Mit tegyen az az Éhes Burgerező, akinek elege lett a McDonald'sból, mert az a Gazdasági Versenyhivatal szerint extra minőségűnek kikiáltott hamburgereiben valójában bőrcafatokat árult? Ha következetes akar lenni, akkor keres magának másik hamburgerezőt. És a mi Éhes Burgerezőnk ilyen ökörszerűen következetes. Meg is találta magának a Jack's Burger elnevezésű étteremláncot. Nem mondhatni, hogy naponta koptatja székeit, de havonta egyszer-kétszer beleveszi ebédmenüjébe ennek a cégnek a kínálatát is. Alapból jó ez a Jack's Burger, ráadásul a neve ellenére állítólag magyar vállalkozásról van szó, tehát Éhes Burgerező ad a nemzeti érzésnek. A hamburgerek, kolbászok jók, a dizájn kulturált, az árak sem vészesek. Szóval ez a Jack's Burger éppen jó úton volt ahhoz, hogy Éhes Burgerező megkedvelje.

Aztán mégsem. Jack's Burger ugyanis jelentős humánerőforrás-deficittel küzd. Éhes Burgerező egyszer már megjárta a kért és a kiadott hamburger közötti különbséggel, de hát beleszeretett Jack'sékbe, bottal sem lehetett elverni onnan.  Még egy esélyt adott nekik a javításra. Nem ment.

Éhes Burgerezőnk nyálát csorgatva szépen odatotyogott a pénztárhoz és rendelni méltóztatott. A rendelést felvevő csinos csajszi, olyan "Esze semmi fogd meg jól"-típus, aki pozícióját inkább a tulajhoz való különleges kapcsolatának, mintsem szakmai felkészültségének köszönheti. Éhes Burgerezőnk élőszóval előadja neki kívánalmát, mely szólott kettő darab Jack’s to go hamburgerre. Ez egy alap hambi a cégnél, de a múltkori affér után egy kis óvatosság nem ártott. A megrendelés különlegessége abban állt, hogy Éhes Burgerező nem kért bele hagymát és kecsapot. Csajszi szempillái alól bizonytalan szem tükrözte a lelket, de úgy csinált, mint aki ura a helyzetnek. Éhes Burgerező megérezte, hogy kérésének tapadási íve nem az igazi, ezért egyértelműsíteni próbálta, hogy mind a két hamburgerre vonatkozik a hagyma- és kecsaptilalom. Csajszika erre édesen durcás pofit vágott, amely miatt Éhes Burgerező kicsit megirigyelte a főnököt. Tisztázódott tehát, hogy mi a rendelés, Éhes Burgerező megkapta a rendelési sorszámot, sőt még - a NAV ellenőrök örömét - a számlát is.

Éhes Burgerezőnk odasétált a kiadó részhez és nézegette az előkészületeket. Mégpedig két okból. Egyrészt mert jó nézni, ahogy más dolgozik, másfelől meg azért, ha egyszer hambizót nyit, tudja mi a stájsz. Jack's Burger kulturált, tiszta, az alapanyagok jó minőségűnek látszanak, munkafolyamatai jól szabályozottak. A mesterek előveszik az előre kiporciózott, papírba csomagolt húst és egy pogácsaszaggatóra emlékeztető eszközzel szépen lenyomják a forró vaslapra. Megsütik egyik, majd másik felét ellenőrizve az átsütöttséget. Sütés közben pedig előkészítik a bucit.

Míg Éhes Burgerező nézte őket, azon gondolkodott, hogy mennyire egysíkú ez a munka. Feltűnt neki az is, hogy mióta nem volt ott, - a csajszit leszámítva - változott a személyzet. Sokáig tehát nem bírják a dolgozók ezt a mechanikus produkcióztatást, amit ráadásul a kirakatban kell végezniük. A gyakorlat néhány perc múlva visszaigazolta Éhes Burgerező elméletét.

Az első buci a kívánságnak megfelelően készült. A másikra sütöttek egy kis hagymát és büszkén tették Éhes Burgerező elé, aki kissé dohogva fejezte ki nemtetszését. A burgerkészítő elkezdte mutogatni, hogy a megrendelésen nincs differencia, a hagyma pedig alaptartozék. Mivel azonban Éhes Burgerező kötötte ebét megrendelésének karójához, a burgermester rosszalló pillantásokat vetve csajszira dühösen felajánlotta, hogy sütnek újat. Éhes Burgerező a jólelkű Éhes Burgerezők családjába tartozván javallotta, hogy vegyék le a hagymát, úgy is jó lesz. Burgermester erősen örvendett ennek a kompromisszumnak, és segédjével szépen eltávolították a hagymát a buci tetejéről. És ekkor jött valami megmagyarázhatatlan. A burgermester fogta a buci felső részét, a kecsapos tartály alá tartotta, és rányomott egy deci kecsapot, majd szempillantás alatt az egész szendvicsre borította. Éhes Burgerező nem hitt a szemének. Néhány másodpercre elöntötte a düh, aztán felröhögött. Burgermester még mindig nem értette, hogy másodszorra is elk*rta, nem kicsit, nagyon. Valószínűleg azóta sem érti. Éhes Burgerező nem agonizált, kínjában nemes - 790 forintba kerülő - felajánlást téve meghívta ebédre burgermestert az elrontott hamburgerhez. Maga pedig elmajszolgatta a kérésének megfelelően elkészített másik burgerkéjét arra gondolva, hogy ez valami isteni beavatkozás a sok zabálás ellen.

Éhes Burgerező nem irigyli Jack's Burgeréket, akik csak ilyen IQ-hiányos alkalmazottakat tudnak felvenni. Ám az a baj, hogy az egész jól kidolgozott koncepció megbukik, ha az alkalmazottak képtelenek a vendégek kérésének megfelelő hamburger összeállítására. Éhes Burgerezőnek például annyira elege van belőlük, hogy többet Jack's Burgerék közelébe sem megy.

