Az egyetemi évek alatt történt egy nagyon szomorú eset. Pár évvel alattunk járt egy kifejezetten jóképű fiatalember, aki leendő hivatásának tündöklő tehetségeként tűnt ki pályatársai közül. Családja generációkra visszamenő tekintéllyel rendelkezett egy vidéki városban. Az volt a családi plánum, hogy miután a fiatalúr végez a stúdiumaival, folyamatosan átveszi a pacientúrát. A tanulmányok mellett magánéletében is a csúcsra jutott, egy nagyon szép lánynak udvarolt. Együtt mentek el egy baráti összejövetelre, ahol még csak nem is ittak - drogozásról akkoriban senki sem hallott -, mert ők a szerelem nevű kémiai hatás alatt érezték jól magukat a világban. Egy évfolyamtársuk ajánlkozott hazavitelükre, aki - ma már rövid az emlékezet, de azt hiszem - szintén nem ivott. Az útviszonyok sem voltak rosszak, a terep ismerősnek számított mindhármuk számára, és mégis bekövetkezett a tragédia. A sofőr elkezdett bravúroskodni, gyorsan hajtott, az autó kicsúszott. A csattanás után a szerelmespár belépett egy másik dimenzió kapuján, a sofőr kiszállt a ripityára tört kocsiból, leporolta magát, és porhüvelyével maradt ebben a világban. Később rájött, hogy sokkot kapott. Az ügyvédjétől kapta. Az egyetemen először kiközösítették, aztán kicsapták. Nagy kár nem volt érte, addig is gyengén muzsikált.

A történet két tanulságot hordozott számomra, amely majdnem minden hasonló balesetnél alkalmazható. Az első, hogy mindig a vétlenek halnak meg, szenvednek súlyos sérülést, míg a baleset okozója megússza. Esetleg erősen vérezik az orra, mint a "Halló, itt vagyok!" paródia hősének. A másik elgondolkodtató jelenség az elkövetők kimosása, a felelősség fel nem vállalása.

Az első jelenségre nem tudom a választ, csak azt, hogy mennyire felháborító. A napokban is történt egy ilyen eset. Békésen közlekedik egy hölgy a fiával a saját sávjában, teljesen normálisan. A másik sávból egyszerre átvág egy részeg disznó. A karambolban persze a vétlenek halnak meg, a részeg állatnak semmi baja. A helyszínelők találnak egy félig kiivott piás üveget a vétkes kocsijában, de a dörzsöltek már tudják: nincs veszve semmi. Az ügyvédje ki fogja mosni.

Mert a felelősség elhárításában ezek a közveszélyes gyilkosok jók. A kocsijukban talált alkoholt, drogokat mindig a baleset után, a sokkhatás enyhítése céljából fogyasztják el. Sosem előtte. Stohl is utólag ivott és vette be a Viagráját, a Rezes-lány is az égő embereket látva húzta meg a butykost. Ez a mostani ipse is meg fogja játszani ezt lehetőséget. Mármost két eset van: ezek vagy hülyének néznek mindenkit ezzel a magyarázattal, vagy már valamilyen csudálatos ösztön alapján tudják, hogy gyilkolni fognak ezért előre bekészítik a piát. Óvakodjunk hát a kocsijukban alkoholt tartóktól! Ha beülünk valaki mellé, életünk védelmében kérdezzük meg, van-e szeszesital a kocsijában. Ha a válasz igen, azonnal szálljunk ki. Az úton szembe jövőknek persze kissé nehézkesebb feltenni ezt a kérdést, ezért figyelni kell az apró jelekre is. Viszont, ha ez a teória nem állja meg a helyét, és mégis a hülyének nézés esete forog fenn, talán nem kellene hagyni, ugye?

Az igazságszolgáltatás szereplői gyakran elnézik, ha hülyét csinálnak belőlük. Vagy van az a pénz, amennyiért félre néznek. Még a nagy figyelemmel kísért Rezes-ügyben is szakértők hada próbálta igazolni az igazolhatatlant, melynek az első fokon eljáró bíróság sem mert ellent mondani. Szerencsére a másodfokon eljáró bíróban volt kellő felkészültség és bátorság a korrupciószagú szakértők kizárásához. Mostanában pedig ezek a "szakértők" vinnyognak, mert a Kormány megpróbálja őket gatyába rázni. Teccettek volna tisztességesen, nem a felelőtlen gyilkosokat mentegetve végezni a munkájukat.

Talán a Soroksári úti gázoló az egyetlen ritka kivétel a felelősség elkenős szabály alól. A fiatalember nem hazudott, gerincesen vállalta tettét, bocsánatot kért az áldozatok hozzátartozóitól. S láss csodát! Ezt a tisztességes hozzáállást az áldozatok rokonai respektálták, maguk kérték a büntetés enyhítését.

