacsonykultúrájúak gyermeki rácsodálkozásán. (Kontrasztként érdekes, hogy saját papájával nem bíbelődött ennyit, őt lavinaomlásnak álcázva, hétköznapi módon tette el láb alól.)

Nekünk, Magaskultúrájúaknak vicces nézni azt is, ahogy Alacsonykultúrájúak küzdenek a film két és fél órás idejével, valamint az elfogyasztott vödör kóla és lavór pattogatott kukorica élettani hatásaival. Mi, Magaskultúrájúak a világról alkotott bölcsességet csekély hét és fél órában összefoglaló Sátántangó gyakori nézésével hozzáedződtünk az ilyen jellegű kihívásokhoz. Alacsonykultúrájúak esetében viszont lehetett tippelgetni, hogy húgyhólyagjuk vagy Bond fegyvere sül-e el előbb. Nos, Bond stukkere a végén nem sült el, Alacsonykultúrájúak pedig a mozi végén egymást taposva rohantak elintézni a naggyá terebélyesedett kisdolgot megfosztva magukat a sekélyes erkölcsi tanulság levonásától.

Mi, Magaskultúrájúak, hazaérve azonnal megtekintjük a Taxidermia című művészeti alkotást megelőzve a James Bond által ütött lelki sérülések kibontakozását. Alacsonykultúrájúak pedig jobban teszik, ha a Disney-féle Hófehérke és a hét törpét nézik meg, mert az olyan jó mese, amelyből senkinek sincs elege.

Rossz kedvem tele. Van néhány százmillió európai polgár, akiknek igaza van. Van néhány ezer komplett hülye, akik viszont elvben irányítják Európát. Ez a keverék aztán kiad egy olyan helyzetet, amely nem ismeretlen a civilizációk bukásának történelemében. Ha hasonlattal próbáljuk bemutatni, akkor olyan ez, mint az öngyilkos szekták kollektív megőrülésének folyamata. A szektavezér egyre elborultabb agyú lesz, egyre nagyobb állatságokat csinál. Aki ez ellen tiltakozik, azt a szektavezér a rendelkezésére álló erőszakijaival megdögleszti. De lehet, hogy ők járnak jobban, mert a teljesen agymosott illetve terrorizált rajongók sem ússzák meg, a folyamat végén rituálisan kinyírják magukat vagy kinyírják őket. A szektavezér vagy követi híveit vagy megvilágosodva megpucol. Mintha Európa az iszlámdédelgetéssel ezt az utat járná.

Nekünk, magyaroknak nincs szerencsénk, mi vagyunk Európa Kasszandrája. E kétes hírnévhez történelmünk megélése kellett, megszerzett tapasztalataink sok vér és gyötrelem árán születtek. Nekünk nem kell bemutatni milyen az, ha egy ország élén könnyen kihasználható, saját rögeszméjüktől megrészegedett barmok/gazemberek állnak. Ez vezetett Trianonhoz. Nekünk nem kell bemutatni milyen az, ha az országot megszállók rideg precizitással vagonírozzák honfitársainkat faji vagy osztály alapon. Ez vezetett Auschwitzhoz és a gulaghoz. Nekünk nem kell bemutatni milyen a hétköznapi kommunizmus, sajnos pontosan tudjuk. Nekünk nem kell bemutatni milyen az iszlám. Leölt, rabszolgának elhurcolt százezrek, kipusztított országrészek, százötven év rabság, majdnem megszűnt ország. De hiába vázoljuk a megélt múltból előre látható jövőt, a nálunk szerencsésebb történelmű európai országoknak, azok kifejezetten ellenségesek, ha megpróbáljuk őket szembesíteni a történelmi tapasztalattal, hiszen náluk megszűnt a történelem. Már a komcsi rezsimek valóságára sem voltak kíváncsiak, mert ők részben nem élték meg, részben ifjan szimpatizáltak olyan tömeggyilkos gazemberekkel, mint Sztálin vagy Mao.

Készülj, Európa, hamarosan mindenhol az isis zászlaja lobog majd

Mit tehetünk hát? Nem hallgatnak ránk, sőt még mi leszünk a náci homofóbok, ha megpróbáljuk szembesíteni őket a valósággal. Ha pedig a valóság merészeli szembesíti őket a saját ostobaságukkal, hát megszüntetik a valóságot. Csak azt tehetjük, mint Arany János szőlős gazdája amikor a jég elveri szőlejét, ő is karót ragadva verni kezdi azzal, hogy: "No hát, no!" így kiált, "én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!"