Március közepén a mindig baráti Németországban tartományi választások lesznek, amelynek során eldől, hogy a teutonok Merkelt buktatják-e meg vagy magukat. A választási küzdelem természetesen az embercsempész tömegáru integrációjának álomkergetéséről szól. Feltűnő, hogy már a Mercedes sem akar válogatni a sok remekül képzett agysebészből, bizonyára eltelítődöttek a szalag melletti munkára alkalmasakból. A németek kiörömködték magukat, megveregették saját vállukat önnön nagyszerűségüktől, most jön a buli utáni takarítás. Szépen rájönnek a média jótékony elhallgatása mellett is, hogy a számlát fizetni kell, a ceh pedig gyarapodik. Küldenék hát a Muttit déli éghajlatra, selfizgessen inkább ott kedvenceivel, hiszen: "Lenn délen édes éjen édent remélsz." És migráncsékat is visszakívánják duárjaikba, és ha már mennek, vigyék a kelet-német származású macijukat is. Március 13-án - a bécsi forradalom kitörésének évfordulóján - tehát nagyjából ezt kívánná a német nemzet. Csakhogy.

Csakhogy Merkel politikus, és a rohadt hatalmáért akkor is küzd, ha már mindenki számára látszik, hogy kudarcos az egész. Ebből a szempontból ganz egal, hogy egy politikus miért küzd, egy nyilvánvalóan megbukott ostoba ideáért vagy az intézményesített közpénzlopás folytatásáért. Küzd, ez a lényeg. Az elkövetkező néhány napban komoly erők fognak egymásnak feszülni a Merkelt ilyen-olyan okból támogatók és az őt meneszteni vágyók között. Ez a harc jól kiszámítható és szórakoztató is. Merkel széles skálán hazudozik. A CDU tálibjainak - honnan is ismerős - lelöki a "szocik vittek rossz utakra engem" sót azt állítva, hogy koalíciós partnerei miatt nem tudott konzervatív politikát folytatni, a szocik felelősek tehát a migráncs helyzetért. Az aggódók táborát azzal hülyíti, hogy törökök megvásárlásával, a görögök együttműködésével, valami NATO hajóhad bevetésével érezhetően csökkent a migráncs invázió, aki pedig közülük nem igazi menekült, azt - egy kellően távoli időben - hazazavarják. A még megmaradt álomkergetőket a sikeres integráció lehetőségével hitegeti. Az egész táborát pedig azzal a marhasággal próbálja szedálni, hogy az értékes részt kimazsolázza, a többit meg szétszórja Európában. Támogassák hát őt, mert a merkeli tekintély és erő alkalmas arra, hogy lenyomja Európa torkán azokat a migráncsokat, akiket eddig se lenyelni, se kiköpni nem tudtak.

Merkel politikájának ellenzői - az ottani elfojtós politikai közeghez képest szokatlanul határozott módon - kereken őt teszik felelőssé a belátható időn belül bekövetkező katasztrófáért. Rámutatnak a távlati veszélyekre - a meginduló Keletre és Afrikára - éppúgy, mint a mindennapok kezelhetetlenné váló konfliktusaira.

A kampány végéhez közeledve Merkel igyekszik a migráncsokról pozitív dolgokat állítani, és jegelni a helyzetet. Ezért állt meg időlegesen a migráncs áradat a macedón határon. Merkel lélegzetvisszafojtva remeg, nehogy balhé legyen még pár napig. De ebben az öreglány nem szokott jó lenni, csak a baráti média eltussolásának köszönheti, hogy nem vágták ki azonnal a párizsi merényletek - ki emlékszik már rá - után, mert a terrortámadás előtt pár órával jelentette be, hogy kézben tartja az eseményeket. Aztán puff: százötven halott. Aki így tartja kézben az eseményeket, az nem való vezető politikusnak. Ezért sem lennék meglepve, ha a Merkelt ellenzők - a mindig szakszerű ruszkikkal a háttérben például - csinálnának egy jó kis migráncs balhét, amely egyenesen vezetne Mutti szocotthonba vonulásához. Ám az is lehet, hogy migráncsék maguktól is bekattannak, egy gyerekerőszakolás, késelés, randalírozás bármikor előfordulhat náluk. Az eredményt nem tudjuk, de kellemesen szórakozhatunk. Még néhány napig.

Még néhány napig, mert utána akármi lesz az eredmény, mi, magyarok rajtaveszítünk. Ha Merkel megerősödik, akkor azért, ha meggyengül, akkor bosszúból, de ránk küldi a macedón határnál addigra úgy kétszázezer főre feltorlódott migráncs áradatot. Ne legyenek illúzióink, megteszi. És akkor mit csinálunk? A kerítés semmit sem fog érni. Most sem ér sokat, az illegálisan átszivárgók száma folyamatosan nő, pedig még nem is eszkalálódott a helyzet. Hát, Viktor komám, akkor bajban leszel, hogy a fene egyen meg. De ez a kisebb gond, a nagyobb, hogy bajban leszünk mi magyarok is. Mit csinálsz akkor Viktor? Lövetsz? Dehogy lövetsz. Te csak a Várkert bazári majmai előtt vagy nagyfiú. Meg aztán kivel is lövethetnél? Azokkal a rendőrökkel akiktől visszaszedtétek a túlórapénzt? A puskaport nem szagolt katonákkal, akik előbb esnének össze a vér, sebesültek, halottak látványától, mint a katonaviselt migráncsok?