A balesetet szenvedett vétlen emberek halálából elegünk lehet ugyan, de mi emberek nem tudunk mit tenni, ez valami transzcendens törvényszerűség. Ám a felelősségük elől menekülő elkövetőkkel szembeni elégedetlenség kifejezésével esetleg változtathatunk ezen a sunnyogó, korrupt világon, amelyből sokaknak van elege.

Ez évben is közeleg február 11., amely egyes széljobb és náci körökben különös ünnepségre ad alkalmat. Én már azt sem értem, mit ünnepelnek ezek a kedves emberek azon, hogy a ruszkik egy borzalmas éjszakán és az azt követő napokban lemészároltak kb. 25 ezer embert. Valami történelmibb sikert kellene ünnepelniük a náciknak, mondjuk, hogy bedobták Weisz bácsi boltjának kirakatát egy féltéglával. Az igen! Az dicső tett! De egy kétségbeesett kitörésben résztvevők lemészárlása? Mi ebben az ünnepi alkalom?

Ráadásul mi köze ennek a becsülethez? Nekem inkább az ostobaság, az árulás, a közös tragédia és az egyéni hősiesség jut eszembe a kitörésről. Kezdjük az ostobasággal. Szűklátókörrel megáldott ballib történészeink az egész háborúba való belépést ostobaságnak tartják, de azt hiszem, nincs igazuk. A múlt század harmincas éveinek végére Magyarország - történelmében nem szokatlan módon - két pogány közé került azzal kihívással megfejelve, hogy védhető történelmi határait is elveszítette. A háborúból sajnos nem maradhattunk ki, noha az értelmesebbje akkor is azt kívánta, hogy egye meg a rosseb a nácikat is meg a komcsikat is. Közép-Európára rossz idők jártak, a nálunk sokkal jobb nyugati kapcsolatokkal rendelkező csehek és lengyelek sem tudták megúszni először a német, aztán az orosz érdekszférába kerülést. Nem a háborúba való belépés volt az ostobaság, hanem az onnan időben való nem kilépés.

Úgy 1943-ra kiderült, hogy a fritzek bukták a bulit, ideje lenne kiszállni. És innét jött az ostobaság, amely ránk, magyarokra mindig jellemző volt. A hatalmat kézben tartó elit azt gondolta, hogy lehet egy szájjal fújni hideget és meleget, azaz hatalmon maradhatnak azok, akik belevitték az országot a háborúba, csak szépen ki kell vezetniük onnan. Más országokban ezt az ostoba játékot nem játsszák. Ott van egy elit, amelyik megcsinálja a maga műsorát, aztán ha már nem megy velük a szekér, jön egy másik, akik tök más irányba vihetik az adott országot. Az ilyen elitváltás országonként más technikákkal szokott működni, a lengyel leváltottak kimenekülnek Londonba, a csehek kidobják őket az ablakon, a románok, szerbek lelövik. Szigorú világ, de eredményes. Nálunk, magyaroknál, a hatalomgyakorlás technikája másképp működik. Itt egzisztenciálisan és egyéb hatalmi módszerekkel kialakítják a centrális erőteret, amely leválthatatlan, mert nincs másik garnitúra. Amikor pedig beüt a krach, totálisan leamortizálódik az ország, mert az elit bukása magával rántja az országot is. Ez az ostoba módi mutatkozott meg először 1918-19-ben, aztán 1943-44-ben és 1990-ben.

Amikor látszott, hogy a németek vesztésre állnak, Horthy és a mögötte állók megpróbáltak az angolszászok felé puhatolózni, miképp ugorhatnak ki úgy a háborúból, hogy közben meg tudják tartani hatalmukat. Ez semmire sem volt jó azon kívül, hogy Hitlerben kialakult a megbízhatatlan magyarok képe, akiket jól meg kell szállni. A románok nem buzogtak, őket nem szállták meg. A megszállás után Horthy szépen dekorált bohócként lavírozott. És innét jön az árulás, hogy aztán októberre visszaváltson ostobaságra.

