Az utóbbi időben divat lett a Szulejmán című sorozat rajongó táborát leszólni, őket a butaság egyfajta jelképének tekinteni. Látszatra talán van némi igazság a leegyszerűsítésben, valójában azonban mégsem érzem, hogy a társadalmi lenézés évezredes mintáját más köntösbe öltöztetőknek igazuk lenne. Ha nemcsak nézünk, hanem látunk is, a Szulejmánból sokat tanulhatunk.

Elsőként azt, hogy a XXI. század emberét igenis érdeklik az ötszáz évvel ezelőtti történetek. Nagy sikere van a Borgiák című sorozatnak és a Tudorok - jellemzően VIII. Henrik - korát feldolgozó szappanoperának, valamiért mégis a Szulejmán a feketebárány. Pedig az előbbiek sem korhűbbek, a karakterekben a valós elemek éppúgy keverednek a forgatókönyvírók fantáziájával és a nézettségért remegő producerek elvárásaival, mint a Szulejmánban. Mi különbség van? Nem sok. Sőt, éppen az az érdekes, hogy a megformált személyek nagyjából kortársak voltak és igen hasonló cselekedeteket vittek végig, történelmi szerepük szinte predesztinálja sorozatszerű bemutatásukat.

Másodszor: megdöbbentően hasonló módon uralkodott VIII. Henrik és Szulejmán. Például a mindenkit arisztokratikus hűvösséggel lenéző angolok királya éppúgy nyírta a családját, mint Szulejmán. Meg a közvetlen környezetét. Thomas Cromwell lordkancellár vagy Pargali Ibrahim nagyvezér sorsa Plutarkhosz párhuzamos életrajzai közé kívánkozik. Az udvari emberek, kegyencek, hadvezérek élete szintén megdöbbentő párhuzamosságokat mutat. A saját házi vallást gründoló VIII. Henrik és a Római Birodalom valamiféle iszlamizált feltámasztásának igényével az európai politika színpadára berobbanó Szulejmán elszánt erőszakossága igen csak egy tőről fakad.

A családtagok, kegyencek is alapdolgokat tanulhatnak a sorozatból. Hívhatják az egyeduralkodót caesarnak, királynak, szultánnak, führernek, pártfőtitkár elvtársnak vagy egyszerűen csak Főnöknek, leginkább a családtagok és a kegyből kiemelkedettek a legveszélyeztetettebbek. Szulejmán például két fiát és öt unokáját kegyeskedett kivégeztetni. A krónikák nem egyértelműek, de egy leánytestvére és annak gyermekei sem a nagybácsi szeretetébe haltak bele. Ahogy a sógorok sem a közös pálinkázásba kávézgatásba. Régi barátok úgy döglöttek, mint a legyek Szulejmán körül. (Persze nyolcelemis gázszerelőknek és restaurátortanoncoknak ezt nem kell tudni, nekik elég, ha az utolsó pillanatukban sajnálják, hogy nem tanultak történelmet.) Ám kétségtelen, hogy addig nagyon jól - fényűzően - éltek. Annyi közbeszerzést nyertek pénz vágtak zsebre, hogy csuda, és sokszor ülhettek Szulejmán mellett az udvari VIP-páholyban mecsetben.

És mi, átlag magyarok is sokat tanulhatunk a Szulejmánból. Mert mit tudtunk mi eddig erről a szultánról? Nagyjából az Egri csillagokból megtanultakat. Ő volt az, aki Mohácsnál kegyetlenül leszámolt a Magyar Királysággal, és 1541-ben csellel elfoglalta Budát, melynek tornyain 145 évig lobogott a Próféta zászlaja. A nagyon műveltek még azt is tudják, hogy Szigetvár ostroma közben - magyar földön - halt meg végelgyengülésben. Ennek idén lesz a 450. évfordulója. Ennyi. A sorozat viszont bemutatja Szulejmán életét. Természetesen kevésbé kell koncentrálni Halit Ergenç kissé bárgyú játékára, melynek visszatérő eleme a távolba néző vagy a maga elé meredő bambulás. De az életrajzilag alátámasztható adatok érdekesek. Valószínűleg kevesen vágták volna, hogy a mamája krími tatár volt, így Szulejmán nem echte török. Sőt felesége, Hürrem élete tiszta kalandregény. Egy elrabolt szláv leánykából lett Szulejmán felesége, gyermekei anyja. A Szulejmánt követő "Részeges" - finomabban: "Korhely" Szelim - tehát egy félig ukrán/orosz származék. Ez a fajta sajátos iszlám multikulti egyébként is jellemző volt Szulejmán birodalmára. Ibrahim görög, Ayas Mehmed és Lütfi albán, Rüsztem nagyvezír horvát származással emelkedhetett fel - akár az uralkodó családba - irányítván a birodalmat.