Viktor buta politikájának hála Magyarország sorsa két héten-egy hónapon belül ismét pengeélen fog táncolni. Sajnos a mi drága Viktorunk nem tanult történelmet - pedig a jogi egyetemen felvételi tárgy - így nem tudja, hogy a teuton nehézlovasság ellen a magyar könnyűlovasságnak frontális összecsapás esetén semmi esélye sincs. Viktor mégis nyílt csatát provokált a németekkel. Az idő rövid, az eddigi politika megváltoztatása nem fog menni. Plakát Magyarország lakói csudálkozva látják majd, hogy Koko Árpi szlogenjei - és a belőlük kisarjadt gyűlölet - nem állítják meg migráncsékat. Hiába volt az elmúlt  év hetvenkedő erősködése. Okosabb, látszatra kompromisszumra kész politikával talán többre mentünk volna.

Most már csak egy kis magyarosch szélhámoskodással nyerhetünk. Olyan Rejtő módra. Itt van nekünk a világ legbátrabb magyarja meg egy Oszi-díjas filmrendező. Kell még kétszáz statiszta, amelyből százötven megtámadja az országhatárt, felszólítás ellenére ledönti a kerítést, őrjöng, fenyeget, Allah akbarozik, nem használ ellenük semmi. A húsz statiszta magyar rendőr nagyon európai módon próbálkozik, végül könnygáz, de mindhiába. Megjelenik harminc statiszta katona, jól fényképezve egy hadsereg. A migráncs statiszták erre még jobban bevadulnak, előkerülnek fegyverek is náluk és tüzet nyitnak a statiszta katonákra, akik elkezdenek géppuskázni. Erre elszabadul a pokol, fegyverropogás, egymást taposó menekülők, hörgő sebesültek, halottak mindenhol.

...and...ACTION!

Rendező úr beszól, hogy: Ennyi! Mindenki felkel, letörlik a paradicsompürét, a kasszánál kifizetik őket, mehetnek vissza kebabot árulni. Hogy, hogy nem, néhány nap múlva életüket kockáztató jogvédők kezébe kerülnek képek, túlélők által készített filmrészletek a szörnyű mészárlásról, amelyek eljutnak a CNN-hez, BBC-hez, Al Jazeerahoz, török és görög tévékhez. Innét beindul a szokásos média maszlag, de a migráncsokhoz elmegy az üzi: Ide ne gyertek. A magyar kormány szigorú vizsgálatot indít, melynek végén megállapítják, hogy csak egy joghurt reklámot forgattak, mint a Mr. Bean nyaralban. Vajna szörnyülködik, hogy már egy vacak filmet sem lehet forgatni, hogy lesz ebből újabb Oscar? Adunk tehát az általunk gyártott hazugságnak öt perc előnyt, és az igazság sosem fogja utólérni. De migráncs nem jön, emberéletben sem esik kár és ez a lényeg.

Ha a  - sajnos ingyen adott - tanácsomat nem fogadja meg szeretett Viktor, eljön az a ritka pillanat, amikor azt kívánom, ne legyen igazam, mert abból egy országnak lesz elege.

Az elmúlt huszonhat évben a magyar miniszterelnökök fokozatosan jelentek meg a népszórakoztatás világot jelentő deszkáin, hogy Viktor munkásságában csúcsosodjon ki egy sajátos műfaj, a miniszterelnöki stand up comedy. Az egyszerű népek, de még a hivatásszerűen politikával foglalkozók sem tudják elkülöníteni egymástól a kormányzásnak nevezett viccet a viccnek nevezett kormányzástól. Így aztán mindent komolyan vesznek arany szíveim.

Antall József nem volt egy Humor Herold, időnként zokon is vette, hogy Savanyú Jóskának nevezték. Pedig volt humora, csak ritkán osztotta meg a nyilvánossággal. Egyszer azonban véletlen folytán a Fehér Ház körül fuvarra váró taxisok belehallgathattak Antall népies humorába. Az MDF frakció előtt tréfálkozott éppen és hát elég egyszerű szavakat használt - konkrétan többször g*cihuszárnak nevezte a vörösöket és az SZDSZ-eseket - egy hangosítási malőr következtében a taxisok CB-rádióikon hallgatták röhögve a műsort. Boros Péter rövid idő alatt alkotott emlékezeteset, gyakorlatilag egész lénye röhejes volt, így Hóbagoly címe nemzetegyesítő erővel hatott jobb- és baloldalira egyaránt. Aztán Horn Gyulával kormányra került a szakértelem, amely önmagában is mókás volt. Pufajkás Gyuszi két dolgot tanult meg életében: háromszáz szót és azt, hogy ezeket se nagyon használja, ha elvtársai között életben akar maradni. Ezért aztán Gyuszó a nyelvi nevettetés nagymestereként vonult be a miniszterelnöki poéngyárosok pantheonjába. Neki köszönhetjük például az ájrópunó kifejezést. Legemlékezetesebb alakítása a nyugdíjasok ingyenes utazási lehetőségeinek kiterjesztése a MALÉV-ra. Gyuszkó ugyan MAHART-ot akart mondani, ám mire stábja megpróbált korrigálni, kisnyugdíjasok ezrei lepték el Ferihegyet. Aztán jött Viktor, az ifjú. Hadarása szórakoztató volt ugyan, de a hülyeség iránti tehetségének kibontására várni kellett. Megérte. Medgyessy Pétert egy életcél vezette mindig: jól élni. Ha ehhez miniszterelnöki tisztség kell, hát annál rosszabb az országnak. Péterkém gondtalan életét nem engedte zavartatni holmi kormányzással, így azt is csak hallotta, hogy az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel. Azt sem vette észre, hogy útelágazáshoz érkezett. Bolyongása a miniszterelnöki pozícióban a szánalmas bohóc kategória győztesévé tette. A kiöregedett nevettető számíthat a karrierje csúcsán lévő Viktor komédiás alamizsnájára, amelyből azért jól eléldegél ezzel beteljesítve életcélját.