Horthy nemzetárulása emberi szempontból érthető. Lányát és egyik fiát elveszítette, elege lett az egész háborúságból, kizárólag megmaradt családja mentésére koncentrált. Ez a minimálprogram sem volt egyszerű nyakában a németekkel, hátában az oroszokkal. A kiugrást feldolgozó történészeken csodálkozom. Részletesen elemzik mit hibázott el Horthy, mit kellett volna máshogy csinálnia, ám a lényeget nem veszik észre: Horthy alibizett. A román átállás után egy hónappal az oroszok elérték Csonka-Magyarország határát, október közepe felé tulajdonképpen a főváros előterében voltak. Horthy úgy számolt, hogy proklamációja beolvasásával kialakuló zűrzavar kitart addig, míg az oroszok menetből elfoglalják Budapestet, ő aláírja Faragho tábornok által már szignált békeszerződést, addig meg családjával és testőrcsapataival bezárkózik a Várba. Ennyi volt a híres kiugrás mögött, nem több. De még ezt a minimálprogramot is veszélyeztetni tudta a hülye fia, aki azon kívül, hogy az Arizona mulatóban rendszeres műsorszámként tök részegen, fején pezsgősvödörrel vezényelte a zenekarnak az angol himnuszt, soha nem avatkozott politikai ügyekbe. Pont október 15-én gondolta úgy, hogy itt az ideje. Skorzeny köszönte szépen a magyar ostobaság megnyilvánulását, és a szőnyegbe csavart idiótával Veesenmayer könnyedén zsarolhatta meg Horthyt. (Végül némi szerencsével a minimálprogram bejött, a Horthy család túlélte a háborút.) Horthy aztán aláírt egy papírt, csak az nem békeszerződés volt, hanem a lemondása, amelynek birtokában az ősmagyar Szalosján nemzetvezető totálissá fokozhatta a magyar ostobaságot. És ennek az ostobaságnak legjelentősebb manifesztációja Budapest erőd ostroma.

Ha lett volna az ország érdekében gondolkodni és cselekedni képes magyar elit, megcsinálják a román kunsztot. Ekkor az oroszok nagyjából annyi idő alatt érnek át az országon, amennyi tankjaik menetsebessége. A remekül működő centrális erőtérnek hála viszont nem volt váltó elit, csak söpredék. Értelmes ellenállásra nem volt remény, az értelmetlenre viszont volt szándék. Csatatérré vált az ország, százezreket öltek meg, hurcoltak el rabszolgának hadifogolyként vagy malenkij robotnak álcázva, megerőszakolt nők a dicsőséges felszabadítók nyomában. Budapestet erőddé alakították, rommá lőtték.

Ezt ünneplik ezek az idióták, a magyar ostobaság napját. És még ideológiát is gyártanak hozzá: megvédtük Európát! "Mert kérem alássan, ha Magyarországon nem fogják meg az oroszokat hét hónapig, ha Budapest nem áll ellen három hónapig, az oroszok elfoglalják egész Ausztriát, Bajorországot és ki tudja meddig jutnak. Lám, a magyar vitézség - mint oly sokszor a történelemben - ismét feltartotta a keleti hordát. Teccik érteni?" Na, ez az ostobaság csimborasszója. A saját hazánkat feláldozni azért, hogy ezzel megóvjunk másokat, káprázatosan hülye ideológia. Különösen, ha még azt az apróságot is figyelembe vesszük, hogy a mi országunk negyven évig megszállt országként kapta a kommunizmus áldásait, míg Ausztria, és dél-Németország normálisan tudott fejlődni. Mi a vasfüggöny keleti oldaláról nyálcsorgatva leshettük az osztrák életszínvonalat. Az ősök ostobasága miatt harminc éve beszélhetnek velünk magas lóról, tanítva minket az "európai értékekre".

Meg aztán hálás népek ugye? Mi magyarok mikor számíthattunk ezekre? Talán elengedték a kommunizmus alatt felhalmozott adósságunkat a tiszta lappal indulás lehetőségéért elismerve a magyar áldozathozatalt? Előbb csatlakozhattunk az Európai Unióhoz nagyon kedvező feltételekkel? A német autógyárak több fizetést adnak magyar munkavállalóiknak, mint az otthoniaknak ugyanazért a munkáért? Kedves nácijaim, mondjátok már: milyen elismerést, kompenzációt kaptunk mi magyarok a háborús veszteségekért Ausztriától, Németországtól? Semmit? Akkor még hülyék is vagytok, ha minden évben megemlékeztek az akkori ostoba magyar elitről, amelyik semmiért legyilkoltatta saját népét.

A tragédia áldozataira és egyéni hőseire emlékezni kell, mint olyanokra, akiket elárulva odalöktek a történelem mészárszékére. És meg kellene tanulnunk az akkori súlyos helyzetből, hogy az ún. elit bármikor be fog áldozni minket, kisembereket saját nyomorult hatalmáért. Az ostobaság ünnep karlengető ökreiből viszont elegem van.

Nemrégiben elhatároztam, hogy beszerzek egy kertitörpét. Olyan édibédi, ahogy kilépve a teraszra egy ilyen aranyos, jókedvű figura vigyorog vissza rám. De a megfelelő kertitörpe kiválasztása nem egyszerű. Kerestem áruházakban, néztem kőfaragóknál, gondolkodtam erősen. Híre is ment a környéken.