Magyar szempontból tanulságos még, hogy - oligarchiái kicsinyes marakodása közben - a Magyar Királyság úgy került nagyhatalmi érdekek összeütközésének középpontjába, hogy arról az ország irányítóinak fogalma sem volt. Szokás a vesztfáliai békeszerződéseket az új európai rend alapjainak tekinteni, de a kontinens történelmének kényszerpályája valahol az 1510-es '20-as években kezdődött. Ekkor alakul ki a Német-Római Császárságnak álcázott Habsburg Birodalom Európa közepén, Spanyolországban és Itáliában (plusz a gyarmatokon.) Óriási hatalmi túlsúly keletkezett, amely ellen a brancson kívüliek összefogtak. Bárkivel, az oszmánokkal is. A Habsburgok háromfrontos háborúra kényszerülnek nyugaton Franciaország ellen, délen Itáliában és a hátukban Szulejmánnal. Nem ismerős ez a leosztás XX. század háborúiból? Csak a törököket felváltotta egy még nagyobb birodalom, az orosz. A középkori Magyarország - anélkül, hogy tudta volna - a Habsburg-Jagello házassági szerződéssel Habsburg érdekszférába került, ezzel a másik tábor célpontjává vált. Pont, mint 1914-18-ban és 1941-45-ben. Külön pech, hogy a cognaci liga részmunkaidős török alkalmazottnak egy tehetséges fiatal szultánt talált, akit történetesen Szulejmánnak hívtak. Az pedig a magyarok szerencsétlensége, hogy az Oszmán Birodalom perifériájának szélén egy lüke kiscsávó tengette életét királyi rangban. Az ország oligarchái pedig a népet sanyargatták, egymást nyírták vagy a török elleni védekezésre kapott európai uniós pénzeket mentették offshore cégekbe nyúlták le. A bezárkózásra épülő butaság, a dölyf és a pénzlenyúlási technikák tökélyre fejlesztése aztán meg is hozta a maga eredményét Mohácsnál. (Ez a rész a sorozatban nem túl történelemhű, II. Lajos öt évvel volt fiatalabb Szulejmánnál, ehhez képest hatvan éves muksónak ábrázolták.)

Férfiszemmel sem tanulság nélkül való a sorozat. Mert mit gondol a férfinép a háremről? Valószínűleg a gyönyörök kertjeként a bakancslista első helyezettje minden férfinél a hárem, ahol válogatott szép lányok lesik, miként tudnak uruk kedvébe járni. Hát a hárem nem ez. A hárem egy szigorú - olykor kegyetlen - szabályok szerint működő trónörökös-keltető. Még az uralkodó sem kurficolhatott kedvére. Ha Szulejmánnak éppen kellett Bosznia, csak szigorú szabályok szerint láthatott a művelethez. Aztán a kiválasztottal való légyottot feljegyezték, és ha szaporodási szempontból eredményes volt a találka, a lányka előjogokat kapott. A kiválasztásra nem kerülőket vagy kidobták a háremből vagy - szerencsés esetben - kiházasították őket. Ha fiú lett a gyermek, az még több előjoggal járt az anyának, és elkezdődött a trónörökös-nevelés. Ami sokszor kegyetlen vérengzésbe csapott át. Birodalmi szempontból ugyanis az sem volt jó, ha nincs trónörökös, és az sem, ha több van. Ezért minden szultánfit felkészítettek az uralkodásra, de ha a szultán halálakor többen is életben voltak - a trónviszály megakadályozása érdekében - a felesleget az uralmat megszerző megfojtatta. Testvérgyilkossággal kezdték az uralkodást. Szulejmánnak szerencséje volt, mert egyetlen felnőttkort megélt fiúként erre nem kényszerült rá. "Részeges" Szelim előtt pedig Szulejmán és az élet takarított. Mehmet és Abdullah bátyja valamint Dzsahángír öccse betegségekben meghalt, Musztafát és Bajazidot a kedves papa nyíratta ki. Szóval a hárem kevésbé volt a gyönyörök kertje, mint azt sokan hiszik. A vérre menő belső intrikák viszont bőven teremtek ebben a közegben. És a sorozat szempontjából ezért hálás a téma, egymásra féltékeny, saját életüket, befolyásukat menteni próbáló emberek kis helyen összezárva. Kell ennél jobb?

Női szemmel sem tanulság nélkül való a történet. Ott van egy férfi meg rengeteg szép nő, és mégis Szulejmán gyakorlatilag példás monogám-keresztény házasságban él Hürremmel. (Jó, néha van egy-két ágyas, de melyik monogámnak tekinthető kapcsolatban nincs?) Szóval, hölgyek a tanulság: egy ízig-vérig nő még a fél világ urát is magához tudja láncolni, mert a nőiesség - mióta világ a világ - legyőzi a férfiak univerzumát.

A Szulejmán című sorozat nem szokásos szappanopera, hanem egy sokféleképpen értelmezhető - a mai török politikai lenyomatára ki sem tértünk -, rendkívül tanulságos kortörténeti alkotás. Akik ezt nem látják, azok inkább ne ócsárolják, mert saját butaságukról állítanak ki bizonyítványt. A saját korlátoltságuk leplezése céljából mások vélt butaságára mutogató emberekből pedig elegem van.

Környzetettudatos Honpolgár eddig szépen betartotta a zöldhulladék kezelésére való szabályokat. Ezért ha kiskertjében összegyűlt az avar, a lenyírt fű, metszésből keletkező ág stb., akkor nem égette el stikában, nem "veszítette el" közterületen, mi több, még a kukája aljára sem csempészte be. Nem, a mi derék Környzetettudatos Honpolgárunk szépen elbaktatott a Sparba, és vett néhány ezer forintért olyan műanyagzsákot, amelyet a FKF nevű cég - amely a Fővárosi Közterület-fenntartó Zártkörűen Működő Nonprofit Részvénytársaságot takarja - nevében árult a boldogtalan bolthálózat. Márpedig azért árulták külön ezt a zsáktípust, mert az ezekben kihelyezett zöldhulladékot a hét egy napján elvitték a zöldkukások. Természetesen egyesével nem lehetett venni, egy stócban tíz zsák vala. Környzetettudatos Honpolgár eddig bízhatott a zöldhulladék gyűjtés rendszerében, mert ha megvette a tíz zsákot, az nagyjából egy év alatt elfogyott.