És jött az átütő erejű humorzsák: Gyurcsány, a Ferenc. Először még miniszterként tette próbára a rekeszizmokat, midőn az azóta bérfideszesnek állt Gyárfás Tamás javaslatára öltönyben, úszósapkában- és szemüvegben tartott sajtótájékoztatót. A közönség a térdét csapkodta a röhögéstől, amikor gonosz porondmesterként úgy rúgta valagba a szánalmas Peti bohócot, hogy az kirepült a manézsból. Ezzel egyedül maradt a porondon, és ontotta magából a poénokat. Hol elkóborolt kislányt talált random, hol debil módra ugrándozott a miniszterelnöki irodában, hol tót terroristákat vizionált, hol libákat boncolt, szóval mindent megtett azért, hogy a nép jókedvre derüljön, hazudott reggel, éjjel meg este. Csak a Feri sértődős mulattató volt, akinek nem tetszett a műsora, azt megverette. Ám eljött a pillanat mikor már saját törzsközönsége is megunta a produkciót és egy emlékezetes mondattal - "Nem azt mondták Feri, hanem azt, hogy menj a p*csába!"  - leléptette.

A nagy nevettető helyére nem volt könnyű hasonló kalibert találni, Bajnai saját bevallása szerint nem értett hozzá. Zavart pislogásai, hápogó beszédstílusa mégis derűt tudott csalni a libatenyésztők és a devizahitelesek orcájára.

Végre azonban eljött a félázsiai néplélek humornagyágyúja, maga Viktor. Már a megjelenése impozáns. Amikor fontoskodik, az valami nagydíjas alakítás. Pocakját, seggét kidülleszti, majd elreped a gatya rajta. Kezét zsebre dugja, időnként nekiáll nyalni a szája szélét. Fantasztikus! Aztán ha még tekintélyesnek is akar látszani, a homlokát is ráncolja. Ettől arckifejezése egy kéjes vízión merengő elmebeteg vonásait (copyright by Rejtő) idézi a nézőben. Óriási sikert arat, ahogy így végigvonul nemzetközi találkozók, sajtótájékoztatók helyszínein. Merkel és Putyin már együtt dúdolgatja: "Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását. Száz aranyért nem adnám, száz aranyért nem adnám."

De a külcsínhez jár a belbecs is! Csodás dolgokról szokott poénkodni ez a Viktor nevű humorista! Épülő utakról, uszodákról, a korrupció nem tűréséről, a világszínvonalú magyar focihoz szükséges stadionokról, XXI. századi egészségügyi rendszerről, a magyar kultúra kiteljesedését biztosító oktatásról, vidéki városokba költöző minisztériumokról, olcsóbb közigazgatásról, amely önálló Propaganda Minisztériumon keresztül valósítható meg, söralátét adóbevallásról, minket irigylő Európáról, működő reformokról, a pofátlan fizetések maximalizálásáról, az MNB gondos gazdálkodásáról, nullszaldós költségvetésről, modern, élhető, jól kivilágított városokról. A legjobb sutkák akkor jönnek elő, amikor éppen bukóban van a humor koronázatlan királya. Tavaly, midőn saját ostobasága miatt elveszítette kétharmadát a tuti Veszprémben és Tapolcán, óriási humorbombákat szórt közönsége elé. Volt ott kérem keményen drogozó kisember védelme, halálbüntetés visszaállítása, minden, amit csak az ibizai kokóbár magából kiizzadhatott. Oszt mégsem ültek a poénok. A művész úr szerencséjére átutazók lepték el a vásárteret, így a közönség kissé összébb húzódott, de a viccein már senki sem nevet. Ezért egyre durvábbak, alpáribbak a tréfák. Kopasz ipsék biztosítják a műkacajt. A közönség kissé leült, ezért átmozgató jellegű közös népszavazásos hullámzást provokál a tréfamester, mert az arcokról tünedezik a mosoly, és egyre jobban kiül a düh. Nem azt kapják a pénzükért, amire számítottak. A varázs elkopott, már csak azért nézik egyáltalán ezt a szánalmas ripacsot, mert egyelőre nincs más.

Arany Viktorom, "...életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem,", hagyd már abba kérlek a röhögtetésemet, mert már elegem van a folyamatos vizelési ingerből.

Az a helyzet, hogy a globalizmus természetesebb működési rendje a világnak, mint a nemzetállami keretek közé szorított. Globalista módon döcögött az élet a francia forradalomig, amikor a forradalmárok jóvoltából király nélkül maradt országnak új közösségteremtő erő után kellett néznie. Ekkor találták ki a francia nemzetet, amely addig nem létezett. Persze laktak népek Île-de-France-ban, de összességében a kor Franciaországában több volt az aquitán, baszk, breton, okcitán, burgund, provanszál stb. A guillotine aztán megteremtette a francia nemzetet, hogy a nyomában kialakuló nemzeti gondolat meghatározza a XIX-XX. századot azok minden tragédiájával.

És most úgy néz ki, hogy vége a nemzetállamoknak. Nem kellenek. A gazdasági és a politikai globalizmus egymásra talált. A gazdasági globalisták mindig is úgy érezték, hogy fojtogatja őket az állami struktúra szabályrendszere. Persze amikor törvényeket megkerülő, azokat semmibe vevő tevékenységük eredményeként bukni méltóztatnak a szent piac globalista hívei, akkor a veszteség mérséklésében szálljon be az állam az adófizetők pénzével. Ezért a gazdasági globalisták ambivalensek az államhoz való viszonyukban, nem szeretik ugyan az államot, de - különböző kedvezmények kikényszerítésével - együtt tudnak élni vele. A nemzetállami berendezkedésre igazi veszélyt a politikai globalisták jelentenek, mert ők a közel háromszáz éve megjelent különös embertípus, a küldetéses világmegváltók mai utódai. Ez a türelmetlen, ostoba, a múltat vérrel, verítékkel és könnyel végképp eltörölni akaró embertípus ismét elkezdte fújni a passzátszelet.