Egyszer csak beállított hozzám egy rakás orosz, és közölték, hogy van egy nekem való kertitörpéjük. Megnéztem, hát - Uramfia! - volt vagy három méteres. Mondom nekik, hogy én csak egy egészen kicsi kertitörpét akarok, de ők azt válaszolták, hogy ilyen az orosz kertitörpe: óriási. Különben is erkölcsi kötelességem orosz kertitörpét venni, mert helytörténeti kutatások szerint orosz kertészek űzték ki ebből a kertből a rágcsálókat, így az ő hősiességüknek is emléket állítok a kertitörpével. Jó, legyen, majd hátra teszem a kertbe. Azt nem lehet - morcoskodnak a ruszkik - a bejárat mellé kell tenni, lássa mindenki a szép orosz kertitörpét. Ezeket nem lehet visszautasítani, mert először sírnak, esküdöznek Orosz Anyácskára, aztán bevodkáznak, végül lövöldöznek, hát odatettem. Na, ekkor viszont megjelentek az utca garázda lakói, hogy az orosz kertitörpe óriás nem illik az utcaképbe, vigyem onnan vagy ők bontják le. Most őriztethetem. De még mindig nincs olyan kis cuki kertitörpém, amilyet én szeretnék.

Végre egy helyi kőfaragónál találtam egy szép, antik hatású kerttitörpét. Erre jönnek egyes zsidó érdekvédelmi szervezetek, hogy ne merjek ilyen kertitörpét kirakni a kertembe. Történelmileg igazolt tény - mondják ők -, hogy Hitler, Göring, Himmler és Eichmann kertjében is voltak kőből készült kertitörpék, tehát ez a típusú kertitörpe náci jelkép. Úriember ezért nem rak ki antikolt kertitörpét, a többinek meg tilos. Izrael Állam nagykövete is átjött hozzám barátian tiltakozni a kertitörpém ellen, és egy kis kosher pálinka mellett kedélyesen közölte, hogyha kirakom, akkor felségjel nélküli drónok - amelyek azonban az orrukról és a farkukról beazonosíthatók - le fogják bombázni ezt a rusnya náci jelképet. Aztán felhívott egy Barack nevű fickó, hogy ő valamilyen USA elnöke, és szívélyesen figyelmeztetett arra az apróságra, hogy lám mi lett abból, amikor nem az ő papírrepcsijeit rendeltem meg a farsangi díszlethez. Értettem a szóból, nem lesz  kőből faragott kertitörpém. A kínos csak az, hogy ez a Barack hencegés céljából kipofázta, mennyire be tudott szaratni.

Ekkor derült égből villámcsapásként bejelentkeztek a törökök, hogy négyszázötven éve éppen az én kertem területén törött szét az egyik legnagyszerűbb kertitörpéjük, ezért erre a szomorú alkalomra emlékezve tegyem ki az általuk felépített minaret mellé a török kertitörpét. Mondom nekik, hogy nem lesz az jó, ha az ablakom alatt gajdol a müezzin, de szerintük kifejezetten hasznos, legalább nem kell ébresztőórát tartanom. Óvatoskodom, hogy az kertitörpe elég összeférhetetlen alak volt, legyilkolta a kertészeket, meg eladta őket rabszolgának, felgyújtotta a kerti lakot, inkább hanyagoljuk az egészet. Törököt fogtam, és nem ereszt. Fenyegetnek azzal, hogyha ellenállok az ő dicsőséges kertitörpéjüknek, rám küldenek háromszázezret az embercsempész tömegáruból, nézzük, mit bír ki a nagy műgonddal felépített kerítésem. Még próbálok okoskodni, hogy a családon belüli erőszak elleni liga tiltakozni fog, mert nevezett kertitörpe szerény számítások szerint két fiát és öt unokáját végeztette ki, nem szólva sógorairól, testvéréről és annak gyermekeiről. A törököket ilyen liberális gyaur dumával nem lehetett meghatni, ultimátumot adtak: vagy lesz török kertitörpém vagy megmondják a falubelieknek mennyi titkos stexet parkoltatok náluk. Lesz tehát török kertitörpém minarettel, müezzinnel.

A fene egye meg! Én csak egy icipici kertitörpécskét akartam, olyan nagy dolog ez? Miért érdekel mindenkit az én kertemnek ezen apró dísze? Ha öröm van vele, az én örömöm, ha gond van vele, az én gondom. Én nézegetem, nekem kell megtisztítanom a madárpiszoktól. Miért van az, hogy az utca többi lakójának olyan kertitörpéje lehet amilyet akar, és odateszi ahova akarja? Nekem elegem van abból, hogy nem lehet édibédi cuki kis kertitörpém, csak olyan, amilyet mások rám kényszerítenek.