Csakhogy ettől az évtől változott a rendszer, és magyar módra természetesen úgy, hogy jól megszívatja az FKF a Környzetettudatos Honpolgárokat. A változtatásról szóló kormányrendelet január elsején hatályba lépett, de a Környzetettudatos Honpolgárok ebből semmit sem érzékeltek tavaszig, mert hát télen viszonylag kevés zöldhulladék keletkezik. Az FKF-re várt volna a feladat, hogy felkészüljön a tavaszi zsongásra, ám ott jó szokás szerint téli álmot aludtak, nem érdekelt senkit a változásból előálló feladatok elvégzése. Bizonyára abban reménykedtek, hogy idén a tavasz érdeklődés hiányában elmarad. Vagy valami hasonlóban.

Ám az a buta tavasz nem maradt el, a kertecskékben március végére elkezdett termelődni a zöldhulladék. A Környzetettudatos Honpolgárok pedig rácsodálkoztak a változásra, mert a korábban megvásárolt zsákokba gondosan elhelyezett zöldhulladékot nem vitte el a kukásautó. Környzetettudatos Honpolgárok néztek ki aranyos fejecskéjükből tanácstalanul. Az új helyzet megértésében előnyben azok voltak, akik kertjük gondozására kertészt tartanak, tőlük tudták meg az ilyen huncutságra nem költő Környzetettudatos Honpolgárok, hogy baj van. A régi zsákokat már nem viszi el az FKF, újak meg alig vannak. Talán két helyen lehet beszerezni egész Csudapesten.

Itt az ideje a fideszes kifizetőhelyként talán jól működő, de egyébként szánalmasan leszerepelt FKF beszántásának. Mert hát nézzük, hogy ez a jelenség hány alkalommal sérti meg a normalitást. Először is a régi zsákokat random nem viszik el, újat nem lehet kapni. Másodszor, a régi zsákokba már csak a háztartási hulladékot lehetett tenni, úgy elvitték május 31.-éig. Aztán slussz. Akinek megmaradt a zsákja, kenje a hajára. Jogász ismerősöm szerint ez tipikus jogalap nélküli gazdagodás, hiszen a Környzetettudatos Honpolgárok a zsákok megvételével már kifizették a szolgáltatást az FKF-nek, amelyet az FKF önkényesen nem lát el. Tehát az FKF meglopja a Környzetettudatos Honpolgárokat. Lehetne ugyan perre menni, de néhány ezer forintért senki sem fog. Olyan fogyasztóvédelmi egyesületről meg nem tudok, amely populáris akcióval - valahogy így mondják jogászék - kiperelné az FKF-től a Környzetettudatos Honpolgároktól lopott pénzt. Három, a zöldhulladék elhelyezésére megvett zsákokat kommunális hulladékok elvitelére "használtatni" kamu, mert a kommunális hulladék elviteléért már az emberek kifizetik a kukapénzt, többlet szemét nem - vagy alig - jön össze, tehát a korábban megvásároltatott zsákok valójában erre sem használhatók. Négy, az új zsákok drágábbak mint a régiek, de a megemelt árért az FKF kevesebb szolgáltatást nyújt. Öt, a beszerezhetetlen, drága zsákok használhatatlanok is. Elvileg biológiailag lebomlók, ami csak azt jelenti, hogy ha kimarad a heti zöldkuka járat - ami elég gyakori - az új zsákok szétmállanak a következő szállításig. A kikészített zöldhulladék esik széjjel a házak előtt. Hat, az új zsákokba nem lehet beletenni egy sor olyan zöldhulladékot, amelyet korábban elszállítottak. Így például diólevelet, fenyő- és tujanyesedéket stb., mert ezek nem jól bomlanak le, gyantásak etc. Hát drága FKF, ki a túrót érdekel, mi, hogy bomlik le, oldjátok meg, azért kapjátok a fizetéseteket vagy húzzatok el onnan, ha nem vagytok képesek a probléma megoldására. Kérdem szeretettel: a felsorolt zöldhulladékokkal mi legyen? Szívódjanak fel?

Szomorú dolog, de ha azt a céget, amely nagy hangon pofázik a környezetvédelem fontosságáról, egyáltalán nem érdekli a környezettudatosság, akkor Környzetettudatos Honpolgárok is felmondják a társadalmi szerződést. És jön a kádári kisember alakoskodása. Szépen, álcázva - itt-ott összekacsintva a jó kukás emberrel - a kommunális kuka aljára kerül a zöldhulladék, a zöldhulladék elvitelére meg korábban megvett zsákba a kommunális cucc. Így elvitték még májusban. Aztán vége a kisded játékoknak. Az FKF által meglopott Környzetettudatos Honpolgárok ezentúl nagy ívben tesznek a környezettudatosságra, odahajigálják a zöldhulladékot, ahova tudják. Máris egyre több régi zsákban kitett zöldszemét árválkodik bűzölögve itt-ott a városban elvitelére várva.

Így rohasztatják le ezt az országot velünk. Kinek nincs ebből elege?