Úgy néz ki, ezek bevégeztetik a nemzetállamokat. Csupán az államok felszámolásának módja különböző. Itt, Európában az a terv erősödött az utóbbi időben, hogy a nemzeti szuverenitást elsorvasztják, és a valódi hatalmat senki által sem választott szervezeti modellként megjelenő hatalmi centrum kezébe játsszák át. Ez a project csordogált a maga útján, az európai népek alig vették észre, hogy jólétükért cserébe lassan elveszítették állami szuverenitásuk egyre növekvő részét. A jövő történészeinek szép feladata lesz megállapítani, hogy mi indította a politikai globalistákat az Európa elleni nyílt támadásra az embercsempész tömegáru rázúdításával. Talán lassúnak gondolták az egységesülő politikai folyamatot, vagy egyszerűen egy kontraszelektált degeneráció került ki az európai elitoktatásból, esetleg életükben meg akarták látni nagyszerű gondolataik gyakorlati megvalósulását. Nem tudni. Mindenesetre az európai nemzetállamok felszámolása most új módszerrel - a lakosság néhány generáció alatt való lecserélésével - kapott lendületet.

Európán kívül durvábban ment végbe az állam lebontása. Az arab tavasz nevű project nem szólt másról, mint az ottani államok szétveréséről. Mert így vagy úgy de különösen a '60-as évektől működőképes államok alakultak ki Észak-Afrikában, a Közel-Keleten. Volt közigazgatásuk, infrastruktúrájuk, oktatási, egészségügyi rendszerük, hadseregük, a vonalzóval meghúzott határaik ellenére tényleg modern államként viselkedtek. Jó, diktátorok álltak az élükön, de elműködtek a helyi kulturális viszonyoknak megfelelően legtöbbjük az olajra, mások az idegenforgalomra, kereskedelemre alapozva. Aztán egyszer csak rájöttek a gazdasági globalisták, hogy drágák. Minek tartsanak fenn költséges államot, ha lehet a nélkül is. Elég ha a helyi sejket megfizetik, aki biztosítja az olajkitermelés és a szállítás biztonságát. Esetleg a hadsereg garantálja az üdülőövezetek nyugalmát. Mi a francnak épüljön be az olajárba például az oktatás állami költsége? A régi hagyományoknak is jobban megfelel ez a módszer, olcsóbb is, a politikai globalisták pedig szállították hozzá az ideológiát és a bombát. A világgazdaság jól járt, látható hol van most az olajár. A szétvert államok középosztálya viszont ott maradt a mindennapokban munka és perspektíva nélkül, a kilátástalanságtól vallási révületbe esett bűnözők karmaiban. Csoda, hogy megpucol aki tud? De miért Európába? Csak nem a politikai globalisták szervezik az utat?

Az európai népek érzik a veszélyt, és egyre erősebb ellenállásuk a politikai globalisták ellen. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen olyan befolyásos emberek állnak a politikai globalizmus élén mint az ENSZ főtitkárnak bejelentkezett Obama, az elnökaspiráns Clintonné, a politikai globalizmus jól képzett jezsuita szektájából pápává lett Ferenc, vagy a különös életutat befutó Merkel, ezek szatelitjei (Juncker, Renzi stb.),  butácska celebek (Clooney) és az őket médiájukkal kitartó hatalmi centrumok. Mégis elkezdődött a kapálózás. A britek kiszállnának a buliból, pedig ők a gazdasági globalizmus zászlóvivői. Azt azonban nagyon nem szeretnék, ha az angol jogrenden kívül működő, a gazdasági globalizmus emblematikus helyszínét, a City-t is maguk alá gyűrnék az Európai Unió politikai globalistái. És itt van az a pont, amelyet nekünk, magyaroknak észre kell vennünk: a globalizmus elkötelezettjei sem egységesek.

A kérdés - mint történelmünkben oly sokszor adott - milyen formában tudunk alkalmazkodni. A nemzetállami keretek esetleges elveszítéséért nem nagy kár. A nemzetépítésben mi magyarok kulturális téren nagyon jók, politikai téren azonban kudarcosak vagyunk. (Lásd Trianon.) Ha az új világrendben vissza lehet állítani a Kárpát-medence kulturális, gazdasági egységét egy újragondolt közösségi ethosz mellett, még jól is jöhetünk ki a változásból. De erre ne számítsunk, mert a hazai elit ötlettelen. Hol vannak már az álmok álmodói? A ballibek szokás szerint a politikai globalistáktól kapott mirelit eszméket melegítik fel és adják el itthon némi baksisért. Ezt tudják, nem többet. A mi jó Viktorunk a magyarságnak soha semmi jót nem hozó nemzetállami keretek fenntartása érdekében kergeti illúzióit a visegrádiakkal és a ruszkikkal. Aztán, ha az orosz szoldatok az Atlanti-óceánban mossák a lábukat, gyermekeink nemzedéke újra megismerheti az Orosz Birodalom hétköznapjait. Hacsak a politikai globalisták addig nem zavarják el, hiszen korruptsága és suttyósága miatt bármikor elkergethető.

A globalizmus feltartóztathatatlan, természetes folyamat, és ha szerves fejlődés útján következik be, nincs vele baj. A politikai globalizmus hívei azonban szokásuk szerint kényszerrel, erőszakosan, forradalmi változások útján akarják ráerőltetni az emberiségre. Ez ellen össze kell fogni a gazdasági globalistákkal is, de nem az avítt nemzetállami keretek védelmében, hanem egy új, kulturális sajátosságok, értékek olvasztótégelyének működtetése érdekében.

A magyarok számára semmi jót nem jelentő nemzetállami keretekből jobb lenne kilépni, és megújítva visszalépni a XVIII. századi eszméhez, amelyben minden Kárpát-medencei polgár megtalálhatja önazonosságát. Értelmes elképzelések nélkül viszont csak a kétszázharminc éves mocsárban tapicskolhatunk, amelyből elegem van.