A Miniszterelnökségen Lázár Brutus Brutusaként fungáló Csepreghy Nándor bejelentette, hogy a közszférából a következő pár évben 150-200 ezer embert fognak kirúgni. A kis Náci magyarbálinti mélységbe süllyedve - aki a pedagógusokból csinált volna biztosítási ügynököket - közölte, hogy a versenyszféra tárt karokkal várja az orcájukon landolókat. Biztosan így van, hiszen azért tántorgott ki a nagyvilágba hatszázezer emberünk, mert a versenyszféra fel tudta őket szívni. Ja, hogy az a német meg angol versenyszféra? Nem kell a szavakon lovagolni. Nándika nyers őszinteségétől alsó- és felső ibizzay Habony Árpád de genere Koko valóságos belső titkos tanácsos és barátja, a rángó fejjel, gülü szemmel, kappanhangon való hazudozás feketeöves világbajnoka, Tóni pasa erősen ijedezett, ezért elnevezték a műsort bürokráciacsökkentésnek. Természetesen hazudnak rendületlenül.

A közszférát érintő kormányzati elképzelések döbbenetes erővel mutatnak rá Plakát Magyarország és Valóság Magyarország közötti különbségre. Plakát Magyarországon minden rendben, a gazdaság bővül, az emberek boldogok, a nők alig várják, hogy Kövér urat ágyukba fogadva megszülhessék harmadik gyermeküket. Plakát Magyarországot csodálják, és irigylik Európa és a nagyvilág népei, valamint a Galaktika azon élőlényei, akiket a földi emberek még nem fedeztek ugyan fel, de akikkel belső titkos tanácsos úr repülései során alkalmanként találkozik. Valóság Magyarország viszont olyan gyenge, hogy egyszerűen nem tudja eltartani állami alkalmazottait. Ma még eldöcög a szekér az EU-s pénzekből valahogy, de azok nélkül Valóság Magyarország nem tudja fizetni a köz érdekében dolgozókat. Mert gazdasága gyenge. Mini Brutus által megadott leépítési terminus nagyjából az EU-s pénzek elfogyásának idejét jelenti, osztán nincs tovább, roló lehúz, mert Valóság Magyarország költségvetéséből nem telik ennyi pedagógus, orvos, ápoló, hivatalnok stb. alkalmazására. Plakát Magyarországnak meg sem kottyanna, hiszen erős gazdaságával röhögve fizethetné dolgozóit, legalább emelkedne a közszolgáltatások színvonala, nőne a fogyasztás. Valóság Magyarország azonban nem engedheti meg magának ezt a fényűzést, inkább bürokráciacsökkentésre hivatkozva rontja polgárainak életminőségét.

Miért is? Egyszerű az ok. Nagy összegben mernék arra fogadni, hogy nem a futsal csapatot fogják kirúgni a közszférából, mert reájuk szükség van, mint egy falat kenyérre, hanem Marikát. Mert hát mije van Marikának? Marikának kérem szépen van néhány éve a nyugdíjig, évente ezerkettőszáz aktája, hatszáznyolcvan ki nem fizetett túlórája, nyugalmi állapotban száznyolcvanas vérnyomása, melyre egy marék gyógyszert szed. Világos, hogy Marika felesleges kenyérpusztító, hát ki vele. Aktáit majd átveszi Andi meg Ildi, akik huszonöt évvel fiatalabbak Marikánál, és még ők az utolsó generáció, akik munkavégzésre alkalmasak. Nekik van kérem egy - esetleg kettő - gyermekük, széteső házasságuk, szintén ezerkettőszáz aktájuk, amely Marika kiesésével ezernyolcszázra fog szaporodni. Elvégezhetetlen a törvényi határidők alatt. Passz, vége. Mellesleg vegyék tudomásul, hogy munkájuk a köz számára harmadát éri mint a futsal csapat gyúrójáé, akire - ebből is látszik - igenis nagy szükség van. Plakát Magyarország bürokráciacsökkentésről szóló hazugsága kiszámíthatóan a közszolgáltatások színvonalának csökkentését jelenti, de nincs itt semmi látnivaló haladjunk tovább.

Első körben most a háttérintézmények kerülnek sorra. Ez egy érdekes helyzet, mert egy részük tényleg felesleges, csak hát éppen a Fidesz hozta létre sokukat, fideszes középkáderek kifizetőhelyeként. Ha mennek a levesbe, az nem fáj senkinek, a fideszes kiscsávók pedig saját bőrükön tanulják meg, hogy: "A fülkeforradalom megeszi saját gyermekeit." Mint ahogy az őszi tisztogatás után az államtitkári kar is levonhatta ezt a tanulságot. (Esterházy Péteresen itt zárójelben jegyezzük meg, hogy a sajnálatos államtitkár mészárlás érintettjeit és megúszóit elég jó találati aránnyal hoztuk, pedig nem is vagyunk Lázár úr személyzetisei. Csak a rendszerismeret ugyebár...) Tehát a háttérintézmények egy részéért nem kár. Másik részük megszüntetése, minisztériumba való beterelése viszont nyíltszíni ostobaság, de már ezt is megszokhattuk Viktor világában.