Kaposvár a legfurcsább város Magyarhonban, a kaposvári embert pedig hungaricummá kellene nyilvánítani. A kaposváriaknak egyfelől óriási szívük van, a rászorulónak az utolsó ingüket is odaadják. Másfelől viszont, ha valaki közülük ki akar emelkedni, akkor vagy kitaszítják maguk közül vagy kegyetlenül lehúzzák a sárba. Harmadrészt pedig rettegnek a változástól. A közelmúltban még arról is helyi szavazást rendeztek, hogy milyen színűek legyenek a helyijárat buszai, mert ha a harmincöt éve megszokott bilikék helyett bugyirózsaszínre váltottak volna nagy hirtelen, a kaposváriak fel sem mertek volna szállni az új alkalmatosságra. A színválasztás is jellemző: bordó-szürke kombót sikerült megszavazni. Igazi kaposváriasan, a seszínű szürke azért ott legyen a rikonya bordó mellett. Ebből a hármasságból eredően Kaposvár a kihagyott lehetőségek városa. De erre a szomorú valóságra sohasem ébred rá a kaposvári ember, mert ő sem érti önmagát. Pedig hát, ha a kaposvári népek sem értik magukat, hogy várhatják el, hogy a világ értse őket. Summa summarum jobb, ha az emberiség megbarátkozik a szomorú ténnyel, Kaposvár érthetetlen. Igaza van Auguszt Gabinak, Kaposvárt csak szeretni lehet megérteni nem.

Az az igazság, hogy Kaposvár sokkal többre hivatott, mint amire végül is jutott. Nézzen rá bárki a térképre, Kaposvár a Dél-Dunántúl mértani közepén helyezkedik el, a Balaton alig ötven kilométerre van. És mégis, a város száz éve alig fejlődik, az utóbbi huszonöt évben egyenesen rohad. A gyökerek után kutatva egy sajnálatos esemény ad választ a problémára, amely a kaposvári emberek előtt sem ismert teljességében. A kommunista rendszerben Kaposvár büszke volt arra, hogy ebben a városban tört ki először az őszirózsás forradalom, és egy Latinca nevű rossz életű e város környékén kezdett bele először a földosztásba. (Természetesen komcsi szokás szerint a másét osztotta.) Nos, a kommunista történetírás egy picit hazudott. Az olasz front összeomlása után a katonák a Fiume-Kaposvár-Marosvásárhely vasútvonalon özönlöttek haza. Kaposváron szereltek le a bakák, innen indultak tovább. A sok férfiember pedig - mit szépítsük - a kuplerájok felé vette az irányt. A kurvákon való marakodás komoly fegyveres csetepatéba torkollt, melynek leveréséhez katonai rendészeti alakulatokat kellett bevetni. Ez volt a híres forradalom. Erre jöttek aztán Latinca performanszai, meg Szamuely vörös terror bandájának somogyi vérengzései. A megrémült kispolgároknak egy kívánsága volt: soha többé rebelliót. Ez mondjuk érthető. Csakhogy a '20-as évek elején a város komoly dilemma elé került. Ekkor dobták ki a nagyon demokratikus csehek Pozsonyból a magyar jogi akadémiát, melynek helyet kerestek Csonka-Magyarországon. Ugyanebben az időben merült fel, hogy hova telepítsék a trianoni szerződés szerint megengedett hadseregparancsnokságokat. Két helyszín jött szóba: Kaposvár és Pécs. A mozgalmas éveket megélő kaposváriak úgy döntöttek, hogy inkább a rendet jelentő hadseregközpont kerüljön a városba mint a lázadásra mindig kapható egyetemi ifjúság. Így lett Kaposvár katonaváros, Pécs pedig egyetemi város. A kihagyott lehetőség ordító különbségét bárki láthatja.

Aztán Kaposvár szépen belesimult a létező szocializmusba, semmi különös. A fővárostól való távolságának köszönhetően megengedték neki, hogy Asher Tamás, Babarczy László, Ács János hozzon némi szellemi pezsgést a városba, a '70-es évek végétől néhány évig legendás színházat csinálhattak nagyszerű színészekkel. A rendszerváltás aztán azt a keveset is elintézte, ami a városban érték volt, és egyre erőteljesebben jött elő a régi mikszáthi világ. Első szabadon választott polgármestere, a tiszta szívű Szabados Péter, amint lehetett ott is hagyta a polgármesterséget. De a város nem maradt vezető nélkül, egymásra talált Kaposvár és Krakus Szita Károly.

Szita immár huszonkét éve polgármestere Kaposvárnak. Hosszú időszakát annak köszönheti, hogy ő érti leginkább a város érthetetlenségét. Az emberek szeretik, mert mindig nagyszerűen játszotta el, hogy csak egy közülük, esze ágában sincs kiemelkedni, és holmi modernizációs ötletekkel sem traktálta a népeket. Egy szürke városvezető, aki éppen olyan, mint a Füredi lakótelep nyolcadik emeletén lakó Kovács úr. Nem akar ő több lenni, hát kéretik őtet szeretni. És a kaposváriak beszopták az imidzst, rendre megválasztották polgármesternek. Az országgyűlési képviselőséggel már nem volt ilyen szerencséje, Lamperth Mónika időnként el szokta páholni. A Fideszen belüli harcoknak is néha áldozatul esett, de bizánci módszereivel eddig ki tudta védeni a politikai süllyesztőt. Szóval ellavírozott Szita Károly kicsiny zsarolásokkal, apró szívességekkel kezében tartva harcostársait éppúgy, mint az ellenzéket. De most erősen benézte ezt a gumihulladék-égetőt.