Ismeretségi köröm egyes - mások által fiatalnak mondott - szociológiai tenyészete mostanában azzal tesztel, hogy ők leköltöznek vidékre. Mikor elkezdik a Budapest élhetetlen, bezzeg a vidéki friss levegő mantrát, már tudom mivel folytatják. Amidőn pedig udvariasan végighallgatom érvelésüket a nagyszerű plánumról, várnak. Két dologra várnak ezek a kalandvágyó emberek: az ellenvéleményre vagy az együtt bólogatásra. Pechjükre én egyiket sem teszem. A devizahiteles álmodozóknál megtanultam, hogy az ilyen nagyszerű tervek kovácsolói úgysem kíváncsiak mások véleményére. Önigazolást keresnek csupán. Mondhattam én a devizahitelbe ugrónak akármit, ha a kockázatokról próbáltam beszélni, csak a kukacoskodó, irigy köcsög címét nyerhettem el. Tehát ha rám hallgatnak, akkor a mostani vidékre költözők is azt csinálnak, amit akarnak.

Feltűnő viszont, hogy a férfiak lelkesek, az asszonyok finom antennáikkal jobban érzik a veszélyt. Eme megfigyelésemben megerősített Borbás Mária egyik-másik műsora is. Pár hónapja egy ilyen vidéki birtokot építgetőnél főztek a fél faluval, és közben megismerhettük a családot. Elképesztő volt a duma és a valóság közötti szakadék. Ifjú gazda lökte a sódert, vakerált a lehetőségekről, terveiről, mintha csak Plakát Magyarország elevenedett volna meg. Azonban a kamera mutatta a valóságot. A birtokon tökig állt a gaz. (Az én nagyapám megmaradt földecskéje soha nem nézhetett így ki, mert az öregben meglévő igényesség nem engedte. Ha pedig valami csoda folytán mégis idejutott volna, a falu kiközösíti.) Ennél a dumafrancinál ez a birtok, mert bio. Volt pár tucat gyümölcsfa, ott termett a biolekvárnak való, meg két tehén és néhány kecske a biosajt alapanyagát adandó, és voltak még lábas jószágok. A legüvöltőbb ellentmondás a feleség arca, gesztikulációja, testbeszéde volt: a háta közepére kívánta hadováló férjét a hülyeségeivel együtt. (Remélem, azóta nem váltak el, mert ránézésre közel jártak hozzá.) Valahogy úgy nézhetett ki a valóság, hogy rábeszélőgép reggel elvitte a suliba a gyerekeket, aztán lefalcolt otthonról, mert neki mennie kell az üzlet után, meg kapcsolatot építeni, az asszonyka pedig dekkolhatott otthon az állatokkal, a házzal, a biosajt- és lekvárkészítés feladataival. Láthatóan odavolt a boldogságtól...

Magam ahhoz a kihaló generációhoz tartozom, akik még gyermekfejjel láthatták letűnni a hagyományos paraszti világot. Nem sok idill volt benne. Nehéz, kiszámíthatatlan, pénztelen, sivár világ volt. Dolgozhatott a parasztember egész évben, ha jött egy aszály, eső, vihar könnyen odalett az egész évi munka haszna. Talpon maradni is alig lehetett, nemhogy meggazdagodni. Nem véletlen, hogy aki tehette, a '60-as évektől már a városba küldte tanulni gyerekét. Szokás azt mondani, hogy a tsz-esítés miatt, de nem azért. A város a felemelkedés lehetőségét adta a következő generációnak, akik el tudtak menekülni a biztosabba, a kiszámíthatóbb munka világába. Az ősök emlékét tisztelve nézem kaján mosollyal ezeket az idillről képzelgő virtigli pestieket.

Persze, fiúk-lányok, majd keltek hajnalban állatot etetni? Meg az állatállomány, takarmány, állatorvos, a gépek, a gázolaj ingyé' van, ugye? A szőlőtőke is magától kel ki, nemde? Nem kell ám metszeni, permetezni, kapálni, locsolni, nem bizony. A bor a hordóban terem, csak mesélni kell a vaníliára emlékeztető illatáról, ugye úgy van?  A termék piaca is jön magától, nem? Ahol ráadásul jól fizetnek. És mi lesz a családdal? Odáig oké, amíg a gyerekek a helyi iskolába járnak, bár ott sem árt a jó suli. Középiskolával mi lesz? Továbbtanulás? Hol? Mennyiért? Nagyon nagy elszántság, sok munka, szerencse, családi összekapaszkodás kell a talpon maradáshoz. Ezt kevésbé látom a kalandról ábrándozók szemében. Ők odáig jutnak el, hogy a pesti lakás és a falusi ház közötti értékkülönbözet árából és egy rakás utánuk dobott kölcsönből egy darabig elmegy a szekér. Addig lehet álmodozni, meg a kocsmapultot támasztani a helyiekkel beilleszkedés címén. Aztán, ha nem jön össze a biogazdaság/borászat, bent ragadnak egy visszafordíthatatlan helyzetbe, de akkorra a kutyát sem fogja érdekelni a nyomoruk.