A megvalósítás módjáért azonban Viktor nagyobb Oscart érdemelne, mint a Saul fia. Viktor rányomja Lázárra a szemétkedést, Jani meg élvezi. Ezzel mondjuk el is dőlt a politológusok legújabb kedvenc lufihámozási kérdése, mely szerint alapít-e pártot Lázár. Alapítani alapíthat, de minek? Aki ennyi emberrel rúgja össze a port, ennyi fideszes középkáder egzisztencia alól húzza ki a szőnyeget, az mit akar? Viktor Lázárral mészároltatja sajátjait, akik közül egyeseknek Viktor engedni fog, másoknál meg vonogatja a vállát, hogy: "A miniszter úr szerint nincs lehetőség. Sajnos." - teszi majd hozzá együttérzően sóhajtva. Szeretett János pedig bent ragad a főgonosz szerepben, amelyre majd Tonyó lesz szíves felhívni a nagyérdemű figyelmét. Én Mozart hallgatása közben már csak a Jani óráit számolom. A kirúgottak sem kaphatnak társadalmi figyelmet, szolidaritást. A tervek szerint a nyár közepére van időzítve a művelet, amikor mindenki foci EB-t néz, olimpiára készül, nyaral. Senkit sem fog érdekelni néhány tízezer lapátra tett. Oscart Viktornak, zseniális az ürge!

A bürokráciacsökkentés örve alatt valójában az ország felszámolása zajlik rendkívül rafinált eszközökkel. A gyenge Valóság Magyarország elbukott. Mire erre rájön Plakát Magyarország sikerén merengő egykor volt polgári tábor, hiába lesz elegük, már késő lesz.

Kedves követőinknek talán feltűnt, hogy kimaradt egy írás a sormintából. (Nem kedves követőink véleménye szerint kimaradhatna az összes.) Bizonyára eljő a pillanat, amikor elegünk lesz magunkból - kéretik nem türelmetlenkedni -, most azonban még igazi vérfideszesként megfogadjuk szeretett vezérünk tanácsát és "Folytatjuk". A megengedhetetlen lazsálás oka a szokásos síelés a baráti társasággal. Pedig utálom az egészet, és erre jó okom van.

Sok évtizede egy szemét februári napon az éppen csordogáló órát megszakítva beállított az osztályterembe az igazgató és az osztályfőnök. Az igazgató arcán az a fontoskodással vegyes aggodalmaskodó arckifejezés ült, amely elsajátítása nélkül nem is lehet valaki igazgató, az osztályfőnök szeme viszont őszintén úszott a könnyben. Az igazgató bejelentette, hogy egy osztálytársunk baleset következtében elhunyt, emlékezzünk rá egyperces néma felállással. Hát mit lehetett erre mondani? Az, hogy szar érzés volt, nem kifejezés. Aztán megtudtuk a részleteket. A család igazi szportszmanekből állt. Anyuka és apuka évente síelgetett a zordon Csehszlovákia festői felvidéki részén. A mi barátunk nem volt kifejezetten kezdő, de az évente egy-két hetes síelés sem lendített sokat síelési kultúráján, így mérsékelten lehetett őt a lejtő ördögének tekinteni. Ő azonban nem ekként gondolt magára, midőn pedig egy fekete pálya bukkant elébe, azt hitte, hogy csak azért fekete, mert a tót pályafenntartónak elfogyott a kék festéke. Aztán a lesiklás során kicsúszott és feje találkozott a sífelvonó vastraverzével. A tartóoszlopon nem maradtak külsérelmi nyomok, az osztálytársunknak viszont nem maradt feje. Mi meg sírhattunk, mint a záporeső. Hát ezért utálom én a síelést.

Az alpesi népeket persze csodálom, mert szenzációsan összehazudozták a világnak, hogy a síelés milyen nagyszerű. Mert végül is mit csinálhatna télen egy alpesi ország derék hegylakója, ha nem csődít oda egy rakás hülyét, akik jól fizetnek? Az éghajlat nem barátságos, így miután lehajtották a lila teheneket a hegyről, nézhették az egyhangú fehérséget október elejétől május elejéig. Hát nem jobb, ha télen felhajtják a hóborította legelőkre a színes marhákat? Akik még tejelnek is? Bár mi magyarok lennénk ilyen ügyesen hazudozók a Balatonunkkal!

És nincs mit tenni, a síelés nagyszerűsége elől nem lehet elugrani. Különösen, ha az ember gyerekének barátai igazi megszállottak. Pofázhatok én a veszélyekről, meg hogy hideg van, mi a fenének: nem számít. Fognak és visznek. Ilyenek ezek. Már huszonöt éve.