Olyan kaposváriasan érthetetlen az egész. Szita 1990-ben környezetvédőként szerzett ismertséget, ez az elkötelezettsége fontos része az ő politikai legitimitásának. Ezt eldobni nem túl racionális egy ilyen öreg rókától. Mi történhetett? Ráparancsolt a pártvezetés? Az első magyar dollármilliárdos asztaláról lehullott morzsácska vette el az eszét? Már nem akar indulni 2018-ban, és még utoljára zsebre vágja a várost? Ráadásul ezek a gumimegsemmisítők megteszik azt a szívességet, hogy éppen mostanában kezdenek random kigyulladni Szegedtől Madridig. Ebbe beleállni érthetetlen még kaposvári mértékkel is.

A mélyütést azonban Viktor vitte be Szitának. A napokban valami szokásos pofázósó keretében bejelentette, hogy Zalaegerszegen négy milliárd forintból építenek egy ultramodern tesztpályát vezető nélküli autók tesztelésére. Így nagyjából 350 mérnöknek adnak munkát. Persze Viktor rizsázását köbgyökkel kell osztani, de mégis döbbenetes a kontraszt. Kaposvárra a józan eszét vesztett Szita odahoz egy korszerűtlen, környezetszennyező, 50 főnyi kvalifikálatlan, betanított munkásra épülő szörnyet, míg a szomszédvár Zalaegerszeg kormányzati beruházásként kap egy modern csudaságot. Ezzel Kaposvár egy másik térségbeli várossal szemben kerül évszázados lemaradásba, hogy továbbra is jelképe legyen a kihagyott lehetőségek városának.

Ha ebből a kaposváriaknak nem lesz elegük, magukra vessenek.

Néhány évtizede próbálom megértetni családtagjaimmal, hogy vagy mi leszünk milliomosok vagy a boltos, ezért próbáljanak észszerűen vásárolni. A szám kihűl, eredmény csekély. Így aztán amikor valamelyik Stop Shop udvarba érünk, a család kettéválik. A boltosokat milliomossá tevők a Müller felé oldalaznak, a fillérb...szó különítmény viszont beveti magát az Euro Familybe. Így az ott elért spórolással vissza lehet szedni valamit a tékozló-ág költéséből. Alapvetően szeretem az Euro Familyt, de mostanában - úgy másfél éve - elkezdik feladni azt az előnyüket, amely miatt érdemes (volt) náluk vásárolni.

Az Euro Family elsősorban a kiskeresetűek, az alsó-közép osztály körében népszerű, de a magát lehúzni nem engedő középosztálybeliek is előszeretettel látogatják, amely ezért nemcsak egy bolthálózat, hanem szociológiai kutatások alapja is az értő szeműek előtt. Az alapkoncepció nagyszerű, minden egy eurónak megfelelő forint, sőt egyes termékekből egy eurónyi árért több darabot is kap a vásárló. Ment is ez egy darabig, aztán elkezdett megbicsaklani a rendszer, pedig az olcsóság arcának sikerült megnyerni Fodor "Magdi anyus" Zsókát is. Korábban 290 forintért lehetett kapni Palmolive vagy Fa tusfürdőket, jó minőségű papírzsebkendőből, szalvétából három csomaggal, mosogatószert, fogkrémet, fogkefét, öblítőt, szemeteszsákot, üdítőt, csokit stb., tehát ugyanazokat a termékeket, melyeket a hipermarketekben, drogériákban sokkal drágábban lehetett megvenni. Ismétlem, a termékek, márkák ugyanazok, de az Euro Familyben sokkal olcsóbban adták. És mivel darabra számoltak, a kasszánál egyszerű volt fizetni is, csak át kellett pörgetni a cuccot, megszorozni 290-nel, oszt' már lehetett is vinni. Népszerű is volt ez a rendszer, sokan abszolválták a havi bevásárlásaikat az Euro Familynél. A megtakarítás örömével orcájukon léptek ki a boltból az elégedett vásárlók, akik gyorsan kiszámolhatták azt is, mennyit sikerült megspórolniuk.

Aztán ma már nem feltétlen van így. Odáig rendben van, hogy az euróárfolyamot követve inkább 320 forintért lehet megkapni egyes cikkeket, de ez a kör is egyre szűkül. Az Euro Familyben megindultak bizonyos változások, melyek egy része jó, más része viszont inkább elriasztja a vevőket. Az jó, hogy bővült a termékpaletta, ma már olyan dolgokat is kínálnak, amelyek más bolthálózatban is minőségi terméknek számítanak. Például egy Head & Shoulders sampon multiknál úgy 1200-1300 forintot kóstál az Euro Familyben meg kb. 1000 forintból kijön. Ez jó. És az is pozitív változás, hogy tartós élelmiszereket is lehet venni, bár a 4 csomagos thai tésztát 290 forintért az vegye meg, aki az éhenhalás szélén van.

A régi elgondolás azonban szépen kezd elmállani, ma már alig kapni valamit euróhoz viszonyított árban, és ez a változás már nem annyira örvendetes. Először elkezdett 390 forintba kerülni egy sor dolog, noha az euró árfolyama szerencsére ezt nem indokolta. (Pedig ő fényessége mösziő Debil, hogy örült volna, mert akkor még több nyeresége lenne.) Aztán ezért a megnövekedett árért már nem három darabot lehet venni az adott termékből, hanem csak kettőt. Szép kis bújtatott áremelés! Ma a kasszánál sincs egyszerűség, teljesen átláthatatlan a végső ár.