Most, hogy Párizsban az iszlám aljasságának bizonyítékaként alig hűlnek ki a tetemek, már megszólalnak a "józanságot" követelők, a jogvédők, az iszlámot mentegetők. És terelnek, hazudoznak, rémüldöznek a kialakult helyzetért felelős politikusok. Tegyünk hát rá egy lapáttal, a valóságos megoldásokat úgysem tudnák felfogni.

Minden idők egyik leghülyébb pápája kezdje el kötelezni a katkó közösségeket arra, hogy ezentúl ne csak befogadják az embercsempész tömegárut, hanem a keresztényi szeretet jegyében adják át nekik házukat, rabszolgának gyermeküket, ágyasnak feleségüket. Nehogy megsértődjenek szegény mohamedánok, aztán ezért ne lehessen keresztény templomot építeni Mekkában. Ja, hogy akkor sem lehet? Nem baj, a katkók legalább megpróbálták. Az európai átlagnál hülyébb svédek közül is kimagaslóan hülye - Luther tanait életével megcsúfoló - leszbikus püspöknő kezdje el hamarjában a keresztény templomokat átalakítani iszlám imahelyekké. És a komfortfokozat növelése érdekében külön töltse fel ezeket robbanószerekkel, géppisztolyokkal, nehogy a következő terrorcselekmény elkövetéséhez ki legyenek szolgáltatva a fegyverkereskedők profitéhségének. A dilinyós Merkel minden terrortámadás előtt pár órával jelentse ki, hogy kézben tartja az eseményeket. Ezenkívül minden jöttmentet fogadjon be Németország a menekültkultúra jegyében, az őslakos germánok meg menjenek, amerre látnak. Csak az adójukat fizessék ám rendesen, mert a szegény bevándoroltaktól ugyebár ilyesmi nem várható el, amíg nem integrálódtak. Juncker külön sajtótájékoztatón fogadja meg, hogy nem sértegeti Európa iszlám közösségét alkoholfogyasztásával, ezért a brüsszeli karácsonyfák mellett az alkohol tartalmú italokat is betiltatja az Unióban. Mindent a kedves vendégért. Hollande hantoltassa ki Martell Károlyt sírjából, mert megosztó személyisége sértheti az újfranciák társadalmi integrációját.

A jogvédőket se hagyjuk ki. A múlt héten a Helsinki Bizottság gyémántfokozatú kreténe örömködött, hogy a Magyarországon elítélt és kiutasított embercsempész tömegárut nem lehet kitoloncolni, mert a szerbek nem veszik vissza. Tehát - nyilatkoztatta ki minden jogvédők anyja - el kell engedni a kedves potenciális terroristát, nehogy egy életre szóló lelki sérülést szenvedjen, meg a jog ugye. Én is elengedném. Egy szakadék szélén. Mindkettőt. Akkor talán megmenthető lenne kétszáz ember, akik csak az életüket élve szórakozni, vacsorázni akartak. Esetleg éppen arról beszélgettek Párizs tavaszias éjszakájában gyönyörködve, hogy az élet szép. Az embercsempészekkel és a terroristákat finanszírozókkal - tudva vagy tudatlanul - összejátszó jogvédők persze sosem fogják belátni saját korlátoltságukból előállt helyzetért való felelősségüket.

Hazánk helyzete ebben a komplett őrültek házában nem egyszerű. A történelmi tapasztalatok birtokában Viktor nagyon helyesen nem engedte be az országba az embercsempész tömegárut. Ezért respect. A terrortámadás pedig komoly ütőkártya a bolondok menekültkvótája ellen. A Fidesz aláíróíve előtt százméteres sorok fognak kanyarogni. Ebben eddig tehát jók vagyunk. (Csak a közpénzlopást, csak azt tudnám feledni.)  

A nehéz feladat az, hogy Európa millióinak összefogásával meneszteni kell a bolondokat Európa éléről, aztán hozzáfogni az önvédelem megszervezéséhez. Mert Európa gyenge kezekben gyenge, erős kezekben erős. Igaza van viszont azoknak, akik az érzelmi túlreagálástól óvnak. Hideg fejjel kell képviselni Európa népeinek történelmileg távlatos érdekeit.