Az első időkben mindig máshova kellett menni. Az alfahímek már akkor összevesztek a helyszínen mikor még nyíltak a völgyben a kerti virágok. Aztán november elejére már internet nélkül is pontosan utánajártak, hogy hol milyen a hó, a pálya, a megközelíthetőség, bérlet- és szállásárak. Először elkövették azt a hibát, hogy engem kértek döntésre. Amikor a felkínált választék felett mélyen elgondolkodva, ábrándos hangon azt mondtam, hogy hát akkor legyen Bali, lehülyéztek. Állítólag ott nem igazán jó a hó minősége ilyentájt. Maradt a diktátum, odamegyek, ahova mondják. Mostanság már állandó zugot találtunk, a közben gyarapodó családok apraja-nagyja egy rakáson. A gyerekek megtanulták a fortélyokat, de kék pályánál erősebbre nem engedjük őket. A társaság nagy része önfeledten csúszkál, én meg az egy hét alatt lenyomok párszáz métert bepelenkázva. A többit a hüttében.

A hütte az egyetlen hely, ahol biztonságban van a kocasíelő. A másik előnye, hogy jó sztorikat lehet hallani. Leginkább a síbalesetekről. Nincs nap, hogy valakit ne érne kisebb baj. Zúzódás, szalagszakadás, agyrázkódás, törés. Csodajó a síelés!

És vannak tanulságos balesetek. Egyik távolabbi ismerősöm huszonegynéhány éves leánygyermeke is belekóstolt ennek a remek téli sportnak az örömébe, melynek következtében eltörte aranyos lábacskáját. Rosszul tört, gipszelés nem volt elég, műteni kellett egy grazi kórházban. (Nem, Viktorral nem találkozott.) A vizsgálat után bejött egy fehérköpenyes ürge, és kérdezgetett. A leány szerencsére beszélt németül, így a szöveget nagyjából értette, a mögöttes világot azonban nem. Ő még lemaradt a Schwarzwaldklinikre való rácsodálkozásnál. Így aztán, mikor a pacák megkérdezte akar-e egyágyas szobát, rávágta okosan, hogy: Ja! Osztán ki műtse? - szólt a következő kérdés. Professzor, adjunktus, sima orvos? Hát a prof! - szólt a kívánság. Oké. És a menü kiválasztásban is sikerült az egészséges táplálkozási célt elérni. Mindezt egy hétre. Távozáskor csinos kis számlát mellékeltek, nem volt nagy, úgy négyezer euró. A kisleány hirtelen felnőtt, és akkor kezdte megérteni a világot. A biztosítása talán ezer eurót fedezett, a többiért pereskedik a családdal a kórház. (Akik persze kellően inkorrektek voltak egy kiszolgáltatott emberrel szemben, de hát mit várunk a "nácizmus első áldozataitól"?)

Szamarak vagyunk hát, mind mi síelők. Többségünk alig várja, hogy épen, egészségesen hazaérve kissé nagyképűen elmondhassa: Síelni voltunk. Közben azonban elegünk van az egészből.

Az Index Tarlóssal készített interjúját kéretik eltenni, hogy a jövő nemzedéke e kortörténeti dokumentumból megismerhesse Viktor világát. Először azonban dicsérjük fel a bikát, mielőtt ledöfnénk.

Viktor huszonnyolc éve van a politika élvonalában, erre büszke, alkalmanként kérkedve emlegeti, hogy ő szakmája részleteivel mennyire tisztában van. Ez részben igaz, ám ne felejtsük, ha lotyaszájú nem kezd bele nagyképű beszédébe, Viktor ma két választást elbukott politikusként várhatná a miniszterelnöki nyugdíját hozó postást. Mostanában is mellé tud nyúlni, a tapolcaiak például nem hallgattak rá: volt ugribugri. Viktor tehát messze nem tévedhetetlen, bár szereti ennek látszatát mutatni. A közel három évtized bővelkedett számára kudarcokban, emberileg is csalódhatott sokakban, különösen harcostársaiban, akikben megbízott. Viktor levonta hát a következtetést: aki nincs vele, az ellene van. Ma a centrális erőtér nevezetű hatalomgyakorlási technikával gyakorlatilag egy emberre - rá - épül az egész magyar politikai intézményrendszer. Ez politikailag - mint már másfél éve leírtuk - életveszélyes Viktorra és az országra. Ezentúl pedig a hatalom ilyen koncentrációja komoly lelki, jellembeli deformációt okoz, amely a mi jó Viktorunkat úgy teszi kiszolgáltatottá a haszonleső talpnyalóknak, hogy észre sem veszi. A Gyárfás-féle bérfideszesek jól ráéreztek erre, a vérfideszesek viszont jobbító kritikájukkal kiszorulnak, mert Viktor ostoba módon bennük látja nagyszerű elképzeléseinek akadályát. Ennek a folyamatnak esett áldozatul most Tarlós.