Nem tudom milyen kényszerek hatása alatt változik ebbe az irányba az Euro Family, de a tendencia nem jó. Az eddig meglévő árelőnyük erodálódik, más áruházláncok esetenként és termékenként már olcsóbbak. A kialakított imázs egy ideig még elviszi a céget természetesen, ám ha a takarékos életvitelre kényszerből vagy hobbiból berendezkedettek rájönnek a finom mozdulatokkal végrehajtott folyamatos drágításra, el fognak pártolni, a bolt bezár.

Abból pedig elegem lenne, mert akkor hol veszem vissza a tékozlók által a Müllerben elszórt pénzt?

Olvasgatom a Kormányinfóról szóló tudósításokat, és végigröhögöm. Míg Viktor az éves stand up comedy sztárja, addig az én Janim a nehezebb utat járja, ő hetente bohóckodik. Röhögünk rajta, és addig sem vesszük észre, hogy Jani produkciója csak elterelés. Zagyvál mindenről, ami épp az eszébe jut, és ezért hálásak a zsurnaliszták, hiszen telik a kolumna. Valójában azonban semmit sem tudunk meg a kormányzati döntésekről, a Jani terel.

Van egy bölcs sutka Kohn üzletvezetési technikájáról. Eszerint, amikor Kohnnak megy a bolt, látástól vakulásig dolgozik benne egész családjával. Amikor viszont a csőd szélén tántorog a kóceráj, Kohn kiáll a bolt ajtajába és egy drága szivarral a szájában kedélyesen pöfékelve minden járókelőnek elmeséli, hogy milyen jól megy az üzlet. Na, ezt a figurát játssza most a Jani. Kormányzásról mesél.

Jani mindenről - hol szemráncolva, hol ironikusan, hol szakszerűnek mutatva magát - véleményt formál. Jellemzője a magával ragadó magabiztosság. Látszik rajta, hogy mindenben otthon van: jó kezekben az ország. Csak a kormányzás hiányáról nem beszél sohasem.

Éppen ezért csodálkozom a szeánszon résztvevő újságírókon, nem kérdeznek rá arra az apróságra, hogy miért nem méltóztatnak kormányozni, ha már kétharmad vagy mi a franc. Hallgatják Jani castrói terjedelmű szómenését, gyagya kérdésekkel tercelnek is hozzá, csak valahogy nem szembesítik Janit a valósággal. Elismerem persze, hogy nem könnyű becsempészni a realitásokat Jani produkciójába, de talán meg lehetne próbálni.

Ott van mindjárt a Magyar Közlöny. Alig olvassák, pedig jobb, mint a Ludas Matyi fénykorában. Tele van például döntésekkel, amelyeknek vannak határidői. Ezeket a szigorú határidővel megjelölt döntéseket nem akárki hozta ám, hanem Magyarország Kormánya élén ő fényessége Viktorral. Oszt' betartanak belőle valamit? Hát igen, van olyan is, de a Kormány döntéseinek jó része kuka. Vegyünk néhány, a kommunikációs térben éppen a Jani által exponált példát.

Tavaly decembertől kezdte el a mi Janink üldözni a bürokráciát. Gyorsan akarták csökkenteni azt a fránya bürokráciát, nem egyeztettek senkivel, nehogy késleltesse a rapid - 2016. július 1-jei határidőben megszabott - megoldást. Volt is kormányhatározat februári meg áprilisi határidőkkel. A központi közigazgatás megszüntetni, összevonni tervezett része azóta is teli gatyával nem csinál semmit, próbálja fogni a székét. Mint a Putyilov gyár dolgozói: izgatottan tárgyalják az eseményeket. Szerintem a Tippmixbe is be lehetne venni, hogy melyik szervezet hová kerül éppen az aznapi infók alapján. Iszonyú kormányzati energiákat köt le még miniszteri szinten is. Lassan május vége van, kormánydöntés sehol. A fenyegetettek kedélyesen rohasztják a kormányzati munkát, lobbiznak, kiszivárogtatnak stb. De ugyanígy döglődik Jani másik nagy projectje, az állami tisztviselői agyamentség is. A beígért július elsejéből nem lesz semmi, még törvényt sem hoztak róluk, és akkor hol vannak a végrehajtási rendeletek, a technikai - költöztetés, informatika stb. - átállások? A Holdon. A harmadik terület, amelyhez a Jani odatette magát, az uniós pályázatok kiosztása. Finoman szólva döcögős, keményebben szólva nem állnak sehol. A Jani és baráti köre által megszavaztatott közbeszerzési törvény pedig - a saját dugába dőlés szép példájaként - inkább hátráltatja a pénzosztást, mintsem elősegítené. És akkor még a KLIK körüli szerencsétlenkedésről nem is szóltunk. Jani azonban nyomja az ő showját rendületlenül, senki által sem zavartatva.

Gazdasági oldalról sem fényes a helyzet. A legújabb statisztikák szerint a magyar reformok nem működnek. A magyar gazdaság növekedése sereghajtó az Európai Unión belül. És a Gyurcsány-rajongó Jani magáévá teheti idolja gondolatait: "Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz." De ezzel nem szembesíti egyetlen újságíró sem, engedelmesen hallgatják a mesét az unortodox gazdaságpolitika piros pöttyös seggű gyorsnaszádjáról.