Az emberiség történetében többször előfordult már olyan korszakváltás, amelyben érzésem szerint most vagyunk. Az ilyen időszakokra az a jellemző, hogy az emberek a városokba vándorolnak, mert ott még inkább van megélhetés mint falun, ahol rohamosan szokott romlani a közbiztonság is. Ezzel a folyamattal mennek szembe a vidéki idillről képzelgők. Lehet, hogy nem jó a megfigyelésem, de mintha a Kormány támogatná ezeket a családi öngyilkosságra készülő ábrándozókat. Ideológiailag a Borbás-féle kurzus műsorokkal, amelyek úgy mutatják be a vidéki életet, mint a végeláthatatlan dínom-dánom világát. A tévénézőnek az jön át, hogy lám milyen jó is falun, ahol mindig vidám a közösség, egymást érik a disznótorok, pincejárások, közös főzések. Menjünk hát falura, az angyalát! A különböző mezőgazdasági, kisvállalkozói hitelek könnyű pénzzel kecsegtetik a pesti létbe beleuntakat. A CSOK pedig maga felhívás keringőre, hiszen a keretében elnyerhető állami pénzek igazán vidéki családi házak megvételére ösztönöznek. Meglehet, néhányaknak bejön, a többség azonban előre láthatóan rajtaveszít. A politika azonban jól jár, mert a falvakba atomizált, napi megélhetéssel küszködők puliszkája nem robban.

A nagyvárosi lét lehet nehéz, de a lehetőségek számosabbak mint falun, ahol szintén nem csupa móka és kacagás az élet. Mire erre az álmodozók rájönnek, hiába lesz elegük, csapdájukból nem szabadulhatnak.

A mi jó Viktorunk belevette abba a csinos fejecskéjébe, hogy kellene egy icurka-picurka Alaptörvény-módosítás, mert mi lesz, ha gaz terroristák támadják meg Plakát Magyarország békésen kérődző lakóit. Felhatalmazást kérne hát rendeleti kormányzásra, melynek keretében betilthatná az országot. Van azonban Viktorunk gondolatmenetében egy kicsi döccenő, amiért még Plakát Magyarország derék polgárai sem hiszik el a mesét. Nincs és nem is lesz Magyarországon olyan terrorveszély, amely indokolhatna bármilyen teljhatalmat. Az itt élő török, szír pénzváltók és kebabárusok utálják egymást rendesen, de erőszakos cselekedetre - pláne a magyarok ellen - nem szokták volt ragadtatni magukat. Ha mégis, az egyszerű rendőri kérdés, azért talán nem kellene diktátort kineveznünk. Amennyiben pedig az embercsempész tömegáru gondolná úgy, hogy erőszakosan zúdulna be az országba, az a határrendészet vagy a honvédelem dolga. Liberális barátaimnak most szörnyűséget árulok el: ha embercsempészék erőszakoskodnak, egyből kombattánsnak minősülnek, akikre a katonaság tüzet nyit, oszt jóccakát. Ez a dolguk. Allah meg szeretettel várja híveit a nekik berendezett komfortos Paradicsomban, ahol nagyobb a szociális segély, mint az EU országaiban, és kedvükre erőszakolhatnak nőket, gyerekeket. Nem kell tehát jó Viktorunknak Alaptörvényt módosítania, mert a mostaniban benne van már minden felhatalmazás. Ő hozatta meg a mamelukjaival. Jó olvasást hozzá, drága Viktor! Minket azonban kérlek, hagyjál már békibe' az újabb hülyeségeddel.

Persze aki a fejébe vette, hogy neki nagyobb hatalom kell, az végig is szokott menni az úton. A terrorizmus ebben a folyamatban nem több mint ürügy. Viszonylag olcsón - némi emberélet vagy társadalmi szimbólum feláldozásával - lehet maximalizálni a hatalomkoncentráció eredményét. Ez a jelenség kultúránként eltérő hablattyal fordul elő.

A nagyon demokratikus Egyesült Államokban a háborúkba való belépéshez szokott kelleni a nagyobb felhatalmazás, mert hát ők ugye nem lehetnek agresszorok. Ezért az USÁ-t egyéni vagy állami terroristák szokták megtámadni. Havannában például 1898-ban felrobbantották az egyik hadihajójukat a gaz spanyolok, uccu, le is gomboltak róluk egy sor területet. Aztán a szegény utasokkal teli Lusitania lett a prenáci német tengeralattjáró áldozata, amely megágyazott az amcsik németellenes hangulatának a Nagy Háborúba való belépéshez. Igaz, hogy több hadianyag volt a hajón mint utas, de ezzel bíbelődjenek a történészek. Pearl Harbort is úgy tudta lebombázni a komplett japán flotta, hogy lábujjhegyen odaúsztak. A Disznó-öblöt benézték, mert ott a szovjet mintát próbálták alkalmazni, de a Tonkini-incidenssel javítottak. A 2001. szeptember 11-i támadás során is gyorsan kiderült, ki az ellenség, hiszen a főterrorista útlevele sértetlenül került elő a több ezer fokos hőségben elégő WTC alól. Így Afganisztán lerohanása csak percek kérdése volt, és a terrorizmus elleni harc meglepő módon arra is jó, hogy lehallgatható legyen az egész világ. Iraknál egy kicsit változtattak, ott vegyi fegyvereket kellett volna találni, csak nem keresték elég hatékonyan.

A németek - még megszállásuk előtt - szintén kreatívak voltak a terroristafelhasználásban. A választásokat paraszthajszállal nyerő NSDAP-nak valahogy éppen kapóra jött a felhatalmazási törvény kiadásához egy holland kommunista, aki némi segítséggel fel tudta gyújtani a Reichstagot. És mit tesz Isten! A németekre fondorkodó lengyelek is éppen akkor támadták meg a gleiwitzi rádióállomást, mire a Wehrmacht támadó ékei felfejlődtek.