Az interjú előélete is érdekes. Megjelenése előtt a Népszabadság már közölt Tarlósra nem kedvező részleteket a négyszemközti beszélgetésből. Ez a kiszivárogtatósdi Viktor szokásos trükkjeinek egyike, amelyet alkalmanként bedob saját pártbéli vetélytársai ellen, és amelyet megszokhatott az értő közönség. A leglátványosabb a Pokorni lemondásához vezető kiszivárogtatás szintén egy baloldali újságírót használva. Vagy a nagynevű Horváth Zsolt publicista cikke a Magyar Nemzetben, aki Schmidt Mária szervezkedését leplezte le, és üzente meg Ádernek, hogy meg se próbáljon a másodszor bukott Viktor ellen fellépni. Itt üt vissza a régi szakmabeliség, mert a berögzült stílusjegyek hamar leleplezik az elkövetőt. A szövetséges Tarlóssal szemben is ez a társadalmi kapcsolat jellem bújt elő azonnal, amint ellentmondást tapasztalt részéről.

Tarlós az interjúban vergődik a főváros szakmai érdekeinek - és egyben a Fidesz hosszú távú eredményességének - képviselete és Viktorhoz való elvtelen lojalitás között. A helyzete azonban reménytelen. Elmondja, hogy Viktort megpróbálta észérvekkel meggyőzni, például azzal, hogy a Fidesznek nem jó az összeomló tömegközlekedés miatt felhergelt Budapest. De Viktort nem érdekelte. Elmondta, hogy pénzügyileg egyszerűen nem képes kifizetni egyes szolgáltatásokat, mert üres konyhának bolond a gazdasszonya, ám Viktorról lepattant. Felrója, hogy hányszor csapták be különböző minisztériumok nem teljesítve a korábbi megállapodásokat. Viktor meg sem hallja. Tarlós méltatlankodik, mert kést vágtak a hátába. Viktor megnézi, tényleg ott van, mint Fülig Jimmy kése, ezért közli Tarlóssal, hogy mivel ő vágta bele, most adja vissza: "mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon." Tarlós rinyál, hogy közvetlen választása miatt erős választói legitimációval rendelkezik: Viktor kikacagja. Érzelmekre is próbál hatni, valahogy úgy, hogy: "Ne csináld már Viktor, haverok vagyunk!" Viktor csak csinálja.

A megalázott Tarlós még ezek után sem meri levonni Legokosabb Lajos következtetését, pedig érezhetően a száján van. Ehelyett elkezdi rugdosni Lázárt arra utalgatva, hogy a János egy vidéki kisváros vezetéséhez rendelkezik - talán - képességekkel, az összetett problémákkal küzdő Budapesthez hülye. Kétségbeesésében végül kissé fenyegetőre váltva belengeti újbóli indulását, amely arra éppen jó lehet, hogy a Fidesz elveszítse a fővárost. Ennyi. Pista bácsi lapáton.

Az interjú utóélete is olyan jellemzően Viktoros. Egy nap múlva bejelentik, hogy minden rendben, mert alsó- és felső ibizzay Habony Árpád de genere Koko jószolgálati nagykövet elsimította a nem létező konfliktust. Lesz hát Budapesten minden, az állam átvesz, megszervez, a lakosság nem veszi észre, sőt boldog lészen. Aki nem hiszi, járjon utána.

Tarlós vergődésében benne van minden, amely miatt Viktor világa taszító. Adott egy polgári értékek mellett politizáló ember, aki a rábízott emberek, értékek védelmében igyekszik ésszerűen cselekedni, ám Viktor világa ellenségként kezeli, kitaszítja. Teljesítmény helyett Viktor iránti lojalitás színleléséből vígan éldegélőnek persze nincs ilyen gondjuk, ők Viktor világának oszlopos tagjai. Azoknál nem számít semmi, ha kellően megfélemlíthetők, korruptak, kézben tarthatók, lubickolhatnak Viktor világában, hiszen egyenesen nekik van teremtve.

Az őszinte taps non plus ultrája

Közben az ország élhetetlen, a nagy rendszerek az oktatástól a közigazgatáson át az egészségügyig rohadnak és velük az ország. (Persze aki ezzel elő merne állni Viktornak, azt azonnal proskribálnák, mert Viktor világában ilyet nem szabad mondani.) Összeomlóban körülöttünk minden. A németek éppen most rántják magukkal Európát, az oroszok szépen seggre ülnek az olajárak zuhanása miatt, és mindkettő jó szokása, hogy ilyenkor lezúzzanak minket, magyarokat. Nekünk meg van egy kleptokrata vezetéssel megspékelt EU pénzekből éppen vegetáló, gyengécske országunk, ahol az "Utánam a vízözön!"-elvnek megfelelően zajlik a kormányzásnak nevezett szerencsétlenkedés.

Az embercsempész tömegárura fordított - sokszor túlzott figyelem - elfedi, hogy Viktor világa milyen károkat okoz nekünk, magyaroknak. A hétköznapok szintjén azonban megindult az erjedés, mert egyre többeknek van elegük Viktor világából.