Jani tehát huncut locsogásával próbálja elfedni a kormányzás hiányát, és profi mellébeszélőként pontosan tudja kit csap be heti produkciójával. Az újságírókat? Azok örülnek, ha kérdezhetnek. A széles tömegeket? Azokat már rég nem érdekli a sok pofázás, Londonból meg különösen nem. A vérfideszeseket? Esetleg őket még lehet, mert csüggnek Jani ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán. De valójában Viktort csapja be.

A koreográfia nagyjából a következő. Szegény, kormányzástól már hányingert kapott Viktort két dolog érdekli, a foci és szinte szerzetesi vagyontalanságának megőrzése. Ő csak azt szereti hallani, hogy a kormányzással kapcsolatban minden rendben van. Hát Jani ezt mondja neki. Viktor pedig szépen beszopja. Viktor kiadta a jelszót: legyen magyar narancs! És Jani jól megmondja neki, hogy lett magyar narancs. Ebből is látszik, hogy Viktor nem ígérget a levegőbe. Ja, hogy nincs magyar narancs? Azt az ország minden polgára tudja, csak Viktor nem. Jani showjának célja tehát kettős, egyfelől elterelni a figyelmet a kormányzás hiányáról, másfelől elringatni Viktort a maga teremtette álomvilágban. Osztán, hogy Viktor altatásának lesz-e valami Jani személyére nézve kedvező kihatása a nem túl távoli jövőben, ki tudja?

Jani szépen viszi műsorát, végül is neki ez a dolga, a nyilvánosság tájékoztatását végző újságírók lépre csalása a dumafranciskodással. Akik nem veszik észre, hogy milyen könnyen leégethetnék Janit, ha nem tennének mást, mint a Magyar Közlönyben meghatározott dátumokat akkurátusan számon kérnék rajta.

Remélem, végre rájönnek a kezükben lévő lehetőségre, és akkor Janinak is elege lesz a Kormányinfónak nevezett pofázóshowból.

Történt - úgy tizenöt éve -, hogy egy ismerős fiatalember megkapta álmai gyülekezetét. Tipródott szerencsétlen, hogy mi legyen a bemutatkozó beszédének alapja, hiszen az egyfajta programbeszéd is, abban kellene összefoglalnia a maga credoját. Megsajnáltam, ezért elővettem neki titkos vezetői kézikönyvem legféltettebb darabját. Szerzette bizonyos Geoffrey Chaucer úr úgy 650 éve. Az ajánlott rész a következő vala: ""Ha rozsdál az arany, mi lesz a vassal?” Ha papjuk, kiben megbíznak, rohadt, mi óvja meg a laikusokat? De szégyen az is, ha mindenki tudja, hogy mocskos a pásztor, de nyája tiszta. A papnak kell példát mutatnia, hogy tisztán éljen mindegyik juha.” Javasoltam neki, hogy erre a néhány sorra fűzze fel elmélkedését. Köszönte. Amikor legközelebb összefutottunk, kérdeztem, használta-e a jó Chaucer úr gondolatait. Pironkodva vallotta be, hogy nem. Elolvasta, megértette, de ekkora terhet nem merészelt a vállára venni. Választott inkább egy unalomig ismert részt a Bibliából, azt ragozgatta, gyülekezetének az bőven megfelelt. Hát igen, ha rozsdál az arany…

Az idézet mindenkire vonatkoztatható, akikre emberek vezetését bízzák, legyen szó világi vezetőről (vállalat-, kisközösség-, országvezetés) vagy vallási vezetőről. Pünkösd idején - midőn a Szentlélek kiáradását és az egyház megalakulását ünnepli a keresztény világ - természetesen elsősorban a vallási vezetők tevékenységét kell a fenti idézet prizmáján keresztül vizsgálni.

Azonban nem feledkezhetünk meg világi vezetőink viselt dolgairól sem e mérce szerint. A kapott kép lesújtó. Inkább hagyjuk is: emberi csalódás a valaha volt nagy Viktortól az utolsó matolcsicskáig. Európa politikai vezetői pedig a szokásos módon alulmúlják magukat. Nagyjából 250 éve vannak világmegváltó elképzeléseik, amelyek programszerűen sok százmillió ember halálával, szenvedésével járnak. Ez a progressziónak nevezett ökörség új lendületet kapott az embercsempész tömegáru európai megjelenésével, most rajtuk keresztül akarják boldogítani a népeket. A népek viszont nem lettek boldogabbak Ahmedtől és N'belétől, mi több, kívánják őket a fenébe. A liberális demokráciának hála a társadalmi folyamatok leképeződnek a politikában, így a "zembereknek” lehetőségük van kifejezniük nem tetszésüket politikusaikkal szemben, akár el is csaphatják őket. Faymann sorsa beteljesedett, felkészül Merkel, Renzi és az alkesz adócsaló.

A vallási vezetők esetében viszont nincs ilyen egyszerű visszacsatolás. Döbbenet látni, hogy a keresztény egyházi vezetők mennyire nem érzik a rájuk bízott nyáj iránti felelősségüket, és - félreértelmezett bibliai idézetek mögé bújva - menekülnek a problémák elől. Csak hülye pápa mos lábat egy muzulmánnak, visz magával muzulmánt a Vatikánba, utasítgatja muzulmánok befogadására a katolikus gyülekezeteket. És csak egy komplett hülye svéd evangélikus püspökké avanzsált leszbika dobáltatja ki a keresztet templomaiból a muzulmán komfort biztosítása érdekében. A dolog odáig jut, hogy keresztény közösségek akarnak mecsetet építeni kommunista szombaton a muzulmánoknak. Ostoba barmok! Amíg egy keresztény nem élvezhet ugyanolyan szabadságot vallásgyakorlásában és szokásainak megtartásában egy muszlim országban, mint itt Európában egy muszlim, addig senki - még a pápa se - lamentáljon befogadásukról, mert ez nem befogadás, hanem behódolás. Először menjetek Mekkába, próbáljatok építeni egy templomot, tetején kereszttel. Ha sikerül, jöhet a mecset.   