A szovjet elvtársak sem maradtak le a terroristafelhasználás nemzetközi munkaversenyében, csak sokkal ravaszabbak voltak. A belső ellenséggel való leszámoláshoz pont kapóra jött egy gonosz terrorista, aki Sztálin elvtárs ellenlábasát, a népszerű Kirov elvtársat gyilkolta meg annak jól őrzött irodája előterében. A külföldi akciókat a szovjetek nem terroristákkal intéztették, hanem ideológiai alapon: őket ugyanis be szokták hívni. Barátilag. A proletariátust veszélyeztető terroristák ellen, akiket akkortájt imperialistáknak becéztek. Így ment ez a Baltikumtól Magyarországon, Csehszlovákián át Afganisztánig. Mert őket szerették. Most éppen Aszad elvtárs hívta be őket. Belpolitikájukban viszont tanultak az amcsiktól, Putyin úr úgy erősítette meg hatalmát - ki emlékszik már rá -, hogy szerte Oroszországban robbantgattak a csecsenek. Egyszer ugyan egy éber tömbbizalmi elcsípte a titokzatos szolgálat embereit, amint éppen a házukba cipelnek néhány mázsa robbanóanyagot, a lakók meg kapára-kaszára-hajsütővasra kapva vették körül az elkövetőket. A népeket megnyugtatták, hogy ez csak gyakorlat volt, megdicsérték őket éberségükért, aztán robbantottak máshol.

A demokratikusnak nevezett időszak Magyarországán nincs hagyománya a terrorizmustól való félelemre alapozott hatalomgyakorlásnak, bár stílusgyakorlatok folytak a témában. Gyurcsány úr például szlovák terroristákat szokott látni, amikor éppen nem elkallódott kislányt vitt haza. Ki is röhögte a nagyérdemű. Viktorunk pedig most Gyurcsány úr nyomdokaiba lép. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Fáj a fogad, Viktor? Netán a teljhatalomra?

Ha tehát a mi Viktorunk szerint Magyarországot terrortámadás érheti, akkor Magyarországot terrortámadás fogja érni, melyhez széles nemzetközi tapasztalatokból válogathat annak kivitelezése során. Mert melyik képviselő merné nem megnyomni az igen gombot, ha például felrobbanna ez-az, lelőnék valamelyik Kirov imitátort?

A technika tehát adott, a kérdés a miért és a következményekbe való belegondolás. A miértre két válasz van. Az egyik a csak. Viktor hat éves kétharmados kormányzása jelentős szellemi-lelki deformációt okozott nála. Egyszerűen idegesíti, ha valami nem úgy van, ahogy ő gondolja. (Tudatom, hogy semmi se úgy van, ahogy te gondolod, öreg.) Nem elég hát a kétharmad, totális hatalom kell neki. Szegény.

A másik válasz szerint van politikai racionalitása a teljhatalomra való törekvésnek, melynek három oka lehet. Az egyik szerint Viktor látja, hogy közeleg a vég, amelyet a tét emelésével igyekszik meghosszabbítani. A gazdaság borotvaélen táncol, a nagy rendszerek összeomlóban, a közigazgatás a lázadás szélén, szóval őszre bukhat az egész miskulancia. De hatalmát nem adja, nem adhatja, mert sem ő, sem a sleppje nem szeretne helyet cserélni Simon Gáborral. A rendkívüli hatalommal való felruházás azt jelenti, hogy Viktor a bunkerig fog harcolni. A másik eshetőség, hogy Viktorunk a háttérben vereséget szenvedett embercsempész ügyben, melynek következményeként rákényszerítették, hogy a tavasz folyamán Magyarország fogadjon be 60-80.000 migránst. Feltűnő, hogy a szolgalelkű közszolgálati tévé az utóbbi időben mennyire nyomja a kerítésen át beszökdöső migránsok növekvő számát. Ekkor viszont kiüt a lázadás még Plakát Magyarországon is, hiszen lassan egy éve azzal hitegették a népet, hogy az erős Magyarországnak nem diktál ám a liberális Európa. A harmadik - Viktorra kedvező megközelítés szerint - az embercsempész tömegáru EU-s deportálása még nincs leosztva, a bukováriban lévő Merkel kétségbeesésében megpuccsoltatja Viktort. A németnek látszó - valójában globalista - zsoldban hatalomra kerültek pedig hálából befogadnak 200.000 kiváló agysebészt. Viktor azért, hogy elkerüljük a '18-19-es formulát, elővigyázatosságból - megelőző csapásként - jégre tenné Merkel puccsistáit. Ha ez lenne a valós ok, Viktor még társadalmi támogatottságot is tudna szerezni az Alaptörvény módosításhoz. Az elmúlt hat év közpénzfosztogatásai azonban még a jobboldalon is kétséget ébresztenek Viktorral kapcsolatban, aki olyan mély hitelességi válságban van, hogy a haza megmentőjének szerepében nyújtott alakítása inkább röhejes lenne mint tragikus. Mivel mi nem vagyunk kiváló agysebészek, nem láthatjuk. mi van drága Viktorunk fejében, a jelek azonban ezekre az okokra és variációikra mutatnak.   

Azt hiszem, most nagyon észnél kell lenni minden politikai szereplőnek. A fideszeseknek különösen. Nehogy egyszer a korlátlan hatalom ellenük forduljon. A komcsiknak volt annyi eszük, hogy a '80-as évek végén kihúzták a jogrendből az átmenet után számukra veszélyt jelentő szabályokat, például a halálbüntetést. A hatalmi mámorba részegedett Viktor viszont van olyan csacsi, hogy keményít bele sem gondolva, hogy ezzel politikai ellenfelei kezébe adhat olyan hatalmat, amelyet fordított helyzetben a fideszesekkel szemben, szemükben különös fénnyel fognak alkalmazni.

Az a helyzet, Viktor, hogy a te hatalmadra nem a terroristák jelentik a veszélyt, hanem saját magad. Miközben tisztelettel gratulálunk az unokához - melyet blogunk január elején szatirikus formában beharangozott - javasoljuk, hogy inkább már a nagypapai teendőkkel foglalkozz, drága Viktor. A kormányzás nem megy neked se kétharmaddal, se teljhatalommal, és ha neked nincs is eleged belőle, a nép egyszerű gyermekeinek viszont nagyon elege van belőled.