Ha azonban hagyjuk magunkat megvezetni - miként a Charlie Hebdo-ügy után - Európának befellegzett. Ebből viszont ötszázmillió európainak lesz elege.

Ülök a fodrásznál búsan, egyedül, és a fájó múltra gondolok. Először a közelmúltra. Alig másfél hónapja voltam utoljára. Kérdeztem mikor kell jönnöm legközelebb, azt mondta ez a vágás karácsonyig kitart. Hát a frászt! Megen itt vagyok. Mert lenőtt, megnőtt. Ezek a fodrászok kóklerek. Levágják az ember haját, aztán visszanő. Miért nem tudnak rendes munkát végezni? Egyszer levágják, 'oszt jó napot. De nem, direkt úgy vágják, hogy újra menni kelljen. Valami tervezett avulás ez a haj visszanövés, melyet a fodrászok titkos világméretű háttérhatalma talált ki. Kérdem én, ilyenkor hol vannak a fogyasztóvédők? Az ember kifizeti a rengeteg pénzt, aztán amikor újra vágat, akkor is kell fizetnie. Nem lehetne garanciában? Egyszer kell fizetni, ha újra kinő annak a vágása már ingyenes. Egyből nem kellene ennyiszer fodrászhoz rohangálni.

A Viktor is hibás! Ott van a kétharmada - na, jó majdnem kétharmada - és nem tesz semmit. Törvénybe foglalhatná két mutyizás között, hogy a fodrászoknak úgy kell levágni a hajat, hogy az ne nőjön vissza. Sőt a hajnak is előírhatná, hogy nem nőhet, ha a fodrász levágta. Tóni agitprop miniszter meg teleplakátolhatná az országot, hogy: "Az emberek döntöttek: Megvédjük a lenyírt fejet!" Citromba harapott orcával mégis el kell ismerni, hogy egy apró lépést tett a kormányzat a felesleges fodrászhoz járás elkerülése érdekében, mert a fodrászok közé telepített szt-tisztek erős megfontolásra késztetik a csak egy kis igazításra beugrókat.

Mivel a nemzeti politika nem védi meg a zembereket, így egyéni kiutakat kell keresni. Egyik barátom például pár éve vett egy hajvágót, beállította két centisre és a felesége megnyírja. Ha azonban fasírtban van az asszonnyal a nyírás elmarad. Három centinél még nincs vész, négy centinél viszont már jólmenő válóperes ügyvéd barátunk a teniszmeccs után látványosan elkezdi lapozgatni a határidőnaplóját keresve a még szabad fogadóórákat. Kissé csalódott, amikor újra két centis hajjal érkezik a cimbora. Ez is a fodrászok miatt van! Ha először rendesen levágták volna azt a nyüves hajat, nem lenne a haver kiszolgáltatva a feleség szeszélyeinek.

Az itthon kevéssé ismert, illetve elterjedt ún. "használat előtti koton"-frizura

A távolabbi múlt emlékei sem rózsásak. A gimnázium párttitkára rendszeresen macerálta az ember gyerekét, hogy fodrászhoz kell menni, mert nagy a haja. Hiába dúdolgattuk: "az ész a fontos, nem a haj." Aztán amit a politikába csomagolt rosszindulat nem intézett el, azt megtette a katonaságnál kötelezően viselt Bocskai sapka, szépen elkezdett ritkulni a hajzat. Nagyjából tíz éve meredtem rá a fodrász tükörben kedélyesen mélázó tejbetökre azzal, hogy na, ennek sem fog már a szemébe lógni a haja ebben az életben. Azóta státuszszimbólumból járok fodrászhoz, mert itt-ott növöget, és a pernahajderek nem képesek a rendes munkára.

Aztán ha kialakul a seggig érő homlok, már nem fogom zavarni ezeket a zsebmetszőket. És miközben a parizert nyammogom a szoc. otthonban, arra gondolok, hogy az Úristen a legnagyobb fodrász, mert ha egyszer ő nyír meg az nem nő vissza. Ma még elegem van a fodrászokból, de járok hozzájuk. Akkor nem lesz elegem belőlük, amikor már azt sem tudom majd, mi az a fodrász.