A magyar katolikus papság vergődik ebben a helyzetben. Még egyszer nem akarják megélni, ahogy a Nagyboldogasszony templomból kihajigálják az oltárt a kedves, befogadó muszlimok, de kretén pápájukhoz is köti őket az engedelmességi eskü. Az evangélikusoknak ég az arcuk, mert egyik püspökük valami egzisztenciális elvárásnak való megfeleléstől hajtva muszlimvezetővé képezi magát. A kurucos hagyományokon nyugvó reformátusok püspökei megalkuvók, a helyi tiszteletesek viszont vastagnyakúként keményen küldik a muszlimokat a búsba. A hitgyülisek vezérén jó ideje csak röhögni lehet - tőle lett vidám a vasárnap - de most ő is a muszlim invázió veszélyeire figyelmeztet. Az izraelita felekezet rabbijai - cáfolva a torzképet, mely szerint a zsidó emberek születésüktől fogva liberálisok - tiltakoznak a muszlim nyomulás ellen. A magyar vallási vezetők többsége Kapisztrán János és Tomori Pál érsek hagyományára figyelve nem ül fel az ájtatoskodó arccal öngyilkosságra rábeszélőknek, de egységes fellépés nélkül zavarodottan viselkednek.

Ebben a kiélezett helyzetben szükség lenne a keresztény világ vallási vezetőinek összefogására a veszély elhárítása érdekében. Európa az európaiaké, és nem szabad önként feladni a keresztény vallásosságot/kultúrát. Természetesen nem valami bigott vallásosságra gondolok, amelyben ha valaki nem pont azt gondolja Jézus tanításáról, amit a kánon, akkor válogatott módszerekkel az Úr elébe utalják, hogy beszélje meg vele a problémát. A keresztény vallás és kultúra sokszínű, magába foglalja az ősi kelta, germán, görög, római, zsidó, szláv kultúrát és nyomokban még magyart is tartalmaz. Az írás közben éppen Jackie Evancho énekli gyönyörűen az Ave Mariat. Megtehetné ezt valami barbár muszlim rezsim alatt? Dehogy, irtanák tűzzel-vassal.

Az önfeladó politikát folytató világi vezetőket elhajtják a polgárok, ahogy el fogják hajtani az integrációra képtelen, a jóléti állam előnyeire ácsingózókat is. Ebben a folyamatban viszont szükség van a keresztény egyházak vezetőinek egyértelmű kiállására mindazon értékek mellett, amelyek Európát a legélhetőbb kontinensé tették.

Sok múlna az ellenmuszlimizáció megszervezésében a pápán. Bár nagy reményünk nem lehet ebben a jezsuitában, azért emlékeztetnénk az egyik megindító keresztény történetre, hátha az Úr megvilágosítja az ő elméjét.

E szerint Péter apostol megpróbál elmenekülni Rómából Nero keresztényüldözése elől. Éppen kijut a városból, amikor szembe jön vele Jézus. Péter megkérdezi tőle: Quo vadis Domine? (Hová mész, Uram?) Jézus azt válaszolja: "Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek." Ekkor Péter elszégyelli magát, visszatér Rómába, ahol kereszthalál vár rá. A legenda szerint kérésére fejjel lefelé feszítik keresztre, mert nem tartotta magát méltónak arra, hogy Jézushoz hasonló kereszthalált haljon. Történt pedig mindez a Vaticanus dombon, ahol ma a róla elnevezett bazilika áll. Ferenc pápa ahelyett, hogy nyájának pásztoraként a muszlim beözönlés megállítását tűzné ki célul, a kereszténység felszámolásán ügyködik. Küldött ember, de nem hiszem, hogy az Úr küldte. Mert ha az Úr küldte volna, meglátná a lehetőséget, és egész Európára kiterjedő evangelizációs programot hirdetne a muszlimok között. És akkor elválna, melyikük akar valójában beilleszkedni a közös európai kultúrába és ki az, aki az európai kultúrára lappangó veszélyt jelentő hódító szándékot takargat. Néhány csepp szentelt víz elég lenne Európa megtisztításához. Csakhogy, ha rozsdál az arany...

Pünkösdkor gyakran idézett sora a Bibliának: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Mt 9,36-38) Most még több munka várhatna az aratás Urának munkásaira. De Európa mai helyzetében még nem az aratás, hanem a vetés idejét éljük. Minél bátrabbak, szorgosabbak a munkások a vetésben, annál bőségesebb lesz az aratnivaló. Kérdés, hogy bátrak lesznek-e? Mert ha nem, csak sodródni fognak ők is, Európa népei is: az utolsó pünkösd felé. Mert eljön az idő, amikor már nem lehet megünnepelni a Szentlélek kiáradását, hiszen vallási vezetőink gyávák, lusták voltak Jézus nevében téríteni. Az arany berozsdásodott.

Megvárjuk, hogy elegünk legyen a rozsdás aranyból?